Part 8

De ő csak szomorú maradt. Az idegen emberek között még szomorúbb lett, mint a minő volt. Nem evett, nem játszott, nem énekelt. Arcza, kezecskéje olyan sáppadttá, soványnyá vált, hogy elfacsarodott tőle az ember szíve. Úgy ült mozdulatlanul az ablak előtt és nézett le a magasból a nyüzsgő, szürke utczába, mint valami bánatos kis öreg. Hiába vitték nevető gyerekek közé; hiába vigasztalták, nem érdekelte semmi, szeméből kihalt az élet. Már azt hitték róla, hogy nagy beteg, pedig tán maga sem tudta, miért olyan borzasztóan szomorú. Ha kérdezték, kis szivének egész szenvedését egy szóban foglalta össze: «A mama.»

Megesett olykor, hogy egybekulcsolt kezekkel nyugtalanul, pihenés nélkül járkált fel s alá a szegényes szobákban; keresett valamit!… Az erdőt, a kis fehér falut, a szabad mezőket… vagy az édes anyját? Sohasem panaszolta el és így nem is tudták igazán vígasztalni, mert hiszen csak a szóba öntött szomorúságra találunk szóba öntött vigaszt.

*

Nehány héttel az anyja halála után, épen karácsony napján sétálni vitték a kis leányt.

Hazamenőben nagy térre értek. Esteledett. Hó szállingózott a levegőben, hideg volt. Havas zöld fenyőfák között, itt-ott kicsiny fabódék lobogó lámpáinak fénye terült el a tolongó emberek felett. Az árusok kiáltoztak, recsegő hangjuk túlszárnyalta a beszélő, nevető népség lármáját.

A kis leányt kezén fogva vezették át a sokaságon. Ő pedig csak ment s alig nézte az ezer haszontalan apróságot, melyek a gyermekek álmait oly sokszor megédesítik. Nem érdekelte őt semmi, a czukrosbódék, a babák, kis czin-edények… fásultan siklott el felettük a tekintete. Halkan kérte, hogy menjenek haza.

De egyszerre mégis lekötötte valami a figyelmét. Elbámészkodott. Kis kezét kihúzta nevelőanyja kezéből s mintha földbe gyökerezett volna a lába – megállt.

Az asszony később vette észre, hogy elmaradt tőle, sietve ment vissza s kereste a tömegben.

Nem messze, egy kis fabódé előtt ácsorgott. A bódé homlokzatán hosszú sorral czipők fityegtek, melyeket a deczemberi szél csendesen himbált ide-oda. A gyermek figyelemmel bámulta őket; keze kinyilott, szája tátva maradt, egész arczocskája nevetett. Mikor nevelőanyját megpillantotta, diadalmas örömmel vonta magához s mutatott fel a rúdra, melynek közepén két kis piros czipőt világított meg a bódé füstölgő lámpája.

– Nézd!… nézd – suttogta sóvárogva – ott… ott azt a piros czipőt. Milyen szép, beh szeretném.

Az asszony mosolygott, majd menni akart, de a kis leány nem mozdult, csak mindegyre bámult és nevetgélt.

– Nézd már!… Nézd!

– Látom, baba, gyerünk.

– Oh maradj még, kérlek, hadd láthassam… Milyen szép!

Nem lehetett sehogysem elcsalni. Utóbb még könyörögni is kezdett, hogy vegyék meg neki a piros czipőt. Igérte, azután mindig jó lesz, szót fogad, vigyázni fog a czipőre, sohasem tépi össze, nem húzza fel, csak nézni fogja.

És egy gyermek minden ékesszólásával, szép igéreteivel kérlelte nevelőanyját, melegen szorongatta a kezét, mintha ezzel akarta volna ellágyítani.

Az asszony, mivel hát szegények voltak, gondolkozóba esett. Majd lepillantott a hozzádörzsölődző kis leányra. Beszédbe elegyedett az árussal, ki a czipők árnyékában vacsorázott.

A jó asszony végre is elővette pénztárczáját; egy ideig számolgatta pénzét, azután alkudozni kezdett.

Ezt már komolyan vette a bódés, letette kanalát, nagyot nyelt s mialatt megtörülte bajuszát, szóba állt a vevővel. Utóljára is megalkudtak.

A gyermek fejét ingatva, emelte föl karját s tán, hogy annál hamarabb kézhezkapja a czipőt, újjait akaratosan mozgatta a levegőben. Szemét szepegve függesztette az árusra, nehogy valami baja történjék az ő kincsének, a mit a következő perczben félénken vett magához. Egy ideig áhítatosan nézegette, forgatta a czipőcskéket, de azután, mikor megértette, hogy most már az övéi, nevetve szorította a szivére s ugrándozva indult el. Ekkor már sietni akart haza, hogy játszhassék velük.

Az asszony csodálkozva nézett reá. Anyja halála óta nem látta ilyennek. Egészen megváltozott, mintha minden gond, szomorúság, a mi kicsiny lelkét nyomta, elrepült volna.

Halkan dúdolgatott magában, tánczolt s a ki csak elébe jött, boldog-boldogtalannak büszkén mutogatta az ajándékot.

Szive keserűségét, a mihez anyja halála óta tán hozzá is szokott, – édes gyermekboldogság váltotta fel. De volt valami ártatlan szívtelenség ebben a boldogságban… Elfeledkezett könnyeiről, a mamáról, a faluról, a szabad kék égről, elfeledkezett mindenről…

És öröme nem szünt meg; este, mikor feküdni ment, magával vitte lopva a czipőcskéket is.

Nevelőanyja, meg az ura egyedül maradtak az asztalnál. Egy ideig beszélgettek a maguk dolgáról, de azután megint csak a kis leányra került a szó és az asszony intett, hogy nézzenek be hozzá, hátha megint elszomorodott. Imádkozzanak vele, hiszen minden este így vígasztalgatták, a míg el nem aludt.

A férj még kihörpintette borát, azután nyújtózott egyet és bekullogott a felesége után a szomszéd szobába.

A kicsi nem aludt még, de nem is sírt. Ágyában ült, szeretettel babusgatta a czipőket és gyönyörködött bennük. Óvatosan labdázott velük, utóbb már meg is csókolta őket.

A férfi félretette pipáját s mialatt odalépett hozzá, csodálkozva kérdezte:

– Te gyerek, hát mi lesz, ma nem imádkozol a jó Istenhez az édesanyádért?

A kis leány nem hallotta és zavartalanul játszott tovább.

Az asszony leült az ágy szélére és szőke fejére tette a kezét.

– Mi lelt baba, hát nem vagy már szomorú?

A gyermek bámulva tekintett rá, nem értette a dolgot. Szinte ijedten nézett hol az asszonyra, hol a férfire, azután a czipőcskéken akadt meg a szeme. Arcza felderült és elnevette magát.

– Én!… hát mán’ hogy volnék szomorú, hiszen itt van a piros czipőm…

MENUETTE.

Hideg téli éjszaka volt. A park egyenesre nyesett fái között fázósan fehérlettek a mezítelen görög márványistenek. A nehézkes barok kastély szinte belesüppedt a hófúvásba s kivilágított ablakainak fénye fáradtan vergődött át a ködön.

Odabenn az udvarban, mindjárt a tornácz előtt tüzet raktak a vendégurak csatlósai s ásítozva bámultak a pattogó lángba, melynek visszfénye vörös kört tánczolt ki a havon.

Az urak meg ez alatt mind összegyülekeztek az újmódis nagy fehér szálában. Az üveges csillár száz viaszgyertyájának fénye sziporkázva verődött vissza a Velenczében kipallérozott kristály-tükrökről s ragyogva égett a falak furfangos arany díszítményein…

Ünnepi díszben mulatott ott a Bécsből lerándult nemesség virága. Egy nagybajuszú, varkocsos lovasgenerális körül ifjú testőrök, negédes udvaronczok hajlongtak s a háziúr, gőgös magyar mágnás, sujtásos, ékköves ruhájában, mint valami csoda vált ki a csipkés gavallérok közül.

A falak mentén aranylábú székeken hosszú sorral ültek az asszonyságok. Oly kimérten mosolyogtak, mintha csak a bécsi udvari bálon lennének és félszemmel mindegyre a ház úrnőjére lestek, a ki palotahölgy lévén, ugyancsak kedvelte az előkelő illedelmet. Hanem azért minden igyekezet daczára egyik-egyik dáma, beszéd közben, olykor mégis megfeledkezett magáról s valami átöröklött mozdulattal pihentette csipőjére kezét.

Az idősebb urak kivonultak egy hátsó szobába s nagy bilikomaikból ittak az urnő-király egészségére és a saját egészségükre, a mit lelkiismeretesen magyar módi szerint cselekedtek.

Néhányan, leginkább a dámák, még kártyáztak is a háziasszony vieux-laque boudoirjában. Keselyű ábrázatú franczia gavallér tartotta a bankot. Valamelyik ablakmélyedésben egy német költő, olyas udvari bolond féle, szavalgatott ábrándos aggszűzeknek ékes verseket, melyekben kifogyhatatlan leleményességgel hasonlította a nőket virágokhoz, csacsogó csermelyekhez, pillangók- és más egyéb bogarakhoz… A nagy szálában pedig tánczba fogott az ifjúság.

Bájosan halk menuette zenéjére indultak el a párok. Kéz-kézben mély bókkal lejtettek előre. Selyembe, bársonyba öltözve, mint megannyi virágzó ág, fonódott össze az ifjak, leányok alakja. Hol hátra hajoltak, hol meg egymásra néztek és nem fáradtak el mindegyre újból mosolyogni. Karjaikat kecsesen emelték magasra, mélyen bókoltak, majd mintha haboznának, egy pillanatra megálltak: a hölgyek ujjacskái között mint lepkeszárnyak libbentek meg a csipkés szoknyák… Aztán ismét előre lendültek a tükörsíma padozaton.

Udvarias, kimért volt a táncz. Egy elejtett legyező, vagy leszakadt virág váratlan fordulatot adott. Egy elő nem írt mosoly kedves zavart idézett fel a kipirult arczokra.

Az urak félbenhagyták az ivást és a politikát, az aggszűzek odahagyták költőjüket s mind a tánczterem ajtajába sereglettek. A merevre fűzött asszonyságok előrehajoltak, fejüket a zene ütemére ingatták s magassarkú czipellőikkel komplimentumot írtak le abroncsos szoknyáik alatt.

Mindenki elhallgatott. Csend lett, csak a menuette dallama zsongott a levegőben… És ez ünnepélyes pillanatban valaki egyet tüsszentett a terem szegletében.

Néhányan odatekintettek és mosolyogni kezdtek…

Ott a szegletben szorgalmasan tubákolva, teljes elhagyatottságban egy összeaszott kicsiny teremtés üldögélt. Neki mintha nem tetszett volna ez a táncz; barázdás homlokát haragosan vonta össze és rosszalóan rázogatta a fejét. Valamit mormogott is hozzá, de arra jól vigyázott, hogy senki meg ne hallja.

Nem beszélt ő soha másokkal, mindig csak önmagával diskurálgatott szép csendesen a régmúlt időkről. A kastélyban emberemlékezet óta azt tartották róla, hogy háborodott elméjű szegényke, de nem zavart senkit, hát valahogyan megtűrték.

Szeme fakó volt s arczocskája, melyre már a hajnali mise előtt, végtelen gonddal ragasztotta fel a szépségtapaszokat, olyan finom, olyan sárga, mint a régi elefántcsont. Fején ünnepélyes alkalmakkor rengeteg paróka trónolt s kicsiny remegő kezében mindenkor aranyos burnótszelenczét szorongatott.

Különös volt ez a parányi teremtés s tán épen az tette őt olyannyira különössé, hogy egész nap zajtalanul jött-ment a szobákban és mindegyre beszélgetett halkan, nagyon halkan.

– Igen, igen, – motyogta szemrehányóan, – hiába nevettek rajtam! Ti nem tudtok tánczolni… Mi tudtunk, mi… ah csak én tudtam.

Aztán visszagondolt messze ifjúságára, a mikor minden kicsinyke újjára akadt volna egy-egy kérője s mikor a kanczellár báljain Terpsychore grófnőnek nevezték őt. És ő, bár egész életén át kiváncsi volt rá, hogy mit is jelent hát ez a név, nem merte megkérdezni soha senkitől. Mai napig sem tudja, pedig tisztán emlékezik rá, hogy… Terpsychore volt az ő neve addig a feledhetetlen udvari bálig, a melyiken maga ő felsége adott neki más nevet.

Meghívták az udvarhoz! Azt mondták, a mindenható császár és király akarja látni a tánczát s titokban még azt is megsúgták neki, hogy a gyermek Mária Terézia főherczegkisasszony és felséges húgai egy rejtett ablakon át fogják őt szemlélni, mert elszeretnék tőle tanulni a táncz művészetét… Mily dicsőség volt ez a magyar hazára!…

Emlékezett a fényes császári termekre és az udvar bevonulására. Szinte megszédült, mikor a hatalmas császár belépett. Nagy allonge-parókája és csattos czipője maradt meg legjobban az eszében… Aztán visszafojtott lélegzettel bókoltak földig mindannyian s egy fekete bársonyruhás főúr többszörös térdhajtással kúszott a földi istenséghez. Mialatt áhitatosan csókolta meg az eléje nyújtott kezet, szemét kéjesen hunyta le a boldogságtól…

A kis Terpsychore grófnő akkor eszmélt fel kábultságából, mikor ő felsége Károly császár fejére tette nagy tollas kalapját és elfoglalta a császárné mellett helyét a trónuson… Valaki jelt adott a táncz kezdetére.

Az ő tánczosa egy fiatal castiliai nemes volt, az uralkodó spanyol kedvenczeinek egyike. Sötéthajú, lángoló tekintetű gavallér, a kit ő már régóta szeretett.

A ifjú a nagy udvari meghajlással szólította fel a tánczra. Aztán egyik kezével megfogta finom kardjának a markolatját, a másikkal a leány ujjacskáinak hegyét és mindketten földig bókoltak a trón előtt.

Felcsendült a menuette dallama. Terpsychore grófnő remegett a boldogságtól, mert úgy érezte, hogy a császár szine előtt ellejtett tánczukkal feloldozhatatlanul egymáshoz vannak kötözve. Arczán mámoros mosoly jelent meg s szeme tüzet fogott az ifjú tekintetétől.

Elragadtatás tükröződött az arczokon. A császár gőgös, duzzadt ajkán a tetszés mosolya játszott s egyik kegyenczének leereszkedően mondotta:

– Íme, ez ifjú dámát kikiálthatjátok a menuette királynőjének!

És azután szájról-szájra járt a nagy horderejű királyi kijelentés s Terpsychore grófnő azt gondolta, végzete a boldogság minden lehetőségét megadta néki…

Az utolsó meghajlásnál szemükkel örök hűséget esküdtek egymásnak és az eltánczolt költeménynek vége volt.

Az udvar távozta után egy rózsakoszorúval, melyet jutalmul a császár küldött neki, királynővé koronázták. És ez illatos korona alatt fogadtak ők ketten szavakkal is szerelmet, hűséget egymásnak és igérték meg kölcsönösen azt is, hogy csak akkor tánczolnak újból menuette-et, mikor majd az esküvőjükön együtt tánczolják el.

Ez volt életének legboldogabb napja és csodálatosan erre sokkal ritkábban gondolt, mint arra a másik napra, a melyiken megtudta, hogy az ifjú búcsú nélkül hagyta oda Bécset s visszament hazájába…

– Igen gyermekeim, – suttogta bánatosan, – arra a szörnyű napra gondolok én vissza, mert oh kedveseim a boldog napokat csak egyszer éljük át, a boldogtalanokat pedig: ezerszer… Igen, igen, megtartottam a szavamat, de ő… ah ne is kérdezzétek…

A szegény menuette-királynő csakugyan megtartotta igéretét. Gyermekesen ragaszkodott hozzá, mert a nők szavuktartók, a míg szerelmesek, Terpsychore grófnő pedig egész ifjúságán át boldogtalanul szerette hűtlen vőlegényét. Elment ugyan a bálokba, de hiába könyörögtek neki – hajthatatlan maradt.

Évek múltak. Vőlegénye csak nem tért vissza s lassankint kihűlt az ő szivében is a szenvedély. Nem irtózott többé attól a gondolattól, hogy egy más férfival tánczoljon. Megint évek kellettek hozzá, hogy rászánja magát az esküszegésre. Ekkor várni kezdte, hogy felszólítsák. De hiába, nem ostromolta többé senki, békével hagyták üldögélni a terem szegletében.

Hónapokba tellett, a míg megértette, hogy elmúlt az ő ideje, a míg felfogta, hogy megöregedett. A körülötte mulatozók nem tudtak többé róla, ki volt ő hajdan…

– A menuette-királynő… Terpsychore grófnő… az voltam én! – suttogta diadalmasan s megdörzsölte a szemét, mintha belefáradt volna visszatekinteni az ifjúságára, de hogy is ne, hiszen olyan messze volt az már tőle. Aztán, hogy tudomást szerezzen való létezéséről, óvatosan felnyitotta burnótszelenczéjét, újjai közé vett egy csipetnyi tubákot s mosolyogva szippantotta fel. Kiegyenesedett, majd újból a tánczolókra függesztette tekintetét s megrázta a fejét. Most kezdte csak igazán bánni, hogy a végzetes menuette után nem tánczolt többé.

– Nem tudtok semmit, apáitok sem tudtak, mert nem láttak engem tánczolni…

Ellenállhatatlan vágy fogta el. Szeretett volna felállni és megparancsolni, hogy reá nézzenek mindannyian, mert meg fogja mutatni, hogyan tánczol a menuette-királynő.

– Hiába álmélkodtok, – mondotta ártatlan hiúsággal, – maga a mindenható császár adta nekem ezt a nevet!… Istenem, csak valaki felszólítana a tánczra, csak eszébe jutnék valakinek! De hát ki gondolna egy ilyen öreg dámával.

És a mint sóvárogva nézett végig az ifjúságon, szinte rémülten vette észre, hogy a szála tulsó oldalából egy fiatal gavallér nagy figyelemmel szemléli őt s mintha leolvasná arczáról gondolatait, megindul és jön… jön feléje.

Majd felsikoltott ijedtében. Forogni kezdett vele a világ, úgy látta, mintha a csillár himbálódznék, az emberek támolyognának és behunyta a szemét. Úristen, ha csakugyan tánczolni akarna vele!… Fejében egyszerre összezavarodtak a tánczlépések, a lágy zene szinte harsogó zivatarnak tetszett neki, kis kezéből pedig koppanva hullott a földre aranyos burnótszelenczéje.

Az ifjú meghallotta a koppanást. Most valósággal lepillantott a kis comtessera s a helyett, hogy a szép Czobor grófnéhoz sietett volna, kivel már az előbb édes, hosszú pillantásokat váltott – megállt egy perczre. Aztán tréfásan hajtott térdet a lelkendező öreg hölgy előtt, felemelte a szelenczét és szertartásosan nyújtotta felé.

– Óh jaj nekem! – suttogta elcsukló hangon a vén grófkisasszony. – Mindjárt gondoltam, hogy ezt akarja… Várjon egy kicsit Monsieur… meg kell elébb próbálnom… rég nem tánczoltam.

Ezzel aztán hirtelen lecsúszott karosszékéről és a fal mellé lapulva kiosont a teremből, az ámuló, tiltakozó ifjú kezében hagyva a szelenczét.

Mikor egyedül volt a legutolsó szobában, hová csak lopva rebbent el egy-egy dallama a zenének – fellélegzett.

– Ki hitte volna, – mormogta önelégülten, – alig bírtam tőle megmenekülni… De hát mit is csodálkozom én tulajdonképen ezen… igazán furcsa vagyok.

Negédesen mosolygott, aztán újjacskái közé fogta rengeteg tunikáját, lábait egymás mellé illesztette s nyakát előre nyújtva figyelt a zenére.

– Most – suttogta s nagy kínnal lábújjhegyre állt és megindult.

– Egy, kettő, komplimentum!… De ekkor valami a hátába nyilallott, ép ott a Watteauráncz alatt.

– Oh jaj, mein Gott Herr! – szisszent fel fájdalmában – oh beh rosszúl ment!…

Aztán pihent egy darabig és előlről kezdte. Méltóságteljesen lépett ki és ismét csak elvétette. Nem emlékezett már a tánczra. Mindegyre megállt s remegő kezével izgatottan simította végig homlokát csak úgy, mintha fel akart volna valamit kelteni, a mi odabent az ő barázdás kis homloka mögött réges-régen elaludt.

– Türelem, ma chère Christine, türelem – biztatta magát s nagy sóhajjal ismét neki fogott. A pouderes paróka pedig már félrecsúszott a fején, a szépségtapaszok mind lepattogtak az arczáról, de azért ő még is szorgalmasan hajlongott tovább.

És egy sikerült bókolás után annyira jutott, hogy győzedelmesen tekintett körül:

– Íme, látjátok valahára a menuette-királynőt?… de ekkor hirtelenében elakadt az ajkán a szó. Az egyik földig érő tükörből valami szomorú furcsaság bólintgatott elismerően feléje.

Ez a figura kihozta a sodrából. Haragosan lépett előre, aztán a fejéhez kapott s karjait kétségbeesett iszonyattal emelte égnek:

– Mit?… Hogy én lennék ez itt a tükörben?… Istenkém segíts… Oh mein lieber Gott!…

A mint ott állt saját képe előtt, félrecsúszott parókájával, könnyes szemével, olyan megható volt. Lábacskája szomorúan tipegett ide-oda s melléből síró hang szakadt fel:

– És én akartam megmutatni a világnak, hogyan kell menuettet tánczolni! Oh én szegény öreg!… Elfelejtettem már mindent, de hát minek is próbáltam meg, jó volt azt hinni, hogy még tudok. – Elfordult a tükörtől és mivel hozzá volt szokva, hogy önmagát vigasztalja, dédelgesse, megsimogatta a saját arczát és halkan suttogta:

– Ne sírj Christine ha mondom, azért azok a többiek sem tudnak… senki sem tud többé ezen a világon…

A MADONNA MÉCSE.

Egy nyári alkonyaton megálltam Siena ódon falai alatt. Előttem fehéren futott le a völgynek az út, a napégette régi házak között s köröskörül áhítatos piczi templomtornyok, omladozó bástyakoszorúk emelkedtek a barna tetők fölé.

A harangok játéka dallamosan ostromolta a csendet s a falakra könyöklő olajfák lombjaiban száz ezüst ajakkal nevetett a szellő.

Lenn az úton leányok jöttek s fejükön lapos kosaraikban szőlőt és fügét hoztak a caminoi campagnából. A domboldali cziprusok árnyékában, a düledező kolostor lépcsőin éji szállást keresve telepedett le nehány kolduló barát, a templomkapu sötét íve alatt pedig Ave Máriára indultak a fehér kendős asszonyok.

A szomszédos hegyek bársonyos éleire még visszasütött a nap, de körülöttem már elfeketültek az alkony árnyai s az utcza-szegleteken, – miként ha egy raj Szent-János bogárka lepte volna el a várost, – kigyúltak a csodatevő kőszentek lábánál az apró mécsesek.

A szürkület opálos fátyola lassan alámerült a növekvő sötétségben s onnan a kolostor-templom barlangos mélyéből, tévetegen csillámlott elő az öröktűz világa. Aztán egyszerre, mintha a mécsesnek egy lángja szárnyra kelt volna, libegve úszott végig egy kis fényesség a templom oszlopos hajóján, ki a szabadba. Egy ideig tétovázva kerengett a légben, majd imbolyogva jött lefelé a zeg-zugos utczán. Olykor felrebbent a falba mélyesztett képekhez, szobrokhoz s érintése alatt kigyúlt az olajos kanócz a szines üvegekben. A lángocskák egy ideig tüzesen csókolództak fenn a magasban, aztán ismét tovább lebbent a fényesség… A mint közelébb szállt hozzám, lassan-lassan kivettem alatta egy minorita barát tonzurás fejét, barna csuháját s végül kezében a kanóczot, melynek tetejében ott tánczolt az a láng, a mivel utczahosszant élesztgette a mécsesekben a tüzet.

A szerzetes otromba fasarui egyenletesen kopogtak a kövezeten. Nem messze tőlem hirtelen megállt. A kanócz világa vörösen csapott a magasba, fénye szerte terült a kőkoczkákon s bevilágított a fal mohos fülkéjébe. Drótháló alatt, tarka virágfészekben egy durván faragott Szűz-Máriaszobrot pillantottam meg.

De ott a szobor előtt, a piros üvegmécsesben nem fogott tüzet az olaj a kanócz érintésétől… A szerzetes nem is bajoskodott vele sokáig. Térdet hajtott, aztán mint a ki legjobb rendben végezte dolgát, odébb ment, sötétben hagyva a Boldogasszony-szobrot.

– Monaco! Monaco! – kiáltottam én szinte önkénytelenül.

A barát megállt. Derüs tekintetü frate volt, egyike azoknak, a kiknek a szerzeteskedés csak olyan kenyérkereset, mint akármi más. Mosolyogva nézett reám.

– Vagy úgy – mormogta félhangon – azt akarja tudni, hogy miért nem gyujtottam meg ezt az egy mécsest!…

Elgondolkozva zörgette az övébe fűzött olvasót. És azután, mialatt bejártam vele az apró kőszobrokat s ő lángot gyujtott a mécsesekben, elmondta nekem ezt a történetet.

*

Akkor régen, mikor Siena sötét utczáiban még fegyverzörej keltette fel a napot s az ájtatos asszonyságok miséremenet gyakorta bukkantak véres holttestekre a templomok körül, a Signorián pedig gyűlölködve méregették egymást a polgárok és nemes urak… abban a zord időben élt a városban egy szép leány, a kit Gemmának neveztek.

És ő méltó volt e névre, mert még a templomkelyhek legsötétebb smaragdjai is irigyen halványultak el, ha ő fölvetette a szemét… Arczán a kék erek mentén rózsák nyíltak, haja, mint a mesék aranyfolyama élt, hullámzott ringó alakja körül, lábacskái pedig a hímes sarukban, mint földön csapongó pillangók kergették egymást a Fonta Branda pázsítján, vagy a Piazza del Campo fehér kőkoczkáin.

Ilyenkor aztán utat nyitott előtte a nyüzsgő tömeg. Gazdag bankárok, bársony zekés ifju nemesek, kalmárok, polgárok, méltóságteljes tanácsurak, mind megfordultak utána, a mint édesanyjával vasárnapi díszben végig haladt a téren. Férfiak, nők összesúgtak a háta mögött, de tán ép ez volt a veszedelem, mert a ki mögött halkan beszélnek az emberek, arról rosszat szólanak.

Gemmáról is gonosz híreket terjesztettek a városban s minthogy egyedül lakott öreg anyjával ott a Brandakút mögötti utczában s nem volt a ki védelmezze, büntetlenül szólhatta meg bárki.

Persze a visszautasított férfiak koholták a leghajmeresztőbb mende-mondákat, a városbeli asszonyságok pedig, a kiknek a lovagok és bankárok még csak arra sem adtak alkalmat, hogy megtagadjanak tőlük valamit s így erényükkel Istennek kedveskedjenek, bánatukban és unalmukban tovább adták a híreket.

Gemma szépsége vonzotta az embereket, de mivel nem viszonozta a tüzes pillantásokat s csakis Signor Grifone Tolomeira, Siena legdélczegebb ifju nemesére vetette fel olykor tekintetét, haragudtak reá s mint bűnre csábító hiábavalóságokat, itélték el szépségét és mosolyát.

Igy történt, hogy a szent életü szerzetesek is meghallottak egyet-mást róla és dicséretes buzgalommal kezdték megfigyelni utait.

Szemmel tartották a leányt, vétkeiről jegyzéket vezettek… Az első bűn azonban, a miért tényleg elitélte őt az egész város, az vala, hogy egyszer az ünnepi szent-mise folyásában, ép a sanctus nagy perczei alatt, mikor a hívők földre borulva imádták az Urat, Gemma felvetette a fejét. Tekintetét a Tolomeiek czímeres stallumára függesztette, aztán – oh borzalom – reá mosolygott az ifju Signor Grifonera.