Part 6

1927-ben, egy csunya novemberi éjszakán, James Riderhood, a nagy jockey, a ki 1908-ban _Orthodox_-on, a század lován, canterben és megszámlálhatatlan hosszuságokkal nyerte meg az Eclipse Stakes-t _Westminster_ és _Iron Cross_ ellen, a megöregedett James Riderhood, a ki tizenegy egymásután következő esztendőben volt champion-jockey-ja Angliának, s dicsősége tetőpontján hirtelen hagyta el a gyepnek mondott boronált térséget, skótországi kastélyában, a hol megostromolhatatlan visszavonultságban éldegélt, egy éjjel, mialatt az északi szél vadul verdeste, rázta kastélyának kapunagyságú, íves ablakait: nagyon szépet és nagyon különöset álmodott.

Azt álmodta, hogy Orthodoxon ül, s lépést megy egy végtelenül csöndes, elhagyott pályatesten, abban a szürke homályban, a melyet néha, késő őszszel, a reggeli galoppok kezdetén látott egy-egy futó perczre. Csakhogy ez a homály most nem oszlott, hanem sűrűsödött; a napnak nem volt sehol semmi nyoma, s ez az egyforma, néma szürkeség oly szomorúnak tünt fel előtte, hogy lassankint valami névtelen nyugtalanság fogta el. A pályát nem ismerte. Epsomhoz hasonlitott egy kicsit, de olyan roppantnak, olyan végtelennek tetszett, a milyet nem látott soha. Hogy hová megy, nem tudta; a czélt nem látta, s az indulópontra nem mert visszatekinteni. Hirtelen a lovára pillantott. Orthodoxon fénylett a szőr, mint régen. De hiába simogatta a nyakát, a ló csak nem akart nyeriteni. Ekkor látta, hogy az elíziumi mezőkön jár, azért nincs nap az égen.

Végig futott rajta a hideg, s megsarkantyúzta a lovát. A paripa megnyúlt alatta s vágtatni kezdett. De ebben a pillanatban más paták dübörgése ütötte meg a fülét; tisztán hallotta, hogy mögötte is vágtatnak. Ész nélkül forgatta meg a kantárt, mint abban a finish-ben, melyben csak egy fél-hosszusággal verte meg _Eviradnus_-t, s a táltos rémülten repült vele. De az idegen lovak patái mind közelebb verték a földet; Orthodox izzadni kezdett, s lovasáról csurgott a verejték. Már csak ötven-száz méternyire lehettek üldözői; a tulvilági paripák patkói süketitő dübörgést vittek végbe a kemény talajon, s az üldözött egy halálos ölelésre rántotta meg a két karját, s szoritotta lovához térdeit. De nem segitett rajta ez az utolsó erőfeszités sem. A tulvilági lovasok sarkában voltak, s mint fergeteg rohant el mellette egy lovas, a kiben az üldözött Archerre, a nagy Fred Archerre, a mult század héroszára ismert. Orthodox lovasa, a ki az egyenetlen küzdelemben már elveszitette sipkáját, üveges szemmel meredt a látományra; de amaz visszafordult nyergéből s nyájasan kiáltott feléje:

– Hollá, utánam, kis Riderhood!

Ebben a pillanatban elhagyta egy másik lovas is, a ki Fred Barrett volt, Fred Barrett vonásról-vonásra. S a mult századi champion, a kit James, istálló-fiu korában, még látott egyszer-egyszer, épp ugy kiáltott át hozzá, mint a másik:

– Hollá, utánam, kis Riderhood!

És azonképpen a többi lovasok is, a szellem-jockey-k, a mint sorra vagy csapatosan vágtattak el mellette, mind biztatták:

– Utánunk, kis Riderhood!

De Riderhood már nem remegett. Valami édes melegséget érzett egész testében s egyszerre visszanyerte husz éves korának teljes erejét. Orthodoxról is eltünt az izzadtság; a szőre megint csillogott, mint az arany. Egynéhány szökkenéssel utólérték a fényes társaságot s beleilleszkedtek a csapatba, mely őrült iramlásban vágtatott tova. Az iram egyre vadabbá lett, a homály egyre sűrűbb, Riderhood már nem látott, nem hallott semmit, csak végtelenül könnyűnek érezte magát, valami csodálatos jó érzés járta át a testét, és fölébredt.

Ebből az álomból megértette az öreg James Riderhood, hogy napjai meg vannak számlálva. A végzet rendelését békén, megnyugvással fogadta. Már negyvennyolcz éves volt; elérkezett a jockey-életkor utolsó mesgyéjéhez. Ugy találta, hogy rendén van a dolog. Ehhez képest, reggelre kelve, magához hivatta az udvarmesterét s így szólt hozzá:

– Mr. Halifax, én nemsokára meghalok.

– Ó, uram! – tiltakozott Mr. Halifax.

– Mr. Halifax, én nemsokára meghalok – ismételte James Riderhood.

– Az lehetetlen, uram. A halál nem mer bekopogtatni önhöz.

Mr. Halifax cselédnek tekintette James Riderhood kivételével az egész világot. Cselédnek tekintette a halált is.

– Pedig már megtette, mr. Halifax. Álmomban Archert és Barrettet láttam, a kik hívtak. Mennem kell.

– Ó, uram, ön megrepeszti szivemet – sirt Mr. Halifax.

De James Riderhood nem törődött a szerződéses könnyekkel, hanem így folytatta:

– Mit csinálnak fiaim, az igen tiszteletreméltó gentleman-ek?

– Az igen tiszteletreméltó gentleman-ek tanulmányaikkal vannak elfoglalva.

– És kis fiam, Benjaminom?

– Ő az istállóban van, s a lovakat itatja.

– Jól van, nagyon jól van – erősitgette James Riderhood. Aztán kiadta a rendeletet:

– Mr. Halifax, küldje ide az igen tiszteletreméltó gentleman-eket. Mielőtt a czélponthoz érek, el akarom látni őket atyai tanácsaimmal.

Az igen tiszteletreméltó gentlemanek megjelentek. Hárman voltak, mindannyian kifogástalan redingoteban, magas gallérban, s fénylő czilinderrel. Arczra nagyon hasonlitottak, s ha termet dolgában véletlenül nem úgy következnek egymásra, mint az orgonasíp, James Riderhood összetévesztette volna őket.

– Uraim – kezdte – életem végéhez közeledik, s önök szivesek lesznek meghallgatni atyai tanácsaimat.

– Igen, uram – szóltak a gentleman-ek kórusban.

– Mr. Bill – folytatta James Riderhood – első szavam önt illeti, mert ön a legidősebb gyermekem.

– Ugy van, uram – felelt mr. Bill, az őt jellemző komoly határozottsággal.

– Mr. Bill, ön a politikai pályára lépett. Ez a pálya nem tetszik nekem; nem fejleszti a jellemet. De ha már ezen a pályán van, szeretném, ha boldogulna rajta. Nem nehéz ez, mr. Bill. Csak egyet ne téveszszen szem elől soha. Ez az egy: hogy mindig eltalálja, mit gondol a másik, a kivel beszél; s mindig csak azt mondja, a mit amaz egy percz mulva mondani akar. A mit ön gondol, azt ne emlitse soha; legjobb, ha éppenséggel nem gondol semmit. Aztán, mindig és mindenek felett: komoly legyen. Ha nem tudna elég komoly lenni: tartson traininget; zárkózzék el a szobájába s mindennap két vagy három órát pofozza magát.

– Igen, uram.

– Remélem, mr. Bill, hogy nagyra fogja vinni. Önből államtitkár lesz, talán miniszter. Ha ügyetlenséget követne el, a vagyonában mindig hű barátra fog találni.

– Igen, uram – szólt a gentleman.

– Most önön a sor, mr. Sam. Mr. Sam, ön az egyházi pályára lépett. Nem szeretem ezt a pályát, mr. Sam; nem kedvez a jellemnek. De ha már ezen a pályán van, szeretném, ha boldogulna rajta. Csak egy tanácsot adhatok önnek, mr. Sam; de ez a tanács, higyje el, kitünő. Legyen kaczér. Az egyháznak nehéz napjai vannak; nem a hitvallás, csak a megalkuvás élteti. Mr. Sam, legyen okos, mint a kigyó, s kaczérkodjék a hitetlenséggel, a mikor csak lehet. A szerelemben és a vallási dolgokban az első szabály az, hogy: mindent igérjünk és semmit meg ne tartsunk. Legyen hajlékony és sima, másképp örökkön plébános marad. De ön püspök lesz, mr. Sam; s ha véletlenül ügyetlenséget követne el, a vagyonában mindig hű barátra fog találni.

– Igen, uram – felelt a második gentleman.

– Végül, mr. Tom, önhöz is volna pár szóm. Ön a tudományos, pályára lépett, mr. Tom. Gyengéllem ezt a pályát; parlagon hagyja a jellemet. De ha már ezen a pályán van, szeretném, ha boldogulna rajta. Figyeljen rám, mr. Tom, s ne felejtse el a tanácsomat. Soha se keressen másféle igazságokat, csak olyanokat, a melyek mindenkinek hasznot hajtanak. Hagyja békében a csillagokat, s álmodjék a malmokról. Mr. Tom, önből egyetemi tanár lesz, vagy felügyelő-bizottsági tag a britt királyság összes társaságaiban. Még egyet. Soha se mulaszsza el úgy viselkedni, mintha csakugyan tudna valamit. Ha netalán elárulná magát, a vagyonában mindig hű barátra fog találni.

– Igen, uram – felelt a harmadik gentleman.

– És most, uraim, jó éjt – végezte James Riderhood. – Önök szivesek lesznek beküldeni hozzám a kis fiamat, Benjaminomat. Az istállóban van, s a lovakat itatja.

A gentleman-ek tisztelettel hajoltak meg s kimentek a szobából.

James Riderhoodnak vékony ujjai tánczoltak a türelmetlenségtől.

Néhány pillanat mulva egy tiz-tizenegy esztendős fiú húzta be két apró lábát a szobába, egyiket a másik után; egy széles vállú gnóm, a ki kicsiny volt, mint egy hat esztendős gyerek, s egy öreg arczu fejet czipelt bornyunyakán. James Riderhoodnak ragyogott a szeme. A kis gnómnak olyan szép O lába volt, hogy öröm volt nézni. Mintha lovon jött volna a világra.

– Ben, gyere ide – szólt James Riderhood. – Gyere ide, aranyos, ülj az ölembe.

Ben oda húzta nehéz vállát és két apró lábát, hirtelen fölvetette magát apja térdére, s úgy ült szembe James Riderhood-dal, mintha lovagolna. A két kis vézna, öreg arcz összehajolt; s a ránczos, szőrös vén majompofa szeretettel simult a kis majomhoz.

– Ben, én meghalok. Az éjjel Archert és Barrettet láttam; értem jöttek. De nem akarok addig meghalni, a mig a lelkedre nem beszélek.

– Aoah! – bődült el Ben.

– Ne sirj, Ben, hanem figyelj a szavamra. Te még nem választottál pályát, kedves kicsi fiam; azt akarom, hogy jól válaszsz, nem úgy, mint a bátyáid. Nem mondom neked, a mit nekik mondtam, hogy ha egyszer ügyetlenséget találsz elkövetni, a vagyonodban hű barátra találsz. Te nem fogsz ügyetlenséget követni el soha. Akármelyik pályára lépsz, mindenütt ember lesz belőled; de én azt akarom, hogy ha okvetetlenül ember lészsz is a gáton: egyúttal boldog ember légy, s ne terhe önmagadnak.

Ben fölemelte kis majom képét s figyelt a vén majomra.

– Ben, légy jockey. Ez a legszebb mesterség a világon. Mert nincs mesterség, mely egész embert követel, csak ez az egy. Megköveteli, hogy minden pillanatban eszednél légy, s mindig helyén legyen a szived. Megköveteli, hogy a karod erős, biztos és ügyes legyen, s megköveteli, hogy művészet lakjék a lábadban. Megköveteli a tested s lelked egyensulyát, és megköveteli, hogy egészségednek ne legyen se hiánya, se fölöslege. Megköveteli a becsületességet és a józanságot, a feltalálást és a határozottságot, az éberséget és a nyugodtságot. Megköveteli, hogy ura légy a paripádnak is, önmagadnak is, s megköveteli, hogy mindig koczkára tedd egész létezésedet. A legtöbb ember emberségének csak egy részét viszi az élet küzdelmébe: egyik örökkön pihenteti a lábát, a másik örökkön pihenteti a fejét. Egyik gyakran koczkáztatja a nyakát, de a levegőben tornázó tetszése szerint lehet ostoba; a másik a gondolataival dobálózik úgy, mint a kókler a késekkel, de a testét kivonja a játékból. Csak a jockey az, a ki mindig testével-lelkével, egész személyével, mindenével játszik. De a kárpótlás, a melyben részesül, méltó a koczkázatához. Ha az életünk rövid, mily gazdagság ebben a rövid életben! Hir, dicsőség, szerencse, nagyúri vagyon, sikerek és édes izgatottság: mind részed lehet bennök abban a korban, a melyben a többieket még el sem eresztették a pórázról. Mig a többiek fogatlanul, gyomorbajosan, öregen és fáradtan érik el első sikereiket, te huszonöt esztendős korodban fenékig üritettél minden arany-serleget. És aztán a diadal mámora, Ben, a diadal mámora! Nincs édesebb, mint a diadal mámora. A természet arra rendelt bennünket, hogy küzdjünk akármiért, hogy kivivjunk bármit, hogy diadalokat arassunk, az ő czéljaira, ha kicsinynek tetsző téreken is, ha nem is tudjuk, mi végre. S csak az az egész ember, csak az mondhatja, hogy élt, a ki megizlelte a diadal mámorát. Ne mondd, hogy itt a czél csekély. A czél mindenütt csekélynek látszik. Mert ezen a világon minden csak játék; az emberek, bármivel foglalkoznak, bármiért erőlködnek, mindig csak játszanak, mint liliputi emberkéi egy ismeretlen, roppant Gullivernek. Mi végre jók, mi végre szolgálnak, akár a komoly, akár a nem komoly játékok, senki sem tudja meg soha; valamit akarnak velünk, de a többi csupa rejtelem. S játék és játék közül van-e szebb játék, mint a ló? Azt hiszed, többet ér ügyiratokkal játszani, vagy gondolatokkal, a melyekben egy év multával magad sem hiszesz?! Többet ér játszani a végből, hogy az emberek egy félórával hamarább érjenek oda, a hol maguk is valami játékot keresnek?! Eh, hidd el nekem, nincs szebb játék, mint a ló, ez a gyönyörü állat, a mely az emberi észnek és karnak a legszebb sikereket szerzi. Micsoda érzés: uralkodni ezen a nemes, élő szerszámon! Látod, Ben, a szeretőt el lehet felejteni, de a lovat nem. Mert ez részese volt a sikereinknek, s a dicsőség vize az, a melynek az izét nem felejti el az ember soha.

Mondok neked, Ben, valamit.

Egy héttel azelőtt, hogy ide visszavonultam, a liverpooli nagy akadályra készültünk _Adventurer_-rel. A windermere-i herczeg, a ki a versenyt minden áron meg akarta nyerni, rávett, hogy a verseny előtt a kastélyában gondozzam az egészségemet, s ki ne mozduljak onnan. Elejét akarta venni, hogy valami bajom lehessen, mert _Adventurer_-t idegen lovasra bizni, annyit jelentett volna, hogy: »hagyjatok fel minden reménységgel.« A herczeg ágyában kellett aludnom, csak az ő szivarjait szíhattam, a szakácsa csupán nekem szolgált, s a herczeg, hogy véletlenül idegessé ne tegyen, beköltözött a klubba. Egy hétig állottam az úri módot, de aztán nagyon meggyülöltem ezt a kanári-kényelmet. Két nappal a verseny előtt kiszöktem a kastélyból, s azon az éjjelen bejártam Liverpool összes csapszékeit, azzal a jó szándékkal, hogy reggel visszatérek rabságomba. Ez a vállalkozás veszitett el örökre. Nagy tivornyába keveredtem, melynek a képei ma már összefolynak előttem. Csak arra emlékszem, hogy tizenkettőkor, a kikötő táján, egy vörös blúzos ember igy szólt hozzám: »Riderhood, azt mondom önnek, hogy a nagy liverpooli után egy hétig önről beszél egész Anglia!« Sok gint ittam, s jól esett a hizelgés. De reggel felé, mikor már violaszinü ködben láttam a lebujt és részeg czimboráimat, mintha ugyanaz az alak állott volna elém, csakhogy most már fekete blúzban, s igy dörgött volna a fülembe, poharát rám koczintva: »Azt álmodtam, mr. Riderhood, hogy ön a nagy liverpoolin kitörte a nyakát!« Akár csak jeges vizzel öntöttek volna végig; egyszerre kijózanodtam. Haza mentem, s a szél kifujta a fejemből a pálinka-gőzt. De aludni nem tudtam. Fel-felriadtam, s kábultságom álomképeiben hol a vörös, hol a fekete embert láttam. »Azt álmodtam, mr. Riderhood, hogy ön a nagy liverpoolin kitörte a nyakát.« S már láttam magamat betört fejjel, aludt vérrel boritva. A babona megszállt, lenyűgözött, legyőzött. Másnap megszöktem a herczegtől, s nem lovagoltam többet.

És aztán, Ben, aztán nem győztem eleget siratni a könnyelmüségemet. Azóta nem élet az életem. Ó, hogy akkor megriasztott a babona, és nem ültem nyeregbe! Hogy melyiknek lett volna igaza: a vörös embernek-e, vagy a halál-madárnak? – nem tudom. De mindegy. Ó, ha akkor megnyertem volna a nagy liverpoolit!… Istenem, mindig sajog a szivem, hogy ez örökre hiányzik az én szép életemből. És ha kitöröm a nyakamat?!… Veszitettem volna vele valamit? Semmit. A többi sár volt. Örökre szerencsétlenné tett a tudat, hogy beteg-székben ülök, és Orthodox, Orthodox nincs többé alattam!

Egy óra multán James Riderhood hátra hanyatlott karos székébe, s udvari papja a haldoklók imádságát kezdte mormogni a feje fölött. James Riderhood egy darabig vele imádkozott, s fiai is, a kik előtte állottak. Aztán elhallgattak. A haldokló lehunyt szemmel, mozdulatlanul pihent karos-székében. Már azt hitték, hogy meghalt, midőn ismét felnyitotta pilláit, tekintetét ráfüggesztette Ben-re, s ajkai ezt motyogták:

– Légy jockey, Ben, légy jockey.

S a következő perczben utólérte Fred Archert.

LILIPUTI TÖRTÉNET.

I.

Nem tudom mikor – tegyük fel, hogy szeles, rideg, őszi este volt – egy liliputi személyke addig olvasott, olvasott mindenféle házasságtörésekről, mig elhatározta, hogy ő is el fogja törni a magáét.

A házasságot, tudvalevőleg, kétféleképpen törik. Lelkifurdalással, vagy a nélkül. A liliputi személyke választott. Ő lelkifurdalással fogja törni, halálos aggodalmakkal, Damokles-karddal a feje fölött, lángoló levelekkel, a végzet sűrű emlegetésével, s kínos jelenetekkel a fogorvos lépcsőjén.

De volt egy bökkenő. A liliputi személyke félt. Igaz ugyan, hogy mindössze egyetlen egy rongyos, kis élete volt, de, nem tudom miért, a liliputi személyke szerette ezt a rongyos kis életet.

Hiszen, ha minden olyan bizonyos volna, mint a regényekben. A szerető, szivében egy golyóval, aléltan rogy a pázsitra. Ez nagyon szép. Csakhogy attól lehetett tartani, hogy az a bizonyos úr egy fricskával el fogja intézni az X. Y. urat, s aztán egyszerüen össze fogja törni őt, a szegény kis liliputi személyt.

Aztán meg voltak egyéb nehézségek is.

Mindenekelőtt, hogy ki legyen ez az X. Y. ur. A liliputi személykének voltak udvarlói bőven. Maki majmok, kapuczinus majmok, kék és szivárvány szinben játszó páviánok, sőt egy gyönyörü oráng-utáng is. De ezeknél még az a bizonyos úr is többet ért.

Most következik: az oknyomozó történelem.

Mi birta a liliputi személykét erre a sötét elhatározásra?

Azt mondhatnám, hogy a liliputi személyke beteg volt. Az a betegség bántotta, a mely a legtöbb asszonyt: nem volt elég dolga.

De nem, ő nem ekképpen fejezte ki a szerencsétlenségét. Ő így sóhajtozott:

– Mindig megver. Ha rossz vagyok, akkor is megver; s akkor is megver, ha rossz vagyok. Mindig megver.

Szégyellem, de meg kell vallanom, hogy a liliputi személyke igazat sóhajtozott.

S ez annál nagyobb galádságnak fog feltünni a történelem előtt, mert a liliputi személyke olyan kicsi volt, hogy voltaképpen csak két nagy könnycseppből állott. Két nagy könnycseppből, mely úgy világitott, mint két szép fekete szem. A mi pedig azt a bizonyos urat illeti, ez az úr az óriások közé tartozott. Mi több, a vidám óriások közé.

Az óriásokkal pedig nem jó kikötni.

A liliputi személyke tehát szépen eltette sötét elhatározását. De ez a béke csak fegyveres béke volt. A liliputi személyke három nap, három éjjel hallgatott. S ha az asszonyok hallgatnak, ez Liliputban is rosszat jelent.

Negyedik nap reggel haza jött a vidám óriás. Minthogy vadászatról érkezett, a vasútról leszállva egy vadkereskedőhöz hajtatott, s megvett ott vadat és halat, s mindent, mi jó falat. Aztán derülten s elégülten tért haza.

De a liliputi személyke még folyvást hallgatott.

– Hm, valami veszedelmet érzek – szimatolt a vidám óriás, mint óriások szokták.

S aztán elkezdett szemlélődni, mint a legujabb regények hősei szokták.

A házasságtörésnek, mint minden betegségnek, megvannak a maga rendes tünetei. A tünetek nem hiányzottak.

De voltak megnyugtató jelenségek is. A liliputi személyke, valahányszor igen-t vagy nem-et mondott, mindig azt a harsány és fenyegető hangot használta, mely, a maga szűkszavúságában, minden áron azt akarja jelenteni: »Én áldozat vagyok! Szörnyüség, hogy milyen áldozat vagyok!«

A vidám óriás ravasz ember volt.

– Beszédre fogom birni őt – szólt félre, mint a hogy a szinpadon szokás.

Aztán fenhangon így folytatta:

– Menjünk el vacsorálni az _Előkelő Csimpánz_hoz.

Ezt valószinüleg a _Váljunk el_ czimü szindarabból tanulta.

A liliputi személyke fölvette baba-kalapkáját, és ment.

– Ha egyszer körülnézek – szólt magában – minden majom meghal értem. A fehérek és a barnák, a kékek és a szivárványszinüek.

Elmegy, de hallgatni fog.

A mit a liliputi személyke föltett magában, annak meg kellett történnie. A liliputi személyke makacs volt, mint egy kis lány, a ki nem akar az óvodába menni, s kemény, mint egy törpe mogyoró.

S mert makacs és kemény volt, hallgatott. Nagyon fájt neki, hogy hallgatnia kell; de hallgatott.

Hanem azért a vidám óriás elégedetten dörzsölgette roppant mancsait.

A liliputi személyke tudniillik megevett tizenhárom czukor-süteményt, s a giardinettoból megette még az aranyhalakat és a kis zászlót is.

– A baj nem olyan nagy baj – morgott köpönyege alatt a vidám óriás.

Aztán begöngyölgette a liliputi személykét egy czigaretta-papirba, zsebre tette, s haza lépett vele. Otthon, szépen, vigyázva, előbugyelálta, megsimogatta a haját, mely puha volt, mint a gubó selyme, elaltatta, s így dörmögött magában:

– Persze, persze. Mindez azért van, mert, a mikor vadászatra megyek, egyedül van szegényke. És mért van egyedül? Mert a liliputi papa és a liliputi mama háboruságban élnek. Egyik se jön hozzám, mert mindegyik attól fél, hogy a lányuknál összetalálkoznak egymással. Mit van mit tennem? Liliputi papát ki kell békitenem liliputi mamával, hogy itt üljenek szépen, mikor én vadászatra megyek.

II.

A liliputi papa és a liliputi mama ugyanis már tizennyolcz év óta elváltan éltek. Miért, miért nem, azt már senki se tudta. Régi história volt az. Valami brobdignac-i úr játszott szerepet ebben a dologban, s a liliputi mama utóbb férjhez is ment a brobdignac-i úrhoz. Sokáig igen boldogan éltek, de végre elhalálozott a brobdignac-i úr. Az is régen volt. A liliputi mama már csak arra emlékezett, hogy a brobdignac-i ur nagy volt, miként egy árbocz, de hát az óriások is meghalnak, sajnos. Hogy ennek miért kell így lennie, azt a szegény liliputi mama soha se tudta tisztán megérteni.

A vidám óriás elment a liliputi papához, s így szólt hozzá:

– Lássa, liliputi papa, mindennek maga az oka. Mert maga, bizony, fene-legény volt annak idején. De, tudja mit, mi megbocsátunk. Béküljenek ki. Jobb későn, mint soha.

– Az igaz – szólt a liliputi papa – mindennek én vagyok az oka. Fene-legény voltam akkor, most már nem vagyok az.

A vidám óriás azt mondta, hogy: »lassu viz partot mos« (a mit még soha se látott senki), majd egyet fordult s beállitott a liliputi mamához.

– Lássa, liliputi mama – szólt hozzá gyöngéden – ő szegény nem oka semminek.

– Az igaz – felelt a liliputi mama – ő nem oka semminek. Ezt mondta a brobdignac-i ember is, a ki nagy volt, miként egy árbocz, és mégis meghalt.

– Ez legalább nem halt meg – jegyezte meg a vidám óriás.

– Az is valami – felelt a liliputi mama.

III.

Ugy volt, hogy a liliputi papa és a liliputi mama kibékülését barátságos estével ünnepelik meg a fiatalok. A vidám óriás kézen fogta a papát, s oda vezette a mamához.

– Bocsáss meg – szólt a liliputi papa.

– Igen pajkos fiú vagy – felelt a liliputi mama – de isten látja a lelkem: megbocsátok.

És megölelték, megcsókolták egymást.

Aztán estebédhez ültek.

Az estebéd oly szépen kezdődött, mint egy sátoros ünnep.

– Mindig tudtam, hogy egyszer jóra fordul minden – szólt a liliputi papa elégedetten, s jóizüen evett.

A liliputi mama is evett, de ő már nem olyan jóizüen. Mintha most látta volna először ezt az öreg törpét. Majd sok, sok mindenre gondolt, de csak úgy egy kicsit. Talán nem is volt igaz, a mi eszébe jutott. Áprilist járattak vele; a rózsák, a csillagok, a napsugár, semmi se igaz. Csak egy igaz: ez a jóképü öreg ember, a ki itt eszik.

S igen szerette ezt az öreg törpét, a ki oly idegen volt előtte.

Mindenki örült. A vidám óriás úgy vigyorgott, mintha vadászatáról egy egész vadkereskedéssel tért volna haza. Még a liliputi személyke is kegyes volt mosolyogni.

De az óra kilenczet ütött, s ez az óra a liliputi személyke rendes féltékenységi órája volt. Ebben az órában mindig eszébe jutottak a vidám óriás összes bűnei. S egyszerre felcsattant:

– Maga a brobdignac-i asszonynál volt!

Az óriás esküdözött, hogy már azt se tudja, merre van Brobdignac. Ezért a szemtelenségért megbünhödött. A liliputi személyke előbb csak a sótartót vágta hozzá, de aztán a salátás tálat is, s mindezt megpótolta egy tuczat pohárral, meg két boros üveggel.

– Ó papa, ó mama, mily boldogtalan vagyok!

Majd sírni kezdett, a hogy a kis bárányok sírnak. A liliputi papa megijedt, hogy mindjárt szétolvad könnyekbe, de a liliputi mama, a ki már sok mindent látott, megnyugtatta őt.

– Hadd sírjon egy kicsit; ez használ a tüdejének.

S valóban, a liliputi személyke, összeszedvén minden erejét, még egy szódásüveget vágott a vidám óriáshoz. Aztán igy zokogott:

– Ó papa, ó mama, vigyetek haza!

Hozzá is látott, hogy felöltözzék az útra, s haragosan csapta be maga után az ajtót, mely piczi bölcsőjéhez vezetett.

– El fog válni tőle! – rémüldözött a liliputi papa.

– Holnap eljövünk érte – szólt búsan a liliputi mama.