Part 3

– Derék ember, el fog tartani. Jó dolgod lesz mellette, a pénzt a kezébe lehet adni.

Hozzá adták, hát hozzá ment, daczára hogy egy kissé ügyetlennek találta. Ennél jobban zavarta az, hogy még rövidruhás lány korában ő is szeretett valakit. De az nagyon fiatal volt még. És a mikorra készen lesz, ő már vén lány. Az is igaz, hogy egy kissé fura volt neki feleségévé lenni egy olyan embernek, a kit egy hónap előtt látott először, de belátta, hogy ez már így van, nem lehet várni egy valakire, a ki szerelmes lesz belé. Isten tudja, mikor jön az, ha eljön-e, és ha el: hozzáadják-e, lesz-e benne kellő garanczia?

Egy kissé rosszul érezte magát az esküvőn, de aztán egészen jól – egy évig. Reggel is olvashatott az ágyban – otthon takarítania is kellett – nyáron a Salzkammergutban volt, télen egy párszor theát adtak. Cselédje volt kettő. A férje figyelmes, hű és munkás.

Csak néha fogta el valami sajátságos unalom. Majd valami vágyakozás ismeretlen érzések után. A lelke éhezett valamire, de maga se tudta, mi az.

Aztán egy kis gyermeke született és annak a sirása elnyomta azt a sajátságos titokzatos zsongást, mely néha-néha fölébredt elaltatott szive mélyén.

Még egy gyermek. Anyagi gondok.

Egészen megszokta a férjét. Nagyon ritkán támadt fel benne a titokzatos vágyakozás. Alig beszél idegen férfiakkal. Egyszer, kétszer mindösszesen.

Az élet – melybe a szülők juttatták – egészen természetszerü kezd előtte lenni, a mikor hirtelen megszakad. A férfi, a kit úgy megszokott már, mint magát, erőszakosan elválik tőle, a becstelenség elől a halálba menekül és őt ott hagyja özvegyen, de gazdagon.

Az özvegy magához vette a kötvényt és maga ment fel a fővárosba a pénzért.

Kupé ablakában ülve, tavaszszal, a mikor az útat mindenfelé virágzó gyümölcsfák szegélyezik: nem foglalkozott többé a halállal. Kezdetben egy kissé félénken ugyan, de végre is jelentkezett benne az élet friss ösztöne.

– Élni kell, ha itt maradtam.

Aztán:

– Szép élni, élni jó!

Végül:

– Nem akarhatta ő sem, hogy elássam magam elevenen!

Mennél jobban közeledett a vonat Budapesthez, annál hangosabb lett ez a vágyakozó fölkiáltás: élni, élni!

Ott volt végre az intézetben. Némi nehézségek után fölvette a biztositott összeget is – és mehetett haza gyermekei közé.

De délután volt, és ha most ül gőzösre, csak éjszaka ér haza. Hát elhalasztotta útját reggelig. A délutánt majd csak eltölti valahogy; egy szegény rokona van itt az Erzsébetvárosban, elmegy, visz neki egy kis pénzt, valami édességet a gyermekeknek.

Elébb kocsira akart ülni, de aztán meggondolta a dolgot: olyan szép verőfényes, tavaszi nap van! Gyalog indult neki a külvárosnak.

Sehol sem találkozott semmi ismerőssel. Gyászruhája, friss piros arcza fel-feltünt egy-egy járó-kelőnek. Ezek a kiváncsi tekintetek egy kissé melegitették. Ő a tavaszi napot okolta és átment egy kis utczába, a hol nem volt napsütés.

Lassan, alig gondolva valamire, haladt előre. Egyszer valami férfit látott, a ki hasonlított az elhalt férjre: megdöbbent és ezuttal már erőszakos módon szabadította meg magát a halott emlékétől. De útközben is többször gondolt arra, hogy az «jó és derék ember volt». Valami babonás kötelességérzet parancsolta neki, hogy ezt minél többször elgondolja.

Végre is nyomát vesztette ennek a gondolatnak és a gyerekeire, ruhákra, egy vásárolandó új butor-garniturára, pénze befektetésére gondolt és ezen a nyomokon végre eljutott oda, hogy ujra feltámadt benne a régi titokzatos érzés.

Vágyakozott az új életre.

Egy utczasarokhoz ért és ott hirtelen valami jutott az eszébe. Beült egy bérkocsiba és az Erzsébetvárossal ellenkező irányba hajtatott. A belvárosban megállt egy ház előtt és az ott ácsorgó hordárt beküldte a házmesterhez, hogy egy lakásczímet megtudjon.

A mit kivánt, megtudta. A házmester megmondta, hol lakik az az orvosnövendék a ki két évvel ezelőtt itt lakott.

Az özvegy nem találta otthon azt, a kit keresett. Izgatott lett, most már ellenállhatlan vágyakozás fogta el: találkoznia kell vele akárhogyan is.

Este felé felment újra és szemben állott az egyetlen fiatal emberrel, a kit valaha szeretett.

Nem is köszöntek egymásnak, némán szorítottak kezet. Az asszony leült az egyetlen székre és felvette arczáról a fekete fátyolt. A férfi – sovány és sápadt ember – előtte állott az asztalhoz támaszkodva. Tán két percz is elmult addig, mig megszólalt.

– Tudom – mondá halkan.

– Jó és becsületes ember volt! – szólt az asszony, mintha csak egy beemlézett imádság refrainjét mondaná.

Aztán a mikor felócsudott, egy kissé önigazolásul hebegett valamit:

– Régen hallottam magáról… A régi barátság, meg akartam nézni…

Régi szerelmükről nem szólt egyikéjük sem. Talán öntudatlanul az elhunyt emlékét akarták kimélni?

Kezdetben alig tudták, mit beszéljenek egymással. Végre is az asszonyban érett meg a sürgető vágyakozás: megtudni, megnyerni, most, azonnal, mindent.

– Azért jöttem – mondá kevés zavarral – hogy leszek a felesége, ha szeretni fogja a gyermekeket…

És őszinte szóval megmagyarázott mindent a férfinak. Megmondta, hogy férje gondoskodásából gazdag lett, nem lesz kénytelen a férfi összekoldulni a vizsgapénzt. És itt hagyhatja ezt a várost, a hol csak a küzdelmekben és a nyomoruságban volt része.

Megértették egymást és nedves szemeikben kigyulladt a régi szerelem tüze. Ha szivükön mult volna, elmennek mindjárt most.

– De az asszony szólt: hat hónap mulva.

– Hat hónap mulva! – ismételte a férfi és megcsókolta a fekete kesztyüs kezet.

De arczon nem csókolták egymást. Forró ajkaik előtt, mintha valami hideg tárgy állott volna. És édes lázukat egy-egy pillanatra hideg borzongás váltotta fel.

Hirtelen váltak el egymástól. Az asszonynak csak a lépcsőházban jutott az eszébe:

– Reggel, holnap, megyek haza. A vasútnál látom!

Aztán – úgyszólván – elszaladt haza. Alig várta, hogy egyedül legyen; feküdni, pihenni akart, az izgalom egészen elgyengitette.

Talán álmos is volt, mert alighogy ledőlt a hôtel divánjára: elaludt. Késő éjjel ébresztette fel a szobalány. Express levelet hoztak, alá kell irni.

Otthonról irtak. Talán valami bajuk van a gyermekeknek? Nem volt semmi baj, éppen csak a kis leányról irtak: «Ujra foga jött… És ezt a levelet küldék ide tegnap, talán fontos.»

Csakugyan egy másik levél hullott ki a boritékból. A budapesti rendőrség küldte azzal a megjegyzéssel, hogy az öngyilkos férje asztalán találtatott, neki szól, hát most hozzája hivatalosan «áttétetik».

Az özvegy feltörte a levél pecsétjét és még álmos szemekkel olvasta a férj utolsó sorait:

«Még tavaly szeptemberben elhatároztam, hogy meghalok, te és a gyerekek nem láttok többet szükséget. Akárhogyan halok is meg; téged gazdaggá tesz a kötvény (a fiókban). Most megteszem; pedig jó lett volna élni veled. Hát nem lehet együtt, légy te magad boldog.»

III.

A levél első hatása az volt, hogy azonnal haza kell mennie. Szerencsére – ha kerülő úton is – rögtönösen útazhatott hazafelé. Egy kissé megnyugodott, a mint újra benn ült a kupéban. Megszökvén az elől, a kit önmaga keresett fel; mintha könnyített volna valamit bünén.

Ez a nyugodtság alig tartott egy-két óráig. Körülötte a kupéban mindenki aludt, a lámpás fekete fátyollal volt behúzva. Félelmesen homályos volt a hely, nem tudott itt maradni többé. Átkéredzkedett egy más szakaszba, a hol egyedül volt és újra olvashatta a levelet.

Kétszer olvasta el, aztán darabokra akarta tépni, de görcsös sirás vett rajta erőt és kiejtette kezéből az irást.

Csak most értette meg a férj utolsó szavait.

Most előszörre értette meg, hogy miért kellett annak meghalnia.

Megölte magát, hogy ő élhessen. Hónapokig járt-kelt körülötte ezzel a gyilkos gondolattal, mosolygott, megcsókolta és megtette a mit elhatározott.

Milyen egyszerű férfinak látta. Hányszor haragudott meg rá ízetlenségeiért! Mennyi szemrehányást tett neki a nyomoruság napjaiban. Hányszor gondolt másra.

És épen szeptemberben volt… Akkor már a férj elhatározta magát. Azzal a gondolattal küzködött és ő gyávának és nevetségesnek látta. Örült, hogy ritkán látta. Ideges volt, ha megölelte… Betegséget szinlelt, és hogy hizelgett neki a háziorvos udvarlása, melyet el is fogadott.

Egész világossággal két érzésre oszlott fel egész lénye. Az egyik érzés: az a sajátságos imádat, a mely az elhalt férj alakja körül kelt föl benne. A másik: az utálat magával szemben. És ezek között vergődött az egész úton. Ebből keltek ki gondolatai, ebből támadt föl benne a homályos vágyakozás: meghalni, elmenni utána.

De nem tudta, hogy fogjon a dologhoz. Azonfelül erős akarata támadt: jóvá tenni a bünt és imádni, a kit meg nem ismert. A mint tehetetlenül gondolkodott a módokon, még sürgetőbb lett ez a szükség.

Őrületes eszméi támadtak: felásni a holtat és visszasirni az életbe. Kiégetni fejéből a szégyenletes emléket. Megölni azt a másik embert. Nemcsak azt, a kivel megcsalta a halottat, hanem azt is, a kit szeretett akkor, midőn még férjét nem ismerte és a kit alig kihült helyére akart hozni. Elpusztítani mindazt, a ki csak emlékezteti a régi asszonyra!

Belátta, hogy mit sem tehet. Legfeljebb azt hogy feláldozza magát gyermekeiért.

IV.

Mindjárt másnap levelet kapott a fővárosból. Tudta kitől jön, föl sem bontotta, visszaküldte. A látogatók elől bezárkózott. A gyermekeket megverte, ha nevettek:

– Meghalt az apátok, sirjatok! – ezt mondta, kiáltotta, susogta a kicsikék fülébe folyton. Azok nem tudták megérteni, de lassanként rajtok is erőt vett valami nyomasztó szomoruság; olyan csendesen voltak mindig, mintha a halott még ott volna a háznál.

A nagyobbikat kivette az iskolából, minek tanuljon. A kisebbet folyton kényesztette egy darabig, de egyszerre meggyülölte.

Ezután minden házi bajért a kis ártatlan volt a felelős. Ha a nagyobbik valamit eltört, az kapott ki, a ki még csak most tanult enni. Utoljára a dadájának kellett védelmébe venni az anyja ellen. Azt elcsapta és úgy maradt a kicsike magára, a testvére czipelgette, ápolgatta néha. Akkor, ha nem látta az anyja; előtte nem volt szabad, mert mindjárt rákiabált:

– Te, takarodol onnét, megint bepiszkolod magad!

A kis lány végre megunta ezt az elhagyatottságot, látta, hogy mindenkinek terhére van itt, hát fogta magát és elment. Roppant hamar határozta el magát a kicsi. Alig volt két-három napig beteg, nagyon könnyű volt meghalnia.

Az özvegy mégis csak megdöbbent, a mikor kiterítve feküdt előtte a vézna kis holttest – az ő teste-vére, a tulajdon gyermeke. Meg is ölelte hideg tetemét, de aztán otthagyta egy szó, egy köny nélkül a temetési szolgákra.

Most már lelke egész erejével egyetlen gyermekére bizta magát. Örökösen azzal volt, nem bocsátotta el maga mellől egy perczre sem. És esténként beszélt neki az apjáról.

Imádattal és úgy, hogy a gyermek nem értette, csak azt vette ki, hogy zokognia kell.

Néha éjszaka is felköltötte:

– Emlékszel-e még apádra? – kérdé ilyenkor. Egyszer azt felelte neki az álmos kis leány:

– Nem…

Másnap aztán egész nap elhalt apjáról beszélt neki. Egy darabig csak arról szólt, hogy milyen nagy, milyen jó volt az, de valamelyik nap magát kezdte becsmérelni:

– És én rossz voltam! – mondá.

A kis leány ijedten bámult a rossz anyára.

Az özvegy folytatta:

– Megcsaltam.

A gyermek mereven nézett rá, mintha értené, a mit mond. Pedig alig volt hat éves még és erre a korra is éretlen, satnya.

Nagyon rosszul táplálkoztak mind a ketten. Az asszony nem nyul a véres pénzhez, úgy határozta, hogy az egy krajczárig leányáé legyen. A holmikat adogatta el lassan-lassan, aztán vásárolt valami olcsó kötőgépet, azon dolgozott naphosszant egy kereskedő számára.

És ez a sanyargatás egy kissé kibékítette magával. Nyugodt napjai, sőt nyugodt hetei is voltak. Ilyenkor kiengedte a kis lányt az udvarra is.

Máskor mind a ketten valóságos börtönéletet éltek. Nem járt hozzájok már senki, a szegény rokonok végkép elmaradtak, látván, hogy nincs préda. Egy asszony-testvére volt az özvegynek, az fölkereste néha, de legutoljára, mikor ott volt, pénzt kért. Nem sokat, de mégis annyit, mely egy darab időre megmentette volna a nyomorúságtól.

– Nekem nem szabad ahhoz a pénzhez nyulnom?

És hiába sirt, könyörgött a testvér, nem nyult hozzá. Félt tőle; az összegről szóló takarékpénztári könyvecskét is elvitte a polgármesteri hivatalba, hogy ne lássa soha.

Csak a lányának emlegette néha:

– Majd te gazdag, nagy kisasszony leszel! Addig azonban nagyon is szegény volt a kis Mari. Éhes, kopott, elhagyatott. Majd türelmetlen lett, megunta a várakozást, betegeskedni kezdett.

És az asszony egyedül maradt. Nem volt többé senkije, a kivel a halottról beszéljen. A jövendő gazdag, nagy kisasszony a hogy elhagyta, vége volt annak a reménységnek is, hogy még jóvá tehet valamit.

El volt zárva előle minden út, hát megadta magát, nem törődött többé semmivel. A polgármester hivatalosan megkérdezte, mi legyen hát most a pénzzel, hogy a kicsike is meghalt.

«Akármi», – azt felelte az asszony és gépiesen irta alá az okmányt, melyet e kijelentésére eléje terjesztettek a városi urak. Beleegyezett hogy kórházat építsenek a pénzből; «jó lesz», azt mondta és nem törődött vele mit sem.

Elüldögélt otthon, néha beszélgetett a szomszédokkal és lassankint eladogatott mindent. Végre koldulni kezdett…

V.

Reggel volt, a mikorra a vén ember kifogyott a beszédből. «Nó» mondá végül «már most mit ér neki!»

Aztán egyet imádkozott és kinyitotta az ablaktáblákat, kitárta az ajtót a hitközségi embereknek.

Az udvarban még csak most fürészelték a koporsót az egyletbeli szolgák. A mint összerótták a gyalulatlan deszkákat: nagy kiváncsisággal nézték az utczáról bekerült keresztyén gyermekek.

A temetés népe közül nem volt még itt senki, csak egymagam járkáltam az udvar száraz bokrai között. Kerestem valamit, a mi foglalkoztasson. Bámultam a fák ágainak növését, a szemelgető verebeket a granarium előtt. Aztán kimentem az utczára megnézni, jön-e kocsi?

Az utcza kihalt volt, alig járt erre egy-két ember. De a falhoz támaszkodva már ott állott egy szegény asszony. Köszöntött és kérdezte, mikor lesz a temetés.

A BOLDOG SZERELEMRŐL.

Egyszer – azon a napon, a mikor faluról behurczolkodtunk Egerbe – a széles káptalan-utczán kicsiny temetési menet jött velem szemben.

Késő ősz volt már, a jegenyék körülöttem letarolva, szárazon állottak s nyúltak föl a verőfényes, de hideg égbe, a minoriták harangja zúgott, – gyermek voltam még és fáztam.

Reszkető kézzel vettem le a kalapot, a mint a menet közvetlen közelembe ért és a krizantinnal elborított koporsó mögött megpillantottam a gyászolókat.

A mig közönséges kiváncsisággal néztem végig a szomorú, feketeruhás elhagyottakon, tekintetem egyszerre összevillant két nagy, szürke leányszem méla és különös nézésével. És egy pillanatig mintha villamos összeköttetés támadt volna egy ismeretlen, gyászruhás gyermekleány és egy idegen fiú között. Olyan benső, mély és szeretetteljes, mintha egész kicsiny korunkban együtt játszottunk volna éveken át, aztán mintha hosszú távollét után most pillantjuk meg egymást először. Most, a mikor vége a játéknak és a nagy, szürke szem egyetlen egy villanásában az elmult idők egész története van meg: a mama betegsége… halála… a gyásza, álmatlan éjek könnyei… «a mama nincs, vége mindennek!»

Nem tudom, mi mindent éreztem még erre a bús és szelid, parancsoló és megadással teli tekintetre és nem tudom, mit gondolhatott a gyászoló kis leány, a mig az idegen kis fiú csodálkozó és meghatott nézése reátapadt. Egy pillanatig tartott az egész és a két nagy nedves szem eltünt előlem, elveszett a tovahaladó pápista temetés szépségei és illatos misticizmusában, tovasuhant a mély melancholiájú temetési ének dallamaival, a koszorúk késői virágainak közepette, a fáklyák nyomasztó füstjével együtt.

Ott maradtam állva az út közepén és utána nézve a menetnek, sajátságos meleg érzés árasztott el. És nemcsak egy pillanatra; melegségét éreztem az egész napon, az egész életen át.

Nappal is, de különösen álmatlan éjeken ujra meg ujra éreztem ezt a melegséget. Sötét környezetemben minduntalan megjelent a szürke szem, némán, panaszos, szelid és bizalmas nézése és eltünt, a mint fölvillant titkon, édesen.

A temetést követő napokon egészen elmerültem ezekbe a képzelődésekbe. Hogy megtudjam, ki volt a kicsiny gyászoló, kezdetben eszembe sem jutott. Később gondoltam erre, de nem mertem utána kutatni. Valami titok kényszerített titokban tartani az egészet. Az utczán mégis öntudatlanul, vágygyal és türelmetlenül kerestem, de megdöbbentem arra a gondolatra, ha megtalálnám!

Végre is feltünt újra. Egy kocsin ült, málhás kocsin, a testvéreivel együtt. Kifelé tartottak a városból, úgy láttam, hogy kiköltözködtek innét. Másfelé nézett, a mikor megláttam, de alig telt el pillanat és szemeink összevillantak ismét. Ugyanaz a benső, villamos összeköttetés; tekinteteink összekapcsolódtak, mint két hurok és mintha legbensőbb bensőnk áradt volna egymásba.

– Elmegyek messze, messze, Isten veled… légy jó… olyan szomorú vagyok… jere… jere…

– Én is az vagyok… ne menj el… megyek utánad…

Senki által nem hallható, rejtelmes beszédek suhantak el közöttünk. A hangos útczán, a vasárnapi sokadalomban, mintha magányban lettünk volna. A kocsi alóla, a környezet körüle, az útcza, a lég, a világ eltünt. Csak nézését láttam. A felém fordított halvány, hamvas fejecskének hivó és rejtelmes tekintetét, a mint utánam néz… eltünik.

Csakugyan eltünt, hiába kerestem, nem láttam többé. Az első napokban szinte beteggé tett az a gondolat, hogy magamra maradtam, nem látom többé a fekete kapisonból kivilágló hamvas fejecskét, de nemsokára ez az egész arcz elillant emlékezetemből. A szemeire még hónapokig emlékeztem, de a mikorra kitavaszodott, már csak tekintete és annak homályos hatása élt bennem. És a rejtelmes mélységű nézés, mely panaszkodva hív: vont maga után, kisért mindenhová, velem volt mindenütt.

Jól emlékszem, hogy ebben az esztendőben kezdtem igazán érdeklődni a lányok iránt. A tisztelendő professzorok tilalma daczára elszöktem a szinházba, órákig sétáltam a czisztercziek terraszán, a virágzó ákáczok alatt és éjjel a régi kőszentek talapzatára ülve, belemerültem a magam árnyékába. És a mikor elkövetkezék Mária hava, a nagy diákokkal együtt jártam az apáczák templomába, holott májusi virágoktól, növendék lányok mosolygó arczától volt szines, ragyogó és illatos minden. A nyitott ablakon át betört a tavasz, május vidámsága, kéksége, lágy világossága és éledtek a szentek szobrai, a rózsaszin oltár fölött megelevenedett a Szűz fehérruhás képe.

A fiúk – tudom – az «ideált» jöttek ide keresni. Én is. És néha úgy tetszett, meg is leltem. Mintha az orgonavirágok közül ugyanaz a rejtelmes szempár világítana. De csakhamar láttam, hogy nem az: egy kis leány kiváncsi tekintete, a melylyel az idegen fiút nézi, leányszem, mozgékony, szép, olyan, mely minden ártatlansága mellett azt tükrözi vissza: szép vagyok, tetszem-e? Az örök kaczérság, az örök tisztaságban. Minden más, csak nem az.

Minél jobban teltek az évek, annál jobban fájt, hogy az eltünt. Sokszor gondoltam arra, hogy mért engedtem.

És mennyiszer fogott el a vágyakozás: menni utána! De hová, de merre, de hol találom? kérdések gyötröttek, álmok játszottak velem: ki volt?… itt van megint?

És a mig én valósággal levetettem a gyermekruhát, nőttem, husz éves lettem, a gyermekleányt is megnövesztette a képzelődés. Egyszer az jutott eszembe, hogy most férjhez adják. És a régi tekintetbe még több szomorúság és némi vád vegyült. Máskor meg nem tudván visszaidézni emlékembe a szemek formáját, valósággal megdöbbentem: meghalt, lehunyt örökre!

Majd két teljes év következett, a mikor megfeledkeztem teljesen mindenről. Egy asszony delejes körébe jutottam. Ott kerengtem, forogtam, megbűvölve, esztelenül. A felforralt, buzgó vér minden régi emlékét elöntötte forró árjával. Egy duzzadt, kicsiny ajak csókján kivül, álom volt számomra az élet minden jelenése.

És a mikor arra ébredtem, hogy a csók édessége is álom volt, ebből a hamis, csalogató és semmi életből el akartam menekülni az igazi, sötét semmiségbe.

Akkor jelent meg újra fölöttem a két szürke csillag. Még most is világít nekem, még folyton hív… összeszedtem magam és újra megindultam. Mentem, mendegéltem utána.

De legelőbb is élni kell, életben maradni. Oh milyen pompás kedvvel, duzzadó akarattal mentem neki az életnek! Láttam a dicsvágy czélját, mert ha jó emberek néha meg voltak elégedve azzal, a mit írtam: egész világosan láttam egy nedves szempárból eltünni a szomorúságot és a helyén felvillanni némi örömet. És éreztem a nyomoruságot, a megaláztatást, úgy, a hogy talán senki még, mert télvíz idején, talpnélküli czipőben, fázva és éhesen kóborolva a főváros utczáin, nem egyszer járt az eszemben ez: ha most megpillantana, ha most tudná, hogyan vagyok.

Kimerülve a küzdelmekben, belefásulva a szenvedésekbe, ismét csak egy elképzelt tekintet árama frissített föl, aczélozott meg, adta vissza a kedvet az élethez. Idegen földön, katonabörtön rideg és reménytelen magányában, a padmalyt nézve, egyszerre csak összeomlottak körülöttem a falak, kinyilt az ég, a sok tornyú város levegője csapott meg, a meleg vizek gőze imbolygott körülöttem és elém tüntek nagy jegenyék a vízparton, aztán a fehér, köves úton egy kocsi… egy fej, mely felém fordul.

Feküdtem halálos betegen, az orvos már egy nap el sem akart jönni többé. Meg kellett volna, igazság szerint, halnom és valami nem engedte ezt sem. Fölépültem és mentem tovább az útamon.

Csak egyre mindig a két szürke csillag felé. Évek teltek el és nem egyszer úgy véltem, hogy ime: itt vagyok. Pedig csak letértem a helyes útról. Kerestem a szerelmet és szeretkezésre találtam. Megcsaltam magamat és tele voltam gyűlölséggel, mert megcsaltak.

Tiz éve nem voltam már gyermek és tiz esztendő alatt úgy belefáradtam ebbe a harczba, az ismeretlen után.

Az apró zsörtölések nem mulattattak többé, vérem hült, idegeim meghaltak, útolért a szkepszis: nem kerestem többé és nem vártam többé semmit. Napról-napra élve, az élettel való nehéz küzdelemben, dolgozva a mindennapi vágyak betöltéséért; néha eszembe jutott a «gyermekkori emlék», és mosolyogtam magamon.

Hacsak ez a mosoly meg tudott volna váltani az unalomtól! De a spleenes napok mind közelebb estek egymáshoz. Különösen télen, a mikor együtt kell élni és mulatni az embertársakkal.

Négy-öt nappal karácsony előtt, egy ködös, vizes estén végre elkövetkezett az az óra, a melyben megértettem az öngyilkosság psychologiáját. Miért itt maradni? Mi öröm van abban, hogy lélegzem, és ha akarom, megfoghatom a kezemet? Vajjon okoz-e nekem gyönyört, ha a szememmel láthatom azokat az élőket, a kik nem érdekelnek és ama életteleneket, melyek egy cseppel sem érdekelnek jobban, mint az élők?

Czéltalanul bolyongtam a főváros útczáin, olyan gondolatokkal eltelve, mint körülöttem a nyirkos, hideg, szürke köd; mégis leltem valami örömre. Ebben a pillanatban boldogságnak tetszett nekem az a tudat, hogy csak akarnom kell és nem vagyok itt többé! De ez az öröm sem tudott megvigasztalni. Mást kerestem és azon mulattam magamat, hogy hányféle módon szöktethettem meg magamat a világból.

«A víz egy kissé hideg volna most,» ez jutott az eszembe, és ezt talán el is mondottam félhangon. Csakugyan magánbeszéden kaptam magamat, először életemben. Körülnéztem, nem hallotta-e valaki?

A város bizony nem törődött velem mitsem. Valami félünnep lehetett, mert az utczák zajosabbak voltak, mint közönségesen. Aztán hét óra felé járhatott az idő és ilyenkor télen az egész élvező és élvezetre vágyó Budapest kiárad az utczára. A gyönge köd homályossága megsokasítja az alakokat, az ólmos, vizes aszfalton, a gázlángok fényénél pedig megduplázódik az egész.

Minden csupa élet, mozgás, vidámság és szerelem.