Part 9

Valóban úgy volt. A Szerecsen-utczai kis udvari lakás egész nap mesés jólétben úszott; még a szőke asszony is kipirult egy perczre. Nagy vigasságot csaptak, és az őrnagy a Városligetben úgy ugrándozott, mint egy öreg kenguru.

Ezen a napon Nicaragua őrnagy egy kopott kabátját vette magára, s otthon hagyta a híres téli bundát, öt krajczáros szivarokat szítt, s nagyokat nevetett. Szóval teljesen megünnepelte a napot. Későn mentek haza s a szőke asszony boldogan aludt el.

Harmadnap: az ezer forintból nyolczszáz vísszaúszott. S a klubból hazajövet, Nicaragua őrnagy igy beszélgetett magában, behuzódva a kocsijába:

– Milyen pompásan mulattunk tegnap tiz forintból! S mily keserves volt ma ez a néhány óra, a mig a nyolczszáz forintnak végére jártam! Igazán, nincs kegyetlenebb robot, mint: kártyázni. De mit csináljak? Élni csak kell valamiből! Végre is első a hivatal, s csak azután a mulatság!

ESTEBAN TESTVÉRE.

(SPANYOLORSZÁGI TÖRTÉNET.)

I.

Nagyon sok évvel ezelőtt – egy egész emberöltőt gondolok – két ifju legény érkezett Madridba, azzal a szemtelen és nevetséges elhatározással, hogy a tollukból fognak megélni. Ezen az elhatározáson kívül nem hoztak egyebet magukkal, csak: hatvannyolcz dénárt, Cervantes Mihály könyvét: az elmés, nemes Don Quijote életirását, meg egy ünneplő ruhát, mely jó volt mind a kettőjüknek.

Elutazásuk előtt atyjuk, az ősz Galvez de Montalvo – mert a szemtelen ifjak testvérek voltak – könnyíteni akarva a lelkiismeretén, így búcsuzott el tőlük:

– Én mosom a kezemet, fiaim. Nem marasztallak benneteket, mert először is: úgy sem hallgatnátok rám. De nem marasztallak benneteket azért se, mert szegény ember vagyok, s a szegény ember, ha nem adhat pénzt, ne adjon tanácsot. Hordja a keresztjét és hallgasson, mert meg van írva, hogy a szegény ember és a megadás egy anyaméhből születtek. Mindazáltal teljesítem apai kötelességemet, s bár nincs módomban benneteket megtéríteni, nem titkolom el, hogy miként vélekedem a tervetekről. Bizony mondom nektek, fiaim, jobb volna, ha mindjárt lefeküdnétek arra a szemétdombra, mely utolsó birtokunknak maradt meg a hajdan terjedelmesebb montalvoi uradalomból. Ugyanoda jutnátok, a hová igyekeztek, s kevesebb baj, kevesebb keserűség árán.

– Atyám – felelt Luis Galvez de Montalvo, az idősebbik fiú – ön bizonyára tudja, hogy irodalmunkban a népies irányt újabban igen elhanyagolták, s hogy a hazafias költészet egy idő óta parlagon hever. Erkölcsi kötelességünk e bajon segíteni. Ne aggódjék; földink: Escobar, a ki csak ledér zarzuélák gyártásával foglalkozik, batáron jár, legényt tart, s herczegnőkkel barátkozik. S nekünk hivatásunk van, míg ő csak mesterséget űz. Persze, ön már öreg ember, atyám, s a jövőt, mely önnek idegen, nem tudja elképzelni. A jövő végtelen, atyám; tele van csudákkal, a melyekről ma nem is álmodunk. Aztán… akárhová vezet is ez az út! Ez a dicsőség útja. Pályánkon elvérezni szebb, mint tespedni jólétben; ifjak vagyunk, lelkünk erős, hitünk határtalan. Nec portae inferi!…

– Úgy van – szólt Estebanillo Galvez de Montalvo, a fiatalabbik testvér.

– Akkor hát Isten veled, fiam Luis és Isten veled, fiam Estebanillo. A jó szerencse legyen veletek, mert csak ez védhet meg attól, a minek elébe rohantok. Imádkozni fogok értetek védőszentemhez, San Jagohoz; talán meghallgatják az égben.

Az ifjak elutaztak, s néhány nappal később az öreg Montalvo meghalt bánatában. Ettől a szereplőtől végképpen elbúcsuzhatunk.

II.

Ha azt mondtam, hogy Luis és Estebanillo testvérek voltak, hanyag kifejezést használtam, mert mai nyelven szólva, úgy kellett volna nyilatkoznom, hogy Luis és Estebanillo elődei voltak a sziámi ikreknek. A testvérek rendesen csak közeli rokonok, a kiket az élet egyre jobban eltávolít egymástól; néha már a gyermekszobában is idegenek egymással szemben. Luis és Estebanillo pedig lélekben annyira össze voltak forrva, hogy róluk voltakép mint egy emberről kellene beszélnem. Se iker-testvérek, se férj és feleség, se szeretők között nincs példa oly teljesen önzés nélkül való, rajongó szeretetre, a minővel ezek a fiatal emberek viseltettek egymás iránt; elválhatatlanok voltak, mint a dioszkúrok, közös volt minden lépésük s minden gondolatuk, folyvást meglopták magukat a másikért, nem vártak egymástól semmit, s kicserélve az önzésüket, úgy imádták egymást, a hogy más ember csak maga-magát imádja.

A mi a külsőt illeti, nem hasonlítottak egymásra. Luis, a ki csak egy esztendővel volt idősebb Estebanillonál, barna volt és erős, Estebanillo szőke és gyönge testű. Luis szava úgy hangzott, mint a mennydörgés, Estebanilloé, mint a fuvolaszó. De ez csak fokozta Estebanillo rajongó csodálatát s azt a példátlan, valósággal apai gyöngédséget, melylyel Luis öcscsét dédelgette.

Mivel minden gondolatuk közös volt, elhatározták, hogy csak egy helyet kérnek a nagy írók Pantheonjában, de annál díszesebb helyet. Együtt írták összes munkáikat. Sokféle mű került ki a tolluk alól: vers, színdarab, népies elbeszélés, de a legjelentéktelenebb írásuk alatt is ott állott mind a kettőjük neve. Melyiküknek mennyi része volt a közös munkában, egyforma volt-e tehetségük, s ha igen, melyiküké mire volt inkább alkalmas, kitől eredt a gondolat s ki volt jelesebb a kidolgozásban? – soha se tudta meg senki. Ha Estebanilloról volt szó, Luis nem győzte magasztalni:

– Ó, Estebanillo csupa tehetség!

Viszont Estabanillonak minden mondata így kezdődött:

– A bátyám…

Más emberről, más tárgyról nem beszélt soha.

Különben hallgatag fiú volt, a kit a bátyján kívül csak egyetlen élőlény tudott fecsegővé tenni: Dolores kisasszony, a ki a Szent Izidorról elnevezett kávéházban a czukrot mérte ki a pinczéreknek. Estebanillo egy kicsit szerelmes volt ebbe a leányba, és sokért nem adta volna, ha Dolores a szerelmi megfelejtkezés egy édes pillanatában keblére dől Luisnak.

III.

A nagyratörő ifjak olcsó padlás-szobát béreltek ki lakóhelyül, mely nem sokkal volt tágasabb egy jóravaló koporsó belsejénél. Mióta a ház állott, ebben a helyiségben tűzifa nem égett. A téli hónapokban tehát Luis és Estebanillo tulajdonkép a kávéházban laktak.

A ki sok időt tölt a kávéházban, az előbb-utóbb kénytelen a politikai pályára lépni. A két Montalvo is így járt.

Összeismerkedtek Madrid legszájasabb embereivel, a kikben eleintén csak a regény-alakokat látták. Addig-addig tanulmányozták ezeket az érdekes, de borzas egyéniségeket, mig végre ők is együtt orditottak a farkasokkal, s azon vették észre magukat, hogy mind a ketten kész államférfiak.

Luis vagy három hónapon át gyönyörüen mennydörgött a zsarnokság ellen, s Estebanillo testvéri szeretetből kijelentette, hogy ő kész meghalni az igaz ügy diadaláért. Fiatal emberek könnyen beszélnek a halálról.

Véletlenül nem volt okos dolog sokat politizálni. Zavaros idők jártak; senki se tudta, mikor és hogyan keveredik bajba. A kormányzottak erősen zúgolódtak a hatalom ellen; keveselték a kenyeret és sokalták a rovást. A hatalmasok viszont úgy vélték, hogy a mob nagyon elpimaszodott, s hogy a fél-rendszabályok ideje lejárt. Valami villamosság volt a levegőben.

Egy szép nap Escobar, a zarzuela-gyártó, azzal rontott be a kávéházba, hogy:

– Odakinn már csinálják a torlaszokat! Álljon talpra, a kinek a vére még nem vált aludttejjé!

Luis és Estebanillo tisztában voltak vele, hogy nekik ott kell lenniök a torlaszokon. A ki _á_-t mondott, mondjon _b_-t is. Csak egyben nem értettek egyet. Luis azt akarta, hogy Estebanillo maradjon otthon.

– Látom rajtad – szólt – hogy beteg vagy. Eredj haza és feküdjél le. Lehet, hogy az éjszakát is a barikádokon töltjük, s neked megárt az éjjeli levegő.

Estebanillo hallani se akart erről az ajánlatról.

– Nekem ott a helyem – felelt – de az nem lehet, hogy te is velem jöjj. Te rád még szüksége van a hazának.

A vitatkozásnak a vége az lett, hogy elmentek mind a ketten.

Egy óra mulva Madrid tele volt barikáddal; a katonaság kivonult s a puskaropogás megkezdődött.

Hála a kormány erélyes rendszabályainak, a hatalom negyvennyolcz óra alatt végzett a forradalommal. Vagy harmincz zendülőt lepuffantottak s a béke helyreállott.

Luis sokáig nem tudta meg, mi történt. Egy karabélyos sikerült czélzása jó időre megfosztotta eszméletétől Vagy hat hétig feküdt a rab-kórházban. Mikor felépült, az apácza tudatta vele, hogy ne keresse az öcscsét, mert öcscse már nincs az élők sorában.

A katonák első golyója Estebanillot teritette le. Jól eltalálták; még csak egy jajszava se volt. Luis a zürzavarban észre se vette, hogy öcscse a füstfelhőben eltünt.

De azért ne búcsuzzunk el Estebanillotól; ez a szereplő még dolgot ád nekünk.

IV.

Estebanillonak sejtelme se volt róla, hogy mi történik vele. Szivében a golyóval, két lépést tett előre, aztán oldalt bukott, nem is gyanitva, hogy ebben a pillanatban megtalálta a halhatatlanság utját, azt az utat, melyet bátyja ötven esztendeig hasztalan fog keresni.

Mert Estebanillo története voltakép itt kezdődik.

Egy pár hónappal a szegény fiú halála után Spanyolország életében nagy változás állott be. A mob egyet gondolt, még egyszer nekifohászkodott, s ezúttal sikerült elbánnia a hatalmasokkal. A forradalom felülkerekedett.

Ennek a győzelemnek a következése az volt, hogy Spanyolország kormányformát cserélt – mint már annyiszor! – s azok helyét, a kik a kis Montalvot lelövették, elfoglalták a Szent Izidor-kávéház borzas alakjai.

Az uj emberek hatalomra jutván, történelmi multra kezdtek szomjuhozni. Az első dolguk az volt, hogy fölelevenitették a hős korszak emlékeit, s hivatalos ünnepeket rendeztek azoknak a megdicsőülteknek a tiszteletére, kik soraikból elvérzettek. Spanyolország egy álló esztendeig a februári napok áldozatait siratta, ünnepelte.

E hősök közül egy se volt annyira kedvökre való, mint a nagy Esteban Galvez de Montalvo.

A vér-keresztség ugyanis Estebanillonak megszerezte az Esteban nevet. Ő volt az első áldozat. Ő volt a barikádok védői közül a legrégibb, legfényesebb nevü. S ő volt a hősök között a költő.

Áhitattal kezdték olvasni irásait, s rájöttek, hogy Estebannal Spanyolország egyik legnagyobb költője vérzett el, a Cervanteseknek és Calderonoknak egy méltó utódja, a kinek különböző munkái csupa művészet és példaadás.

Ezeket a munkákat olvasni kellett az iskolában. A legjelesebbek kezdték verseit magyarázni; a hazafias sajtó lankadatlanul sürgette, hogy ezeket a szent könyveket minél gyakrabban forgassa minden igaz spanyol, s minél tüzetesebben tanulmányozza az iróművész meg a történetiró. Mellesleg ugyanez a hazafias sajtó tisztelettel emlékezett meg az élő Luisról is, a ki buzgó dolgozótársa volt lánglelkü öcscsének.

De ez csak kezdete volt az Esteban-legendáknak.

Hősök nem születnek mindennap, s a nemzetnek vallásos szüksége, hogy folytonos kegyelettel legyen nagyjai iránt. Béke-esztendők következtek, s ebben a jobb korszakban egyre nőtt Esteban emléke. Egy ünnepi délután márvány-táblával jelölték meg születése helyét, s a lobogódiszbe öltöztetett falucska megtelt miniszterekkel és más előkelőkkel. Ugyanebben az évben obeliszket emeltek a sirjára, s e nagy napon a madridi boltajtók zárva maradtak. Könyveket irtak életének körülményeiről, s a kis Dolorest, a ki szívta édes vallomásai mézét, megtették volna költői alakká; szerencsétlenségére Dolores épp akkor ment férjhez egy fizető-pinczérhez.

Az idő mult s Esteban emlékét egyre jobban kiszínezte az áhitatos képzelet.

Idősebb emberek már úgy emlékeztek rá, mint lánglelkű politikusra, a ki nehéz helyzetekben mindig megtalálta a helyes utat, mint páratlan szónokra, kinek szava vihar volt, s ki mindenha magával ragadta a népet, mint rettenthetetlen harczosra, kinek kezében folyvást villogott a csatabárd. Egyre többet tudtak a szerelmeiről, s életrajzi adatok czímén olyan kalandokat meséltek róla, a melyeket megirigyelt volna maga Don Juan.

Végre vagy harmincz évvel a halála után, szobrot emeltek neki, azon a téren, a hol elesett. A szobor lovon ülő atlétát ábrázolt, kivont karddal, egy Apollo fejű Cid-et, a ki mindenhez hasonlított, csak Estebanhoz nem. A talapzaton arany betűk ezeket a szókat villogtatták: »Jogom és karom! Don Esteban Galvez de Montalvonak a hálás haza.«

Szóval Estebannak gyönyörü élete volt a halála után. Az utókor kinevezte őt nemzeti bálványnyá, a férfiúi és lovagi erények mintaképévé, a harczoló lantosok díszévé, virágává. A madridi érsek a templomban mondotta el, hogy: »Kőből van az, ki nem sír Esteban dalain.«

V.

Nincs özvegy, a ki keservesebben és hosszabban gyászolná férjét, mint a hogy Luis gyászolta Estebant.

Fájdalma annál szertelenebb volt, mert úgy vélte, hogy ő az oka öcscse halálának. Nélküle nem került volna oda, a hol a halált osztogatták.

Bánatában elhatározta, hogy egész életét öcscse emlékezetének szenteli. Nem lesz más czélja, mint: egy életen át dicsőíteni azt, a kinek igazi értékét csak ő ismerte, feltárni az egész világ előtt a vértanú lelkének egész kincses házát, megóvni költő-társa emlékét a hálátlan feledéstől, oltárt állítani testvéri kegyeletének, s mindennap új meg új áldozatot mutatni be ennél a szent oltárnál.

Mikor bánatából valamennyire felocsúdott, mindjárt hozzá is látott életének ehhez a nagy munkájához. Könyvet fog írni öcscséről, s ebben a könyvben elbeszéli, hogy ő már csak multak árnya, hogy belőle a jobb rész elköltözött, s hogy öcscse halála után nem maradt meg lelkének még csak a fele sem. Elmondja, hogy közös munkáikban az oroszlánrész öcscséé, s ha együtt dolgoztak, ő csak a hű íródeák volt. Leírja: mily lángelme, mily nagy fokú lelki érzékenység s mily páratlan sziv lakott abban, a ki testvére volt s a ki minden tekintetben fölötte állott; leírja: mekkora tudás, minő műveltség s mily férfias erények ékesítették.

Ezen a könyvön egy évig dolgozott. A vezeklés buzgóságában nem tartózkodott a túlzásoktól sem, s a szertelen fájdalom elfogultságával átruházta öcscsére mind azt a jót, a mi kettőjüktől kitelt.

Később persze fájdalma lecsillapodott. Az idő minden sebet behegeszt, már tudniillik, ha a sebet nem a test, hanem a lélek kapta. A lélek az embernek a legkevésbbé érzékeny része; járja át ezer dárda, kiáll az mindent, mintha keményfából volna.

Mialatt gyászolt, évek múltak el. Végre hozzá kellett fognia valami más munkához is. De semmi se érdekelte igazán. Mintha öcscsével eltemette volna minden tetterejét, egész nagyravágyását, összes reménységeit.

A kinek a szervezetét valami nagy baj már megviselte, fogékonyabb az új bajok iránt, mint az ép ember, a kinek még nem volt semmi komolyabb betegsége. Érzékenyebb, lágyabb lelkü; és gyöngébb jellem, a kit könnyebben megejthetnek a bolond és bolondul makacs hajlandóságok. A bánatos, sajgó szivü ember alkalomadtán mindig kész vőlegény.

Luis de Montalvo, egy rossz órájában, megházasodott. Talán maga se tudta, hogy a házasságban csak vigasztalódást keres. S egy bajból: csinált kettőt.

Házasélete soha se volt boldog. A felesége sok erénynyel ékeskedett, de szegénynek gyakran fájt a feje s ez állandóan rosszkedvüvé tette. Lánykorában valami szomorú báj ült rajta, a vérben való szegénység bizonyos jele; asszonykorában bájából csak a szomorúság maradt meg. Az örökkön nyafka, zsémbes vagy panaszosan hallgatag asszony közelében Luis úgy fázott, mintha a Spitzbergákon élt volna. Koronkint maga is elhitte, hogy ezt a sok fejfájást mind ő okozta.

Három gyermekük is volt, de mindannyian elhaltak piczi korukban. A közös gyász s az együtt átélt szomorú napok Luist és feleségét csak elidegenitették egymástól. Egyik se sokat bánta, mikor az orvos egy nap szétválasztotta őket.

Az asszony ekkor már szinte ellenséges indulattal viseltetett a férje irányában. Nem tudta megbocsátani neki, hogy becsületes maradt. Az volt az érzése, hogy iszonyatosan megcsalták.

VI.

Luis, uj életre vágyakozva, visszamenekült első szerelméhez. De a munka nem szerzett enyhülést neki, mert törekvéseinek egyre kevesebb foganatja volt.

Mikor a madridi könyvesboltokban megjelent az első könyv, melyen már csak az ő neve állott, még azt mondták róla, hogy: méltó testvére annak a csodálatos lángelmének, a kit Esteban de Montalvonak neveztek. Öcscse révén bekerült a spanyol irodalom jelesei közé, de ezt a kiváltságos méltóságát nem őrizhette meg sokáig. Második könyve, mely az ő szemében sokkal érettebb alkotás volt első kisérleteiknél, már szóhoz juttatta azokat, a kik nagyot csalatkoztak az élő Montalvo tehetségében. Ezek úgy találták, hogy a nagy Estebant meg a másik Montalvot nem lehet együtt emlegetni, bár az utóbbi is derék legény, a ki szintén szerzett valamelyes érdemeket s mindenesetre tiszteletreméltó irodalmi alak, mert végre is bátyja, s mi több: dolgozótársa volt az elhunyt nagy költőnek.

Elmult vagy húsz év. Uj emberek jöttek, a kik más hangon másról énekeltek. Az izlés, a divat megváltozott s Montalvo még egyre irta régi módi történeteit.

Már csak ő irt ebben a régies formában; úgy, a hogy Esteban irt annak idején. De mig Esteban dolgait, mint klasszikus remekeket, az iskolában olvastatták, a Luis de Montalvo uj szerzeményeivel nem törődött senki.

Az uj emberek nem igen ismerték Luis de Montalvot; nem olvasták, nem is hederitettek rá. Lassankint köztudattá lett, a mit ő maga hirdetett először, hogy a nagy napokban csak iródeákja volt öcscsének, s mig Esteban a villámlás és a fergeteg volt, ő: csak az engedelmes kéz, mely papirra tette ama lángelme gondolatvilágát. Nem bántották – hadd éldegéljen öcscse nevéből! – de nem foglalkoztak vele, nem létezett.

És Luis de Montalvo csak irta, irta tovább régies meséit, a melyeket senki se olvasott. Mert mit csinált volna egyebet?!

VII.

Hatvan éves korában Luis Galvez de Montalvo, a ki az utolsó húsz esztendőt özvegységben, bánatban és elhagyatottságban töltötte, igen bolond dologra határozta magát. Feleségül vett egy tizenhat esztendős leányt, a ki férjhez ment volna az ördöghöz is, és a kinek, minthogy másféle kérőt nem tudott találni, jó volt az öreg kopott firkász is.

Egész Madrid megbotránkozott ezen a czinizmuson.

– Hogy bolond és nevetnivaló – szólt egy úr, a ki eddig soha se törődött vele – azt régen tudjuk. Ám álljon a feje tetejére, ha kedve tartja, otthon, a négy fala közt; de a nyilvánosság előtt becsülje meg magát. Neki, a ki ma egyetlen örököse az Esteban de Montalvo nevének, nincs joga megbotránkoztatni az egész világot; nincs joga szégyent hozni a nagy Estebanra, a ki az egész nemzet büszkesége.

Ez volt az általános vélemény, s többen akkép gondolkoztak, hogy ezt a bolond, szégyenletes és kegyelet nélkül való házasságot minden áron meg kellene gátolni.

– Ideggyógyító intézetbe kellene vinni – mondták. – Ha valaki hatvan éves korában tizenhat éves leányt vesz el, az már nem is czinizmus, hanem nyilvánvaló betegség. Vagy nem világos jele-e az aggkorral járó gyöngeelméjüségnek?

De hamarjában nem volt rá törvényes alap, hogy minden nagyobb botrány nélkül az őrültek közé vigyék, s mig barátai azon tanakodtak, miképpen lehetne Esteban emlékét ettől a szégyentől megóvni, Luis de Montalvo titokban elvette a leányt.

A megsértett világrend természetesen megboszulta magát. A tizenhat esztendős asszony ugyancsak megtánczoltatta agg férjét, s Luis de Montalvo nemsokára sirva gondolt az első asszonyra, a ki egykor mint a megtestesült szemrehányás, hangtalanul járt fel s alá az öreg iró szomorú, hideg otthonában, régen, húsz, harmincz esztendővel ezelőtt.

VIII.

Egy téli éjszaka – három óra felé járhatott az idő – Luis Galvez de Montalvo két ifju legény társaságában iddogált a Szent Izidor-kávéházban.

Szokása szerint tökrészeg volt; a nyolczadik grognál tartott.

Arcza kiveresedett az italtól; mereven bámult maga elé s szüntelen motyogott. Senki se figyelt rá; a fiatalok se, a kikkel ivott.

Egyszerre nagy társaság állitott be a kávéházba, lármázva, vigan. Az ujonnan érkezők egy lakomáról jöttek, a hol február tizenharmadikát ünnepelték.

Akkoriban volt negyvenedik évfordulója a »februári napok«-nak. Annak a forradalomnak, mely Esteban de Montalvot megölte.

A szabadelvü kormány, hogy elterelje az ország figyelmét azokról a pénzügyi zavarokról, melyeket a legutóbbi háboru okozott, elhatározta, hogy szokatlan fénynyel ünnepli meg ezeket az emlékezetes napokat. Már vagy hatodik hete dúlt a kegyelet. Megünnepelték február nyolczadikát, tizedikét, tizenharmadikát, megünnepelték volna február harminczadikát is, ha egyáltalán volna február harminczadika. Madrid városa teljesen átadta magát a lelkesedésnek.

A lakoma igen jó lehetett, mert azok a kitartó honfiak, a kik a kávéházban óhajtották végezni az ünnepet, fölötte emelkedett hangulatban üdvözölték a legközelebbi évfordulót, február tizennegyedikét. Egy igen rekedt s igen kopasz úr, a ki két év óta mindennap két-három órán át siratta Spanyolországot, ujra megkezdte a felköszöntő-mondást, s azt javasolta, hogy a februári ünneplést ismételjék meg augusztusban; nevezetes napok évfordulója lesz akkor is s a lelkesedés lehet sok, ámde soha se lehet elég. Vagy lehet elég, de soha se lehet sok.

– Ostoba! – szólalt meg hirtelen a holtrészeg Montalvo, azon a hangon, mely egykor nagyon hasonlitott a mennydörgéshez. – Hagyjátok már egyszer békében azokat, a kik meghaltak; keressetek más fejős teheneket!…

S még folytatta, de a többit már nem lehetett hallani.

Óriási lárma kerekedett.

– Ki az?

– Mit akar?

– Verjétek agyon!

– Megsértette a vértanuk emlékét!

– Rugjátok ki a hazaárulót!

S az ittas vén ember igen rosszul járt volna, ha a két fiatal segitségére nem siet.

– Nem látják, hogy részeg? Fogalma sincs róla, hogy mit beszél. Nincsen magánál. Már nyolcz óra óta iszik, s részeg, mint a csap.

Csakugyan alig tudták haza szállitani. Egy pár percz mulva teljesen elvesztette az eszét, s hiába támogatták, nem tudott lábára állani. Nagynehezen mégis haza vezették.

– Szegény öreg! – szólt az egyik fiatal ember, mikor végre megszabadultak terhüktől. – Hova züllött ez az ember, Istenem, hova züllött!…

– Nagyon is sokáig élt – vélte a másik. – Neki ott kellett volna meghalnia a torlaszokon!

Aztán egyébről beszéltek. Politikáról s mindenféléről, a hogy fiatal emberek szokták, a kik egész éjszakákat átkóborolnak s hajnalig vitatkoznak az utczán.

Eltünődtek Spanyolország jelen állapotán, s a mint a vértanuk piaczán elhaladtak Esteban de Montalvo szobra mellett, egyikük felsóhajtott:

– Istenem, ha ő élne!

– Igen, ő még megmenthetné Spanyolországot – felelt a másik, mély meggyőződéssel.

AQUA VITAE.

I.

Aldulianu hadnagygyal a szegény Gál Ernőnél ismerkedtem meg, a mivel azt akarom mondani, hogy Aldulianu hadnagy igen különös katona volt.

A szegény Gál Ernő… de van-e, a ki nem ismerte őt? A ki ebben az országban tollat vagy ecsetet forgat, ha csak az erdőben nem él, mint athéni Timon, négy vagy öt évvel ezelőtt nem igen kerülhette el, hogy minduntalan ne találkozzék vele. S a ki egyszer-másszor meg szokott fordulni a szinházak első előadásain, a hangverseny-termekben, meg a műtárlatban, okvetetlenül emlékezni fog élénk alakjára, mandula vágásu, barátságos szemére, és természettől göndör, szép, fekete hajára, melynek nem egy szerelmet köszönhetett.

De ismerték őt Párisban, Münchenben és Rómában is. A téli városokban mindig hónapokig időzött, a társaságos élet nagy középpontjait évről-évre meglátogatta, s az összeköttetéseit soha se hanyagolta el. Mindenütt megfordult, mindenütt voltak barátai, és Sándor-utczai lakása oly ismert czim volt egész Európában, akár a Café Riche.