Part 1

MAGYAR IRÓK ARANY KÖNYVTÁRA.

XXIV. KÖTET.

NAGY ENDRE.

APOSTOL A HÓDSÁGON.

BUDAPEST, 1908.

GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓVÁLLALATA

IV. Veres Pálné-utcza 16.

APOSTOL A HÓDSÁGON.

REGÉNY.

IRTA

NAGY ENDRE.

BUDAPEST.

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

I.

A Liget-úton, a pompázó, kaczér villák sorában van egy, a mely sehogy sem illik ide. Mintha díszruhás menetbe rongyos koldus keverednék.

Az utczára csak egy komor, dísztelen fal látszik belőle, a melyen vak bemélyedések helyettesítik az ablakokat. A ki itt lakik, nemcsak azt nem akarja, hogy őt lássák, de ő maga sem kiváncsi a külvilágra.

A «villa» előtt lévő kert épen méltó a házhoz. Az elvadult gyepen csak süppedékek és emelkedések sejtetik a virágágyak nyomát. Valami elzüllött Vénusz-szobor áll a kert közepén. A könyörületes természet labodát növesztett körülötte, hogy eltakarja kopott, töredezett bájait.

Itt ugyan alig fedezné föl valaki az emberi gondoskodás nyomait. A kik erre elhaladnak és a dús, pompás kultura közepén meglepődve állanak meg, azt hiszik, hogy e fal mögött valami modern Diogenes lakik, a ki kaczérkodik, kérkedik a különczködésével.

Pedig szó sincs róla. Nem Diogenes lakik itt, hanem Lucullus.

Benn, a hova nem hatol el az utcza szeme, csupa pazar fényüzés látható. Maga a villa czifra tornyaival, vidám loggiáival, terrasszaival, szeszélyes erkélyeivel a gondtalan mulatság nagyúri tanyájának készült. A kert pedig, a mely egészen a tulsó utczáig elnyulik, mindennel bővelkedik, a mit csak természet és mesterkedés nyujthat. Ha a keskeny, pajkosan eltünedező erdei ösvényeket, kies lugasokat, rejtett barlangocskákat és folyondáros őserdő-részleteket látnád, – el se hinnéd, hogy mindez Budapest kellős-közepén van, abban a negyedben, a hol aranynyal mérik a telket.

Ez a visszájára fordított kéjlak Magyarország egyik legelőkelőbb mágnásáé, Vajkai Jenőé. Nem gróf, még csak nem is báró. Egész sereg predikátumát őrzik ugyan a családi archivumok, de ezek is ott maradtak a leveles-ládákban. Még az «y»-t is az egyszerű polgári «i»-vel cserélte föl. A Vajkaiak még ahhoz is büszkék voltak, hogy valami kiváltságos czímet biggyeszszenek a nevük elé.

Pedig valamennyi Vajkay hatalmas államférfi volt, (némelyik még a történelembe is belekerült), de talán épen ezért kicsinyelték a grófi, vagy bárói czímert. Rohan herczeg mondta volt:

– Király nem lehetek, herczegnek lennem derogál, – leszek hát egyszerűen Rohan.

Az «egyszerű» Vajkay névben is épen ennyi volt az öntudat és a gőg.

A Vajkayak hagyományos közszereplése látszólag e palota tulajdonosában, Vajkay Jenőben ért véget. Pedig ő is ősei nyomán indult neki az életnek, nagy készültséggel és azzal a vakhittel, a melylyel a Vajkayak mindig a maguk történelmi hivatásában bíztak. De szerencsétlen korszakban került a politikai életbe. A politikai szédelgők, a kapzsi szatócs-politikusok korszaka volt ez és Vajkay Jenő megdöbbenve látta, hogy mily undok hinárba került az ő önzetlen ideálizmusával.

Akkor aztán végkép kedvét vesztette a közélettől és nejének (született Stubenthal grófnő) kora halála csak még jobban siettette elhatározását. A Liget-úton szép palotát építtetett magának és az épitésznek kiadta a jelszót:

– Az utcza népének semmit! Mindent csak nekem!

E palotában olyan orgiákat rendezett, hogy polgári körökben legendák jártak róla. Mindenütt szerepelt, a hol csak a főúri világ szokott tündökölni és mindenütt ő volt a legpazarlóbb, a legléhább kedvű. Néha még a saját pajtásai is megborzadtak nyers czinizmusától, de ha szemrehányást tettek neki, vállat vonva felelte:

– Mit akartok? Csak így lehet boldogulni ebben az országban!

Két fiú maradt utána: Béla és Jenő.

Az idősebbiket, Bélát, teljesen a maga gusztusára nevelte az apja. Már tizennégyéves korában ismeretes volt a Stefánia-úton pompás giggjével, a melynek bakjáról szilaj paripát hajtott kegyetlen ostorcsapkodással. Még nem is serkedzett a bajusza és már az előkelő mulatóhelyek tivornyázó hőse volt. Húszéves korában pedig Bécsbe szöktetett az orfeumból egy körülbelül negyvenötéves énekesnőt.

Apja utána utazott, fiát haza hozta és nevetve oktatta ki:

– Te csacsi! Ha máskor megszöktetsz egy ilyen dámát, ne szöktesd kényelmetlen külföldi hotelekbe! Hozd haza egyenesen a lakosztályodba. Tőlem nem kell tartanod. Hisz tudod, hogy egyik gentleman nem zavarja a másik diszkrét szórakozásait!

Hanem az ifjabbik fiún, Jenőn, sehogy sem fogott ez a nevelés. Szótalan, komoly nézésű fiú volt, a kinek soha sem tellett öröme kortársai szórakozásában. Ő édesanyjának volt a kedvencze és az ájtatos úrnő (született Stubenthal grófnő) beléje plántálta a maga puritán lelkét.

Az érettségi után kijelentette azt az óhajtását, hogy ő német egyetemre akar menni tanulni.

– Ez bizony elég bolondság! – felelte az apja, de azért titkon elérzékenyült egy pillanatra, mert a saját diákévei jutottak eszébe, ott a vidám Heidelbergában.

Négy évig élt künn a fiú, a nélkül, hogy egyszer is hazanézett volna. Minden héten levelet írt pontosan, a melyben beszámolt tanulmányairól, életmódjáról és minden levele végén említés tétetett egy bizonyos Winter nevű professzorról, a ki «világhírű közgazdász» létére sem átallotta őt barátságára méltatni és a mely barátságra méltónak lenni az ő legdicsőbb feladata lészen.

Egy nyári reggel a komornyik táviratot vitt be Vajkay Jenőhöz, a ki épen a teáját szürcsölgette az ágyban. Ez állott a táviratban:

«Kitüntetéssel doktor lettem. Délután érkezem. Csókolja szerető fia: Jenő.»

Az apa gyorsan kiugrott az ágyból és a komornyikra, a ki segíteni akart neki az öltözködésben, rákiáltott:

– Szaladj át gyorsan Béla úrhoz és hivd ide! Ha még nem ébredt fel, akkor is!

– A Nagyságos úr már reggel hét órakor fölkelt és gyalog elment. Kilencz órakor visszatért és átöltözködött.

– Mi az ördög? Hét órakor fölkelt? Az én fiam?… Annál jobb! Hivd át gyorsan!

Néhány percz mulva már apja szobájában volt Béla. Csinos szőke fiú volt; bárha huszonhét éves is elmult már, alig látszott húsznak kurtára nyirott hajával, gyermekes arczával és karcsú termetével. Ám fölvetett szemében és ajka metszésében túlontúl sok tapasztalás nyoma látszott. Apja diadallal tartotta elébe a táviratot.

– Nesze! Hazajön a «doktor»!

– Még szép tőle, hogy mi is eszébe jutottunk már egyszer!

– Csak hallgass! Úgy se sok öröme telt volna bennünk… No, de most ide figyelj. Beláthatod, hogy négy évi távollét után illendően kell őt fogadnunk. Ezért tehát fölkérlek, hogy ha vannak lakásodban esetleg eltávolítandó dolgaid, – azokat távolítsd el gyorsan, és ha vannak lebonyolítandó botrányaid, hát csak bonyolítsd le gyorsan.

Az ifjú gavallér kiegyenesedett és kenetteljesen válaszolta:

– Atyám, ez utasításokat egyáltalán nem érdemeltem meg. Neked, mint gondos atyának tudomást kellett volna szerezned arról, hogy fiad teljesen a jó útra tért vissza.

– Igaz! A komornyik ép az imén említette, hogy korán reggel elmentél hazulról.

– Hah! Tehát árulkodott?

– Hah! Tehát te titkolni valónak tartottad?

– Nem… de nem szeretem, ha a szolga olyasmiről beszél, a mi nem tartozik rá.

– Jól van no! De most mondd meg, mit jelent ez a változás?

– Új élet, apuskám! Ez a javulás útja.

– Hallod-e! Én ugyan apád vagyok, de azért ne tégy bolonddá!

– Hát tudd meg: én szerelmes vagyok.

– No lám! Mindjárt tudtam, hogy valami újabb hunczutság rejlik a dologban.

– De biztosíthatlak róla, hogy érzelmeim a lehető legtisztességesebbek.

– Szóval – a leány tisztességes. A te fáradozásaid daczára is. Ki ő?

– Ah, nagyszerű leány! Istennő!

– Szinésznő?

– Ej, dehogy! A művészettel már torkig vagyok. Ő a nép egyszerű gyermeke, csupa egyszerűség, szerénység és hiszékenység!

– Ohó! Tehát hiszékeny is? Ez persze isteni erény, nemde?

– Apuskám, te zavarba hozol. Mondtam már, hogy szándékaim a legtisztességesebbek.

– Szóval – házasságot igértél neki. És ő ezt is el hitte? No, ez igazán mennyei hiszékenység!

– Csakhogy én is tudom ám a módját. Ne hidd, hogy megmondtam neki, ki vagyok. Reggelenként kiöltözöm, mint egy boltossegéd, és elkisérem az irodába, a hol ő gépiró-kisasszony. Azt mondtam neki, hogy én meg könyvelő vagyok és a boltba megyek ilyenkor.

– De hisz ez valóságos regény! Nem mutatnád meg egyszer nekem is a hősnőt?

– Nem, apus! Te vagy az egyetlen, a kinek meg nem mutatnám.

– És miért nem?

– Mert te vagy az egyetlen, a ki elhódíthatnád tőlem!

Az apa gyöngéden hátba ütötte a fiát és nevetve mondta:

– Hizelgő!… De most elég legyen ebből egy időre. Jön haza a «doktor»!

II.

Vajkay Jenő épen befejezte könyvei rakosgatását és el akart menni hazulról, mikor a kis inas-szobából éktelen kurjongatás csapta meg. Kiment, és a mint benézett a félig nyitott ajtón, elnevette magát. Jancsi, a hűséges huszár, kis kézi tükröt tartott a kezében és bajuszát zsírral tűhegyesre pödörgetve, vígan bokázgatva danolta:

«Én is oda való vagyok, Ahun az a cséllag ragyog!…»

Jenő mosolyogva szólt rá:

– Hát te mit csinálsz, Jancsi?

– Semmit, nagyságos úrfi, csak örülök. Meg azt próbálom, hogy nem felejtettem-é még el a magyar virtust.

– Hát örülsz, hogy haza megyünk?

– Hej, nagyságos úrfi, nincs ehez fogható öröm a világon! Mert hiszen jó volt itt minden, de azért még sem olyan az, mint odahaza. Itt a jó se jó, a rossz pedig duplán rossz. Aztán meg – Isten bocsássa meg a bűnömet – sehogy sem tudom szenvedni ezt a sok németet. Hiszen nálunk is volt német, egy-kettő a faluban; de hogy az egész város csupa német, – no már az igazán sok!

– Ejnye, Jancsi, de kevés hálával beszélsz róluk. Pedig nem volt rossz dolgod köztük.

– Hm, az igaz, mert szörnyen féltek tőlem. De nincs is az egész Heidelbergában olyan magyar legény, mint én voltam.

– Ládd-e! És mégis örülsz, hogy haza megyünk, pedig ott sok olyan legény van ám még, mint te vagy!

– Inkább vagyok én ott az utolsó, mint itt az első, nagyságos úrfi!

Ám a tükörbe olyan kaczér oldalpillantást vetett, mely elárulta, hogy odahaza se tartaná magát utolsó legénynek.

Jenő egyszerre megakasztotta soviniszta áradozásában.

– Rendben van minden?

– Minden. Itt vannak becsomagolva a ruhák, itt az egyébb holmik, ezt a koffert pedig a könyveknek tartogatom.

– Helyes. Most még búcsuzni megyek Winter professzor úrhoz. Mikorára visszajövök, indulhatunk.

– Igenis, nagyságos úrfi!

Jenő elmerengve lépdelt a jól ismert keskeny utczákon a professzor háza felé. Huszonnégyéves ifjú volt, de jóval többnek látszott, mert szakállát megnövesztette az olyan fiatalemberek módjára, a kik az érett férfiasságban látják csak a szépséget. Magas, karcsú termetű legény volt, de feje előre hajolt, mintha mindig a könyvek felé görnyedne, és tiszta kék szemében hideg, szenvedélytelen okosság lakot. Az élet még nem éreztette vele melegét és örvényeit, a melyeken az apró örömök nyiladoznak. Eddig még csak kietlen, egyenes útnak látta az életet; egyetlen nagy kötelességnek, a mely felé törhetlenül haladva, észrevétlenül hagyogatta el az útszélen kinálkozó szórakozásokat.

Winter professzor a dombtetőn lakott kis kerti házban. Az udvaron Rieke kisasszony, a professzor huszonnégyéves leánya ült és néhány diákot kollokváltatott az apja helyett. Simára fésült hajával, okos, fiús arczával a német leányok ősi tipusa volt.

Itt a diákélet nem szorult a dohos egyetemi tantermekbe. A fiúk eljárogattak professzoraikhoz, sokszor ott ebédeltek, barátkoztak velük és a professzor csak úgy megexaminálta őket mindennap, mint az iskolás gyermekeket szokás.

Ebben a munkájában kitünő segítő társa volt Winter professzornak Rieke, a ki évek folyamán járatosabb lett a diák-tudományokban, mint akármelyik diák. Most épen egy flastromos képű kamaszt korholt, a ki nagy szégyenkezéssel hallgatta a dorgatóriumot:

– Gusztáv, ön a római jogot ma ép oly kevéssé tudja, mint egy év előtt!

– Pedig esküszöm, Rieke kisasszony, hogy nagyon sokat tanultam!

– Az ám! Tegnap megigérte nekem, hogy megtanulja ezt a fejezetet. Már most azt szeretném tudni, hogy mivel töltötte tegnap óta az idejét?

– Legyen meggyőződve, Rieke kisasszony, hogy tanultam.

– Én már nem hiszek a férfiaknak, Gusztáv. Ön bizonyára ma éjjel is mulatott, mint mindig. Hja, kedves Gusztáv, így önből kiváló korhely lesz, de doktor: soha!… Jó napot, Vajkay úr! Ön búcsuzni jött?

– Igen, Rieke kisasszony. Ma utazom haza. Be lehet menni a professzor úrhoz?

– Ön mindig bemehet hozzá… Lássa, Gusztáv úr, ön példát vehetne ettől az úrtól. A legkitünőbb tanuló volt az egész egyetemen. Atyám barátjaként kedveli őt.

Vajkay fölsietett a házba és kopogtatott a professzor szobájának ajtaján. A tudós fölnézet irásaiból és mikor meglátta kedvencz tanítványát, elébe ment és mindkét kezét nyujtotta neki.

– Isten hozta, kedves barátom! Ön tehát ma haza utazik?

Az ifjú szomorúan lehorgasztotta a fejét és összehúzódó szempillái egy okvetetlenkedő könnycseppel küzködtek.

– Most már kötelességem haza menni, bárha korántsem tanultam még annyit, mint kellett volna.

– Én is attól tartok, hogy önt még nem hatották át eléggé mélyen azok az eszmék, a melyek iránt fogékonyságot mutatott. Ön visszakerül honfitársai közé, egy primitiv országba, a melyben még kárhozott hírük van a mi tanainknak. Ott ön csábító példákban fogja látni, hogy a gazdag embernek mily kellemes, ha önzően élvezi a maga gazdaságát és nem törődik másokkal.

– Nem, professzor úr, én sohsem fogom elfeledni az ön tanításait és az ön barátságáért azzal fogom leróni hálámat, hogy mindig hű fogok maradni hozzájuk.

– Ott önnek magas társadalmi állása van, a mely sok kötelezettséggel jár.

– Le fogok mondani róla!

– Önre odahaza nagy vagyon vár és az átformálja a gondolkozást.

– Én inkább föláldozok egy nagy vagyont egy gondolatért, semhogy egy gondolatot eldobjak a nagy vagyonért.

– Akkor hát menjen, kedves barátom és ne felejtsen el engem. Irjon! Hisz jól tudja, hogy csak ama keveseknek élek, a kik igazán tanítványaim és folytatják az én munkámat.

Winter professzor világhírű közgazdasági író volt, a kit az elméleti szoczializmus apostolai közé soroztak. Jenő méltányolni tudta tehát, hogy ez az ember tanítványának és művei folytatójának nevezi őt. Meghatottan rebegte:

– Ezután ép úgy fogok törekedni az ön megelégedéseért, professzor úr, mint eddig. Sőt jobban. Mert eddig csak tanultam, de most már alkotni akarok az ön szellemében!

– Hát menjen, kedves barátom. Majd egyszer meg fogom önt látogatni hazájában és örülni fogok a sikereinek.

Gyöngéden megölelte Jenőt, aztán megrázta a kezét férfiasan. Jenő odakünn a könnyét törölgette, aztán odament Rieke kisasszonyhoz, a ki egy pillanatra abbahagyta a kedvéért a kollokválást.

– Kisasszony, kegyednek mindig hálás leszek, mert sok jósággal volt irántam.

– Oh, szivesen tettem, a mit tettem. Érdemes volt, mert ön mindig kitünően tanult. De itt van Gusztáv úr, nála valóban falra hányt borsó a fáradozásom. Az ilyesmi valóban elszomorít.

Gusztáv úr, a ki titkon épenséggel nem találta minden csinosság nélkül való leánynak Rieke kisasszonyt, végre is megsokallotta ezt a sok megalázást és megesküdött magában, hogy ezentúl mindig bevágja a leczkéjét, mielőtt Rieke kisasszonyhoz jönne egy kis udvarlásra.

– Isten önnel, kedves Vajkay úr. Küldjön nekem a hazájából anzikszkártyát és növényeket, rovarokat a gyüjteményembe.

Keserű mosolylyal tette hozzá:

– Ámbár… valamennyi megigéri és mikor hazamennek, ki Braziliába, ki Magyarországba úgy elfelejtik Riekét, Heidelbergát, mintha soha sem hallottak volna róla.

Aztán mikor Vajkay Jenő elindult az utcza felé, a leány bánatosan elmerengve nézett utána. Ime, így mennek el innen valamennyien, délczeg, érett férfiakká válva, hogy másutt végig csinálják az életet. Egyik nemzedék megy a másik után, mint a folyó hullámai, ám Rieke mindig egy helyben, változatlanul marad közöttük. Talán így volt ez az örökkévalóság óta és így is lesz az örökkévalóságig, hogy az öreg professzor írni fogja a könyveit, künn pedig Rieke examinálja az ifjakat, a kik mindig mások és mindig ugyanazok maradnak mégis…

Rieke hirtelen megrázta a fejét, hogy elhessegesse ábrándjait, aztán mosolyogva mondta:

– És most folytassuk, Gusztáv úr!…

III.

Idősebb Vajkay Jenő izgatottan nézegetett ki az udvarra, hogy mikor gördül be a hintó idegenből hazatérő fiával. Bárha nagy kedvét lelte benne, hogy mindig a czinikust játszsza, ezúttal mégsem tudott elfojtani a szivében egy kis elérzékenyülést.

Hogy is ne! Hiszen valamikor ő is koptatta a heidelbergi egyetem lépcsőit, ő is büszkén dugta zsebre doktori diplomáját és ő is fellengős tervekkel tért vissza a magyar hazába. Hej, mennyi idő telt el azóta! Mennyi nemes hite vált keserű csalódássá! A szive megkeményedett, ambicziója elenyészett, élete útja derékbe tört; hanem azért az ifjú hevülések emlékeit nem tudta elcsúfítani semmi csalódás sem.

Ámbár – őszintén szólva – volt még egyéb oka is a türelmetlenségre. Tudniillik délután négy órára igérte meg M. Depruy-nek, hogy elmegy érte a hôtelbe és közös kocsikirándulást tesznek a budai hegyek közé. Depruy asszony párisi szépség volt és a világ összes nagyvárosait végig utazta bizonyos nőemanczipácziós eszmék terjesztése czéljából. Úgy mondják, hogy valóban sok előkelő és gazdag férfiút sikerült is már meghódítania eszméinek…

A várva-várt hintó megérkezett végre. Az öreg úr gyorsan elugrott az ablaktól és komoly, méltóságteljes pózzal ült az iróasztalához, a melyen ezúttal feltünően sok könyv és iromány hevert rendetlen össze-visszaságban.

Jenő az ajtóban idegenül, félénken megállott és két karját kitárva rebegte:

– Atyám!…

Az öreg ünnepélyesen fölállott és nyájasan válaszolta:

– Isten hozott, fiam!

Gyöngéden megölelte és fia fejét odaszorította melléhez. Aztán helyet mutatott neki egy török asztalka mellett.

– Parancsolsz szivart?

– Köszönöm, atyám, de nem szoktam.

– Nem szoktál? Furcsa! No de nem baj… Milyen útad volt?

– Köszönöm, atyám, elég kellemes. Boldoggá tett az a tudat, hogy minden percz közelebb hoz tehozzád.

– Köszönöm, ez szép tőled. Én is türelmetlenül vártalak már haza és boldognak érzem magam, hogy viszontláthatlak. Remélem, jól fogod érezni magadat itt köztünk.

– Minden bizonynyal, atyám!… Béla fivérem itthon van?

– Ő vár téged. Menj, öltözz át és keresd fel őt. Nagyon örülnék, ha holnap délelőtt átjönnél ismét hozzám, mert fontos megbeszélni valóim vannak.

– A mint parancsolod, atyám.

– Szerettem volna még ma elvégezni, mert légy meggyőződve róla, hogy nem szivesen háborgatlak. De lehetetlen; most épen sürgős dolgaim vannak.

Az öreg most az órájára nézett és fölszisszent.

– Terringette! Mindjárt négy óra! Megbocsáss, édes fiam, de halaszthatatlan a dolgom… Mihály majd elvezet a lakosztályodba és segítségedre lesz.

Az öreg gyorsan simított még egyet-kettőt a bajuszán és tekintélyes szakállán, hogy méltó külsővel hallgathassa meg Depruy asszony nőemanczipácziós eszméit. Igazán fejedelmi szép ember volt; szakálla már erősen őszült, de magas, vállas termete még friss és délczeg volt, szeme üdén ragyogott és piros arczán egyetlen ráncz se volt. Az ajtóból könnyedén visszafordult:

– Apropo, még egy diszkrét kérdés! Van-e elég pénzed, fiam? Mert remélem, hogy a mai estét a viszontlátás örömeinek óhajtod szentelni.

– Oh, atyám, úgyis elárasztott mindig pénzzel. Több is van, mint kellene!

– Furcsa. Ezt Béla bátyádtól sohsem hallottam még. Akkor hát – a viszontlátásra!

Kezet szorított a fiával és a szertartásos fogadtatás véget ért. Jenőnek eszébe jutott az a pillanat, a mikor Winter tanártól búcsuzott és elszomorodott. Lehangoltan ment a komornyik után, a ki némán, lábújjhegyen vezette a lakosztályába és alázatos, sunyi pofával várta parancsait.

– Most nincs szükségem semmire. Kérem, jelentse fivéremnek, hogy mindjárt átmegyek hozzá.

A komornyik elment és néhány pillanat mulva Béla rontott a szobába. Ő bezzeg nem sokat czerimóniázott, hanem szeleburdi hevességgel ölelte meg Jenőt.

– Szervusz német! Csakhogy megjöttél egyszer! Majd meglátod, milyen jól fogunk mulatni itten. Ez bezzeg mulatságosabb város, mint a te kis Heidelberged. Fuj! Én egy napig voltam ott, de örökre megúntam. Unalmas egy fészek! Tele van «spissz»-ekkel… De most el kell mennem. Tudod, egy kis kalandom akadt. Pokoli jól fogsz mulatni, ha egyszer elmesélem. Képzeld, valóságos kis regény, átöltözködésekkel egybekötve. Én könyvelőnek adom ki magamat, hahaha!… Hanem este együtt vacsorázunk a klubban, mi? Azt hiszem, az öreg is velünk tart.

– Nem, ép az imént mondta, hogy halaszthatatlan dolga van.

– Hahaha! Bizonyosan a kis franczia! Ezt is jól fölhajszolta! Az öregnek mindig van valami nemzetközi speczialitása!… Akkor hát csak ketten leszünk. Majd akad ott társaság.

– Sajnálom, de én idehaza szándékozom vacsorázni. A klubba egyáltalán nem megyek.

Béla arcza egyszerre elhidegedett. Ingerülten válaszolta:

– Hát mit akarsz? Itt is folytatni akarod a heidelbergi életedet? Hisz doktor vagy már! Mit akarsz még?

– Semmi esetre sem _ilyen_ életet akarok!

Béla most már fagyosan köszönt.

– Akkor hát szervusz! Holnap majd látjuk egymást – talán.

Ám a mint kiment, a folyosón megvetően dörmögte:

– Stréber!…

Jenő magára maradt a szülei hajlékban, a mely négyévi távollét után oly idegen volt neki. Kinézett az ablakon és hosszan elbámulta a dús lomhaságot, a mely a pazar fényű udvaron elterült. Kövér lakájok renyhe ácsorgással vették körül Jancsit, a ki henczegve beszélte el élményeit.

– Mondom néktek, hogy bolondultak azok a német lyányok utánam. Különösen, ha a díszruhámat vettem föl, akkor úgy jöttek utánam csapatostul, mint a libák…

Az istállóból kis peczérfiú jött ki és két hófehér orosz agarat sétáltatott pórázon. A gyönyörű állatok kényesen lépkedtek a finom porondon és a peczérfiú tunyán ballagott utánuk.

Az udvar közepén kertészfiú állott és a gummicsőből ívalakú vizsugarat lövellt a virágágyakra. Hetyke szobalány lépegetett arra és a kertészfiú incselkedve zárta el az útját a vízsugárral. Az imposztor nem is engedte tovább, míg meg nem vámolta néhány csókkal, a mi nagy sikongásokkal és bajusz-tépésekkel adatott meg neki.

Mennyi léha fényüzés, oktalan gazdagság mindenütt! És mindez két emberért, a kik haszontalan kalandok után futkosnak mostan.

Másnap reggel pontosan jelentkezett az apjánál. Az öreg ágyban volt még és ásítozva, panaszkodva fogadta:

– Oah! Szörnyű sok dolgom volt az éjtszaka. Iszonyúan össze vagyok törve… És te hol voltál, mit csináltál?

– Idehaza voltam.

– Mit? Itthon maradtál? Furcsa! No, de ez gusztus dolga. Parancsolj rágyujtani. Azaz – pardon – igaz, nem szoktál dohányozni! Igazán furcsa fiú vagy te! Tehát kérlek, figyelj ide, fontos ügyben kell beszélnem veled.

– Figyelek, atyám.

– Tanulmányaidat befejezted, nagykorú vagy. Elérkezett az ideje, hogy határozz jövőd felől.

– Már határoztam, atyám.

– Nagyon kérlek, hogy ne szakíts félbe. Már rég nem voltam a parlamentben és elszoktam a közbeszólásoktól. Örülök, ha így is el tudom mondani valahogy a mondanivalómat. Tehát mielőtt határoznál a jövőd felől, előbb meg akarlak ismertetni az útakkal, a melyekben válogathatsz. Azt tudod, hogy gazdag vagy.

– De atyám!…

– Eh, nem az én vagyonomról van szó. Én még átkozottul fiatalnak érzem magam, kivéve így reggelenként. De az anyai örökséged, a hódsági birtok maga is jelentékeny vagyon. Kétezer hold egy tagban, ebből valóban megélhetsz gond nélkül. Ime tehát az első út: élni. Tégy úgy, mint én, vagy Béla bátyád, vagy a többiek, a kik elég szerencsések, hogy gazdagok lehetnek ebben a koldus országban. És hidd el, jó dolog ez. Minél szegényebb az ország, annál jobb dolguk van a gazdagoknak. Pompás ország ez, minden megvehető pénzért és minden bámulatosan olcsó. Női erény, férfias büszkeség egyaránt. Mindössze néhány garasba kerül. Mondhatom, szamár ember az, a ki külföldre megy innen, ha pénze van! Nos, tetszik ez az út?

– Nem, atyám. Én nem tudnék így élni, mert…