Part 6
Tizet ütött az óra. A kis kapun kijött a kakuk és tizszer mondta: «kukk, kukk!» A fehérhaju Domoszlainé elment aludni.
Az asztalnál magunk maradtunk a fáradt asszonysággal. A gyerekek aludtak, ki a nagy diványon, ki a molyok kaszárnyájában, a vén karosszékben. A legnagyobbik leány az asztalra hajtotta fejecskéjét, ott szundikált ülve. Egy légy játszott az orrocskájával, egyszer elhajtotta az anya, másodszorra nem bántotta többé, látta, úgy is hiába. Nem volt ébren közöttük senki; a macska jóllakott, elaludt.
A vén agár összegubbaszkodva mormogott, tette magát, hogy alszik, pedig csak azt akarta hallgatni, hogy mit beszélünk.
Éppen róla beszéltünk.
– Kié ez az agár?
– Az egykori vőlegényemé.
– Ki volt az?
– Domoszlai Attila.
– Hol van?
– Meghalt.
– Az öreg urasszony fia volt?
– Az egyetlen fia és párbajban halt meg.
– Legénykorában?
– Legénykorában.
– És nagysád?
– Én voltam az «ideálja». Hozzám irta az utolsó levelét.
Az agár fölvetette ránk a bús, gyanakodó szemeit. Én meg szertenéztem az alvó gyermekek között: «Hát ezek, hogy vannak akkor ezek itt?»
A fáradt asszonyság elértette ezt az elhallgatott kérdést, felelt is rá rögtön:
– Szegény leány voltam, tiz éve mult ennek, férjhez kellett menni. Ezek a gyerekek az uramtól valók.
– És az ura?
– Meghalt. Szegényül, árván maradtunk, a mig Domoszlai néni elhozatott ide. Ideálja voltam a fiának és most együtt lakunk, együtt fogunk maradni mindörökre.
Az óra tizenegyet ütött. A kis kapun kijött a kakuk és tizenegyszer mondta, hogy kukk, kukk. A fáradt fiatal asszony is elment aludni.
Jött egy szolgálóleány gyertyával, bevezetett a szobámba. Egy másik szobán vezetett körösztül.
Egy ágyos házon, hol lámpa égett az éjjeli szekrényen, vetve volt a patyolatfehér ágy: a falon fegyverek, az iróasztalon tinta, toll, könyvek, szivarok.
– Hát ide kinek ágyaztak, kinek fütöttek?
– Az urfinak.
– Melyik urfinak?
– A ki meghalt?
– A kit tiz éve meglőttek, a kinek tiz éve megágyazunk minden estve. Valahogy meg ne tessék mozgatni itt a holmikat.
Mindennek ugy kellett maradni, a mint tiz éve állott. A nagyságos asszony tisztogat itten…
A kocsis mind csak a pípákat szeretné kiverni, azt sem szabad…
Lassan beszélt a szolgálóleány, az öreg szolgálóleány.
*
Fehér éjszakáról fekete reggelre ébredtünk. A napnak nem volt ereje, még világítani se tudott.
Halványan, kékes-fehéren, valami keveset világított helyette a hó.
A részeg fuvaros előállott a két rossz, de okos lovával:
– No, uram, a Sári meg a Táltos megy már, akár a milling; gyerünk!
A fekete reggelen neki indultunk a fehér mezőnek. Szekérnyom nem volt még most sem.
Fáztam, dideregtem, évődtem, töprengettem.
– No jó fuvaros, ismerős-e kend ezen a tájon?
– Mind a hárman itt születtünk, a Sári is, a Táltos is, én is.
– Hát ismeri kend azt a házat is, a hol megháltunk?
– Mint magamat.
– Hallotta azt, hogy az ifju urnak olyan szomoru vége lett.
– Mintha ma lett volna. A törökvágásban volt, a Dezsényi urral…
– Aztán miért?
A fuvaros ember nem fordult hátra, csak ugy átlökte a válla fölött a szót.
– A Dezsényi ur kapatos volt és rosszat beszélt az ifju ur anyjáról. Azt mondta, hogy is mondta…
A fuvaros megvakarta a fejét és hátrafordult:
– Apertén kimondva, azt mondta a Domoszlai urnak, hogy az anyja nem volt hivséges az apjához, idegen férfiemberrel trafikált…
– A fehérhaju Domoszlainé?
– Ugy vélem, akkor fekete haja tetszett neki lenni.
– És igaz lett volna, a mit a kapatos ember mondott?
A részeges fuvaros erősen szítta a bodzafaszárát, a mellől szipegve beszélt:
– Olyan igaz, mint hogy ez az ostor van a kezemben. A második ház volt tőlünk, parasztház, a hol találkozott a szeretőjével. Az én asszonyom mind azt leste. Régi ruhát nem adtak senkinek másnak a Domoszlai-házból, csak neki… Az Attila urfi kicsi ruháit mind…
Itten egyszerre szemünkbe csapott a sürü hófúvás. A kocsis ember elhallgatott és behuzta fejét a szürébe. A Sári meg a Táltos szólongatás nélkül nagy lassan poroszkáltak előre. Alig látszott, hogy haladunk. Egyforma volt körülöttünk minden. A fa, melyet elhagytunk, ugyanolyan zuzmarás, mint az, a melyhez közeledtünk.
Az árkok egyenlők az uttal, az elhagyatott tanyai házak egyenlők az árkokkal. Mindent belepett, mindent elfödött a végtelen fehér hó.
MESE A HŰ ASSZONYSÁGRÓL.
Egyszer volt egy nagy, nagy város; abban egy nagy, nagy szinház; ott játszott egy szerfölött kicsiny szinész-asszonyság.
De olyan kicsiny, mint egy alacsony növésű, tizenegy éves növendékleány, kicsiny a fehér arczocskája és csepp azon minden: az orra, a szája, a fogai, a gödrös álla. Csak a szemei nagyok; a fekete szemei és a szemeibe csüngő, vékonyka vállaira nehezedő haja, a borzas, bodros, illatos, bolondos, szőke nagy haja. Fekete szem és fényes szőke haj, – ha nem lett volna olyan kicsiny, még akkor is nagyon kedves lett volna. Igy is egyre nyulkált, egyre esengett utána a sok brilliánsgyürűs férfikéz, hanem a kis szinész-asszonyság olyan volt, mint a harmat, ha hozzáértek: vége volt nem volt, elillant. Bizony azt tette, de könnyü volt neki; kicsiny is, gyors is, olyan, mint a milling. Most hajlongott, most mosolygott, a fekete szemei szikráztak, a fehér fogai csillogtak, csalogatóan, részegítően, de hopp, izgett-forgott egyet és a poff ott volt a tisztelt férfiu arczán. Adta a harmat, aztán volt, nincs – elillant.
Haragudni pedig reá nem lehetett, hisz nem vala nagyobb, mint a közönséges, kisebb fajtáju erdei tündérek, – kegyeteknek tudom, volt ezekhez szerencséjük már, azért voltam őket említeni bátor. – Dehogy is nehezteltek rája! A mikor látták édes figuráját, tekintetükkel simogatták a szinházjárók, igy szóltak magukban, igy szóltak egymáshoz:
– Adta kis perszonája, az ember hazavihetné a téli kabátja zsebében.
És sokan, talán valamennyien szivesen hazavitték volna a télikabátjuk zsebében. És sokan, urak, urfiak, válogatott czigánylegények tettek is neki erről némi szót. Főkép a nagy, gazdag emberek, a kiknek az a csúf szokásuk van, hogy megkivánják a hiresebb ékszereket és addig nincsen nyugodalmuk, mig azt bele nem gyűrik a télikabátjukba, hogy hazavigyék a feleségüknek. (Persze, hogy hazavigyék a feleségüknek.)
Olyan könnyü, olyan szép lett volna, de ha nem lehetett. Hiába állott elébe a nagykereskedők és bankárok kórusa:
– Gyer velünk asszonyka, olyan palotát építtetünk a számodra, olyan temérdek nagyot, hogy ha benne léssz, a magad cseppségét nem találod meg benne.
Ezeket kinevette. De jött a gazdag gróf. A szegény gróf Bibernyalakky az, kinek a gyomra fájt, megevett volna mindent, de nem tudott enni már semmit. Igen halvány volt és igen kövér, a mi részint igen okos és előkelő, részint igen szomoru és nevettető külsőt «kölcsönzött» neki. Ez a Bibernyalakky gróf mélyen meghajlott előtte és módosan szólt:
– Mikor találhatom nagyságodat otthon, becses családja körében.
A szinész-asszonyság pukkedlit csinált és felelt, nem kevésbbé módosan:
– Az összes polgári látogatási időkben otthon vagyok méltóságod és a grófné számára. Szerfelett fogok örülni, ha a grófnéval együtt kegyedhez is lesz szerencsém…
Szegény Bibernyalakky gróf szólni akart valamit, de a helyett nyelt egy nagyot és most ő illant el, mint a harmat.
Sebaj, támadt helyette öt ilyen beteg szomoru férfiu. Halványak és kövérek, házasok és gazdagok mind. Ez a kis szinész-asszonyság kinevette őket, fügét, szamárfület és más egyéb jelvényeket mutogatott nekik. És azok szidták, tapsolták, intrikáltak ellene és elárasztották virággal és panaszkodtak a többi szinész-lányoknak:
– Haj ho, bizony!… Vajh, mi okon?
Vala egy ménkü nagy férje. Egy hosszu gordonkás, egy egyszerü muzsikus az orchestrumban. Hosszu és nagy rajta minden: a lábai, a karjai, az orra és a szája. Egyedül a szürke szemei kicsinyek, a fekete kóczhaja rövid.
Egy muzsikus, egy rövidhaju muzsikus volt a férje.
*
Egy ménkü nagy férje és két kis babája volt a szinész-asszonyságnak. Ezek számára vala jó és édes, szép és szerelmes, a nagy közönségnek pedig: kicsiny és csillogó, szeszélyes, kedves, pajzán és kegyetlen.
Fogta magát és hosszu urának a vörös képét simogatta. Fogta magát, a szinpadról beszaladt az öltözőbe és kigombolta a testszin trikót és megszoptatta a babát. A nagyobbik nem szopott már, az játszott, az aranyos czipője ezüst csattjával. Nem tudott beszélni még, de csaknem olyan nagyra nőtt már, mint a mamája. Annál kisebb volt a kisebbik, nem nagyobb, mint egy kétforintos baba. A szinész-asszonyság dalolt neki operett-áriákat, nem erényes részleteket a szerepéből. A kis jószág nagyon szeretett igy gőgicsélni az édes mama mellén, mosolygott, sőt egyszer-egyszer hangosan nevetett is. És a mikor ott künn tombolt a közönség, kezdődött az uj felvonás, nem sirt, hogy a lakmározásnak egyszerre vége szakadt; nyilván tudta, hogy ennek igy kell lennie és a nagy, fekete szemeivel bámulva nézett a távozó mama után…
*
Mindez igy volt és nem máskép. Hit nélkül kár is volna olvasni tovább. Pedig igen tanulságos és csodálatos dolog, a mi történt itten.
A hosszu gordonkás unni kezdte ezt az állapotot. Muzsikális ember volt nagyon és a babák mégis sirtak néha. Aztán mindig csak szoptatni, szoptatni. Vendéglőben, baráti körben vacsorálni – soha! Csak otthon, mindig otthon, olyan szeliden, olyan boldogan.
A hosszu ember a nagy szájával ásított.
– Mit ásít, kedves barátom! – kérdé egy szinész-asszonyság, a ki éppen ott volt.
Egy sovány, piros és szép szinész-asszonyság. Egy kitünő szinész-asszonyság, a kinek, ha husz ujja lett volna, mind a huszra esnék egy imádója.
A hosszu ember tudta ezt és szeretett volna lenni a huszonegyedik. És ugy történt, hogy lett a huszonegyedik.
*
Nem telt el huszonegy nap sem és a kis asszonyság tetten érte őket. Próbán, a ponyvával leterített páholyban, világos délután csókolóztak is.
És ekkor látták először sirni. Iszonyuan kedves volt. És ekkor látták szitkozódni. Nevettek rajta, majd meghaltak kaczagásukban. A sovány szinész-asszonyság is nevetett, az ügyelő is, a szufitták is, a lámpák is, a szinpadhoz támasztott instrumentumok is röhögtek utána, a mint hazafutott a babáihoz.
Itten keserves zokogással borult rájok. Kikergette a dadát, kiüzte a megszeppent hosszu embert és a két karjára fogta a két gyereket. Az egyikre azt, a melyik olyan nagy volt, mint ő, a másikra azt, a melyik nem volt nagyobb egy két forintos babánál. Bepólyázta, kicsinosította szépen mind a kettőt, aztán megindult velük az éjszakában. Csúf téli, szinház utáni idő volt, nem járkált az utczákon senki. A gázlángok hiába égtek és csendesen, kényelmesen nézegették magukat a fekete Dunában. A hosszu képük ott nyult el a vizben sorra-rendre, komolyan, nehézkesen, mozdulatlan.
De egyszerre csak megmozdult, megrezdült, vonaglott végtől-végig…
*
A mesének ez a vége a jószivü olvasók számára való. De mivel még a rendes olvasók között is akadhatnak nem egészen jószivű emberek, azok számára ennek a mesének egy másik befejezését tudom. Azt, hogy a hű kis asszonyság nem ment a Dunának. Megleste őket, meglepte őket, dobbantott egyet a kicsiny lábával. De nem szólt, de hallgatott és cselekedett.
Csak azt tette, hogy a szép és sovány szinész-asszonyságtól elszedte mind a husz imádóját. A huszonegyediket – hiába kivánkozott, kért, könyörgött az – hagyta nála.
És nevetett és csillogott, de nem illant el többé, mint a harmat.
Haj hó, haj hó, bizony! Ez igy esett és a hosszu gordonkásnak nagyon bús vége lett.
TARTALOM.
1. Orgonavirág 5 2. Negyedik feleség 17 3. Nászút 29 4. Egy szál buzavirág 47 5. Cras 55 6. Kisasszony, gondolja meg 63 7. Kató 77 8. Boldog emberek 87 9. A Rubin-leányok 103 10. Mese egy modellről 119 11. Mese a fehérhajú Domoszlainéról 141 12. Mese a hű asszonyságról 151
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
25 |hirielen átváltozott |hirtelen átváltozott
26 |öszszetörte az |összetörte az
43 |edes sóhajjal |édes sóhajjal
52 |haján at |haján át
53 |Az, elhalhalványodva |Az, elhalványodva
54 |buzavirág-szélat, msndá |buzavirág-szálat, mondá
59 |gaszdasszonykodás kulcsát |gazdasszonykodás kulcsát
61 |és – – az igazat |és – az igazat
71 |valami lisztát |valami listát
74 |gondolja meg!« |gondolja meg!»
96 |a dolog! |a dolog!»
97 |a postára. |a postára.»
114 |szokta eladni. |szokta eladni.)
123 |kivilágított vaggon |kivilágított vagon]
End of Project Gutenberg's Apró regények (2. kötet), by Sándor Bródy