Part 2

– Jó, jó. Indokaidat bátran elhallgathatod. Engem úgy se kapaczitálhatsz – már. Tehát következik a második út. Választasd meg magad képviselőnek, mondj el néhány frázist a Házban és ünnepelni fognak. Fogj kezet néhány gazdag gyárossal és magasztalni fognak hogy a magyar ipar hathatós barátja, atyja vagy. Vállalj el néhány dísz-állást és áldani fogják a nevedet, azt fogják mondani rólad, hogy egy második Széchenyi vagy. Lesz hatalmad, tekintélyed, dicsőséged és ha jól viseled magad, szobrot is kaphatsz idővel… Nos, tetszik ez az út?

Jenő úgy érezte, hogy atyja csúfolódik vele. Szomorúan válaszolta hát:

– Nem, nem akarok szerepelni, atyám.

– No, ezt én se valami nagyon ajánlom. Ez csak az üresfejüeknek való, a kiknek imponál a többiek üresfejűsége… Marad tehát a harmadik út. Ösmered talán még unokanővéredet, Stubenthal Melanie komteszt. Ámbár akkor még kicsi bakfis volt, de azóta gyönyörű hajadon lett belőle. A birtokuk épen szomszédos a tieddel és egy csöppet sem kisebb, mint a tied. Vedd őt feleségül…

– De atyám!…

– Nono, csak ne pirulj! Nem fog kelleni sokat udvarolgatnod. Melanie már belénevelődött abba a gondolatba, hogy te léssz a férje. Az ilyesmit a gondos apák már jó előre elintézik maguk között…

Az öreg ezúttal nagyon félreismerte azt a pirosságot, a mi fia arczán gyuladt ki. Jenő fölpattant és indulatosan szólott:

– Hogyan, atyám? Ti az én tudtom és beleegyezésem nélkül határoztatok felőlem? Nos, én kijelentem, hogy nincs kedvem ehhez a házassághoz és egyáltalán tudni sem akarok azokról a kényes komtesszékről!

– Nono, csak ne pattogj. Hisz’ mindez csak terv volt, a mely a te beleegyezésed nélkül egy fabatkát sem ér. Melanieért se aggódj; kap ő férjet, akár minden ujjára tizet. Ámbár én nem értem, hogy miért ne vennéd el. Hiszen azért élhetnél te úgy, mint akármelyik legény-ember… No, de látom már, hogy ehhez nincs kedved. Már most arra vagyok kiváncsi, hogy mi a _te_ utad? Mert én negyediket nem tudok.

Jenő kiegyenesedett és remegő hangon válaszolta:

– A _magam_ útján akarok haladni! Én külföldön sok mindent tanultam és megesküdtem, hogy hű maradok ahhoz, a mit ott tanultam.

– Haha! és hol találsz itt segítőtársakra?

– Téríteni fogok, atyám!

– Hahaha! És azt hiszed, hogy akad bolond, a ki a te ábrándjaidhoz szegődik?

– Azt hiszem! Egyet már tudok is, a ki hivem lesz biztosan.

– Ah! És ki az?

– Te vagy az, atyám!

Az öreg egyszerre elkomolyodott. Arczára szokatlan elérzékenyülés ült és hangja is olyan lágy volt, mint már régen nem. Lassan válaszolta:

– Nem, fiam! Az első csalódást már megtaláltad, mert én nem szegődöm hozzád. Valamikor, a mikor még fiatal voltam, mint te, én is ilyen czélokkal jöttem haza. Hiszen Heidelbergben tanultam én is, ha jól megfigyelted, megtalálhattad a padokban befaragott monogrammomat. Akkor én is esküdtem ezekre a szocziális tanokra és azt hittem, hogy én leszek hivatott apostoluk. Nos, fiam, – itt tartok mostan és itt fogsz tartani te is egykor. Tagadólag rázod a fejed? Jó, jó! Csak vegyülj el a valóságba a te gyönyörű theoriáiddal és látni fogod, hogy a theoriák is azért olyan szépek, mert semmi közük a valósághoz. Hát ismered te ezt a földet? Ismered ezeket az embereket? ezeket a viszonyokat? Nem, fiam, te csak elvont elméleteket ismersz, a melyek mind értéktelenekké válnak, mihelyt alkalmazni akarod azokat. És ha mégis ragaszkodol hozzájuk, ha erős akarattal, tüzzel-vassal mégis megvalósítod, – akkor forradalmár leszel; kártevő szellem, a ki erőszakkal megzavarja a fejlődés természetes rendjét és rombol, bárha jó szándékkal. És akkor nemcsak hogy végig kell majd nézned fáradozásod hiábavalóságát, de viselned kell azonfelül az emberek balitéletét. Gonosztevőnek fognak tartani, vagy a mi még roszabb: bolondnak. És a mi a legroszabb: így is, úgy is igazuk lesz!… Most hát menj és tégy úgy, a hogy akarsz. Zsarnokod nem vagyok, tehát nem gátollak. De apád vagyok, tehát – elsiratlak.

– Nem tehetek másként, atyám!

Jenő daczosan ment ki a szobából, de szivét fojtogatta a keserűség, hogy makacs haragban kellett elhagynia atyját.

Ám az öreg nagyon sajátságosan viselkedett odabenn ezalatt. Kiugrott az ágyból, néhányszor az ajtóhoz szaladt, mintha vissza akarná hivni az eltávozottat. Aztán izgatottan járkált föl-alá, a kezét dörzsölgette, széttárta a karjait, mintha erősen magához akarna szorítani valakit és mosolyogva dörmögte:

– Az én fiam!

IV.

Winter professzornak volt egy régi jó barátja Budapesten, Pór Albert. Jenőnek a lelkére kötötte, hogy látogassa meg okvetlenül, ha haza megy és adja át baráti üdvözletét.

Pór Albertet nagyon kevesen ismerték idehaza és a kik ismerték is, a vén istentagadónak hivták, mert bárha világtalan szemével, hosszu fehér szakálával olyan volt, mint egy jámbor bibliai próféta, a beszédét veszedelmes istenkáromlásnak vették az együgyü emberek.

Ám ezek ugyancsak nagyot néztek volna, ha megtudták volna, hogy ez a vén istentagadó, a ki leányával egy kétszobás udvari lakásban lakik és emberemlékezet óta egyazon ruhát viseli, korának egyik legnagyobb gondolkozója és filozófiai munkáit a külföld minden művelt embere áhitattal emlegeti.

Viszont Winter professzor is ugyancsak nagyot nézett volna, ha megtudta volna, hogy a nagy Pór Albert, az egyetlen magyar filozófus, a kit ismert és megbecsült, odahaza teljes ismeretlenségben és nyomoruságban tengeti az életét!

Dehát mind e dolgokkal maga Pór foglalkozott a legkevesebbet. Világéletében mindíg csodálatos igénytelenség lakott benne. Ifjú korában is az volt egyetlen öröme, ha a kávéházban néhány tanulni vágyó hallgatója akadt, a kiknek türelmesen, szerényen fejtegette órák hosszat gondolatait.

Hivatalra nem törekedett, talán el se fogadta volna, mert soha sem érezte szükségét. Bőven megélt abból a pár forintból, a mit a könyveivel keresett imitt-amott, a nélkül, hogy hijját érezte volna valaminek.

Ez az igénytelenség a végsőkig fokozódott, a mikor szemevilágát elvesztette. Egyetlen leánya, a ki ügyesen bánt az irógéppel, valami hivatalban kapott alkalmazást és csak délben, este járt haza. Most már naphosszat egyedül üldögélt az öreg, leányát várva haza. Esténkint aztán, mikor az egyszerü vacsorát elköltötték, a leány asztalhoz űlt, pennát fogott és az öreg éjfélig diktált neki.

Katalin még gyermek volt, mikor anyját elvesztette és neveltetése atyjára maradt. Pór Albert nagy tudós volt, de a leány-neveléshez vajmi keveset értett. A leányával is úgy bánt, mint valamely fogékony tanítványával; odahaza beavatta őt munkáiba, a kávéházba mindig magával vitte és a gyermek ott figyelmesen hallgatta végig a kis társaság vitáit.

Igy aztán Katalin tudósabb volt, mint bármely leány-társa, de magából az életből kevesebbet ismert még, mint egy négyéves gyermek. Azok a férfiak, a kiket ő látott maga körül, mind komoly, magukba mélyedt emberek voltak: mind oly szenvedélytelen, szürke lény volt, mintha valami testet öltött filozófiai tantétel lett volna. Ez emberek nem ittak, nem kártyáztak, nem szerettek, nem udvaroltak és semminemü hiuság sem volt bennök személyük iránt. Körülöttük egy nagy város tenger gazdagsága, hiusága, élvvágya tobzódott, de ők ez meg se látták, hanem úgy viselkedtek, mintha az élet legnagyobb gazdagsága egy új igazság és az élet legfőbb czélja volna, hogy a gondolatok tisztázódjanak.

De volt mégis egy fiatalember a társaságban, a ki észrevette őt és különösképen vonzódott hozzá. Joó Pál valamikor asztalos-legény volt, de aztán a szocziálisták közé keveredett és ott hamarosan föltünt éles, fogékony elméjével. Szinte beteges mohósággal fogott a tanuláshoz, hogy kipótolja azt, a mit gyermekkorában elmulasztott és néhány év mulva ő lett a szocziálisták legtekintélyesebb, legképzettebb vezére. Az ő fegyvere az irott betü volt, a szónoklást másokra bizta; egyébként is gyönge hangú, igénytelen megjelenésü ember volt, a ki aligha hatott volna a tömegre.

Katalinnal való viszonya úgyszólván önként fejlődött ki. Pál mindennapos vendég volt náluk, a kávéházban is a legfigyelmesebb hallgatója volt Pór Albertnek és észrevétlenül szokott össze Katalinnal, a ki sokkal kevésbbé ismerte még a világot, semhogy gondolkozhatott volna e barátság jelentőségén.

Ám egyszerre nagyot változott minden, a mikor Pór Albertet egy átkozott betegsége megfosztotta szemevilágától. Most már otthonülő lett egészen és gyér jövedelmei még jobban megcsappantak, úgy hogy Katalinnak irodába kellett lépnie.

E különcz gondolkodók elzárt világából a valóság világába került és rátalált önmagára: a fiatal szép leányra, a kinek ismeretlen örömök és édes, sejtelmes föladatok az osztályrészei.

Egy csinos, szőke fiatalember ismertette meg ezekkel, a ki a villamosban mutatkozott be neki és azóta hűségesen elkísérte mindennap az irodába. Szerény, szorgalmas és jószivű fiatalembernek látszott és Katalin bizott benne, hisz’ azok a férfiak, a kiket eddig ismert, mind ilyenek voltak.

Lassanként forró barátság fejlődött ki köztük, melynek büvös árnyéka egészen elfödte szegény Joó Pál alakját. Ő nem tudott ugyan semmiről, de szomoruan megsejtette, hogy ábrándjai utját valami idegen elem keresztezte és az ő napja leáldozott.

Hallgatagon, panasz nélkül belényugodott és továbbra is megmaradt az öreg Pór Albert szorgalmas tanítványának.

Aznap is ott volt mellette, a mikor Jenő ellátogatott hozzá. Az öreg először bizalmatlanul fogadta, de mikor meghallotta a Winter professzor nevét, megragadta a kezét és tuláradó nyájassággal mondta:

– Üljön le, kérem! Mit csinál az én jó öreg barátom?… Bizony rég nem láttam már és… és sohsem fogom őt látni többé!

Jenő körülnézett a szegényes szobában, szivét összeszorította a részvét és holmi vigasztalásfélét rebegett. Az öreg mosolyogva válaszolta:

– Óh, csak hagyja! Engem sokkal kevésbbé szomorít el vakságom, mint embertársaimat. Engem voltaképen nem is ért veszteség véle. Hiszen a mig megvolt a szemem világa, addig sem azzal néztem, hanem az agyammal. A szemek csak zavaró, üres, tarka képekhez juttattak, a melyekről fájdalom nélkül mondok le. Talán még hálával is tartozom érte a gondviselésnek. Hisz’ mindig az volt a vágyam, hogy egyesegyedül a gondolataim között élhessek; nos, most beteljesült a vágyam!

Jenő keserü tapasztalatairól kezdett beszélni, a melyekkel már két nap óta is lépten-nyomon találkozott hazai földön. Az emberek szük látókörüek, maradiak, tunyák és még csak törekvés sincs bennük a haladásra. Az öreg bámész arczot öltött, aztán erős hittel mondta:

– Dehogy! Én nem találtam soha okot a panaszra. Mondhatom, világéletemben mindig pompás dolgom volt és mindig elismerésre találtam. Mindig akadtak néhányan, a kik meghallgattak és megértettek. Ez, higyje el, épen elég jutalom egy emberéletért!…

Mikor elváltak, az öreg megigértette, hogy holnap is eljön. Joó Pált pedig megkérte, hogy kisérje ki vendégét. A kapuban megilletődve mondta Jenő:

– Az öreg úr, úgy látszik, nagy szegénységben él.

– Óh, dehogy! Ő a világ legigénytelenebb embere. Bármily kevese van is, ő azt pazar fölös ajándéknak tekinti!

Jenő csak most nézte meg alaposan az emberét. Keskeny arczu, szelid, kék szemü fiu volt, állát, felső ajkát ritkás haj födte rendetlenül. Ruhája zsebeiből kidagadtak a könyvek és a paksaméták. Olyan embernek látszott, a ki nem igen törődik embertársaival. Hanem volt benne valami átszellemült rajongás, valami mély, lappangó tüzü lelkesültség, a mi megkapta az embert. Jenő melegen megrázta a kezét és szinte vidáman lépdelt az utczán hazafelé. Szörnyen büszke volt uj ismeretségére.

… Másnap délután Vajkai Béla szerény, kopott ruhában, de gondosan kiberetválkozva türelmetlenül álldogált egy mellékutcza sarkán. Többször megnézegette az óráját, unalmában egyik opera-áriát fütyölte a másik után, föl-alá sétált és az elhaladó leányok után nézett nagy szakértelemmel. De a mint Katalin egy kapuból az utczára lépett, hirtelen elkomolyodott az arcza és elébe sietett.

– Még sohasem váratott ennyit magára, pedig még sohasem vártam ily izgatottan!

– Nem jöhettem előbb, Kovács úr! Pedig én is vágytam találkozni önnel, mert fontos dologról szeretnék beszélni önnel, a melyet már régóta halogatok magamban.

Béla rosszat kezdett sejteni, de azért fanyar érdeklődéssel mondta:

– Figyelemmel fogom hallgatni!

– Ön több izben mondta azt nékem, hogy szeret engem és bevallom, hogy ez boldoggá tett engem.

– Óh, igen, szeretem önt Katalin! Kivánja, hogy ujból megesküdjem rá?

Ezt meg is tette volna tiszta lelkiismerettel, mert sohsem látta még oly szépnek ezt a leányt, mint mostan. Könnyü fehér ruha volt rajta, a melyből kivánatosan domborodtak ki leányos formái; bájos arczát egészséges pirosság zománczozta be. Aztán volt valami megnevezhetetlen bűbáj abban az odaadó bizalomban, a melylyel itt, a népes gyalogjárón, simult hozzá a leány.

– Én nem kételkedem önben, kedves Kovács úr. Hiszen mi czélja is volna véle, hogy áltasson engem, egyszerü szegény leányt? De megvallom, van valami, a mi aggaszt és sok töprengést okozott már nékem.

– Ah! Tehát kételkedik mégis!

– Nem, nem! Ne értsen félre Kovács úr. De van valami titokzatos tartózkodás önben, a mit én sehogy sem tudok megmagyarázni magamnak.

Béla meghökkenve nézett rá. Hogyan, ez az egyszerü, csitri leány keresztül látott volna rajta? De a leány hamarosan megnyugtatta:

– Én sokszor beszéltem már önről atyámnak és biztosíthatom róla, hogy ő nagyon rokonszenvezik önnel, mert ő szeret és megbizik bennem. De ön még egyszer sem volt hajlandó eljönni hozzánk; utczánkig elkisért mindig, de onnan visszafordult és eltűnt abban a titokzatosságban, a melyből elém bukkant. Nagyon kérem, nyugtasson meg engem! Olyannak tartja-e viszonyunkat, a melynek szüksége van a titkolózásra? Mert ha így volna…

Béla kedvetlenül mondta:

– Hányszor megesküdtem már, hogy szándékaim tisztességesek! De maga, úgy látszik, még mindig nem bizik bennem.

– De szeretnék bizni! Épen azért kérem, hogy nyugtasson meg. Megigértem atyámnak, hogy ma elhozom önt hozzá. Eljön-é?

– Menjünk! Én nagyon boldog leszek, ha édes atyját megismerhetem.

De alapjában nagyon kényelmetlenül érezte magát Béla. Fanyar csalódással látta, hogy a játszi, könnyü kalandok az úgynevezett alsóbb néposztályban sem teremnek könnyen és a finom selyemháló, a mit az igénytelen leányra vetett ki, az ő nyakára hurkolódik egyre szorosabban.

De az ismeretlen jövő bonyodalmai ellenállhatatlanul vonzották. Aztán meg csak egy röpke oldalpillantást kellett vetnie a leányra, hogy elenyészszenek aggodalmai. A leány hálás mosolylyal mondta:

– Atyám boldog lesz, hogy megismerheti önt! Szegény, mily kár, hogy nem láthatja.

Béla meglepetve kérdezte;

– Hogyan, hát édesatyja…

– Világtalan már két év óta!

Katalin bánatosan hajtotta le fejét, de Béla sehogysem volt hajlandó osztozkodni a szomorúságban. Őt határozottan fölvidította ez az ujabb adat. Egy világtalan ember gyanuját könnyü dolog lesz kijátszani. Megnyugodva követte a leányt a kis udvari lakásba és szinte pökhendi önbizalommal nyitott be a szobába. Ám egyszerre a küszöbhöz szögezte a meglepetése. A fehérszakálu, világtalan ember mellett Jenő ült és csodálkozó pillantással meredt reá. Már késő volt visszahuzódni. Katalin fürgén, jókedvüen mutatta be őt atyjának:

– Elhoztam Kovács Béla urat, a kiről annyit beszéltem neked.

Béla szigoruan nézett Jenőre és fogát összeszorítva sugta neki:

– El ne árulj!

Hát bizony, Jenőnek végig kellett játszania az egész komédiát. Türnie kellett, hogy a leány bemutassa neki a saját testvérét. Aztán végig kellett néznie Katalin naiv örömét, a melylyel «vőlegénye» körül forgolódott és végig kellett hallgatnia Béla vakmerő hazudozásait, a melyekkel e gyanutlan jó embereket megejtette. De a leány finom érzékével mégis észrevette, hogy mily fagyosan, érthetlen megvetéssel bánik Jenő Bélával. Sugva meg is kérdezte Bélától:

– Ismerték már önök egymást ezelőtt is?

– Nem, sohasem láttam még ezt az embert!

– Nagyon kellemetlen modora van. Nem lehet jó ember!

De Béla mégis kényelmetlennek találta a helyzetét. Nyájasan kezet szorított az öreg úrral, egy hideg fejbólintással elköszönt Jenőtől, aztán eltávozott. A leány kikisérte és aggodalmasan kérdezte:

– Nem jól érezte magát köztünk?

– Bevallom, nagyon szerencsétlenül válogattam meg a látogatás idejét. Majd egyszer olyankor jövök el, a mikor teljesen magunk lehetünk.

A leány elkeseredve mondta:

– Nem is tudom, mit keres itt az az ember! Óh, hogy gyülölöm őt!

… Még ez este fölkereste Béla Jenőt a szobájában. Gunyosan szólott hozzá:

– Nagyon váratlan helyen és időben találkoztunk! Nem hittem volna, hogy te is jársz ilyen helyekre.

– De mindenesetre más szándékkal, mint te.

– Persze! Te vagy a «nemesszivü megmentő», a ki édes hálát fölöz le. Hálásabb szerep, mint az enyém, mert az enyém csak a tiedet szolgálja.

Jenő ingerülten pattant föl:

– Megelégeltem gyanusításaidat! És kijelentem, hogy nem fogom türni, hogy e derék, becsületes embereket tönkretedd!

– Vajjon mit szándékozol csinálni? Talán elmégy és fölfedsz előttük mindent. Vagy talán már meg is tetted? Nos, csak menj árulkodni! Elvégre Heidelbergben nincs tanszéke a lovagis gentleman-kötelességeknek. Egy Vajkai, a ki mások diszkrét kedvteléseibe avatkozik, – valóban, édesatyánk büszke lesz reád!

– A gentleman-like-ra ne hivatkozzál, mert ezt a jogodat eljátszottad. Tudod-e mit tettél? Álruhába bujtál, hazudoztál és egy szegény leánynak elraboltad mindenét, a nélkül, hogy te, a gazdag, bármi kárpótlásra is hajlandó lettél volna. Mióta lovagias tett a hazudozás és mióta sport a rablás?

Béla kényelmetlenül feszengett e beszéd alatt, de aztán dölyfösen válaszolta:

– Nem veszed észre, hogy nagyon gyanus ez a buzgóságod, a melylyel mások privát dolgaiba avatkozol?

– Tegnap láttam őket először.

– Akkor hát mijök vagy te nekik, hogy így oltalmazod őket?

– Barátjuk vagyok, mert gyámoltalanok, szegények és nemesszivüek. Oltalmazom őket, mert te gazdag, hatalmas és lelkiismeretlen vagy!…

Jenőnek most ellágyult a hangja és szinte könyörögve folytatta:

– Figyelj ide, kérlek, Béla! Te egy ártatlan leány vonzalmát kicsaltad, de most még nem volna végzetes ránézve a kiábrándulás. Mondj le róla, irj meg neki mindent őszintén, utazz el. Ne felejtsd, hogy te csak egy kis kalandot dobsz el magadtól, neki és atyjának pedig az életet adod vissza.

– Lemondjak róla, mikor szeret? Nem! Én is szeretem őt!

– Igazán szereted őt? Óh, ha ezt sejtettem volna! Hisz’ akkor rendben van minden! Vedd el őt feleségül.

Béla először fürkészve nézett öcscse szemébe, aztán fölkaczagott.

– Megbolondultál? Hisz’ akkor nemcsak ostoba volnék, de nevetséges is! Valóban, még csak haragudni sem tudok reád a tanácsodért. Egyszerüen éretlen vagy és szentimentális, mint minden diák!

– Nos, jó! Akkor hát tudd meg, hogy hiábavaló lesz minden ravasz fáradozásod. Elállom utaidat és meg fogom akadályozni, hogy épen testvérem tegye tönkre azoknak életét, a kiket becsülök!

– Mit akarsz tenni?

– Tudom, hogy mit tegyek és győzni fogok!

V.

Jenő valóban tudta, hogy mit tegyen.

Másnap fölkereste Pór Albertet és így szólott hozzá:

– Néhány nap mulva átveszem anyai örökségemet, a hódsági birtokot és az a szándékom, hogy ott fogom megvalósítani azokat a szocziális elveket, a melyeket Winter professzortól tanultam. Jól tudom, hogy ez nehéz munka lesz, de épen azért van szükségem az ön támogatására.

– Óh, arra biztosan számíthat, ha ugyan hasznát veszi. Én rokonszenvezem önnel, mert nemes szándéku, lelkes embernek látom.

– Egy nagy kérésem volna önhöz. Költözzék ön családostul hozzám, hogy egész idejét közös ügyünknek szentelhesse.

– De uram!…

Jenő könyörögve szólott közbe:

– Az égre kérem, ne tiltakozzék! Nekem szükségem van önre és ha önben van szeretet a saját eszményei iránt, nem tagadja meg kérésemet.

Az öreg ur elérzékenyülve pislogott világtalan szemeivel. Hiszen legrejtettebb vágya volt az mindig, a mit most odakináltak neki. Egy darabka föld, egy elkülönzött tartomány, a melynek barázdáiba az ő gondolatait ültetheti el! De aztán aggodalmasan mondta:

– Nem tudom, hogy elfogadhatom-e ezt öntől.

– El kell fogadnia. Ha jótékonyságról van szó, úgy azt csak ön gyakorolhatja vélem. Ön tanácsadóm, tanítóm lesz!

Mikor délben az öreg leányának elmondta Jenő ajánlatát, Katalin elsápadt és kezét szivére szorítva kérdezte:

– És te elfogadtad?

– Óh, eleinte voltak némi aggodalmaim, de ő azokat végképp eloszlatta. És nem tagadom, ennél csábítóbb dologról álmodni se mertem volna. Képzeld el a puszta csendjét, a nyugalmat és azt a tudatot, hogy az ember eszméi termő maggá válnak az anyaföldben!

A leány öntudatlanul rebegte:

– Hát velem mi lesz!

– Természetesen velem jössz te is. Aggódás nélkül elfogadhatod az ő vendégszeretetét, a melyért különben is – remélem – alaposan meg fogok szolgálni.

Katalin elhallgatott, de szeme megtelt könynyel. Be kellett látnia, hogy atyjára igazi megváltás lesz ez az új élet, nem szabad hát akadályokat gördítenie elébe.

Most már csak az a gond foglalkoztatta, hogy mit mondjon majd Bélának, ha délután találkozik vele. És vajon mi lesz, ha majd a fiatalember föltárja a szivét és határozott vallomásra kényszeríti őt is? Ha felszólítja, hogy hagyja el öreg atyját és kövesse hiven szerelmesét?

Pedig hasztalan gyötörte magát e kinzó kérdésekkel. Béla e napon nem várta az utczasarkon, mint rendesen. A leány azzal vigasztalta magát, hogy este bizonyosan várni fogja.

Ám azért nyugtalan szivvel ült egész délután a zakatoló irógép előtt, mert bárha nem tudott is magának megmagyarázni semmit, mégis sejtette, hogy valami gonosz katasztrófa van készülőben, a mely Jenő megjelenésével van összefüggésben.

A mint alkonyatkor elhagyta a hivatalt, a kapuban egy hordár szólította meg.

– Pór Katalin kisasszonyhoz van szerencsém?

– Az vagyok.

– Egy levelem van a kisasszony számára. Válasz nincsen.

A leány dobogó szivvel bontotta föl a levelet. Az aláirását sem kellett megnéznie, úgyis tudta, kitől való. Sőt a pesszimizmus, a mely örökké ott lappang a szerelmesek szivében, a levél tartalmát is elárulta neki jóelőre. Most már csak a szavakról, a formákról van szó. Igy szólott a levél:

Édes kisasszony! Az egekre kérem, bocsásson meg nekem és ne higyjen a látszatnak, a mely ellenem fordult. A mit tettem, azt Ön iránt érzett őszinte szerelmemből tettem és nem lakolhatok érte keserűbben, minthogy lemondok a látásáról. Kérem, bocsásson meg és ne gondoljon gyülölettel arra, a ki Önt igazán szerette:

_Bélára._

A levél története nagyon egyszerű volt. Béla biztosra vette, hogy Jenő el fogja őt árulni a leánynak. Jónak látta hát, hogy kikerülje a kellemetlen bonyodalmakat és félreálljon a megsértett család esetleges boszuja elől. Még most úgy sem volt késő; egyetlen levéllel kényelmesen szabadulhatott mindenből.

A leány csak nézte, nézte a levelet, mig a könnyek elborították szemét és áthatlan homálylyá változott minden körülötte. Most, hogy elolvasta a levelet, még érthetetlenebb volt az, mint annak előtte. De mit is kellett volna még megértenie? Tiszta hittel, az ifjúság rajongásával indult utnak és sivatagba tévedt. Itt van a sürgő-forgó utczán, a melyen egyetlen arczot sem ismer, senki sem törődik véle. Az irányító, a kihez minden érzését kapcsolta, eltünt és sohasem fog többé rátalálni. Még nyom sincs a rengeteg embertömegben, a melyen keresésére indulhatna. Hiszen kicsi, csonkán maradt regényük emlékei az egyik utczasaroktól a másikig terjednek csak; azontul a mi van, az ismeretlen rengeteg.

Sebzett ember módjára vánszorgott előre össze-vissza, czéltalanul. Úgy érezte, hogy az élet kapuját becsapták mögötte és ő ott van a kárhozott lelkek birodalmában, a hol nincs más tennivalója, csak bolygani, bolygani az örökkévalóságig. Ám a mint az első utczai lámpa kigyuladt, fölriadt kábultságából. Az alkonyat homálya, mely egészen leszállott már az Andrássy-útra, édesatyját juttatta eszébe, a ki most az örök sötétségben ülve, türelmetlenül neszel az ő léptei után.