Part 12

– Helyes, – nyomta rá a pecsétet a polgármester, – az én malacom úgyis tokánynak lesz elkészítve.

Az urak felcihelődtek és mentek a polgármesterhez. Hozzáláttak a különböző pálinkákhoz és hájaspogácsát nyeltek hozzá.

A polgármester leszólta a pogácsaevőket.

– Ne egyetek annyit, hásze malactokány lesz… Tegye le azt a komisz tésztát, öcsém, – rivallt rá egy szerény kis aljegyzőre, – mondom, hogy malac lesz…

Engedelmeskedtek valamennyien, csak a főjegyző renitenskedett irígységből.

– Éhes vagyok, – mondta, – nem győzöm az ebédet bevárni.

A polgármester bosszúsan távozott, hogy megsürgesse feleségét, de még sokkal bosszúsabban jött vissza.

– Urak, – jelentette ki sápadtan, – ellopták a malacot, nem lesz tokány.

Valamennyi orr lehúzódott, mint a bánatos pulykakakasé, a malacújdonsághoz nekikészült gyomrok szemrehányást korogtak a város feje felé, amiért nem vigyázott jobban a »malacukra«.

– A főjegyző mohón kapott az általános lehangoltságon.

– Aki malacot akar, jöjjön hozzám ebédre – jelentette ki diadalmasan. – Biztosítalak benneteket, hogy nálam meglesz a malac.

A polgármester elképedt.

– Ezt a szégyent csak nem teszitek meg velem!

De bizony megtették. A malacra dühös gyomrokban nem lakozik illendőség, a stréber aljegyzőt kivéve, mindenki a főjegyzőre szavazott.

Ez diadallal kísérte haza vendégeit. Mit volt mit tennie, velük ment a polgármester is.

Nem bánta meg. Öt perc alatt kisült, hogy a főjegyzőné asszony, nem hogy malacpecsenyével, de még ebéddel sem várta vendégeit.

A főjegyző felrobbant, mint a puskapor.

– Az áldóját, – káromkodta el magát, – hát nem volt itt a gazember?!

– Miféle gazember? – kérdezte a nagysága.

– Hát az a kacskaringós bajuszú.

A polgármester felrántotta szemét.

– Miféle bajuszú?

– Kacskaringós bajuszú…

De a bajusz már az árvaszéki elnököt is érdekelte.

– Milyen bajuszú? – kérdezte és mellen ragadta a dühös főjegyzőt.

– Kacskaringós! – förmedt ez rá az elnök úrra. – Mi közöd hozzá?

A polgármester szétválasztotta őket.

– Dejszen, – jelentette ki elhűlve, – annak az embernek én vettem meg a malacát.

A főnótárius ismét kakaskodni kezdett.

– Én vettem meg, ha mondom!

A polgármester dühbe jött.

– A teringésit, – kiabálta, – csak tudni fogom, hogy mit vettem!…

– Én sem vagyok tán hülye!…

Senki sem értett semmit, csak az árvaszéki elnök orrontott valamit. Eddig hallgatott az ő malacvásárjával (mert mit dicsekedjék el kudarcával), de most már látva, hogy a polgármester és főjegyző még amúgyabb jártak: kirukkolt vele.

– Nem csak ti vettétek meg a cifrabajszos malacát, – jelentette ki humorral, – hanem én is.

Némi eszmecsere után kisült a Menyus turpissága.

A vendégek kacagtak rajta, csak a főfiskárius, aki igen éhes volt, nem nevetett.

– Most már – dohogta – ne azon disputáljatok, hogy ki lett becsapva, hanem azon, hogy hol ebédelünk.

– Bíz igaz a, – mondta a polgármester s az órájára nézett, – az én ebédemnek már fuccs: _megöregedett_.

– Nálam meg – konstatálta a főjegyző szégyenszemre – nincs is tíz személyre való ebéd.

– Akkor – hirdette ki a főfiskárius – nem marad egyéb hátra: menjünk a Bikába ebédelni.

Diktum-faktum: útnak eredt a jeles magisztrátus a Bika felé. Ki nevetett, ki káromkodott, de mindenkinek korgott a gyomra.

Elég sebesen gyalogoltak a többnyire kövér urak az éhség korbácsa alatt, talán egy égi csudának sem állottak volna meg, annyira siettek.

Az égi csudának nem állottak meg, de megállottak egy igenis földi szag szimatán.

A Bekéné kocsmájából valami gyanus illat áradt ki az utcára és fölizgatta a csiklandós orrokat.

Először a főfiskárius orrába csapódott.

– Malactokány! – kiáltott fel az éhes úr.

– Abbiza, malac! – hagyta helyben a polgármester.

– Még pedig tarhonyával – konstatálta az árvaszéki elnök.

A főjegyző gyanura kapott.

– Alighanem a mi malacunkat eszik – mondta. – Kérdezzük meg Bekénétől, kitől vette.

A polgármester megkapta a kilincset és szigorú képpel belépett a kocsmába. A többi úr libasorban utána…

És nem hiába jártak. Amit a kocsmában láttak, fölülmult minden várakozást. Nemcsak a malacukra bukkantak rá az urak, hanem egyben a régi gazdájára is…

Mert ott ült Menyus csakugyan az ivóban; előtte egy nagy tálban a tokány, majd sorjában: a subája, a kalapja, négy üveg bor, a dohányzacskó, a szeredás, a pipa. Nyilvánvalólag nagy biztosságban érezte magát, hogy így széthányta minden ingóságát. Még a fejét sem ütötte fel a vendégek közeledtén: úgy bele volt merülve a tokány élvezetébe. Csak akkor ocsudott fel, midőn megszólították. Igaz, hogy igen furcsán tisztelték az urak.

– Gazember! – rivallt rá a polgármester úr.

– Zsivány! – kiabálta a főjegyző.

– Bivaly! – ordította az árvaszéki elnök.

Menyusnak éppen tele volt a szája, de úgy elképedt, hogy elfelejtett nyelni. Csak nézte a kis szemüvegest, a nagy szemüvegest és a tintásujjú árvaszéki elnököt, jogutódait a malacban és rászánta volna az esze felét, ha ki tudja vala sütni, miféle csuda révén kerültek ezek együvé.

Persze nem sütött ki semmit, aminélfogva úgy összekavarodott különben leleményes esze, hogy gondolni sem próbált a védekezésre.

– Ejnye, – nyögte, miután végre nagynehezen lenyelte a torkán akadt falatot, – egy csöpp szerencsém sincsen!

– Most jön csak az igazi leve! – vágta kajánul a szemébe a kegyetlen főjegyző. – Azt is megitatjuk kenddel.

– Keressen, öcsém, egy rendőrt, – intézkedik a polgármester az aljegyzővel, – és hozza ide.

Menyus még csak nem is tiltakozott a rendelet ellen, csak a kocsma levegőjét kifogásolta.

– Szörnyen meleg van itt – mondta bizalmaskodva s olyan képet vágott hozzá, mint egy elesett borjú. – Úgy-i az urak se fáznak?…

– Lesz még melegebb is – biztatta az árvaszéki elnök.

Egy darabig még riogatták Menyust a kegyetlen urak, aztán hogy megérkezett az aljegyző, rábízták őt a vele jött rendőrre, azzal a kemény paranccsal, hogy pont három órára ott legyen vele a városházán.

A rendőr ismételte a parancsot és tisztelgett. Az urak folytatták útjukat a Bika felé.

III.

Ha a róka kutyaszorítóba kerül, kutyául érzi magát. De azért benne marad a róka-természete is. Nem visít oktalanul, hogy még jobban magára terelje a figyelmet, hanem inkább hallgat, nézdel és szimatol, hogy kispekulálja a menekülés útját-módját.

Menyus is ezenképen cselekedett.

Mindenekelőtt figyelmesen megvizsgálta a kocsma tereprajzát: merre lehetne legalkalmatosabban megugrani a rendőr elől? Aztán magát a fegyveres embert vette szemügyre.

Nem tetszett neki se a kocsma arhitektúrája, se a rendőré. Csak egy ajtó volt a kocsmán, azt is elállta a rendőr; eme rendőr meg olyan kemény csikasz embernek látszott, amilyennel nem bátorságos kikezdeni.

Egyebet kell kitalálni, vélte Menyus… De mit?… Rájött hamarosan. Leitatja a rendőrt, vagy ha nem bír vele a bor, megvesztegeti. Inkább rászánja a malacért kapott tizenöt pengőjét, mint hogy sem becsukják szégyenszemre.

– Koma, – kezdte a barátkozást, – imhol egy üveg bor, igya meg kend a tiszteletemre.

A rendőr barátságos embernek bizonyult: készségesen lehajtotta a szívesen kínált italt, még rá is köszöntötte Menyusra:

– Adj’ Isten!

De mikor már lent volt a bor, legott megváltozott a fránya ember természete.

– Cihelődjék kend, – morgott rá Menyusra, – megyünk a kóterbe!

– A világért se, – kérlelte ez, – három óráig még megihatnánk egy-két üveget.

De csak kérlelhetetlen maradt a rend embere, felöltöztette Menyust és kituszkolta az ajtón.

Hát, gondolta a koma, most már csakugyan nem marad egyéb hátra, rá kell szánnia az egész tizenöt pengőjét. Alig tettek száz lépést az utcán, belesugott a rendőr fülébe:

– Komám!

– No?

– Van-i kendnek gyereke?

– Van, hál’ Istennek, öt.

– Ugyan, úgy-e? És egészségesek?

– Miért kérdi kend?

– Csak azér’, – kertel Menyus, – mer már fagyoskodni kezd az ájer, ráférne a gyerekekre a csizma.

A rendőr nem tudta elképzelni sem, hová akar Menyus kilyukadni.

– Mi köze kendnek az én gyerekemhez? – kérdezte s hogy szaporábban szedje a lábát, egy nagyot lökött Menyuson.

A koma a világért sem haragudott meg érte, sőt inkább még kedvesebb lett a szava.

– Csak azér’ mondom, – válaszolt szívbeli hangon, – mer igen megszántam a kend fijait.

– A fijaimat?! Nincs azoknak kutya bajok se.

– Möghiszem, möghiszem, – mondta Menyus, – hanem azér’ igen szeretnék nékiek új csizmát venni.

– Csizmát?!… Mi a f.....k?

– Kend bemén a bótba – folytatta a koma – és ezen a tizenöt pengőn, amit most a markába dugok, megveszi a csizmákat. Én addig kint várok s ha meglesz a vásár, odébb mehetünk.

No, értett most már a rendőr mindent. Oldalba is röpítette Menyust, olyanformán, hogy menten elállott nemcsak a szava, a lélekzete is.

… És ezzel aztán végkép befagyott a szegény koma minden reménysége: szügyibe vágta bús fejét, mint egy igásló, ami a végit járja és sóhajtva-nyögve kocogott a rend embere után, megátkozván Szuszogót, nem egyszer, de százszor, amiért vesztére úgy sietett a malacaival.

Mire a városházára értek, már olyan puha volt a különben kemény Menyus, hogy rálehetett volna kenni kenyérre vaj helyett. Elhatározta, hogy mindent bevall, miután belátta, hogy a tettenéréssel szemben úgy se használna a tagadása; azzal még csak jobban magára mérgesítené az urakat… Isten ments! Inkább sír nekik egy sort, hogy megvegye a szívüket.

Ám nem sokáig tartott a Menyus jámborsága; csak addig, amíg ki nem eszelte egy lézengő tyúkprókátor.

Ez a prókátor a városháza folyosóján leste a klienseket s hogy meglátta a rendőrfedezet alatt bevonuló Menyust, menten hozzája szegődött és bemutatkozott.

– Csibe Márton ügyvéd vagyok – mondta s egyben egy hatost nyomott a rendőr markába, hogy időt engedjen az értekezésre.

Menyus mindez ideig nem igen tudta, hogy mire való mesterember légyen egy fiskális, csak sejtette, hogy jelen állapotában nem árt vele szóba állani.

– Mi baj, no? – kérdezte és vizsga szemmel nézegette a kis karikalábú embert.

– Azt én kérdem magátúl, atyafi – felelte ez és bizalmasan megveregette a koma vállát.

– Mögmondjam? – habozott Menyus.

– Meg hát, különben hogy segítsünk rajta?

Menyus még mindig habozott, de miután a rendőr is biztatta, végre rászánta magát: őszintén elmondta az egész malac-históriát.

A kis prókátor végighallgatta figyelmesen, aztán megcsóválta fejét.

– Az eset igen súlyos, – mondta, – legalább egy hónapot kóstál és alig lehet rajta segíteni.

Egy hónap… Menyus elszédült. Azt hitte, legföljebb két-három napra ítélik el a csintalanságáért és íme, egy egész hónapra van kilátása!

Egy pillanatig nem tudta, vajjon hasba vágja-e a fogadatlan prókátort, vagy könyörögjön neki. Végre is az utóbbira határozta el magát.

– Segítsen rajtam az úr, – nyögte, – ha Krisztusa van!

– Nincs Krisztusom, – vallotta be Csibe Márton, – de azért megpróbálhatunk valamit…

– Mondja, – rimánkodott Menyus, – áldja meg valamennyi szent!

– Azok engem meg nem áldanak, – hárította el magától a prókátor a jókívánságot, – mert nem vagyok a hitükön, de nem is az a fő. A fő az, hogy van-e tíz pengője?

– Van.

– Akkor – folytatta Márton mester – ide hallgasson:

– Kétrét áll a filem…

– Ha vallatni fogják, – magyarázta Csibe, – tegyen úgy, mintha meggárgyult volna. Semmire se feleljen akkurátusan; jobban mondva, sehogy se feleljen, csak füttyentsen. Igy ni: Fitty!

– Akármit kérdeznek?

– Akármit kérdeznek.

Menyus igen furcsállotta a különös tanácsot, megcsóválta fejét.

– Nem tesz az úr lóvá? – kérdezte gyanakodva.

Az ügyvéd eloszlatta a gyanuját.

– Egy krajcárjába se kerül – mondta. – A tíz pengő csak akkor jár nekem, ha bevált a fütty.

… Ez már beszéd, gondolta magában Menyus s miután éppen hármat ütött az óra, szorongó bár, de reményteljes szívvel beigazította magát a tárgyalási terembe.

IV.

Menyus _pozitúrába_ vágta magát a polgármester előtt. Állát előre nyomta, úgy hallgatta a kérdéseit.

A másik két érdekelt fél: a főjegyző és árvaszéki elnök egy rossz bőrdíványon szivaroztak és kárörömmel kísérték minden mozdulatát.

– Hogy híjják? – kezdte a polgármester a vallatást.

Menyus bevezetésül úgy tett, mintha nem hallotta volna.

– Hogy híjják? Mi a neve? – ismételte a kérdést a polgármester dörgedelmesen.

Menyus vigyorogva intett a fejével, hogy no most már érti.

– Fitty! – mondta és elkacagta magát.

A város érdemes feje elképedt.

– Mit mond kend?

– Fitty! – ismételte a koma a füttyöt és csak úgy rengett a véknya, úgy kacagott.

A polgármester ránézett a főjegyzőre, a főjegyző az árvaszéki elnökre, kényelmetlenül érezték magukat valamennyien.

A második kérdés már egész bátortalanul hangzott el. A többi is.

– Milyen vallású?

– Fitty!…

– Családi állapota?

– Fitty!…

Ennyi untig elég volt a polgármester úrnak. Szánalommal vegyes irtózattal beszüntette a vallatást. Világosan állott előtte a tény: a büntetéstől való félelmében megtébolyodott a szegény paraszt.

– Elég, jó ember, – hirdette ki a végzést, – hazamehet.

– Szegény ördög! – motyogta halkan az árvaszéki elnök.

– Elment az esze! – sajnálkozott Menyuson a kegyetlen főjegyző is.

Menyus ez utóbbinak még odafüttyentett egy mérges fittyet, aztán kikecmergett a teremből. És bizonyára meg sem állott volna hazáig, ha fiskálisa útját nem állja a folyosón.

– Ide a tíz pengővel, atyafi!…

Menyust módfelett bosszantotta a kényelmetlen intermezzo… Úgy megörült a szabadulásnak, hogy akár cigánykereket is hányna és lám, ez a kis karikalábú elrontja az ő nagy örömét: a pénzét kívánja!

– Ne teketóriázzék, barátom, de fizessen – piszkálta Csibe Márton türelmetlenül.

Dejszen, most már azért sem akart Menyus fizetni… Csak kivághatná magát valahogyan… Valami furfangos kifogáson törte a fejét, de nem jutott eszébe semmi… Azaz dehogy nem. Mire való a fütty?… Lesandított félvállról a kapzsi prókátorra és ráfütyült a feje tetejére.

– Fitty!

Márton mester dühbe gurult, hogy saját tanítványa a tulajdon tudományával akarja lefőzni.

– Micsoda?! – szörnyülködött elképedve. – Nékem is fitty?

– Fitty hát, fitty! – válaszolt Menyus flegmatikusan.

– Dejszen, nem addig van a’, – fortyant fel Csibe, – fizessen, vagy leleplezem.

Ám Menyus egy csöppet sem ijedt meg a fenyegetéstűl. Ezt felelte rá és kevélyen panyókára kapta subáját.

– Nem fizethetek, mert még az úr is azt találná hinni, hogy bolond vagyok, azt pedig nem szeretném.

Mondván, búcsút intett fejével és hűtlenül faképnél hagyta megmentőjét, hogy megvegye a keresztelőre szánt süvegcukrot.

Mert hát a komájával csak mégsem komiszkodhatik egy szoboszlai szabad hajdu, még ha nem is híjják Berecki Menyusnak.

AZ IGAZSÁG.

I.

Kósza Péter szegény zsellérember vala, de egyébként sem volt neki szerencséje, messze vidéken nem akadt nálánál csúnyább férfiú. Egy az, hogy duzmadt orra alatt mindössze egypár szőrszál lógott bajusznak, más az, hogy igen suta és vörös volt őkigyelme, ami szép szín máskülönben, csak hajban nem kívánatos.

Egészen faltul még sem maradt Péter a természet rendjében; azt, aminek híján volt földi kincsek és testi ékesség dolgában, bölcsességben mérte ki neki a mindent kiegyenlítő Gondviselés. Mint mondani szokás: ésszel élte őkigyelme a világot; sose búsult, sem nem haragudott, ha volt mit pipálnia, pipált, ha nem volt, sóskát rágott.

Péter feleséges ember vala, de csak névleg, mert biz az asszony nem felezett meg vele semmit a világon, inkább tökéletes visszája volt az urának: nyalka, darázsderekú és bogárszemű. Péter, bölcs férfiú létére nem is követelt tőle valami különös hűséget, teljesen beérte azzal, ha idején és jól elkészíti neki a túróscsuszát. Aztán mulathatott.

Az asszonynak azonban mégsem volt nála maradása. Az lett a vers vége, hogy megszökött. Csak egy babos kendőt hagyott maga után: a jegykendőjét.

Ebből rögtön megértette Péter a cirkumstanciákat és még csak nem is bosszankodott az eseten, annyira természetesnek találta. Úgy tett, mint akinek feje alól kilopták a csizmáját: megvakargatta fületövét, aztán gondolkozni kezdett, mint lehetne az elsikkadt _portékát_ visszaszerezni.

Azt jól tudta, kin keresse. Volt az asszonynak esze és szeme, csak Baki Jánossal _mehetett_ el: az volt a legkülönbik udvarlói között. Módos gazda, özvegy ember.

Azt is jól tudta Péter, hogy erőszakkal aligha boldogul; a törvényhez meg nem akart folyamodni, mert mi haszna, ha vissza is ítélik neki a feleségét. A házat rázárni nem lehet. Vagy ha rázárná is… Az egérnek is hiába tapasztaná be a lyukát, fúr az magának más lyukat.

Tehát sem erőszak, sem törvény! Ész kormányozza a világot: ahhoz kell folyamodnia… Az asszony ostoba portéka, azzal kár kezdeni is, Baki Jánossal kell valahogy megalkudnia.

Kósza Péter előszedte pipabeli készségét: a makrát, az ’acskót, a _masinát_. Rágyújtott, agyarára vágta a gondűző jószágot s megvetvén lábát az asztaléba, elkezdett gondolkozni… Abban állapodott meg, hogy az igazság fegyverét verdesi a János fejéhez, abba jóravaló magyar ember bele szokott szédülni, ha csak nem igen kérges a koponyája.

Határozatra vergődvén, kinyalta magát Péter illendőképen: tisztát vett, amennyire a körülmények engedték, kifente bajszát s nagyhíresen, azaz pipásan és félrevágott kalappal a fején, beállított a Baki János tanyasi portájára. Benyitott a pitvarba.

A gazda éppen ott dégált, valami szöget vert a mestergerendába. Péter köszöntötte:

– Aggyisten!

Jánost annyira meglepte a hirtelen és váratlan szerencse, hogy elfelejtette ráütni a fogadj’ Istent.

– Nini! – szaladt ki száján a csudálkozás önkénytelenül.

– Itt vónék – jelentette Péter széles vigyorgással.

– Hásze’ látom…

János lábához csusztatta a kalapácsot, amivel a szöget verte.

– Mi köll kendnek?

Péter kivette szájából a pipát és a gazda felé böködte.

– Mögvallom, kialvadt a pipám, masina kéne.

János gazda odaadta neki a gyufát. Péter meggyújtotta, de csak eldobta azonmód.

– Nini, – mondta, – most jut eszembe, hogy hisz nincs dohány a pipámban.

Mit lehetett erre tenni (magyar embernek vérében van a szívesség), János belökte a szobaajtót és betessékelte rajta hivatlan vendégét…

– Ott a komóton az acskó: tőtsön kend.

Péter kétszer se kérette magát, belépett a szobába és töltött… Élvezettel szítta-prüszkölte a füstöt. Szeme nevetett.

– Igen szeretlek én téged, öccse, – fakadt ki egypár pillanatnyi hallgatás után, – mert mivel igen böcsületes ember vagy.

János zavarba jött. Hiszen maga is elég becsületes embernek érezte magát általánosságban, hanem, hogy éppen az dícsérgesse fel az erényeit, akinek megszöktette a feleségét, mégis furának tetszett neki.

– Mér’ mondi ezt kend? – kérdezte csudálkozva.

– Mer’ kedvelled az _igasságot_. Magam is úgy vagyok én azzal, tudnék tán lopni is, de az igasság!… Hát abba mán ojjan akkuratus vagyok, mint Péter apostoj maga…

– Az igasságba?

– Abba!…

Most egy kis szünet következett. Péter kiszámította, hogy egyelőre eleget beszélt. A gazdától várta a további szót.

Annak végtére is elült a zavara. Észrevette magát, hogy mulasztást követett el a vendéglátás terén.

– Nem ülne le kend nálam? – kínálta hellyel a szeretője urát.

Az azonban kosarat adott neki.

– Minek? Nincs _mihő’!_

A célzás elég világos volt, hogy nem lehetett félreérteni.

– Hásze’, – mondta János, – egy pohár borral szíveskedhetek.

Lement a pincébe és fölhozta a bort. Két poharat tett az asztalra és töltött. Az egyiket ősi szokás szerint ráköszöntötte vendégére:

– Bor, búza, békesség, szép asszony feleség!…

Péter felhajtotta a maga porcióját és leült. Jól megtámasztotta az asztalt: ránehezedett mindkét könyökével. Nagyon jókedvűnek, megelégedettnek látszott.

– Hun az asszony? – kérdezte poharazás közben, csak úgy odavetőleg, mintha egy megszökött macskáról lenne szó.

Jánost újra elfogta előbbeni zavara.

– Az asszony? – kérdezte. – Az asszony? Az most alighanem dagaszt.

– Dagaszt?! – érdeklődött Péter. – Csak tennap _gyütt meg_, oszt mán dagaszt! De hamar befészkelődött az eszemadta!

János a Péter biztató magatartásának hatása alatt elszólta magát:

– Isz mán rég mögszoktuk egymást.

Kósza Péter megcsóválta fejét. Roppant érdeklődés ült ki sunyi arcára.

– Mög-e? – kérdezte. – Miolta?

János nem tudott hazudni.

– Mán idestova egy éve lesz…

A felszarvazott férj maliciózusan mosolygott. Őt ugyan egy csöppet sem bántották a szarvai.

– Oszt nem haragudott kend, – kérdezte, miközben orrával babrált, – hogy a Bogár-gyerek is nyalta a sót?

János elkomorodott. Férfiúi önérzetét roppant bántotta a férj gyanuja.

– A mán meg nem igaz – fakadt ki. – A Bogár-gyerek csak cicázott vele, ha tovább ment vón’, rég eltörtem vón’ a derekát.

Péternek rengeteg élvezetet szerzett a szerető féltékenysége.

– Nono, – csöndesítette őt, – nem köll mingyárt mögharagunni… Jó asszony az Ágnyes, hívséges.

A nyilvánvaló gunyolódás egyszeribe eldacosította a rátarti gazda természetét.

– Hívséges is ahhoz, akit szeret – vágta férjemuram képébe. – Kendhez nem vót hívséges, mer’ nem kendhöz való.

Péter adta a meghunyászkodót.

– Szent igaz, – ismerte be, – nem való hozzám egy csöppet sem. Kend ojjan fene nagy, megvan tán hat sukkos is, én meg csak öt sukkos vagyok… Való, hogy az asszony jobban pászol kendhez… Hanem…

Péter nem folytatta, nyilván, hogy felpiszkálja a gazda máját. Sikerült neki.

– Mi hanem?! – fortyant fel János haragosan.

– Hát csak a’, – válaszolt Péter buksi fejét lógatva, – hogy az eccer elvétette kend a _szent_ igasságot.

János végkép kijött a sodrából.

– Az igasságot?! – dühösködött. – Ijjet meg ne mondjon rám senki.

A Kósza Péter felsőséges bölcsessége a maga igazi fönségében csak most bontakozott ki teljesen.

– Höhahó! – csillapította felesége mérges csábítóját. – Kár pulykáskodni. Hásze nem a kend feleségit lopták el, hanem az enyimet… – Majd kicsinylőleg suhintott a kezével: – Kendből se lesz geróf soha…

János elszégyellte magát.

– Hát hun az igasság, lássam?

– Nálamnál, – vágta ki Péter, – az én kebelemben.

– A nem igasság, – erőszakoskodott János gazda, – hogy kendnek ojjan parádés asszonya legyen.

Péter sunyított a szemével.

– Azér’ mondod, – kérdezte megvetőleg, – mer’ ijjen _kuszpitos_ vagyok? Hásze’ – folytatta – arrul én mit tehetek! Lennék én, ha tülem fityegne, akkora _drugár_ is, akár egy gémeskút… Osztánd meg jó asszonytartó ember vagyok én, sose rúgok ki a hámfából, igaz, hogy a frásznak se kellenék.

– Nohát! – böffent fel János.

– Az igasságot máshun köll keresni – magyarázta Péter. – Lásd csak, öccse, néked mindened van, földed, marhád, búzád, borod, dohányod. Dögivel pegyig. Nékem? Nékem egyéb jószágom sincs, csak a két markom, meg ami rajtam van, meg a Sajó kutyám, meg egy pótrás malacom. Hát ez ellen még nem kapálódzok, mert a Csicsa cigány még árvább nálamnál. Te megérdemled a gazdagságot, én meg nem érdemlem meg, halom!! (= hanem)…

Újra megpihent Péter és újra megfeszítette a János türelme fonalát.

– Mi halom?! Nyögje ki kend!

– Halom, – fejezte be Péter a mondatot, – ammán csakugyan nem igasság, hogy a gazdag vegyen a szegénytűl, ne megfordítval…

– Nem tartozok én kendnek semmivel se!

– Nem-e? – méltatlankodott Péter. – Hát a feleségem tán bitang jószág? Azt el lehet lopni, akár az útszéli kökényt!

János újból elszégyellte magát. Lejjebb adta.

– Nem loptam én azt el, – mondta kelletlenül, – magától gyütt.

– Hásze’ gyünni gyütt, – ismerte be Péter, – de nem gyütt vóna, ha nem híjja kend… Most mán, – sóhajtott fel, – a kenyeret is kivette kend a számbúl, az Ágnyes kendnek dagaszt. Ű vót az egyedüli böcsös jószágom, azt is elvette kend. A kódis tarisznyájábúl lopta ki kend a pénzt.

Baki János megvakarta tarkóját. A Péter igaza megillette alapjában becsületes lelkét.

– Jó, no, – motyogta bűnbánólag, – de mit csinájjak, mikor engem akar az asszony!?

– Fogjon kend egy nagy bunkósbotot, – javasolta az előzékeny férj, – oszt verje haza.

– Azt én nem teszem, – vivódott magával János, – találjon kend ki valami egyebet.

– Az igasság, – állította Péter, – nem gyün ki másképen.

János megcsóválta fejét.

– Próbálja meg kend, kend okos ember, kigyün a tán másképen is.

Péter kifordította tenyerét.

– Ha csak más asszonyt nem kerít kend nekem.

A gazda gondolkozóba esett.

– Muszáj annak asszonynak lenni? – kérdezte rövid hallgatás után, félszemmel vendége felé pislantva.