Part 5

Béla érdeklődve nézett vissza rája és ettől a tekintettől még izgatottabb lett az ifjú. Most már idegesen fészkelődött a lóczán és néhányszor olyan mozdulatot tett, mintha oda akarna menni Bélához. De mindig meggondolta magát. Végre is Béla segített rajta és ő kezdte meg a barátkozást. Oda szólt hozzá:

– Kellemes hűvös van idebenn!

Az ifjú hálásan ragadta meg a feléje dobott fonalat és bámulatos szónoki készséggel felelte:

– E hűvös árnyék főként azoknak kellemes, a kiket hivatásuk arra késztet, hogy a rekkenő hőségben a poros országutat rójják!

– Az ám! Meleg van odakünn!

Az ifjú most közelébb húzódott és bizalmaskodva kérdezte:

– Ön is gyalog?

– Hát persze! Per pedes apostolorum!

Az ifjú most szemmelláthatóan megdöbbent:

– Az apostolok lábán? Tehát elvtárs?

Béla ráhagyta:

– Hát persze. Elvtárs!

– Tehát gyanum még sem bizonyult alaptalannak! Én már belépése első pillanatában fölismertem elvtársat.

– Ne mondja!

– De bizony! Ilyen időben ki más vetődnék erre… És ha szabad kérdeznem, nemzetközi, vagy nemzeti?

Béla találomra felelte:

– Nemzeti. Természetesen, hogy nemzeti!

Az ifjú idegesen fölpattant.

– Akkor ön lekésett innét, mert ez a vidék már egészen a miénk.

– Teringette! Kiké?

– A miénk! A nemzetközi szervezeté! Én már egy hónap előtt megkezdtem itt a munkálatokat és azóta folyton dolgozom. És biztosíthatom róla, hogy a miénk lesz az egész!

– Nono! Azt majd meglátjuk!

– Hogyan? Hát ön is itt akar dolgozni? Ez csúf konkurrenczia, uram! Ez megsértése a hallgatólagos megállapodásunknak. Mi nem zavarjuk az önök czirkulusait és önök nem zavarják a mienket.

Az ifjú még közelebb húzódott Bélához és szeliden, szinte kérve folytatta:

– Nézze, nem is volna értelme, hogy itt kezdje meg a munkát. Itt minden fáradság hiábavaló, mert ha én egyszer megdolgozom a népet, jöhet oda akárki más! Sokkal jobb lesz, ha megegyezünk békésen. Én például átengedek önnek egy másik kerületet, ön pedig itt hagy engem. Én különben Steinfeld Ottokár vagyok, a központi bizottság tagja.

– Örvendek!… És mennyire van már itten?

– Oh, a dolog nagyon szépen halad. Előbb a nép néhány befolyásosabb vezetőjét nyerem meg az ügynek, aztán lépek majd érintkezésbe a néppel.

Béla elmosolyodott és jókedvűen mondta:

– Hát nézze kedves Steinfeld úr, én visszavonulok és semminemű akadályt nem gördítek az útjába. Sőt minden módon elő fogom segíteni a működését. És mivel tudom, hogy az ilyesmi olyan mint a hadjárat, a mihez pénz kell, tehát adok önnek száz forintot és kötelezőleg kijelentem, hogy ezt havonként mindaddig meg fogja kapni tőlem, a mig itt, a Vajkay-uradalomban fog működni.

Az ifjú agitátor elbámészkodott.

– Hogyan? Elvtárs… ön… uraságod… Száz forintot?

– Egy szót se! Ne kérdezzen és nyugodjék belé a – száz forintba. Azt hiszem, ez könnyen fog menni!

– Mindenesetre!

Az ifjú mohón dugta zsebre a pénzt és hálálkodva mondta:

– Oh, nagyon köszönöm… természetesen a pártszervezet nevében. Mert ez olyan, mintha csak a párt kapta volna. Majd meg méltóztatik látni, hogy mit tudok én! Egy fél év mulva mindenki nemzetközi szoczialista lesz itten!

De aztán eszébe jutott a kilátásba helyezett havi száz forint és meggondoltan tette hozzá:

– Egy félév múlva, vagy… egy év múlva. És hova küldjek uraságodnak értesítést?

– Sehova? Ebben a korcsmában minden hónapban fölveheti a pénzét.

– A párt pénzét, tessék így mondani.

– No igen, kedves… izé úr…

– Steinfeld Ottokár!

– Tehát kedves Steinfeld ur! Buzgó munkálkodást kivánok és kérem, hogy e pillanattól kezdve felejtsen el, mintha sohasem láttuk volna egymást!

– Oh, a titoktartás már a hadi taktikámban benne van.

– Helyes! Tehát csak küzdjön hősiesen, Steinfeld úr!

Béla elégülten ment ki a korcsmából és vidáman dörmögte:

– No Jenő öcsém! Apostol vagy? Tehát most küldök a nyakadra egy másik apostolt! Meglássuk, ki viszi többre!

X.

– Jaj, méltóságos grófkisasszony, csókolom azt a jóságos szivét! Többet ért az a kis tyúkleves minden patikánál! Bizony, ha a méltóságos kisasszony be nem nézett volna hozzám, akár elpusztulhattam volna itt az ágyban!… Hogy az uram? Jaj, kérem, abba most végkép belébujt az ördög, nem lehet azzal most beszélni! Hiszen eddig is iszákos, korhely ember volt, de mégis csak megvoltam vele valahogy. Az iszákos ember vagy garázda, vagy jókedvű. Ha garázda volt, megvert, ha jókedvű volt, hát beczézett. De most!… Az üllőt végkép otthagyta, csak az inasgyerek piszmog rajta és hétszámra elkódorog mindenfelé. Ha meg szólok neki, letorkol hamarosan: – Hallgass asszony, most már nem kovácsmester vagyok, hanem vezér!

– Micsoda vezér?

– Jaj, méltóságos grófkisasszony, hiszen ép ezt szeretném tudni én is, mert néha attól félek, hogy rablóvezér lett az uramból. Azt mondja, ő fogja a szegény embereket megváltani, föl fogja őket szabadítani a rabszolgaságból! Ihol ni! Engem pedig itt hágy az ágyban, mint a kőkolonczot. Mocczanni sem birok, egy pohár vizet sem hozhatok magamnak… Aztán azt mondja, mégis czudarság, hogy a gazdagoknak olyan sok a pénzük, a szegény embernek pedig semmije sincsen. Azt mondja, hogy minden szegény emberből gazdag embert fog csinálni. És tessék! Én itt hétszámra bőjtölök, még csak felém se néz!

– Szocziálista lett a maga urából!

– Lehet, hogy az is. Valami ilyenfélét is mondott. Én nem tudom mi az, de tudom, hogy nem az ő mestersége. Ő kovácsmesterséget tanult világéletében és öreg már ahhoz, hogy új mesterséget tanuljon.

Küllőné panaszkodott így, a kovács felesége. A mióta elkerült a Vajkay-pusztáról a kovács, rosszra fordult a sora. A míg a tiszttartó úr totum-factora volt, valóságos kiskirály volt az uradalomban, hanem aztán ugyancsak kezébe kellett volna vennie a kalapácsot, hogy megélhesssen. Ehhez pedig semmi kedve sem volt. Nagyon leszokott már a munkáról a régi jó időkben.

Keserves napok köszöntek be hozzá, főként mikor feleségét ágyba döntötte a tifusz. Most már több is volt rá egy okkal, hogy elkószáljon hazulról és folyton a «Pokoli szomjuság» körül ténfergett. Épen neki való hely volt az. Ő benne is pokoli szomjuság lakozott, a mióta nem ő tartotta számon az uradalmi pinczét. Itt találkozott össze a kis szoczialistával és mindjárt nagyon összebarátkoztak.

Azonkivül, hogy a bort is mindig a kis szocziálista fizette, csupa kedvére való beszédet hallott tőle. Csupa bölcseség volt minden szava és csupa szinigazság. Hogy a szegény ember dolgozik, mint a barom, mégse viszi semmire, a gazdag ember pedig folyton henyél és mégis aranytálból eszik. Hogy a szegény embernek annyi földje sincs, a mennyiben eltemetkezzék, a gazdag embernek pedig annyi van, hogy csak kocsin tudja bejárni. Jaj, be igaz! Hiszen mindezt érezte ő már régóta bévülről, csak nem tudta ilyen szépen kikerekíteni. De aztán belejött ő is és kiváltképen mikor már túl voltak néhány üveg boron, megjött az ő szava is. A kis szocziálista elismerően mondta:

– Önnek, kedves elvtárs, kitünő svádája van. Ön jól tudhat szónokolni.

A kovácsmester boldog szerénységgel válaszolta:

– Pedig sohse tanultam az iskolában!… De megtanított rá a sok szenvedés!

A személyes rokonszenv, no meg a közös meggyőződés összefűzte, örök barátságba terelte őket. A kis szocziálista bizalmasan kifejtette előtte a czélját: föl kell világosítani, öntudatra kell ébreszteni a népet, mert most olyan időket élünk, hogy mindenki semmi, csak a nép az úr. Aztán meg kell alakítani a titkos bizottságot, a földek szétosztása végett, mert úgy kell intézni a dolgot, hogy mikor jönni fog a nagy nap, minden rendben legyen már és készen legyen a mappa. De mindent titokban kell csinálni, mert hát most már ugyan a nép az egyetlen úr, de viszont a főszolgabirónál van a _nyers erőszak_. A nyers erőszak pedig komoly dolog, azzal nem lehet komázni.

Ezután kettecskén jártak házról-házra és a tanyák népe áhítattal hallgatta a beszédüket, mint a szentirást. A sok beszédből annyit megértettek mindjárt, hogy földosztásról van szó és ezt el is fogadták rögtönösen.

Esténkint összegyültek valami rekettyésben tanácskozni és készíteni a _mappát_: a földmívelő-paraszt legszebb ábrándjának mappáját.

– Kelmed, Fejes Nagy János elvtárs, kapja a vápa-dülőt. Jó lesz?

– Hiszen jó volna, csak kapnék hozzá egy darabkát a homoki részből is szőlőnek. A nélkül nem teljes.

– Nohát az is meglesz! Beirjuk a mappába a homoki részt is.

Igy aztán gyorsan teltek a nappalok. A mezei nép alig várta az estét, hogy tovább gyönyörködhessék a földosztásban és nézhesse a maga elméleti birtokát, a mely föl van már irva a titkos mappára.

A világtalan Pór Albert ezután is megjelent pontosan a kastély udvarán, hogy bölcs beszédével oktassa a népet. Ő nem látta, hogy napról-napra kevesebb a hallgatója és ha a nagy csöndet hallgatta, megelégedve mondta leányának:

– Lám, most már milyen szépen hallgatnak!

Vajkay Jenő a világért sem árulta volna el neki, hogy alig néhány udvari cseléd hallgatja, azokat is erőszakkal kellett ideparancsolni. Hanem ő maga annál aggodalmasabban nézte ezt a változást. Olyan volt az, mint mikor a betegség kezdi a nyájat.

Hát ennek a nyájnak ugyan mi lehet a betegsége?

Nem sokáig kellett kutatnia. Az egyszerü mezei munkások még nem tanultak be a titoktartásba, hazudozásba. Okkal-móddal mindent megtudhatott tőlük. Megtudta, hogy «czuczilistá» lettek és a Stubenthal-uradalom kovácsa oktatta őket az új tanra.

Jenőt egy csöppet sem döbbentette meg ez a fölfedezés. Hiszen szocziálista volt ő maga is és Pór Alberttel együtt az volt az igyekvése, hogy a népből is azt csináljon. De attól már komolyan aggódott, hogy a kovácsmester ne terelje helytelen, bolond irányba őket és ne csináljon átkot az áldásból, sötétséget a világosságból.

Elhatározta, hogy beszélni fog vele és megtudakolja a szándékát. Ha becsületes a szándéka, magához veszi segítőtársnak.

Elhajtatott hát hozzá.

A kovácsmester műhelye és lakása ott volt a Stubenthal-pusztán egy kis düledező házban. A műhelyben a tűz nem égett és árván hevertek szanaszét a gazdasági szerszámok, a miket javításra hoztak oda.

A lakásajtó előtt ott ácsorgott az az egyenruhás kamasz, a ki a Béla levelét hozta. Bizonyosan várt valakire, mert egy szép selyem női napernyő és egy ezüst tálcza volt a kezében.

Jenő benyitott a szobába és fennhangon mondta:

– Jó napot kivánok! A mestert keresem!

Napfényhez szokott szeme csak most kezdett látni a homályban. Az ágyban betegen feküdt a majszterné és az ágy mellett, gyékény-széken ott ült – Melánie grófnő. Kicsi üvegtálkát tartott a kezében és befőttel etetgette a beteget. A mint a belépőt megpillantotta, önkéntelenül is fölállott és zavarodottan fordította el az arczát.

A mesterné asszony gyöngült hangon válaszolta:

– Az uram nincs idehaza, de ha patkolni kell, vagy a kocsinak esett kisebb baja, a legény is megcsinálja.

– Nem, nem! A mesterrel szeretnék beszélni, ha megtalálhatnám.

– Jaj, az most bajos lesz nagyon! Nem tudni, mikor jön haza az uram. Mostanában sokszor elmaradozik, mert… mert… munkát vállalt másutt.

Hiába eszelte ki ezt a jámbor hazugságot az ura védelmére, Jenő úgy sem igen hallgatta már. Visszaemlékezett rá, a mikor először látta Melaniet, a mint a mezőn festőállványa felé hajolt, aztán eszébe jutott a kis inasgyerek, a ki a ház előtt várakozik, és így kikombinálhatta könnyen, hogy Melanieval hozta össze a véletlen. Ámbár a sejtelme megsúgta ezt már a legelső pillanatban.

Igazán nem tudta, mit csináljon mostan. Eh, legjobb lesz, ha kisíklik e találkozásból, a mely úgyis csak véletlen volt és a mely úgyis nyomtalanul fog elenyészni, mert hisz a grófnő nem ismeri őt. Sietve mondta hát:

– Isten megáldja, jó asszony! Majd próbálkozom máskor!

– De hátha véletlenül mégis hazajön az uram, mit mondjak neki? Ki kereste?

Jenő nagyot nyelt és elpirulva válaszolta:

– Semmit se mondjon neki… Nem szükséges… Isten megáldja!

Az ajtó felé indult és ép megfogta már a kilincset, a mikor tiszta leányhang szólott feléje:

– Vajkay Jenő!

Jenő gyorsan visszafordult az ajtóból. Melanie mosolygó szemrehányással mondta:

– Úgy látszik, kettőnk közül nekem kell bemutatkoznom. Jó, hát megteszem. Stubenthal Melanie vagyok!

– Óh bocsánat, azt hittem, hogy…

– Semmi bocsánat! Azt hitte, hogy kiszökhetik e kényelmetlenségből, mert nem ismerem. De nekünk nincs is szükségünk ennyi szertartásra, hisz rokonok vagyunk!

– Igaz, közeli rokonok!

Most a leány pirult el. Azt hitte, hogy Jenő védekezés czéljából hivatkozott a közeli rokonságra. Rosszul sikerült mosolylyal válaszolta:

– De ez még nem ok arra, hogy ne ismerjük egymást!… Távozni akar? Ha megengedi, együtt megyünk!

Vette egyszerű szalmakalapját, a melynek minden dísze egy széles selyemszalag volt és a beléje tüzött pipacsvirág. Aztán búcsúzóul odafordult a mesterné asszonyhoz:

– Csak feküdjék nyugodtan, lelkem. Majd estére megint kap egy kis levest, – mást semmit! Holnap pedig majd eljön a doktor.

– Áldja meg az Isten, édes kisasszonykám. Legalább adja ide azt a gyönyörű szép kezét, hadd csókoljam meg!

– Persze! Még csak az kellene!… Nem vagyok én asszony!… Az Isten áldja, majd holnap eljövök megint. És ha az urával találkozom, majd adok én neki! No, ne búsuljon, majd megmosom én a fejét, hogy… Ha úgy tetszik, mehetünk, kedves rokon!

Mikor kiértek, őszinte megbotránkozással fordult Jenőhöz:

– Szegény asszony, akár éhen pusztulhatna itt az ura felől! Hát hinné-e, ha ezeket a szép fehér házikókat látja, hogy itt is laknak gonosz emberek?

– De a mint látom, jók is vannak, grófnő!

– Kedves rokon, azt hiszem, nem felejtette még el a nevemet. Melanienak hivnak és nem szoktam hozzá, hogy grófnőnek szólítsanak… Ezt legfeljebb papa szokta tenni délutánonként, mikor smokingban van. És neki meg lehet ezt bocsájtani; ez az ő egyetlen illuziója itten.

– Maga nem rátartós a czímére, Melanie!

– De nem bölcsességből ám! Úgy vagyok itt a czímmel, mint Robinzon volt a vad szigeten az aranynyal… Higyje el, az ember csak akkor kevély a czímére, ha akad, a ki megalázkodik és hódol előtte… Nos, kedves rokon, hát csak szólítson grófnőnek ezután is!

– A világért sem… Melanie!

Odaértek néhány tépett lombú, bús akáczfához, a melynek gyér árnyékában várakozott Jenő kocsija. Melanie, a mint a kocsit megpillantotta, tiltakozva mondta:

– Nem, nem, kedves rokon, még most nem fog visszamenni. Még nekem nagyon sok beszélni valóm van magával. Mindig lestem az alkalmat, hogy elmondhassam, sőt egyszer már meg is akartam írni… De ez nem illett volna, annyit megtanultam itt is.

– A ki olyan nemeslelkű, mint maga, Melanie, annak minden illik.

– Hopp! Már is udvarol! Pedig épen azzal akartam kezdeni, hogy fölmentem minden ilyen kötelesség alól. Hisz maga hangsulyozta, hogy közeli rokonok vagyunk.

– De én komolyan mondtam, nem udvarlásból.

– Honnan tudja, hogy nemeslelkű vagyok? Mert egy szegény, beteg asszonynak egy kis levest juttatok néha? Hiszen lehet, hogy csak unalomból teszem… No, de hagyjuk ezt, nagyon fontos mondani valóm van, nem akarom hát elfecsérelni az időt, a mely magának bizonyára sokkal becsesebb, mint nekem.

– Talán sétáljunk itt föl-alá.

– Szóval, nem akarja itt hagyni a kocsiját. Exterritoriális területen akar maradni. Hát jól van. _Most_ nem fogok ellentmondani, hiszen ép e miatt akarok beszélni magával. Maga már több mint egy éve, hogy itt lakik a tőszomszédságunkban.

– Egy éve.

– Én ugyan pontosan tudom, de nem vitatkozom. Nem is illem, hanem általános szokás a pusztán, hogy az új betelepülő meglátogatja a szomszédjait…

– Oh kérem, én…

– Ha kegyetlen természetű volnék, most hagynám, hogy próbálja befejezni a mentegetőzését, pedig biztosra veszem, hogy ez nem sikerülne. De most nem szemrehányást akarok tenni, csak a tényeket konstatálom. Ezt a szokást maga lehetetlen, hogy ne ismerje. Még ha nem hallott volna is róla, az egészséges érzéke megsúgta volna. De különben is maga közeli rokonunk, az általános szokáson felül is kötelessége volt hát, hogy fölkeressen bennünket.

– De biztosítom róla, kedves Melanie, hogy…

– Jó, jó! Tudom, hogy meg akart bennünket látogatni, csak épen nem volt ideje hozzá. No, de a tény az, hogy egy év óta lakik a közelünkben és mi még a színét se láttuk… azaz hogy… én véletlenül… egyszer… maga épen egy igás szekér tetején ült, én pedig ott föstögettem a kukoriczásban, hát nem vehetett észre… Tehát egy év óta tüntetően elkerül bennünket és ennek csak egy jelentősége lehet: hogy nem akar látni bennünket. Ez csak természetes, és a mint erre az eredményre eljutottam, gondolkozni kezdtem, hogy ugyan mivel is szolgáltunk mi rá erre? Mikor vétettünk mi magának? Mi oka lehet, hogy tartózkodjék tőlünk és megtagadja a vérrokonságunkat? Higyje el, sokáig töprengtem ezen, mert az én lelkiismeretem tiszta, én sem papát, sem mamát nem vádolhattam meg semmivel. És a mint gondolkoztam, gondolkoztam, egyszerre borzasztó gondolatom támadt… Eszembe jutott, hogy mikor még egészen kis gyermekek voltunk, bennünket mindig férj- és feleségnek neveztek és most az a gyanúm ébredt, hogy hátha a szülők folytatták a mi gyermek-játékainkat és…

Melanie beszédközben a kék selyemszalaggal játszadozott, a míg kezében maradt a széles szalmakalap, úgy hogy a nap szabadon ragyogott arany haján. A kalapjával pedig eltakarta az arczát, mintha a napsugár ellen védekeznék. Igy már sokkal bátrabban lehetett beszélni.

– És ekkor eszembe jutott sok elejtett szó, sok czélzás, a minek akkor jelentőségét meg nem értettem, de most… óh, most már bizonyosra vettem, hogy ezért került bennünket!

– De Melanie!…

– Ne mentegetőzzék, az Istenre kérem! Hiszen képzelheti, hogy így is mennyire bántotta a… a… hiúságomat, a mikor erre rájöttem. Elhatároztam, hogy nyiltan, őszintén beszélni fogok magával: hogy ez a magatartása, a melylyel ilyen képzelt támadásokat véd ki, engem megaláz és én ezt nem érdemlem meg. Igen! Meg akartam mondani magának, hogy én csak a rokont, a kedvesen látott rokont látom magában és nincs oka, hogy kerüljön engem. Apa mindennap újból konstatálta: – Ma megint nem jött! És én ilyenkor mindennap újra átéreztem: – Ma megint kosarat adott!… Képzelje el, egy leány, a ki mindennap kosarat kap és pedig kérés nélkül!…

– Esküszöm, Melanie, hogy ha tudtam volna…

– Óh, most már fölösleges fogadkoznia. Most, hogy mindent elmondtam már, olyan könnyűnek érzem a szivemet, mint soha még! Most kössünk ünnepélyesen békét! Mondjunk le egymásról ünnepélyesen és újítsuk föl a rokonságot! No, itt a kezem! Fölcsap?

Jenő forró barátsággal szorította meg a Melanie kezét. Az a teher, a mely a Melanie szivét elhagyta, őt is megkönnyebbítette. Úgy érezte, mintha a lelkében egy nagy darab árnyék változott volna át hirtelen verőfénynyé.

Melanie olyan volt, mint valami vérbeli diplomata: a mint megköttetett a béke, hirtelen másról kezdett beszélni.

– Igaz, maga a kovácsmestert kereste. Óvakodjék tőle, nagyon veszedelmes ember. A feleségétől tudtam meg, hogy szoczialista lett belőle!

Jenő elmosolyodott:

– No, az még nem nagy veszedelem! Magam is az vagyok.

– Persze, most maga nevet rajtam befelé!

– Óh, dehogy…

– De igen! Azt mondja magában: – no lám, ennek a kis grófkisasszonynak a dajkája telebeszélte a fejét és alaposan ráijesztett, hogy a szoczialista az ördög, a ki kénköves lángot lehel! Ugy-e így gondolta?… Pedig csalódik, mert én sokat olvasok ám, jól tudom, hogy maga milyen szocziálista és hogy milyen a kovácsmester. Vigyázzon! Az gonosz, részeges ember, a felesége betegen fekszik, a műhelyében kialudt a tűz és ő feléje se néz, hanem a népet boldogítja. Ha ilyen gonosz ember boldogítani akarja a népet, az mindig veszedelem!

– Nem fog neki sikerülni. A mi népünk okos, józan nép, föl tudja ismerni, hogy kitől várhatja a boldogulását.

– Maga azt hiszi? Furcsa! Én pedig azt hittem mindig, hogy a nép gyermek, a mely inkább ül föl a mesének, mint az igaz történetnek!… De nini, itt jön apa! Azaz jönne, ha tudna!

Stubenthal gróf ezúttal egy kis automobilon ült és verejtékezve próbálta különféle csavarok, kerekek rángatásával rábirni arra, hogy újból elinduljon. De a furfangos gép megcsökönyösödött és egy helyben állva, dühös pöffögéssel köpködte a benzin-füstöt.

A gróf észrevette a leányát és hozzá sietett. Aztán Jenő előtt udvariasan meghajtotta magát. Melanie jókedvüen mondta:

– Ej, hát nem ismered, apa? Vajkay Jenő.

A gróf hevesen átölelte a fiatalembert.

– Szervusz, öcsém!… No látod, csakhogy végre elszántad magad!… Ejnye, leányom! De miért fogadja őt itt?… Menjünk a kastélyba… No, ez pompás! Te! Én terád határozottan haragszom! Te bennünket ignoráltál… No jó, jó! Most már minden rendben van. A feleségem mennyire fog örülni!

Jenő ennyi szivesség láttára nem mert tiltakozni. Nem akarta kiábrándítani az öreget abból a hitéből, hogy az ő látogatására jött. Különben is az öreg nagy boldogságában nem is engedte szóhoz:

– Most épen kapóra jöttél! Szükségem van egy olyan tudós emberre, mint te vagy. Te! Én most nagy fába vágtam a fejszémet: Memorandumot irok! Tudniillik mozgalmat indítok a pusztai társadalmi élet megteremtésére. Az én jelszavam a tömörülés. Viribus unitis! Az a tervem, hogy mi környékbeli birtokosok, a kik a társaságból valók vagyunk, egyesüljünk időközönként. A fejemben már egész programmféle kavarog. Tenniszversenyek… jótékony bazárok… falkavadászatok… sőt neked bevallom bizalmasan, hogy van egy fenomenális, óriási eszmém! _Operaelőadások a tanyán!_ No, mit szólsz hozzá? Persze, így első hallásra a dolog merésznek látszik, de én nem riadok vissza a kezdet nehézségeitől, sőt már kidolgoztam a fejemben a részleteket is. Meghivunk Budapestről, az Operából művészeket, művésznőket és… hm!… ballerinákat is és azok játszani fognak a kastélyom nagytermében. Meglátod, föl fog itt lendülni egyszerre az élet!… Nem szóltam még róla senkinek, mert előbb meg akarom írni a memorandumot. Csak ne menne olyan nehezen a fogalmazás!… De majd felolvasom neked azt, a mit már megírtam. Te meg fogod tudni birálni, hiszen te egy izé, egy tudós vagy!

A gróf hosszú idők óta nem érezte már magát ilyen boldognak. Kissé ugyan motoszkált benne az a gondolat, hogy Jenő ilyen különös formát választott a látogatásra, de hát ezúttal belenyugodott; Jenő tudós ember és a tudósok mind különös módon cselekszenek. Hiszen azért tudósok.

Ősrégi fasoron a kastélyhoz érkeztek. Emeletes, dupla tetejű barokk épület volt a kastély, de annyira elrejtőzött az udvar fái és cserjéi közé, hogy csak imitt-amott villant ki a sárgára festett fal egy-egy darabkája. A kapubejáratnál két ódon, mohos kőoszlop tartotta a Stubenthal-czímert, mint két kőbe faragott bálvány, a mely tiszteletet parancsol a belépőnek.

Itt az udvar kanyargós, hűs ösvényein ünnepélyes, hideg volt a hangulat, mintha elmult évszázadok levegője rekedt volna bennök. Jenő most már alaposan megbánta, hogy beleugrott ebbe a látogatásba és kényelmetlenül gondolt a merev, nevetséges czeremóniákra, a melyek a kastélyban várnak még rá.

Hanem ebben ugyancsak csalódott.

A grófnét a kastély előtt találták és pedig épenséggel nem valami grófnéhoz méltó foglalkozásban. Mázsáló mérleg mellett állott, míg egy kertészféle ember szép piros sóvári almát öntött zsákba és mérlegelt. Néhány zsák már megtöltve, lemérve állott ott és a grófné saját ujjatlan keztyűs kezével kötözte be a száját spárgával és tette rá az ólompecsétet. Úgy el volt merülve ebbe a munkába, hogy csak akkor vette észre a vendéget, a mikor már egészen a közelében volt. Akkor is Melanie figyelmeztette rá:

– Nézd, anyám, vendéget kaptunk! Jenő!

A grófné összecsapta a kezeit örömében.

– Hát mégis? Rossz fiú!… Ne, ne a kezemet… hanem itt az arczom, az sokkal tisztább.

És barátságosan nyujtotta rokoni csókra arczát, a mely üde és piros volt most is, mint azok az almák a zsákokban. A gróf nyilván nagyon röstelte, hogy ilyen vulgáris foglalkozásban találódott a grófné és mentegetőzve motyogta:

– A feleségemnek nagyon különös passziói vannak. Hja, a nők nagyon szeszélyesek.

De a grófné jókedvűen megczáfolta nyomban:

– Sohse czifrázd a dolgot! Nem szeszélyből teszem biz én, hanem mert különben a fele elkallódnék, ha nem volna rajta a szemem!

Aztán Jenőhöz fordult magyarázóan: