Part 5

Valamit mégis csak kell cselekednie. És cselekedett. Elsőbben: névváltoztatás iránt adott be kérvényt. Aztán új vizitkártyákat csináltatott erre a névre Tardos Ferencz. Albrecht-úti hónapos szobájának ajtajáról levette a régit és fölszegezte az újat… Erre valamelyest megkönnyebbült. Most már némileg nyugodtan vizsgálgatta helyzetét és a «dolog» reá vonatkozó következéseit.

Logikáját egy pokoli, gyilkoló düh zavarta meg, úgyszólván minden harmadik perczben. Apja iránt olyan öldöklő gyűlölséget érzett, hogy egész arcza beleződült.

«Mit csináljak vele, mit!?» fogcsikorgatva ezt kérdé magától. Hangosan, mert több nap óta nem beszélhetvén senkivel. Erős vágya volt saját hangját hallania. Kinozta az a némaság, a melybe száműzte magát, hogy nem jött hozzá senki, hogy a megszokott ebédlő- és vacsorálóhelyén nem beszélhette ki magát, mint rendesen Elkerülte e helyeket, a minthogy elkerülte minden ismerősét. Hivatalba nem ment, hanem – egy heti gondolkodás és időzés után – küldött maga helyett egy levelet, a melyben betegségét jelentette hivatali főnökének.

Nem hazudott, beteg volt csakugyan.

Óriási, forró, szárasztó láz jött rá, se enni, se aludni nem tudott többé. Nyolcz-kilencz nap alatt lesoványodott egészen; eddig maga volt a jól táplált, szolid fiatal ember tipusa. A rendes, a beosztott és elég kényelmes élet nagyon is meglátszott rajta azelőtt. Most mindezekből nem maradt meg semmi, csak öltözködésében nem változott; most is pontos, tiszta, csinos szinte pedáns volt, akár egy bankhivatalnok.

A lányok – a kik mosolyogni szoktak ezekre az emberekre – rá is mosolyogtak, az ismerős hordárja csak olyan alázattal köszönt, mint régen, a trafikos kisasszony, mint rendesen, beszédbe akart ereszkedni vele.

«Nem tudják, ki vagyok, az egész város még sem tudja, ki vagyok!»

A mikor ezt konstatálta, megvigasztalódott egy kissé és ez éjjelen elég jól aludt.

III.

Másnap nagyon daczos hangulatban kelt fel. Tudta már, mit tegyen. Úgy fogja magát viselni, mint a kire az egész «dolog» nem tartozik. A ki elég gyöngédtelen lesz mégis szóba hozni: azt megfenyíti, ha kell: megöli. És egészen úgy él, mint régen.

Megindult hivatala felé. De kerülő úton, nem akar hamar odaérni. Addig kimódolja, hogy tesz és vesz tiszttársai előtt, mit kérdez tőlük és mit felel nekik.

Példáúl elhatározta, hogy beszélni fog egy szinésznőről. Lovakról, egy jockeyről…

A hidon átjőve, úgy érezte, mintha újra született volna. De a város pesti partján, a sokadalomban egyszerre megváltozott jó hangulata. Az jutott eszébe, azzal kellett foglalkoznia, a mit eddig csak meg-megpendített magában.

Hiába minden, a leány elfordul tőle, az nem megy végig többé vele karonfogvást az utczán, az nem köti hozzá életét.

A katasztrófa előtt voltaképen egyre dühösködött magában: ama két lány közül, kinek komolyan udvarol, melyiket vegye el? Az egyik parthie – az anyagiak tekintetében – jobbnak tetszett, de a másik leány csinosabb volt és kedvesebb. A legutolsó időben a választás kérdése okozta neki a legtöbb gondot. Most, minden gondolkodás nélkül választott: a csinosabbat és a kedvesebbet. Nem tudta maga sem, hogy történt, de az utolsó nehéz napokban valósággal beleszeretett ebbe a lányba. Előbb ezzel is csak csendes és nyugodt boldogságot igért magának, most bírni ezt a lányt: a boldogságok boldogságának tünt fel neki. Reménysége, hogy feleségévé teheti, ezerszer kisebb lévén, vágya, hogy azzá tegye, ezerszerte nagyobb lett.

És most egész világosan látta, hogy minden lehet a világon, a jó sors még mindeneket megváltoztathat, de siketítő, ordító, égető vágyát nem hallgathatják meg többé.

Sírni szeretett volna elkeseredésében és meg is teszi bizonynyal, ha nem fél az utczától, közellététől a leánynak. A térről – a hol járt – odaláthatott annak ablakához, küzködött magával, nem mert arra nézni. És az ablak vonzotta, egyre vonzotta, arra kellett mennie, el kellett mennie alatta.

Lehajtott fővel, a földre nézve, ment arra, a honnan egyszerre csak a neve hangzott felé:

– Dim Ferencz!

Felnézett, a lány volt ott, az szólt és intett neki, azt, hogy várjon, mindjárt lejön hozzá.

IV.

És lejött, csakugyan ott volt.

A szemei kisirva, veresek, ez talán még többet szenvedett, mint ő. De nem tudta mondani, már vagy negyven lépést is mentek együtt és nem szólt. Végre beszélt valamit, de Dim Ferencz nem hallotta, vérének zugása perczekre megsüketítette. A lány ismételte, a mit mondott:

– Maga Dim Ferencz, nem tehet róla. Hát mit tehetne róla maga?

Megértette: ime, védbeszédet tart mellette a lány. Egészen azokat mondja el hangosan, a miket ő elmondott magának.

– Mit tartozik ez az egész dolog magára? Ne törődjék azzal, ha az emberek bolondokat beszélnek és maga ne gondoljon bolondokat. Aztán, ha elhagyta az egész világ is, én azt szeretném, hogy hagyja el az egész világ és ne maradjon meg mellette senki, csak egyedül…

Egy hirtelen kitörő, hangtalan sirás elfojtotta az utolsó szót. De bátor és erős lány volt ez, lebirta könyeit és folytatá:

– Mindenek ellenére, apám, anyám, bátyám s mindazok ellenére, a kiket szeretek – én maga mellé állok, maga mellett maradok. Szeretem magát régen és nagyon, de most szerencsétlenségében úgy, hogy majd meghalok bele. Elmentem volna hozzá, ha nem tudom, hogy a sorsnak elém kellett vezérelni. És elmegyek hozzá feleségül, habár az esküvőről rabságba, börtönbe is kellene menni vele!

A tied vagyok.

A sarkon a lány apjának alakja mutatkozott.

– Hagyjon el, szökjön a túloldalra! – szólt Dim Ferencz a lánynak. És az eltünt mellőle, egy pillanat és ujra egyedül volt.

V.

Ah, egyedül! Milyen boldogság lenni igy egyedül, igy párosával. Ez a kettős magány olyan erőssé tette, mint a milyen nem volt még a szerencsétlenség előtt sem. Megjelent hivatalában s megjelent mindenütt, ahol eddig járt, kivéve a lányos-házakat. Önérzetesebb és büszkébb volt, mint valaha, az apja «dolgáról» sans gène beszélt és minden zavar nélkül tárgyalt arról, hogy valószínüleg «felkötik az öreget». Dolgozni duplát dolgozott, mint eddig, az egész osztályban kétségkivül ő volt a legelegánsabb fiu, szemet szúrt a miniszternek is, egy katholikus főúrnak, a ki egy izben szemlét tartván, reámutatott és igy szólt tanácsosához:

– Ennek a fiúnak az apja gyilkos, maga a fiú egy szelid divatbáb. Ugyan menjenek a pokolba azokkal az öröklési törvényekkel.

(Dim) Tardos Ferencz tényleg az élő persifleagea volt a haeresis összes tételeinek. Csupa lágyság, csupa sziv, csupa kötelességtudás volt, ugy, hogy a leány apja, ki egy hivatalban volt vele, egy szép napon csak megszólította:

– Tardos úr, mért nem jön ön hozzánk? Felénk se jön.

Másnap ott volt. Két hétig járt minden napon. A harmadik héten megtartották az eljegyzést. Az esküvőt maga a lány sürgette, hát a gyűrűváltástól egy hónapnyira tüzték ki.

Ez időtájt hirdették ki Dim István előtt az elsőbiróság halálos itéletét:

«Óh mért csak az elsőt, mért nem az utolsót, ha csak már vége volna az egésznek!» gondolta magában a fiú, aki egyszerre ujra kényelmetlenül érezte magát.

VI.

Rehabilitálva van teljesen. Az emberek talán titokban szemére vetik eredetét, de nyilvánosan ki merné?

És mégis úgy érezte, hogy ő maga véres nyomoktól van körülvéve, véres nyomok visznek nászágyához is. Apja akasztófán fog kimulni egy pár hó alatt, habár nászágyában őt a legszebb, a legjobb, a legédesebb lány várja is. Megváltoztatni az ő becstelen eredetét, elvenni tőle apját, a gyilkost, s adni helyébe egy tiszta életű férfiút: nem, erre még a jó isten sem képes!

Kevés nap választotta el esküvőjétől és ő mind ezzel a gondolattal foglalkozott: «Bizonyosság, hogy a szerencsétlenséget, a szégyent nem lehet eltávoztatni tőlem. Bizonyosság, hogy ő – én és én – ő vagyok. Bizonyosság, hogy vére az enyém és nincs hatalom, mely a vért kiszivattyúzza ereimből. És mi biztosit arról, hogy a vér melyik pillanatban forr fel bennem és melyik pillanatban követeli ádáz jogait?!»

Ha egy pillanatban előtte ismeretlen vér olyan dolgokra kényszeritené, mint apját!! Iszonyú, a legiszonyúbb, hogy éppen nem lehetetlen.

Sőt valószinü. Behúnyta szemeit és egy pillanatig feltüzelt képzelete látta, hogy jövendőjében, előtte egy gyilkosság van… A tettes ő, üldözik, keresik, elfogják, bitóra hurczolják…

VII.

Tardos Ferencz pénzt is kezelt. A mi kézi pénztárában volt, azt zsebretette és ment, ment szabadulni a vérnyomok elől. Sikkasztott, megszökött az esküvője előtt négy nappal. Tengeri hajó ringatta már, a mikor a lőporgyári dülőben egy keskeny udvarban, még sötétben ácsoltak, de nem ácsok…

És az ezernyi mérföldeken át, át viharos tengeren, hullámok mormogásán át, hiába húzta fülére takaróját: hallotta ezt a lassú, vigyázatos kopácsolást. Hiába vette körül az Oczeán éjjele, hiába csukta be szemeit: látta a vérnyomokat, amelyek követték át az ujvilágba is…

A MÉH.

Kőből készült, nagy méhe diszitette a háromemeletes palota homlokzatát. Olyan nagy volt, mint egy kisebb fajta kövér ember, a nagy potrohával, kis fejével, rövid lábaival.

Mikor fölrakták a házra, melynek egyetlen disze volt, az utcza átellenes oldaláról egész nap nézte egy fölöttébb takaros öreg ur, kicsiny fejü nagy potrohu, a lábai aprók; mintha a nagy méh odafent a stilizált hasonmása lett volna. Ugy is örült, örvendezett neki, valahányszor csak ismerős ment el mellette, megfogta és mutogatta:

– Nézze a méh-t, az ám az állat, ezer forintba került…

– Pajtás, nézzed a méh-ünk, ez nagy, kőből való és drága. De a kicsi… az istenadtuk! Olyan légy…

Mikor minden be volt vakolva az uj palotán s a méh két oldalán ott ragyogott a fölirás is _Takarék Pénztár_, a mikor a városban nem beszéltek többé az új palotáról, hanem egy most nyilt szerfölött kényelmes kávéház lett a férfiak beszédtárgya: a kövér kis ember még mindig nem tért napirendre a méh fölött. És akár ki jött is föl az igazgatósági szobába, nem mutatta többé viz alá sülyeszthető nagy wertheimját, hanem a méhről tudakozódott, arról beszélt:

– No, látta-e? Mit mond hozzá, mi?

Szerelmes volt ebbe a kezdetleges, vidéki kőfaragó munkába, mely legkedvesebb állatát rögzitette meg azon a palotán, mely szinleg a takarékpénztáré volt, de tényleg az övé, a legfőbb részvény tulajdonosáé, a főpénztárosé, az igazgatóé, a «méh»-é. Mert egy hónap sem telt el és már is mindenki ugy nevezte a városban, sőt egyszer egy rakonczátlan gyerek utána is kiabálta: «méh… méh!» Csudálkozva nézett a kölyök után, aztán hirtelen elmosolyodott, vidám lett egészen. Motyogott magában, valószinüleg azt: «Ni ez a gyerek… igaza van!»

Csakugyan olyan volt, mint ama munkásállatkák, melyek milliószorta több vagyont gyüjtenek, mint a mennyire nekik vagy övéiknek szükségük van. Csak gyüjtenek, egyre csak gyüjtenek, a nélkül, hogy tudnák kiért és minek. Mohón, buzgón, olyan dühvel, hogy szinte megölik azt, a ki munkájukban meg akarja akadályozni őket.

A méh is egyszer… A fullánk mérges volt, az ember belehalt. De ez csak egyszer esett meg, régen, akkor még fiatal volt. Most már ebben különbözött a sárga kis bogaraitól, azt tartotta, mondotta, cselekedte:

– Pénzzel bánó embernek haragudnia, boszankodnia, boszúra gondolnia nem szabad. Vidámnak kell lenni mindig, mint a méhnek…

Ő maga ilyen is volt mindig. Az volt mint főpénztáros, a ki kieszközölte magánál az igazgatónál a kölcsönt. Az volt, a mikor a parasztok hozták a sok ajándékot, hogy nagy kamatra, teljes biztositék mellett váltóra pénzt adjon nekik. És mért ne lett volna vidám, a mikor szép asszonyok jöttek föl az igazgatósági szobába, hogy a férjeik helyett kegyes elnézést kérjenek tőle?! A mikor földhöz ragadt szegények, zsellérek, kofák hozták neki a lakására a sok pulykát, kacsát, hogy várjon… csak egy kicsit várjon még. Várt is, különösen ha biztos volt a pénz és összegyüjtötte a majorságot, soha el nem adott egyet is, neveltette, gyarapította, egyikében ama kerteknek, melyeket az ajándékhozóktól liczitáltatott el.

Gyüjtött, nem csak pénzt, nem volt kincssovár ember, csak gyüjteni szeretett, mint a méh. És eszébe sem jutott, hogy mást megakadályozzon, ha kinek ilyen tiszteletreméltó passziója akadt. Ellenkezőleg, mindig utalt a palota homlokzatának diszére. «Legyenek olyanok, legyen mindenki olyan!» Ezt mondta, a mikor beiratta a betéteket, erről beszélt ha kölcsönt adott, ha visszautasított egy váltót, ezzel vigasztalta azokat, kik a tizenegy százalékra növekedett kamatláb ellen békétlenkedtek:

– Hja, gyüjtenünk kell, gyüjtsön maga is, takarítson s tegye be hozzánk, legyen olyan mint a…

Egy bizonyos idő multán már annyira rájárt a szája kedves szavára, hogy a mikor már izét mondott, ő akkor is csak a méht emlegette. Tanulmányozta is kedves állatjait, és életmódjukból mindenre volt hasonlata. A mikor az új palota megevett egy egész házsort, künn a hostyán, leginkább a mesteremberek városrészéből és sírva, szitkozódva, fenyegetődzve járultak elébe bognárok, csizmadiák, kötélverők: elhallgattatta őket egy erőszakos, de néha különösen poetikus hasonlattal, a köpük világából.

Elhallgattatott mindenkit, mindenki hallgatta.

– Szépen beszél – mondták – igaza van. Ő nagy lesz igazán!

Sokan – de csak mélyen magukban – mégis csudálkoztak: mért teszi, kinek, miért. Nem volt senkije, sehol egy rokona, hogy ilyen lett volna valaha, még azt se hallotta senki. Nem szerette a szegényeket, nem sajnálta az árvákat, hazafisága csak annyiban állott, hogy szidta az olcsó külföldi tőkét, melyet szélhámosok könnyelmüen pazarolnak. Nem törődött az irodalommal, a művészet az ő számára: kulminált egy kőből készült nagy méhben. Képtelenség volt föltenni, hogy ezeknek takarít, ezek számára gyüjt, hogy majd ha meghal, milliói azé legyenek, a kitől elvonta, visszaháruljon a közre. Nem, ezért nem tette, bizonynyal. Sőt gúnyolta is a híres örök-hagyókat, azt mondta róluk, hogy hiú bolondok, a kik mikor testamentumot csinálnak, azt hiszik, örökké élnek… vagy azt, hogy haláluk után feltámadnak ujra…

– Ejh, olyannak kell lenni mint a –

Már ki sem mondta a szót, értette mindenki és bólintott fejével.

– Örülök, hogy egy véleményen vannak velem! – mondá és élt tovább a véleményének. Gyüjtött tovább, részvényeket, házakat, földeket, régi ékszereket, kaczér fülönfüggőket, tajtékpipákat.

Olyan volt a háza, mint egy muzeum. Mint egy poros, vidéki muzeum, ahol nagy ritkán takarítanak. Nála nem takarítottak, vagy husz esztendeje. Nem engedte, ő tudta, hol van minden és a nyakravalójába való tűt is föllelte azonnal az óriási lomból. Inasa egészen beletörődött már ebbe a rendbe, kis gyerek kora óta itt élt és valamelyest már ő is ösmerte e khaoszt. Sőt az értéktelenebb tárgyakhoz, hozzá is szabad volt nyúlnia, de ágyát mindig az öreg úr vetette meg magának. A mikor hetven éves lett, még akkor is, a mikor már a palota homlokzatán a nagy kőméhnek is kezdett befelé mohosodni az egész törzse…

Csak egyszer a nagy tavaszi közgyülés után. Egész nap beszélt, számoltatott, számolt. Nagyon megéhült s a tiszteletére adott vacsorán ugyan jól-lakott. Szokása ellenére borral is élt és az a lábába ment, úgy érezte. Alig tudott hazavergődni, otthon alig tudta kinyögni:

– Benedek, az ágyam!

Az inas félve nyúlt az ágyhoz. Megvetette mégis, és belefektette az urát, a ki egyre nyögött, sóhajtott, csak éjfél felé hallgatott el. Az inas ott virrasztott mellette.

Sajnálta egy kissé ezt a vén «méhet», ezt az ősz «kutyát», a hogy néha, dühében elnevezte. Olyan gazdag és ilyen tehetetlen. Nincs egy asszony rokona, a ki megkenné vagy egyszer, a ki küldene neki egy tál levest. Aztán meg talál még itten halni és szolgálat nélkül marad. Ugyan el lehet innen valamit emelni, de lopott jószágon nincsen áldás, annak az ára elmegy… Aztán mit is lehessen…

Végre is nem rossz ember. Itt van nála nyolcz esztendős kora óta. Nem volt iránta szives soha, de nem hagyta éhezni, fázni. A szolga olyasfélét érzett mint a hála… És a mikor így fölmelegedett, eszébe jutott egy özvegy mesterné, a kinél gyermekkorában lakott. Az mondta neki egyszer: «Tudod-e, ki az apád?»

Ha csakugyan ez az ember volna az apja!? Ez az iszonyú gazdag, ez a sírja felé görnyedő ember.

Megakarta kérdezni, elhatározta, hogy megkérdezi. Várta, leste, hogy fölkeljen, – fel akarta költeni.

Nem volt rá szükség, fölrezzent az magától. Fölébredt, haldokolni. Egy darabig hörgött, aztán megint csendes lett, majd ismét össze-vissza beszélt mindent, a nagy kőméhről, fent a palotán. Hogy «olyan légy te is».

A szolga megrázta: «Uram… uram!» Fogvaczogva kérdezte: hozzon-e papot, orvost? Nem mert elmozdulni az ágy mellől, várta, hogy egy világos pillanata legyen a haldoklónak, hogy megkérdezhesse tőle…

Hiába várta. Az nem ocsudott föl többé bár egy-egy perczre egészen csendes volt, rá is nézett, hosszan, különösen, talán mondani is akart valamit. De nem tudott többé, csak egy szót, hiába kérdezték, késztették. Az utolsó negyedórákat élte, a legutolsót. Befordult a fal felé és mormolt valamit.

– Tessék… nem értem?! könyörgött a szolga.

Ismételte hangosabban:

– Egy váltó… az asztalomon… ovatolni… holnap! mondá és meghalt.

*

Nem volt rossz ember, csak nagyon különös. Még végrendeletet sem hagyott. Sokan voltak a temetésen, és mindannyian kérdezték, maguktól, egymástól: «minek, kinek gyüjtött?!»

Kinek, kinek, kinek! hangzott a kérdés a temetési khórusba.

«Kinek», kérdezte magában a szolga, vivén elől a gyászflóros keresztet.

JÉGVIRÁGOK.

Természetesen, zenéről beszélgettek.

Nem volt többé divat itten a divatos nagyságokat emlegetni, ellenkezőleg azoknak a neveit hangoztatták mindinkább, a kikről alig egy pár sor áll a zenei lexikonban.

És mielőtt az öt órai teát felszolgálták volna, a háziasszony és fivére a nagy fekete zongorához ült és Haennel István egy négy kezesébe kezdett.

Egy pillanatra csend lőn a szalonban. Az asszonyok mindjárt az első ütemeknél halkan, sugva, édesen, elragadtatással ejték ki a zeneszerző nevét: «Haendel!» Voltak, a kik előre dudolták a darab dallamát, de kezdetben mindannyian figyeltek igazi vagy affektált elragadtatással.

– Az ajtókat be kellene zárni! – szólt egy fiatal hölgy, a ki konczert-ruhában volt.

Nem volt szükség erre a rendszabályra, fél ötre volt s nem jött többé senki, a jour rendes vendégei mindannyian itt voltak már. Nyolcz, tiz fiatal asszony s két leány, majdnem mindmegannyi hasonló tipus, ruhájuk elegáncziája, frizurájok egyenlősége által is hasonlók egymáshoz. Majdnem mindannyian fényes fekete hajuak, a legtöbb asszony molett egy kissé, arczukon a jólétnek azzal a habos gyenge pirosságával, mely olyan érzékenyen hat a férfiakra. Az egyik leány is egészen olyan már, mint az asszonyok, csak szemének kifejezése nem oly határozott még, csak válla szűkebb nyaka nem oly telt. És mintha álla is más volna, hiányzik szinéből, formájából valami. Micsoda? alig lehetne megmondani. Talán egy határozottabb kontur, a mit az önállóság érzése, a férj csókja, vagy talán a nyugodtabb, a lányábrándok nélkül való álom ad meg.

Ez a szokatlan hasonlóság azonban egyszerre megváltozott. Öt óra volt, az ouverture vége felé járt, a szalonban sötétedett lassanként, az utczán már gyujtogatták a légszeszt, itt is fel kellett gyujtani a luszterokat.

A gyertyák világítása, az árnyék, mintha egészen megváltoztatta volna az alakokat. Legelőbb is két csoport vált el egymástól, az egyik, melyben egyszerre temperamentum nyilatkozott meg. Valami tűz, élénkség, az élni vágyás némi nyugtalansága, mely egy mosoly, vagy a mozdulatok szabadságában jutott érvényre. És dicsérték a zenét, a háziasszony és fivére játékát; az egyik közbekiáltott olaszul – bár nem volt Italia szülötte – hogy «gyönyörü!» A másik meg megfeledkezett, hogy ha egyetlen egy is, de férfi van jelen s úgy helyezkedett el a lábaival, mintha magukban volnának.

Három asszony nyugodtan, majdnem álmosan ült a modern módra kényelmetlen karosszékeken. Álmosság, unalom, közöny, vagy valami elburkolt kéjérzet volt a barna szemeikben, melyeket sötétté tett sürü pillájok. Alig mocczantak meg helyeiken s nagyon keveset beszéltek.

Az egyik szólt:

– A mi papánk megtanittat bennünket angolul, francziául, olaszul – hogy férjhez menünk. Ez az egész.

Kettő mosolygott erre, a harmadik szólott:

– Fődolog, hogy ma itt eper lesz.

– Februárban? Honnan?

– Triesztből.

Megint elhallgattak. A zongora most zúgott a legjobban, a férfi szinte kipirult mellette.

– Most szép! – mondá az egyik.

– Ha nekem volna kis gyerekem, majd megmutatnám nektek, hogyan kell öltöztetni! – szólt minden apropos nélkül valamelyikök, (Talán a lány, vagy az asszony testvér volt. Hátul, majdnem a függöny mögött állt, nem lehetett tisztán kivenni.)

Aztán felhangzott a tömött fehér tenyerek tapsa. Mindannyian felkeltek, megváltoztatták a helyeiket. Nyilt az ajtó is, megjelent az inas, hogy mielőtt felszolgálná a teát, betegye a spaletákat.

– Nem kell! – szólt a háziasszony. És mindannyian az ablakhoz mentek.

Öt nagy üveges ablak, első emeleten az utczára, nagyon szépen nézhetett ki igy kivilágítva kivülről is. Egy kevés dolgu ur meg is állt az utcza ellenkező oldalán s megbámulta. Különben is rendes élet folyt az utczán, melynek kocsijárója is aszfalttal volt burkolva. Az ablakból be lehetett látni a nagy üzletekbe, a hol csendes, szinte ünnepélyes volt a forgalom, akár egy gyógyszertárban. Sehol kirakat, a czimek régiek, a kapuk előtt ládák, terhes kocsik, egy-egy vidéki szekér. Itt-ott bérkocsi állt meg s kiszállt belőle a bank monogrammos, bőrtáskás embere s a prémes kabátu, fekete barkós hivatalnok. Vidéki kis kereskedők, rossz szabásu ruhákban, jól táplált ágensokkal meg-megálltak egy-egy bolt előtt.

– A tea, tessék leülni! – szólt a háziasszony.

Csakugyan volt eper, de alig jutott egynek-egynek két-három szem. A férfi nem kapott, a min nevettek.

– Akkor elmegyek, úgy sem tudom, hogy türnek meg maguk között! – mondá s meghajtotta magát.

– Én pedig mégis adok önnek egyet, ha idejön az én macskaasztalomhoz! – szólt az egyik kisasszony, a ki – mert fázott – a nagy cserépkályha mellett ült, külön kis teaasztalnál.

A fiatal ember kivette az eléje nyujtott tenyérből az egy szem epret és halkan mondá:

– Mégis szeret maga egy kicsit.

– Igen, különösen ha magamban vagyok.

– Ha nem lát.

– Igen, de néha akkor is, ha látom, például most. Sőt szeretném, ha ide ülne szemben vélem.

Szemben ültek egymással. A tea gőze finom fátyolt vont a leány arcza előtt; a nagy asztalnál neki indult társalgás zaja magánynyal vette körül őket. Beszélgettek anélkül, hogy egymáson kivül hallhatta volna őket valaki. Aztán nem is igen figyeltek rájuk, ha kinek mégis eszébe jutott: asszonyos pietással nézett a – szerelmesekre.

– Lássa, most azt mondják reánk a nagy asztalnál: ni a szerelmesek! – szólott szeliden a férfi és mosolygott. A lány meg elkomolyodott:

– Nem is volna rosz, talán van is benne valami.

– Bizony nagyon kevés, ha a maga szivét látnák.

– Igaz. Pedig szeretném, ha több volna, néha akarom. De nevetséges ilyesmit akarni. Nem lehet. Csak ne volnék annyira józan…

– Mint egy öreg –

– Mint egy huszonkét éves lány az én fajtámból.

– A ki beleunt a báli ruhába.

– A ki sose szerette, sosem élvezte igazán a tánczot, mert olyan erős volt az öntudatossága, hogy mindig tudta: most két-két kis lépéssel oldalt vagy előre kell lépni. Kell, mert ez a táncz.

Elhallgattak, megitták a teájukat, a leány egy kis sandvicht kért az inastól. Szép, széles fehér fogai voltak, vékony, világos piros ajkai, de ugy evett, hogy majdnem mindenki azt hitte, hogy affektál ilyenkor egy kissé.

– Enni, az nem rosz! – mondá s nyelvének piros hegyével egy dominó-alakra szelt kenyérdarabról lekapta az egyetlen kaviár-pettyet. Aztán folytatá: – Ha felesége lennék, azt hiszem, nem lenne oka panaszkodni a konyhára.

– És ha rossz is volna, önnel ülnék egy asztalnál.

– Szóbeszéd. De mégis nekem is gyakran úgy tetszik, hogy jobb volna az ön feleségévé lenni, mint bárki másé! Hanem a mint eszembe jut ez a gondolat, azonnal követi egy másik.

– Tudom. Az, hogy eszébe jut: ezermillió férfi van, a között legalább 10 millió van ilyen, mint én, talán sok különb is, csakhogy maga nem ismeri most, de megismerheti, egyet, kettőt okvetlen meg kell ismernie majd. És akkor?!