Part 6

– Tudod, ott van a nagy gyümölcsösünk, de semmi hasznát se láttuk eddig. Épen csak, hogy a mi asztalunkat ellátta gyümölcscsel. De most rájöttem, hogy a bolond német drága pénzt ád az almánkért, a mi eddig a fa alatt rothadt meg. Azóta hát egy darabnak sem szabad elvesznie; ez mind megy egyenest Németországba és meg sem áll Berlinig! Bizony, akár hiszed, akár nem, most már a fele háztartásomat ez az alma fizeti!

A gróf kényelmetlenül szólott közbe:

– De kérem…

– Nono, hiszen azért Jenőnek nem lesz oka lekicsinyelnie a háztartásomat. Különben majd lesz rá alkalma a vacsoránál, hogy megbirálja. Mert remélem, hogy itt maradsz vacsorára?

Jenő vígan válaszolta:

– Persze, hogy itt maradok!

Ettől a grófnak is megjött egyszerre a kedve.

– Ejnye be pompás lesz!… Megbocsáss, de most el kell tünnöm egy pillanatra… Addig csak mulassatok…

A grófné mosolyogva nézett utána és szeretetteljes hangon mondotta:

– A vén bolond!… Tudod-e, hova siet? Frakkba öltözködik a te tiszteletedre. Olyan, mint a gyermek most is. Könnyelmű, de csupa szív, csupa jóság. Sejtelme sincs arról, hogy mi történik körülötte, hogy milyen küzdelem folyik itten ezért a birtokért. Apránként, szinte forintonként kell legyőzni az adósságot és bizony, már nem messze vagyunk tőle, hogy hírmondó se maradjon belőle! Szegény öregem, megszokott életmódjáról, minden szórakozásáról egyszerre mondott le, de azért sohasem mutatta, hogy fáj neki a lemondás. Mondom, hogy áldott jó szive van.

Jenő ezenközben otthonosan ült le az egyik almás zsákra, Melanie pedig szembe vele a másikra. Oly boldognak érezte magát, mint a sivatag vándora, a ki végre családi körébe ér. Hiszen sivatagon vándorolt ő is eddig: anyját alig ismerte, apja nem törődött vele és itt a tanyán is egy öreg emberrel él együtt, a ki igazán csak a saját gondolatait szereti, és egy leánynyal, a ki csak egy boldogtalan szerelem könnycseppjein át tud ránézni…

A vacsorán a gróf valóban frakkban jelent meg és csak úgy sugárzott az arczáról a boldog ünnepélyesség. Jenőn kivül is volt még vendég a vacsorához: Berzéty, a környék főszolgabirája, a ki dzsentri létére itt, a telivér arisztokrata társaságban mentül könnyedébb és fesztelenebb iparkodott lenni, és a plébános, a kivel a gróf oly gondosan bánt, mint a hogy a királyok szoktak bánni udvari gyóntatójukkal. E két vendéget a gróf hivatta ide sürgősen a Jenő tiszteletére, hogy népesebb legyen az asztal.

Vacsora közben Jenő megemlítette, hogy mi járatban volt erre: szoczialista izgatók bujkálnak a vidéken és izgatják a népet. A főszolgabiró úr hatalmasan fölpattant:

– Igen? Hát majd elintézem én a dolgot. Lánczon vitetem ki a bitangokat a határból.

Jenő tiltakozni akart, de a főszolgabiró úr, úgy látszik, kedvencz témájára akadt és nem tudta abbahagyni.

– A míg én élek, addig mukkanni se fog itt semmiféle népbolondító bitang! Ezek rontják meg a népet, a mely olyan jó volt eddig, mint a… a birka!

A plébános úr malasztteljesen mondta:

– Hiányzik a népből a vallásos nevelés, ez a baj!

– És a hála! – tette hozzá a gróf, hogy ő is mondjon valamit.

– Eh, az a baj, hogy a népnek nagyon is jó a dolga! – mondta a főszolgabiró úr. – A míg a nép csak puszta kenyeret eszik, alázatos, mint a kutya. De ha már húst is eszik hozzá, akkor bort akar rája, és ha bort iszik, azt hiszi, hogy ő is úr, mint mi!… No, de majd letöröm én a szarvukat!

Most a gróf Jenőhöz fordult:

– Hát neked mi a véleményed?

Jenő halkan, kínos mosolylyal válaszolta:

– Egyelőre semmi, csak arra kérem a főszolgabiró urat, hogy bizza rám az én népemet. Majd boldogulok én vele valahogy…

Aztán hogy másra terelje a beszédet, hirtelen fölkapta a poharát.

– Az én kedves rokonaim egészségére!

XI.

Künn a mezőségen korhadt olaj-malom állott, a mely olyan volt, mint a szájával leborított óriási tölcsér. A mióta a Vajkay-tanyán fölépültek a szép téglafalú, modern malmok, nem használódik ez a rozoga ősszerszám. De le sem bontották, mert zivatar idején ide menekül a mezei nép a tető alá, a mely valóban hasonlít is egy kifeszített esernyőhöz.

Vasárnap délután titokzatosan, egyenként szállingózik ide a parasztság. Szétszóródva, a száraz kukoriczában bujkálva jönnek és aztán eltünnek a malom homályában, a mi olyan jól diszíti a titokzatosságot.

Odabenn alig üdvözlik egymást, leülnek az óriási fakerék küllőire és várnak szép csöndben, mint a fegyelmezett iskolás gyermekek. Végre a kis hosszúfürtű Steinfeld-gyerek fölmászik a garatra, a mely ép olyan, mintha szószéknek csinálódott volna és botjával háromszor kopog.

– Az ülést megnyitom és fölkérem Suta Balog Mihály elvtársat, hogy foglalja el az elnöki széket.

Suta Balog Mihály felczihelődik és nagy méltósággal telepedik le a Steinfeld-gyerek mellé.

– A mai ülés szónoka Küllő Lukács elvtárs. Halljuk!

– Halljuk! Halljuk!

Küllő mester, a részeges kovács föláll, köhécsel egy keveset, hogy rendbe hozza a gégéjét, a melyen irtó nyomokat hagyott a szesz és elkezdi:

– Elvtársak! A miképen a sötét éjszaka után kél föl a ragyogó nap és a miképen az Úr száraz lábbal vezette ki az ő választott népét a szolgaság házából, – azonképen jön el a szocziálizmus dicső eszméje, hogy visszaszerezze az eltiprott népek millióinak elkobzott jogait. Mert mik vagyunk mi? Emberek, vagy barmok?

Suta Balog Mihály dühösen szól közbe az emelvényről, egy pillanatra megfeledkezvén az elnöki szék hideg méltóságáról:

– Bizony, emberek, a kutya teremtésit!

– No, ugye hogy emberek vagyunk! Ha pedig emberek vagyunk, akkor nekünk épen annyi a jussunk, mint minden embernek, mert az Isten nem teremtett kétféle embert, hogy legyen úrnak és szolgának való belőle, hanem csak egyfélét teremtett, azt is a maga képére. Például Kis Fekete János elvtárs, mi van a kelmed ábrázatán…

Kis Fekete János ijedten kapott ingujjával az arczába. Küllő mester pedig folytatta nyugodtan:

– … mi van a kelmed arczában, a mi különbséget tenne kelmed és más emberfia között?

– Nono, hát igaz, hogy máma nem borotválkoztam… megcsorbult a borotvám, ez az oka!

– De van-é a kelmed arczán a gyalázatosság bélyege, hogy kelmed mégis másnak a szolgája, igavonó barma? Hát nem tudna-é kelmed is ép úgy a maga gazdája lenni, mint bárki más?

– De bizonyisten tudnék!

– És lám, kelmed mégis egész világéletében másnak a szolgája lesz, másnak a hasznára fogja hullajtani véres verejtékét! És miért? Azért, mert a gőgös, kiszipolyozó nagy urak a kezükbe kaparították a földet, a mi jogos örökségünket és kizsákmányolnak bennünket.

A Steinfeld-gyerek merengő búval hajtogatta boglyas fejét a garatban.

– Úgy van! Ugy van!

Küllő mester fölpillantott és bátorságra kapott a helyesléstől.

– Mi fog bennünket megoltalmazni a szipolyozó nagy tőke ellenében? Mi fogja kivívni a mi elkobzott ősi jogainkat? A szocziálizmus világmegváltó eszméje! Egyet kell értenünk, össze kell fognunk és akkor olyan erősek leszünk, hogy úgy rázzuk le magunkról zsarnokainkat, mint a hogy a bika rázza le magáról a beléakaszkodott juhászkutyát! Elvtársak! Esküdjünk meg itt, hogy össze fogunk tartani, hogy hívek maradunk a szocziálizmus világmegváltó eszméjéhez és hogy mindig pontosan beadjuk a napi két krajczárt a pártvezetőségnek Steinfeld elvtárs útján a pártczélokra. Esküszünk!

– Esküszünk! Esküszünk!

A Steinfeld-gyerek most átszellemülten néz az olajmalom tetőzetére és egyik kezét a mellére szorítva ismétli:

– Esküszünk!

Aztán újból leül és súg valamit Suta Balog Mihály elvtársnak, minek következtében az megszólal:

– Kinek van megjegyzése Küllő elvtárs beszédére?

Kis Fekete János, a kinek oldalát már nagyon fúrta a beszélhetnék, félvállal föltápászkodik, megsimogatja a bajuszát, zavartan hümmöget, aztán megszólal:

– Hát nékem csak az a megjegyzésem vóna, hogy hát… Küllő elvtárs jól beszélt, igazat mondott, minden szava szinigazság vót, mert hát mi is emberek vagyunk, mi sem vagyunk barmok és nem igazság az, hogy egyiknek annyi fődje van, a másiknak meg semmi sincsen és ha már az ember dógozik, mint az ökör, hát – mondok – legalább látszatja lenne, de nincsen, – mondok – mert például itt vagyok én, kapálok, szántok, aratok, mindent csinálok és még sincs látszatja, mert – mondok – egészen más vóna, ha a főd az enyém volna, de így megette a fene – mondok –, a fele is alig az enyém a termésnek, pedig az egész se volna sok, hát azért mondok, hogy csak jőjjön az a szocziálizmus, mi majd kitartunk mellette, mert két krajczár naponta sok pénz, de szivesen megadom, ha tudom, hogy fődet kapok érte, csak úgy vóna jó, mondok, hogy mentül hamarább adnák már ide a fődet, mert mentül előbb, antúl jobb… hát csak ez a megjegyzésem!

Kis Fekete János ragyogó arcczal ül le. Egészen mámorossá tette ez a siker. No lám, sohse hitte volna, hogy ilyen könnyen fog menni a szónokolás. Egyfolytába beszélt, még csak meg se szusszant közbe, úgy jött belőle a szó, mint a vízfolyás!

Az ő sikerén fölbátorodnak a többiek is, egyik a másik után áll föl szónokolni, mind elmondja ugyanazt és mind átérzi ugyanazt a dicsőséget.

Ám az őszi este korán leszáll, sötét lesz az olajmalomban és a szocziálisták hangtalanul, szétszóródva, egyenként, a hogy jöttek, visszaszállingóznak a tanyára.

A Steinfeld-gyerek és Küllő mester azonban együtt maradnak. Ők a «Pokoli szomjúság»-ba mennek.

Most már a világtalan Pór Albert előtt sem lehetett titkolni, hogy csak a puszta levegőnek prédikál. Maga Jenő tudatta vele, hogy micsoda veszedelmes bomlást idézett elő a népben valami rejtelmes szocziálista izgató. Az öreg megdöbbent ettől a fölfedezéstől.

– Az lehetetlen, hogy a párt akarta volna megbolygatni az én munkámat! Nem, ez lehetetlen! Hiszen igaz, öreg vagyok már, tehetetlen és nem igen járok közibéjük, de lehetetlenség, hogy megfelejtkeztek volna rólam!… És ha mind megfelejtkeztek is, ott van köztük Joó Pál, az én tanítványom.

Meg is iratta azonnal panaszát hűséges tanítványának és kérve kérte, hogy jőjjön el ő maga; hátha ő még helyre tudná hozni, a mit lelketlen emberek elrontottak.

Joó Pálnak a szivébe markolt ez a meghivás. Hogy ő oda utazzék és lássa Katalint, gyermekkori barátnőjét, néma, titkos ábrándjainak királynőjét másnak az oldalán? Nem, ezt nem tudná megtenni. Hiszen azok közül való volt ő is, a kik csöndes fájdalomra, az örökös lemondásra és a szigorú kötelességekre termettek. De nem eleget szenvedett-e ő így is, mikor a régi megszokás naponta elvitte ama kis ház elé, a hol Katalin lakott azelőtt? Miért fokozta volna még élesebbre a fájdalmát?

Visszaírt Pór Albertnek, hogy a szocziálistapárt senkit sem küldött ki arra a vidékre; ha valaki mégis izgat ottan, az csak szédelgő lehet. Sejti is, hogy kicsoda. Egy Steinfeld Ottokár nevű fiatal ember, a ki a maga zsebébe gyűjti a garasokat, a melyeket a jámbor nép a párt czéljaira ád. De azt ne kivánja tőle az ő jó öreg barátja, tanítómestere, hogy oda utazzék. Azt nem teheti most, mert… mert nagyon sok a dolga, különben sem érzi magát a legjobban. Hanem maga helyett leküldi egy elvtársát, a ki még sokkal hasznavehetőbb is lesz, mert hisz azt jól tudja az ő öreg barátja, hogy ő gyámoltalan, félszeg, mikor hangosan kell beszélni.

De Pór Albert nem érte be ezzel a válaszszal. Újból ráírt, hogy csak jőjjön. Tegye félre minden dolgát, és ha gyöngélkedik, akkor meg épenséggel jőjjön, mert ez a friss tanyai levegő helyrehozza néhány nap alatt. Különben is szégyen, hogy még eddig föl nem kereste, látni nem kivánta. Vagy talán ő is olyan, mint a többi: hálátlan?

Erre már nem lehetett csak igennel válaszolni. Meg is táviratozta, hogy jönni fog és a legközelebbi vonatra fölszállott.

A tanyán nagy örömet keltett ez a távirat. A fővárosi ember fél a távirattól, de a tanya egyhangúsághoz szokott lakója örül neki.

Valamennyien kihajtattak a vonathoz a várva várt vendég fogadására: az öreg, Katalin és Jenő. Az állomáson már ott találták a Stubenthal kocsiját és Jenő szóba ereszkedett a kocsissal:

– Hozott valakit?

– Nem, hanem viszek.

– Kit?

– A nagyságos Vajkay Béla urat várom Budapestről.

Jenő meghökkent. Bizony most ugyancsak rossz időben érkezett a testvérbátyja. Kutatva nézett a leányra, a ki végig hallgatta a rövid beszélgetést. De semmi zavart, vagy ijedtséget sem vehetett észre rajta.

Különben is Katalin az utóbbi időkben rohamos változáson esett át. Csendes szomorúsága teljesen eltünt és visszatért régi leányos jókedve. Szerelmi csalódása abban a pillanatban meggyógyult, a mikor megtudta, hogy szerelmese nem szerény könyvelő, hanem a Vajkay-család dúsgazdag majoreszkója. Igy hát nem czudar hűtlenségnek, vagy ádáz, kérlelhetetlen sorsnak lett a martaléka, hanem egy előkelő, elkényeztetett úrfi farsangi tréfájának volt az eszköze. És Katalin sokkal önérzetesebb leány volt, semhogy ezek után is ragaszkodni tudott volna az emlékeihez. Ime, pompásan bekövetkezett világtalan apjának jóslása: szerelmének tárgya ideállá változott, a mely a valóságban sohsem élt és a melyet csak az ő képzelete alkotott meg. Az ilyen ideál pedig nem teher a leány szivének, hanem kedves ábránd, a mely betölti üres óráit.

Jenő aggódva kérdezte tőle:

– Nem fél a találkozástól?

A leány vígan válaszolta:

– Dehogy, sőt kiváncsian várom. Szeretném már az igazi formájában is látni kedves testvérbátyát.

Karon fogták az öreget és a pompás, csípős őszi napon sétálgatni kezdtek a sinek mentén. A távolban már látszott a kicsi füstfelhő, gyorsan közeledve.

A vonat végre megállott és először Joó Pál szállott ki belőle. Kis kézitáskát tartogatott és látszott rajta, hogy egészen meglepte ez a nem várt fogadtatás.

Csak azután ugrott ki a fülkéjéből Béla és gyorsan körülnézett valami hordárféléért a perronon. De a mint azt a kis társaságot meglátta, köztük elhagyott szerelmesét, azt hitte nyilván, hogy ezek most testületileg jelentek meg a boszúálló leszámolásra. Megszeppenve ugrott vissza a fülkéjébe, mielőtt még észrevennék.

– Tyűh, kutya-teremtette! Majdhogy ép a kezük közé nem pottyantam.

Sebtében végig vágódott a kanapén, a fal felé fordult és tette magát, hogy az igazak álmát aluszsza. Majd ráér fölkelni, ha elindul a vonat.

Jenő meglepetve nézte ezt a furcsa hadműveletet és nevetve mondta:

– Az én kedves bátyám megijedt. Most a rossz lelkiismeret tovább viszi majd egy stáczióval!

A kocsiban lassan indult meg a beszélgetés. Minél vidámabbak voltak ők hárman, annál elfogultabb lett Joó Pál. Tekintetüket kerülte és belebámulva a végtelen síkságba, a melynek minden termését letarolták már, beszélte:

– Jól ismerem azt a Steinfeldet és meg kell adnom, hogy ha szédelgő is, de nagyon ügyes ficzkó. Jól tudja, hogy a népet sokkal könnyebb hazugsággal becsapni, mint az igazságra megtanítani. Ezért van neki mindig sikeresebb munkája, mint nekünk, és bizony most is aggódom, hogy hiába való lesz a fáradozásunk. Ő olyasmit igér a népnek, a mit ugyan ő nem tud megadni soha, de mi igérni sem tudunk…

Mikor beértek a tanya udvarára, Jenő kiszállott a kocsiból és búcsuzni kezdett. Katalin csalódva mondta:

– Ejnye, hát nem marad? Pedig azt hittem, hogy velünk fog ebédelni.

Jenő zavartan válaszolta:

– Lehetetlen… okvetlenül át kell mennem Stubenthalékhez. Fontos ügyem van ott és… és különben is, ők most a bátyámat várják és részben mi vagyunk az okai, hogy elestek a vendégtől. Illik hát, hogy kárpótoljam őket.

Nem is tartóztatták tovább és így hát csak hárman ültek a terített asztalhoz, a melyen már kitálalta a levest a gondos szakácsnő.

Katalin nevetve mondta:

– Azt hiszem, Vajkay Jenő sem sokáig fog legényéletet élni a kastélyban. Észrevettem, hogy van valaki a Stubenthal-kastélyban, a ki nagyon tetszik neki.

Az öreg őszinte rajongással szólott közbe:

– És ha neki tetszik, bizonyára kiváló teremtés. És nem lehet annyira kiváló, hogy ő meg ne érdemelné.

Ártatlan ebédközi beszélgetés volt ez, a mivel a leves és hús közti szünetet szokás az asztalnál betölteni. De Joó Pál mégis úgy hallgatta, mintha új világot fedeztek volna föl előtte. Ugyan mi lelte, hogy szelid kék szeme úgy kiragyogott, sápadt arcza úgy kipirult egyszerre. Olyan jó kedve támadt, hogy akár szivesen körültánczolta volna az asztalt. Pedig igazán nem volt tánczos természet.

Katalinnak csak rá kellett néznie, hogy megértsen mindent és úgy elpirult, mint a leány, a ki az első vallomást hallgatja. Most már megértette, hogy miért hidegedett el egyszerre tőle gyermekkori pajtása, a mikor megtudta, hogy a Vajkay-pusztára költözködnek és megértette azt is, hogy miért volt olyan elfogult, a mikor öreg mesterét viszontlátta. Hiszen ha nem merült volna el annyira saját szerelmi bánatába, magának is észre kellett volna vennie ezt a csalóka látszatot, a melybe a véletlen helyezte őt. És ha eddig pirult leányos szeméremből, most még jobban elpirult arra a gondolatra, hogy az ifjú, a ki leghivebb barátja volt a földön, oly hosszú idő óta azt hitte róla, hogy fiatal kenyéradójának kedvesévé vált. Élénken mondta, mintha a maga védőbeszédét rejtette volna a szavak mögé.

– Vajkay úr elmondott nekem mindent. Eleinte idegenkedett Stubenthaléktól, mert azt hitte, hogy ők is léha, gőgös mágnások, de aztán meggyőződött róla, hogy ép oly dolgosak, szerények és háziasak, mint akármelyik polgárcsalád. Melanie grófnőről pedig olyan hangon beszélt, a mi már jóval több, mint ez az elismerés… Ezt mi lányok tudjuk a legjobban megbirálni.

Az egyszerű ebédnek vége lett és Pál egy pillanatot sem akart elvesztegetni. Vette a kalapját és indulni készült.

– És most fölkeresem azt az ipsét. Azt hiszem, a betegség elmulik magától, ha a baczillust eltávolítom.

Poór Albert megmondta neki, hogy hol keresse a kis agitátort, ha meg akarja találni. Állandó tanyát ütött a «Pokoli szomjúság»-ban; ott lakik, ott étkezik, ott tudnak minden lépéséről. Pál tehát odahajtatott egyenesen.

A kis Steinfeld Ottokár pedig ugyancsak megfeszűlten várakozott már a csárdában. Nem ugyan Pálra, hanem Vajkay Bélára, a ki ilyenkor szokta elhozni a száz forintot, a mit havonta igért neki buzgó izgatásáért. Az éjszaka ugyan némi kis vigassága volt Küllő mesterrel, a minek folytán csak hajnalban került ágyba, de azért korán fölébredt és szörnyű fejfájósan leste az ivószoba ablakából az utat. Mert a ki a vasútról jövet a Stubenthal-kastély felé tartott, annak itt okvetlenül el kellett haladnia.

De hiába várt; a Stubenthal-kocsi üresen tért vissza a kastélyba és Steinfeld Ottokárnak most már csak az a reménysége maradt, hogy hátha gyalog tér be hozzá hatalmas pártfogója.

Ruhástól ledült hát a kanapéra aludni és szigorúan meghagyta a korcsmárosnak, hogy ha valaki keresné, a világért le ne tagadja, sőt inkább azonnal fölkeltse.

Ennélfogva mikor Pál a kis szocziálista felől tudakozódott, a korcsmáros buzgón válaszolta:

– Óh, csak méltóztassék egy pillanatra helyet foglalni. Steinfeld úr épen sürgős munkában van, de rögtön előhivom.

Steinfeld úr épen azt álmodta, hogy egy halom bankót markolászik föl a földről, de minél többet markolt föl, annál több maradt a földön, úgy hogy egészen beleizzadt a szedegetésbe. E kellemetes foglalkozásából ébresztette föl a korcsmáros:

– Itt van az az úr!

A kis agitátor fölpattant, mint a nyil és bárha még szemén ott libegett az álom kábasága, berohant az ivóba.

– Alázatos szolgája, nagyságos uram… Már azt hittem, hogy ma nem méltóztatik…

De egyszerre torkán akadt a szó, a mikor Joó Pált megpillantotta. Pál keményen rászólt:

– Hallja maga Steinfeld!

– De kérem, elvtárs, én…

– Elvtársa magának az ördög, de nem én!… Mit művel maga itt, Steinfeld? Micsoda ujabb gazság ez?

A kis Steinfeld önérzetesen berzenkedni próbált:

– De kérem, semmi gazság! Én hiveket szerzek a szocziálizmusnak. A nép imád itten!

– Hát ide figyeljen, Steinfeld, de jól ide figyeljen minden szóra. Én nem vitatkozom magával és nem fenyegetem meg azzal, hogy átadom az igazságszolgáltatásnak. Az igazságszolgáltatás akármilyen sánta is, egyszer majd csak utoléri úgyis… De ha nem fogad szót nékem, akkor én magát megveretem Budapesten, vagy akárhol, a hol nekünk hiveink vannak. Hiszen tudhatja, hogy a mi hiveink között vannak jó kemény öklű vasesztergályosok… és azok mindig hajlandók az ilyen gazembert megbüntetni, a ki az ő elveiket kompromittálja.

– De kérem, ez brutalitás, ez erőszak, ez…

– Tudom, tudom! De azért magát mégis el fogják verni, Steinfeld. És pedig úgy el fogják verni, hogy magának örökre elmegy a kedve a szocziálizmustól. Megértette?

Steinfeld megtörten válaszolta, mintha máris a verés után lett volna. (Úgy látszik, voltak már némi tapasztalatai e téren.)

– Meg!

– No lássa! Akkor hát figyeljen a parancsolatomra, Steinfeld.

Pál hideg hangon folytatta:

– Azt akarom, hogy hivassa ide a vezető embereket és azok előtt ismerje be, hogy micsoda lelketlen csaló maga! Értette, fiam?

A kis agitátor megszeppent.

– De kérem, hisz az lehetetlen. A nép akkor biztosan agyonütne engem. Mert… a nép nagyon ragaszkodik hozzám.

– Hja, akkor választania kell, hogy mi a jobb: ha az én vasesztergályosaim verik meg, vagy a tanyai nép. A vasesztergályosok öklét már ismeri.

Ez a kis visszaemlékezés nagyon kellemetlen lehetett Steinfeldnek, mert gyorsan határozott.

– Ide hozom őket… Csak egy kis kiméletet kérek. Tessék elhinni, hogy én az ügy érdekében cselekedtem!

– Nohát akkor csak egy-kettő, induljon. Majd beülhet a kocsimba, így gyorsabban visszajöhet.

– Oh, kérem, nem vagyok én arra méltó!

– Nem is, Steinfeldkém, de azért csak üljön be, nehogy az a gondolata támadjon útközben, hogy megszökhetik. A kocsisnak kiadom utasításba, hogy tartsa szemmel.

A kis agitátor tehát elhajtatott a falu irányában, Pál pedig az apró ablakhoz ülve nézte az útat.

Egyszer csak látta, hogy kocsi közeledik a távolból. A mint közelebb ért, akkor vette csak észre, hogy nem az ő kocsija és egy fiatal szőke úr ült benne, a kinek arcza roppantul ösmerős volt neki. Esküdni mert volna rá, hogy ezt az embert látta már valahol. De vajjon hol?

A szőke ifjú megállíttatta a korcsma előtt a kocsit és bejött az ivóba. Ebben a pillanatban egyszerre eszébe jutott Pálnak minden. Igen, igen! Semmi kétség, hogy ez Kovács Béla, a ki olyan váratlanul hagyta egyszer faképnél Katalint. Igaz, hogy csak egyetlen egyszer látta, de a boldogtalan szerelmeseknek jó a memóriájuk. Örökre rá emlékeznek arra, a ki szerelmüknek akadálya volt.

Rá szerette volna vetni magát, de aztán nyugalmat erőszakolt és figyelve maradt az ablaknál.

Béla körülnézett és kopogva hivta a korcsmárost.

– No mi az? Steinfeld úr nem várt meg engem?

– Épen most ment el, de ezt az urat hagyta itt addig!

Pál lassan fölállott és oda ment Béla elé.

– Steinfeld urat tetszik keresni? Sürgős dologban ment el, de ha valamit üzenni tetszene…

Béla előbb gyanakodva nézett végig rajta, de a Pál alamuszi közömbössége megnyugtatta.

– Ön is szocziálista?

– Igen, én is.

– Ahá! Ön tehát segíteni fog Steinfeldnek? Nagyon helyes! Két ember mindig több, mint egy… Hát megy a munka?

– Óh, kifogástalanul.

– Brávó! Itt van már az ideje, hogy az elnyomott nép harczba álljon jogaiért, hahaha! No, csak csinálják tovább és én nem hagyom cserben magukat. Ezt, kérem, adja oda Steinfeldnek.

Pál zsebretette a borítékot, a melyben sejthetően pénz volt és alázatosan kérdezte:

– Köszönöm!… Más valamit nem méltóztatik üzenni néki?

– Nem, azaz hogy… Mondja meg neki, hogy a délelőtti vonatról lekéstem, azért jöttem csak most… No Isten vele!

Béla tovább hajtatott és Pál álmélkodva kérdezte meg a korcsmárostól:

– Ki volt ez az úr?

– Hát nem tetszik ismerni? Vajkay Béla nagyságos úr. Roppant finom úri ember!

Pál a homlokára ütött. Most értett csak meg mindent. Most már megértette, hogy miért vitte Vajkay Jenő oly gyorsan el a pusztájára az öreget és Katalint, mihelyt a véletlen Kovács Bélával összehozta. A derék ember így akarta megakadályozni, hogy a testvérbátyja gaz csábító lehessen. Az pedig igen nyilvánvaló volt most már előtte, hogy mi érdeke lehet Vajkay Bélának ebben a szocziálista kaczérkodásban: bosszút akar állani a testvéröcscsén, a ki a leányt magának kaparintotta meg. Óh, a gazember! Most már alaposan megbánta Pál, hogy meg nem szorongatta egy kicsit a nyakát. Pedig igazán szelid természet volt.