Part 7

Három subás atyafival tért vissza Steinfeld, de mindenek előtt is félrehivta Pált és esdeklő hangon mondta:

– Uram, ennek a korcsmának van egy hátsó kijárata. Én ott nagyszerűen elfuthatnék és a vasút ép most indul… Sohse jönnék többet ide vissza!

Pálnak megesett rajta a szive. Hiszen úgy sincs már itt szükség rá.

– Hát csak menjen és itt van az útiköltség is. Egy szőke úr hagyta itt a maga részére.

– Jé, hát beszélni tetszett vele?… Erről megfelejtkeztem… Tessék elhinni, hogy ő a hibás, nem én. Ő volt a felbujtó, én csak vak eszköz voltam!

– No hát csak menjen maga – vak eszköz!

Steinfeld nem is mondatta magának kétszer. Kiintett az atyafiakhoz:

– Rögtön visszajövök elvtársak!

És ezzel a hátsó szobába sietett, a hol kevés motyóját összeszedve, árkon-bokron inalt a vasúti töltés felé. Lehetőleg a bozótok közt rohant és mindig nézett hátra, hogy nem üldözik-e.

Pál üléssel kinálta meg a parasztokat, aztán maga is odaült közibéjük.

– Barátaim, azért kérettem ide magukat, hogy fölvilágosítsam egy borzasztó tévedésről, a melybe egy lelkiismeretlen, gonosz csaló ejtette magukat, Steinfeld most szökött meg a hátsó ajtón, mert félt a maguk haragjától. Nem merte bevárni az én felvilágosításomat.

A parasztok gyanakodva néztek rá. Ez már nem a föld népének becsületes, nyilt tekintete volt, hanem az összeesküvőé, a ki mindenütt rémeket lát. Az egyik fölállott, kötekedően végig mérte a nézésével és gőgös hangon mondta:

– Aztán kicsoda az úr?

– Elvtárs vagyok, a ki a maguk javát akarom.

– Ugyan úgy-e? Hát aztán ki kérte rá az urat?

Pál elvörösödött. Eddigelé nem szokott volt a néppel érintkezni és bizony nem számított erre a hangra. Szeliden válaszolta:

– Senki sem küldött, a magam jóvoltából jöttem, mert megtudtam, hogy az a csaló, a kit mi rég kidobtunk a pártból, gazul fölbujtogatta magukat.

Az egyik ravaszul hunyorgatott a társai felé.

– Hallják-e? Még hogy bennünket fölbujtogatott valaki. No de ilyet!

A másik hozzá tette:

– Fölbujtogatott! Lehet is bennünket! Ha csak ezért jött az úr, hát kár a fáradságért.

Az atyafiak fölczihelődtek és belerázták magukat a szürjükbe. Az egyik oda állott Pál elé és fenyegetően mondta:

– Aztán jó lesz észben tartani, hogy ki-ki a maga háza előtt seperjen… Ezt megmondhatja az urának.

– Melyik uramnak?

– Hát a melyik a kocsiján ide küldte! Hiszen kint áll most is; a Vajkay-czímer van az oldalán… No, Isten megáldja!

Pál marasztalni próbálta őket kérő szóval, de azok rá se hederítettek többé. Ezeket végleg elbolondította már a maszlag. Már hallgatni sem akarták a józan szót, nem hogy okulni akartak volna belőle.

Visszaült hát a kocsiba és hazahajtatott a tanyára. Egész úton elkisérték azok a gyanakvó szemek és a fülébe csengett az a gőgös, elutasító hang. Sárguló akáczlombok között apró viskók állottak és mintha azoknak sötét ablakszemei is őt lesték volna haragosan, bizalmatlanul…

Katalin a fasorig a kocsi elé ment. Itt leszállott Pál és gyalog folytatták az útat.

– Nos? Volt siker?

– A legteljesebb kudarcz. Az izgatót ugyan eltávolítottam, de most már késő. Meg sem akartak hallgatni… És még egy szomorúbb tapasztalatot is tettem.

– Mi az?

– Nem tudom, hogy elmondjam-é, mert nagy fájdalmat okoz véle magának… Rájöttem, hogy maga a közvetett oka mindennek.

A leány meglepődve nézett rá.

– Én?

– No-no, csak meg ne döbbenjen, hiszen maga nem tehet róla. De mégis úgy van, hogy a maga személye hozta erre a tanyára a veszedelmet.

Elmesélte Bélával esett kalandját és a leány sírva fakadt.

– Segény Jenő! Mily jó volt hozzánk mindig és mi bajjal fizettünk neki vissza!

– No ne sírjon hát! Hisz arról igazán nem tehet maga, hogy Vajkay Jenőnek olyan nemtelen testvére van.

– Megmondom apának, hogy elmegyünk innen még ma. Egy perczig sem maradok itt többé, a hol csak baj és veszedelem vagyok!

– Az jó lesz, Katalin… Emlékszik még a régi kis lakásra Budapesten?

– Hol van az már!

– Ott van a régi helyén; senki sem vitte el onnan… Képzelje, a multkor lakás nélkül maradtam és arra menet láttam, hogy kiadó lakás van a házban… A maguk lakása volt!

– És kivette?

– Kivettem. És ettől kezdve babonás hitem támadt, hogy föl fognak elevenedni a régi szép idők. Újra együtt fogunk ülni a kis udvari szobában mi hárman és mi ketten kezünket összefogva hallgatni fogjuk az öreg beszédét… Emlékszik-e?

– Emlékszem! Be sok minden történt azóta!

– Semmi sem történt, Katalin. Én azóta is magukkal vagyok mindennap, mint azelőtt. És ha maga akarná…

Pál zavartan hallgatott el és hallgatott a leány is. Csak a szeméből gördült le egy nehéz könnycsep. Az elhallgatott vallomásra ez volt a néma felelet. De hiszen megértették ők ezt is.

… Beesteledett már, a mikor Jenő hazajött a Stubenthal-kastélyból. Egyenesen Pór Albertet kereste fel és látszott rajta, hogy valami nagy örömét szeretné elújságolni, csak az alkalmat keresi hozzá. Szórakozottan hallgatta Pál beszámolóját és csak akkor kapta föl a fejét, a mikor Katalin szólalt meg:

– Uram, mi visszamegyünk Budapestre. Örökké hálás leszek nagy jóságáért, a melyet meg nem érdemeltem és…

– Visszamennek! De hát miért? Nem jól érzik tán itt magukat?

Most Pál állott elő.

– Azért jönnek vissza, mert én és Katalin… hiszen ön tudja, hogy már régi jóbarátok vagyunk, úgyszólván gyermekkori játszótársak és…

Jenő fölkaczagott jókedvűen.

– Most már mindent értek! No, de ilyen öröm! És épen ma! Épen ma!… Tudniillik ma…

Most ő pirult el és folytatta zavartan:

– … Tudniillik ma… én is… vőlegény lettem! Béla is ott volt és most már értem, hogy miért sápadt el és miért ütött a egyszerre a homlokára. «Oh én szamár! Óh én gazember!» mondogatta egyre és könyörgött, hogy bocsássak meg neki! Most már látom, hogy van mit megbocsájtanom… No, de sebaj! Majd jóra fordul minden. Ah, hiszen ma úgy érzem, hogy minden baj megszünik egyszerre a földön!… Ha vétett is Béla ellenem, majd rendbe hozza ő. Mert higyjék el, hogy derék fiú, csak egy kicsit meggondolatlan… De nini! Én itt folyton csevegek és elfeledkezem arról, hogy mi ilyenkor a kötelesség. Édes Pál, gratulálok! Magának is, Katalin. És magának, édes bátyámuram a legjobban gratulálok!

Úgy megáradt a szive a boldogságtól, hogy könnyítenie kellett rajta. Átölelte a világtalan öreg embert, a ki tétova kezével megsimogatta fejét.

XII.

Már dúsan zsendült a vetés, földmives reménységének zöldje, a mikor megmakacsosodtak az egek és elzárták csatornáikat. Az aszály falánkan nekiesett a föld termékének és kiapasztotta belőle az élet nedvét. A gabona kalászát is alig vetette ki, máris elsárgult és száraz szalmaként zizegett. A kukoricza-hajtás lankadtan zsugorodott össze és csak reggelenként üdült föl egy kicsit, a mikor a jóságos hajnal harmatot csöpögtetett szomjas hajtásaira. A jószág fájdalmasan bőgött a kiaszott legelőn és érdes nyelvével sóváran nyalogatta a szikkadt földet, mintha így akarná előcsalni a füvet.

Imádság, panaszos sóhajtás helyett daczos fenyegetőzés, haragos káromkodás járta a kis kunyhókban. A föld népe kaján tétlenségben nézte ezt a borzasztó pusztulást és futótűzként szaladt végig a jelszó:

– Nem dolgozunk!

Jenő a magtárakat megtöltötte gabonával és a gazdasági gyárakban megkettőztette az üzemet, hogy munkát adjon a népnek. De a munka sekinek sem kellett. Még azok is, a kik eddig dolgoztak, egyszerre hagyták ott a gyárat.

Küllő mester is végkép magára hagyta a kovács-műhelyt és örökké a tanyai nép között kószált. Bor-ázott hangon rikácsolta.

– Azt mondják, hogy dolgozzunk! De minek? A fele termés az uraságé, a másik felét pedig az Isten veszi el tőlünk! Nem dolgozun, a mig meg nem kapjuk a jussunkat! Ez a föld a mienk! Ezt adják nekünk és akkor majd dolgozni fogunk!

Az egykori nyomor megnövekedve támadt föl a tanyákban. Jenő kihirdette, hogy magtáraiból mindenki kap gabonát és mészárszéket nyittatott a tanyán. Nem ingyen kinálta, alamizsnaképen, hanem hitelbe. Majd visszafizetik jobb esztendőben.

De mindenki daczosan utasította vissza ezt a segítséget. Visszaüzenték neki:

– Nem kell a kenyere! A földünket adja vissza.

Csapatokba állottak, fölszedték a nyomorgókat, a betegeket és így vonultak tüntetve a kastély elé. És mikor Jenő megnyittatta előttük a magtár-ajtókat, elkeseredve ordítozták:

– A földünket! A földünket adják vissza!

Bolondok voltak már egészen. És a nyomor még jobban megbolondította őket. Az üres gyomornak is megvan a maga mámora és ez a mámor a legveszedelmesebb.

Jenő majd hogy sírva nem fakadt elkeseredésében. Gyöngeségében már arra gondolt, hogy odadobja birtokát martaléknak. Hát csak osztozkodjanak rajta a szegény megtévelyedettek, ő pedig majd csak keres magának valami megélhetést. Tervét megirta Winter professzornak is, a ki alaposan leszidta érte levelében.

– «… Ön ép oly oktalanul cselekednék akkor, mint az a félrevezetett néptömeg és könnyelmű példájával veszedelembe döntené az egész országot. Engedni az oktalan követelésnek nem nagylelkűség, hanem veszedelmes gyöngeség… ha meg nem haragszik érte: gyávaság.»

A kis Steinfeld beváltotta a szavát, a mit Pálnak adott és örökre eltünt erről a vidékről. Nem becsületérzésből tette, hanem óvatosságból. Egyrészt komoly okai voltak rá, hogy tartson a budapesti volt elvtársak ökleitől, másrészt pedig megérezte ő is, hogy erősen közeledik az az idő, a mikor az egyszerű földmíves nép betelik a szép teóriákkal és követelni fogja a kézzelfogható megvalósítást. Ez pedig már nem neki való mulatság volt.

De hiszen ha vezér kellett a népnek, hát ott volt Küllő mester. A mióta Steinfeld magára hagyta, csak annál nagyobb lelkesedéssel vetette rá magát a népre. A lelkesedés pedig könnyen ment nála, mert hát mindig részeg volt.

Valóságos nagyzási hóbortba esett. Egyszer a Stubenthal-uradalom egyik kasznárja próbált a lelkére beszélni, de ő dölyfösen válaszolta:

– Csak egyet intek és a népek milliói támadnak föl!

Néha, legkivált ha a kelleténél is részegebb volt, hatalmas fővezérnek képzelte magát, a kinek csak akaratán mulik, hogy meg ne hódítsa az egész országot. Hm! Hiszen nem is olyan lehetetlenség az. A nép itt híven követi, egy napon elfogják a környék összes urait, a főszolgabirót pedig fölhuzatja a legközelebbi fára. Akkor aztán a kezében lesz minden hatalom, és a mi még hátra van, az a csekélység meghódol magától is. No, mert arról nem igen volt sejtelme Küllő mesternek, hogy körülbelül mekkora is ez a Magyarország és hogy a Vajkay-puszta körülbelül hányadrésze annak – főszolgabirástúl.

Hanem az igaz, hogy ugyancsak ravaszul főzte ki a tervét. A fölkelést arra a napra tűzte ki, a mikor Vajkay Jenő az esküvőjét tartja Stubenthal Melániával. Minden teremtett lelket talpra állított, még a betegek is otthagyták az ágyukat. Anyák csecsemőiket ölbe fogták, az apróságok pedig a szoknyájukba kapaszkodva követték őket.

Küllő mester ezt az egész tömeget a Vajkay-kastély elé vezette már korán reggel. Fegyver nem volt senkinél sem, de nem is jöttek harczias szándékkal. Csak megállottak egy helyben szilárdan, daczosan és Küllő mester kiadta a jelszót:

– Nem tágítunk innen, a míg a jussunkat meg nem kapjuk.

És ezt igazán ravasz furfanggal eszelte ki. Az esküvő ugyanis a Stubenthal-kastély udvari kápolnájában lett volna; ott gyült össze az egész násznép, csak épen a vőlegény hiányzott még. De Stubenthal gróf őrszemeket állíttatott az országútra, hogy mozsárlövéssel jelezzék a jöttét.

Jenő – a mint ez a türelmetlen boldog vőlegényhez illő – már korán reggel díszmagyarjába öltözködött volt és csak azt várta, hogy édes apja is elkészüljön a toalettjével. Az öreg csak úgy ragyogott a boldogságtól és valósággal minta-apának érezte magát, hogy ime két napra le tudott mondani a fővárosról.

A míg impozáns szakállát és bajuszát rendezgette, Jenő türelmetlenül dobolt az ablak üvegtábláin.

Egyszer csak aggodalmasan látta, hogy a hol az út a kastély udvarából kikanyarodik, egyre többen szállingóztak össze és állottak tömör rendbe. Nehéz sejtelem fogta el és szólott apjának:

– Nézze, apám, mennyien gyülnek ott!

Az öreg egy pillantást vetett az udvarra és vidáman mondta:

– Az istenadta nép bennünket szeretne látni parádéban… Hát persze, itt nem minden nap akad látványosság!

De aztán újabb aggodalma támadt Jenőnek:

– Winter professzor azt írta, hogy végre beváltja igéretét és ellátogat hozzám. Biztosra igérte, hogy eljön, sürgönyzött is, de még mindig nincs itt. Pedig a vonat rég beérkezett már.

– No, ez világos dolog. Most egész sereg lakodalmas vendégeket várnak a vonatnál és Stubenthal barátom bizonyosan nem teketóriázott sokat, hanem fülön fogta a te professzorodat is és vitte a többivel együtt magához.

Két gyönyörű fekete paripa ficzánkolt az ünnepi hintó előtt, és mikor a vőlegény apjával beült, a parádés kocsis kényesen megsuhogtatta ostorát a levegőben. Hanem alig iramodtak neki a táltosok, ijedten ágaskodtak föl a hámban és a kocsis mérgesen káromkodva kiáltotta:

– Hopp-hó! Félre az útból… Hogy az Isten ide-oda tegye ezt a bámész népet… Aztán még ők nyavalyognak, ha eltiporja őket a ló.

Az urasági parádés kocsis nagy úr az országúton, de ezúttal az ő káromkodásának sem volt foganatja. A nép sziklafalként tömörült össze a kocsi előtt és maga Küllő mester rántotta félre a lovak zablyáját. Rekedt hangon ordította:

– Itt nem megyünk lakadáréra!

Az öreg Vajkay kiugrott a kocsiból és gőgösen kiáltott rá a kovácsmesterre, hiába iparkodott visszatartani őt Jenő:

– Takarodjék az útból!

Küllő mester félrecsapta a kalapját, aztán két kezét a nadrágzsebébe dugva oda állott az öreg Vajkay Jenő elé, hogy csak úgy dőlt belőle a borszag. Ha a mágnás gőgös, hát a demagóg százszor dölyfösebb tud lenni. Kötekedő hangon válaszolta:

– Takarodjunk? Hm! És hátha nem takarodunk? Hátha azt mondjuk, hogy arrébb azzal a csepü-szakállal?

Az öreg elvörösödött (lehet, hogy a szakálláért sértődött meg), de Jenő sápadtan ugrott hozzá és visszataszigálta a kocsiba:

– Üljön vissza, édes apám!… Nem lehet ezekkel beszélni!

– Dehát részegek ezek?

– Igen, igen! Részegek… csakhogy bornál százszorta részegítőbb szertől!

Most maga eredt beszédbe Küllő mesterrel:

– Mit kivántok tőlem? Mit jelent ez?

– Azt jelenti, hogy a népek milliói öntudatra ébredtek. Addig innen ki nem lehet menni, a míg a jussunkat meg nem adja. Itt van már készen az irás, csak alá kell írni.

– De hiszen ez őrület!

– Hát persze! A szegény ember jussa mindig őrültség. Hanem most az egyszer nem tágítunk. Csak tessék átgázolni ezeken a gyermekeken és asszonyokon… Mind oda fekszünk a kerekek elé… Jó puha út lesz. Csak tessék!

És be is váltotta a szavát. Jelt adott és valamennyien végig feküdtek az úton és úgy jajongtak, mintha máris gázolta volna őket a kocsi. A kocsis hátraszólott súgva:

– A kastély háta mögött, a parkból is vezet ki út. Nem valami kényelmes, de azért elhajthatnék arra is.

Jenő kapva-kapott ezen a megoldáson. A kocsis megfordította a lovakat és visszahajtott az udvarra. Aztán a kastélyt megkerülve bekanyarodott a parkba, a melynek keskeny, csavargós útjain csak lépésben haladhattak.

Hanem a mint kiértek a mezőségre, a kocsis újra fölkáromkodott:

– Hejnye, azt a Poncziusát!… Itt sem lehet tovább menni!

Kiderült, hogy Küllő mester határozottan hadvezér-talentum volt. Csapatát kétfelé osztotta és előre gondoskodott róla, hogy ezt az útat is elzárja.

Most már dühbe gurult az öreg Vajkay. Türelme különben is vékony fonálon lógott. Ingerülten mondta:

– Közibük kellene hajtatni és eltiporni őket, mint a pozdorját!

– Nem, nem, apám!… Ők nem tehetnek róla. Félrevezették őket!

– Te vezetted félre!… Igen, igen! Te magad!

– Én, édes apám?

Jenő majd hogy sírva nem fakadt erre a szemrehányásra. De az öreg ma nem volt irgalmas kedvében. Kegyetlenül folytatta:

– Bizony, te! Te nyitottad föl a nép szemét és most másokat okolsz, mert a mint látni kezd a nép, nem téged követ. Szárnyat adtál neki és azt hitted, hogy akkor is követni fog, a mikor repülni tud… Egyáltalán, ti ifjú apostolok elgázoljátok a Jelent, lenézitek, tudomást sem vesztek róla és ép oly megátalkodottan akarjátok a nyakába erőszakolni a Jövőt, mint a megcsontosodott, czopfos öregek a Múltat. Pedig a Jelen megvan, élni, érvényesülni akar és nem tűri, hogy elébe ugorjanak, vagy hogy erőszakosan kiforgassák a maga mivoltából… Mit vétettek néked ezek a parasztok, hogy fölvilágosítottad őket nyomorukról, a melyet megelégedetten viseltek el eddig? Pecsenyét kináltál nékik, a mikor már gyomruk ellustult a sok kenyérevéstől, finomabb életre akartad őket fogni, a mikor már minden szervük a durva nélkülözéshez idomult… Persze, tudom, hogy te nem ezt akartad, te a javukra törtél. De volt-e jogod hozzá? Volt-e jogod kiforgatni őket a Jelenjökből, a melyet megszoktak és belétaszítani őket a Jövőbe, a melylyel nem tudnak bánni? Bizony, nem ti vagytok a jótevők, a kik fiatalon, hevesen, szeleburdian fölforgattok, hanem mi öregek, a kik mindent a maga rendjén hagyunk és az időre bízzuk, hogy észrevétlenül csinálja meg a változásokat.

– Édes apám!…

– No, jól van, jól! Ne beszéljünk róla. Különben is, most nem ez a kérdés, hanem hogy kijussunk innen valamiképen, mert Melanienak van oka, hogy türelmetlenül várjon bennünket.

Valóban, a lakodalmas ház teljes készenlétben volt már és Stubenthal gróf izgatottan vitette magát automobilján az előörsökhöz, a kik a mozsár-ágyúk mellett vigyáztak az útszélen.

– Gazemberek! Alusztok talán?

Őket okolta, a miért nem jött még a hintó. De ebben a pillanatban a messzeségből kicsi porfelhő közeledett az úton szélsebesen, mint az ördögszekér. A gróf örvendezve adta ki a rendeletet:

– No, most jőjjetek! Jönnek már!

A mozsarak szaporán durrogni kezdtek, de a gróf csakhamar rákiáltott a legényekre:

– Hagyjátok abba!

Messzelátóján észrevette, hogy nem hintó vágtat a porfelhőben, hanem egy parasztlegény nyargal lóháton. Ez hát bizonyosan staféta. A staféta pedig nem jó jel, a mikor vőlegényt várnak.

Megállította a lovaslegényt és sebtiben irott levelet vett át tőle. Jenő értesítette, hogy várjanak türelemmel; most még nem jöhet, mert lázadó nép állja el az útját, de reméli, hogy szép szóval le fogja csöndesíteni őket.

A gróf visszahajtatott a kastélyba és lelkendezve mondta el a vészhírt. A derék úrban egyszerre fölébredt a falkavadász és azt indítványozta, hogy az egybegyűlt urak alakítsanak egy kis vadásztruppot és menjenek el a lázadók leverésére. De most Béla állott elő.

– Bízzátok csak rám a dolgot. Elmegyek és szétverem őket magam!

Melanie hálásan rebegte:

– És te meg mernéd ezt tenni?

– A testvéremért és teérted… mindent!

– De hátha bajod esik? A nép, ha fellázad, nem ismer kiméletet.

Béla diadalmasan válaszolta:

– Óh, engem nem bánt a nép. Hisz én voltam az, a ki…

Hirtelen elhallgatott, mert észrevette, hogy majd többet nem mondott a kelleténél. Különben is hízott belé a hiúsága, hogy az egész lakodalmas nép úgy néz rá, mint a rettenthetetlen hősre. Az istálló legszebb paripáját választotta ki, hetykén ráült és könnyed lovagi pózzal intett búcsut a kastély terrasza felé. Aztán elnyargalt tánczoló paripáján.

Biztosra vette, hogy könnyű dolga lesz. Hiszen az egészet csak az ő kedvéért, az ő pénzén csinálja a nép. Bizony, most már furdalta is a lelkiismeret, hogy miért szövetkezett azzal a kis agitátorral. No, de ha ő rontotta el a dolgot, hát ő is fogja rendbehozni. És még érdemeket is szerez véle. Ő lesz a hős megszabadító.

A nép még mindig ott állott az úton. Béla közéjük rugtatott és fejedelmi kézmozdulattal mondta:

– No, most már elég volt. Szétmehetnek.

Küllő mester nagyot bámult rajta és meglepődve kérdezte:

– Hova?

– Hát a hová akarnak. Nekem ugyan mindegy.

– És minek?

– Minek? Bánom is én, akárminek. Elég volt.

– Mi volt elég?

– Ejnye azt a… Ne rezonérozzon velem. Mondtam, hogy már nincs szükség magukra. Szétmehetnek!

Most már Küllő mester is kezdett fölocsudni meglepetéséből. Odament a közelébe és haragosan kérdezte:

– Hát az úr kicsoda? Mi köze hozzánk? Mit akar itt?

Béla fölháborodott ilyen vakmerőségre.

– Még hogy én ki vagyok? No, nézze meg az ember! Én vagyok az, a ki Steinfeld Ottokárt fölfogadtam. Én adtam a pénzt neki.

Küllő mester fölordított.

– Hát maga az?… Hé, atyámfiai! Ez az a gyönyörűséges mákvirág, a ki azt a gaz csalót a nyakunkra hozta! Összejátszottak! Biztosan osztoztak is a filléreken, a mit tőlünk csaltak ki!

Ebben a pillanatban Béla azt érezte, hogy valami lágy, szutykos izé locscsan az arczához. Érett paradicsom-alma volt, a mit valamelyik asszony vágott hozzá. De nem igen ért rá, hogy megbotránkozzék rajta, mert a következő pillanatban egész csapat záptojás verődött szép világos sárga felöltőjéhez. Az orrát pedig egy rohadt krumpli találta el. A telivér paripa, a mely szintén megkapta a magáét e különös záporból, egy darabig állta az ostromot, hanem aztán megelégelte a dolgot; nagyot ugrott és vadúl vágtatott vissza a kastély udvarára és ott körbe kezdett szaladgálni lovasával az egybegyűlt lakodalmas nép előtt. Mintha csak valami czirkuszi produkcziót végzett volna a mulattatásukra. Szegény Bélát úgy kellett leszedni a hátáról, félholtan.

Hanem ez már több volt a soknál. Még hogy egy ilyen előkelő úrfit meghajigáljanak paradicsommal, záptojással, krumplival, megkergessék egész világ szégyenére! Hát nincs jogrend ebben az országban?

– De van! – mondta sötéten a főszolgabiró úr, a ki eddig is csak azt a pillanatot várta, mikor ajánlhatja föl szolgálatát az előkelő családnak.

Előhivatta könnyű homokfutó kocsiját és mikor beleült, hátra szólott:

– Egy óra mulva elhozom a vőlegényt még a sárkányok körme közül is!

A vasúthoz hajtatott és onnan telefonált a csendőrségre. Jőjjön azonnal négy lovas a Vajkay-pusztára és kergesse szét a lázadókat. Ha lehet könnyű szerrel, ha nem lehet, – ott a karabély és a huszárkard. Eddig is megtette volna, ha szavát nem adta volna Jenőnek. De most már nem félrevezetettekről volt szó, hanem lázadókról. No, majd kapnak most olyan leczkét, hogy örökre elmegy a kedvük a lázadástól.

Háromnegyed óra mulva négy lovas zsandár nézett farkasszemet a tömeggel. Paripáik harczra készen tánczoltak, kardjaik fenyegetően villogtak. Az örsvezető kiadta a parancsot:

– Oszoljanak szét!

Az emberek első fölhivásra hátat fordítottak és a kastély udvara felé szaladtak. Küllő mester vezette őket. Az uton nem maradtak csak tehetetlen asszonyok, gyönge gyermekek. Az örsvezető utánuk kiáltott:

– De nem arra ám, hé! Vissza!

Azt hitte, hogy most a kastélyt fogják megrohanni. De Küllő mesternek más volt a haditerve. A nép neki esett a rácsos kerítésnek és hamarosan letördelte vasrúdjait. A végük lándzsa-formáju volt, de aligha gondolt arra, hogy még igazán lándzsának fogják használni, a ki ezt a díszt kitalálta.

Most aztán visszafordultak a csendőrök felé. Küllő mester elől rohant és a vasruddal akkorát vágott az örsvezető lovának fejére, hogy a szegény állat fájdalmasan vijjogott föl.

A mi ezután történt, azt bajos volna elbeszélni. A lovasok összekeveredtek a tömeggel, lövöldözés, puffogás, átkozódás, jajveszéklés hallatszott. Ám mind e harczi zajt túlzúgták az asszonyok és gyermekek, a kik félre menekülve jajveszékeltek.

A szörnyű hangokra Jenő kihajtatott és ha apja vissza nem tartja, maga is belerohan az öldöklésbe. Magánkivül ordította:

– Hagyjátok abba! Hóhérok! Hóhérok!

Hiszen abba is hagyták. A kit meg nem sebzett a kard, vagy a golyó, mind elmenekült. Az út porában sebesültek vonaglottak, mint a pondrók. A zsandárok maguk is véreztek. Rémületes látvány volt.

Az öreg Vajkay borzadozva rebegte a kocsisnek:

– Szabad az út… Hajts!

A lakodalmas hintó nekilódult és a paripák füle mellett vígan lobogtak a selyem keszkenők.

Az út porából egy nyavalygó, vonagló alak fölemelkedett a könyökére. Küllő mester volt, a kinek a fejét hasította be a kard. Csupa vér volt az arcza és csak a fehér foga vicsorodott ki, a mint torzul mosolygott. Hörögve kiáltotta a kocsi után:

– Nagyságos úr… vidám lakodalmat!

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

16 |ifú szomorúan |ifjú szomorúan

47 |elközönt Jenőtől |elköszönt Jenőtől