Part 19

Természetesen, másnap rá se gondolt a Fanfare szineibe öltözött paradicsom-madárra; ellenben annál inkább foglalkoztatta Melancholic. A pompás állat tulajdonkép ekkor kezdte meg diadalútját, a mely vastag betűkkel van följegyezve az angol sport-évkönyvek legtöbbet forgatott lapjain. Bálvándy Viktornak majdnem minden sportnap egy-egy új izgalmat és egy-egy új sikert jelentett.

Immár nem lehetett kétség, hogy Melancholic méltó fia a »század lová«-nak. A hányszor kivonult a gyepre, mindig az a halk moraj fogadta, a mely a nagy művészt, a ki tulajdon tekintélyétől elkomolyodva jelenik meg a szinen. És egész lényében volt valami, a mi a szinpadi csillagra emlékeztetett; a szinpadi csillagra, a ki pompázásra született, s a kinek nemcsak megszokása, hanem gyönyörűsége és élet-eleme a szereplés. Szinte úgy tűnt fel, mintha maga is meg akarná ünnepelni minden fellépését. A szakértők úgy találták, hogy külseje az eszményi versenylóé; s nyúlánk, szép alakján volt valami bánatos vonás, mely különösen érdekessé tette. Mintha tudatában lett volna szerepe fontosságának, a hivatásukat megbecsülő művészek komolyságával végezte feladatát. Tíz lépésről lesugárzott róla a »nagy ló« ismertetőjele; s mélasága gondolatokat ébresztett. Néha azt a benyomást keltette, hogy egy költő lelke lakik benne; költőé, a ki lenézi az olcsó sikereket s csak a diadalt szomjazza. De így vagy úgy, mindig meglátszott rajta, hogy ha talán nem költő, legalább is nagy gondolkozó; nagy gondolkozó, a ki szomorúan nézi ezt a kopár hegyfokot, s miután mindent alantasnak és hívságosnak talált, patáival veri ki fényes gondolatait.

Ha Bálvándy Viktor véletlenül nem érti meg, minő tüneményes lénynyel fűzte össze nevét a rejtelmes végzet: semmiesetre sem érdemelte volna meg a szerencséjét. De Viktor nagyon jól tudta, kivel van dolga, s voltakép Melancholic volt az egyetlen lény, a kit szeretett. A hányszor meglátogatta Melancholicot, mindig volt számára egy ölelő mozdulata, mely a kézfogást helyettesítette. S koronkint, ha Melancholic rosszkedvű volt, így vigasztalgatta: »Ej, soh’se búsulj, kedves öregem! Búsuljon a ló, annak elég nagy a feje!«

De csak akkor tudta meg, hogy mennyire szereti, mikor Melancholic egyszer köhögést kapott. Melancholic köhögött! Az emberek halotthalványan, lábujjhegyen jártak a box körül, s egy hangos szóért Plunkett majdnem kikapta az útlevelét. Viktor nem emlékezett rá, hogy valami úgy megrázta volna mint ez a köhögés; szerencsére egy nagy ijedtség árán mentek voltak minden komoly bajtól.

A féltő gondot, melylyel ápolták, Melancholic fejedelmileg hálálta meg. Őszszel egy új diadalmenetet rendezett, és a míg ez a diadalmenet tartott, egyre nagyobb és nagyobb tűzzel égett a Viktor szerencsecsillaga. A poker fizetett mint a köles, Skócziából kitünő hírek érkeztek, s végre teljesült az álom: Viktor bejutott a klub választmányába.

Szerencsétlenségre, jött a tél. Pardubitz és a vadászatok után Viktor sorra járta a téli városokat. Az első ember, a kivel Cannes-ban találkozott, Lázó volt; s alig töltött három napot Nizzában, az angolok sétaterén megjelent a gnóm is tarka madarával. Mikor Firenzébe ment, már biztosra vette, hogy Lázó és Abéab utána fognak jönni; nevetett a csinyen.

Firenzében Viktornak egy buta gondolata támadt. Hogy megboszantsa Lady Exetert, elhatározta, hogy gomblyukába tűzi a kis hindu férget. Egy könyvet olvasott az nap az állatok lelkéről. Megtudta, hogy vannak zsiványságra született koczák, rosszakaratú sündisznók, Pall Mall Gazette-be való galambok, és sármányok, a kik lágyszívűek és le tudják küzdeni az állati önzésüket. Vajon micsoda jellem lakhatik ebben az olajszin állatkában, a kinek gyönyörű szeméből eddig nem olvasott egyebet, csak feneketlen gondolattalanságot?! Ám legyen Lázónak kedve szerint. Ha koczkára veti apró értékeit, hogy megkaparítsa a bankot, kár volna megakadályozni, hogy azt is elveszítse, a mije van.

Csakhogy ez a vállalkozás nem úgy ütött ki, a mint Viktor gondolta. Hogyan történt, a mi megesett, nem tudni; a részletek elvesztek a nyilvánosságra nézve. Csak annyi bizonyos, hogy két hét mulva Viktor eltűnt Firenzéből, s vele eltünt Abéab is; és abban az időben a klub hirdetései szerint Ilyasevics Lázó megvásárolta Melancholic-ot, mint mondták: százezer forintért. Abéab lehetett a ráadás.

Gillam, az idomító mester, aligha volt ártatlan a dologban. Mert véletlenül a legválságosabb időben tudatta, hogy Melancholic rosszul telel s hogy a náthaláz bántja. Aztán véletlenül nagyon is hangsúlyozta, hogy a ló négyéves korában olyan, mint az öregedő asszony. S nem volt igaza Melancholic-nak sem, mert: távol a szemtől, távol a szívtől.

De Sámson, mikor lenyirták a haját, nem mentegette magát azzal, hogy az emberei rászedték, s hogy a hajáról megfelejtkezett; nem okolt mást, csak magamagát, meg a filiszteus leányokat.

* * *

A következő tavaszszal Lázó kivitte a lovát Angliába s Melancholic »feltartottan« nyerte meg a Kensington-Plate-et. Mikor ezt az ujságot Viktor meghallotta, fogta magát, összecsomagoltatta Abéabnak a holmiját s visszaküldötte a leányt Calcuttába:

– Ha hidegnek találod Európát, menj haza melegedni.

Abéab sírt, magával vitte még a gyufatartóit is, s elvitorlázott.

A ki haragszik, annak nincs igaza. Nem volt igaza Viktornak sem, mert egy hét alatt vagy százezer forintja úszott el a kártyán. S attól fogva, hogy a pokerben megfordult a szerencse, egyszerre minden ellene esküdött. Istállójában kiütött a láb-baj, s Lázó egy szavazattöbbséggel kibuktatta a választmányból. Viktor oly nyugodt arcczal állotta a csapást, mint egy oszlopos szent, s titokban sápítozott, mint Jób. A dühöngés a legrosszabb tanácsadó. Elvégezte magában, hogy egyszer mindennek el kell múlnia, még a Melancholic dicsőségének is, s elkezdett nagyban fogadni, a gnóm és táltosa ellen. A City and Suburban volt Melancholic-nak legnehezebb próbája; itt találkozott először Masher-rel, a diadalmas angollal. Valóban, csak egy orrhosszúsággal tudta megverni Masher-t, s Viktor egy vagyont vesztett ezen a csekélységen.

Elment a belga bankba, fölvette a tartalékalapját, mely az utolsó esetekre szolgált volna, s egy hónappal korábban utazott el Windermerebe, mint a skótok várták. Kora lépés néha késő bánat.

Windermereben egy ifjú úriembert talált, a ki minden sarokban elaludt, s a ki ha ébren volt, torzképeket rajzolt a társaságról. Ez a fiatal úr szemérmetlen álomkórjával és hallgatag, örökkön mosolygó szemével ingerelte Viktort, úgy hogy engedett a hidegvéréből, s erőltetni kezdte a házasság kérdésének eldöntését. Miss Maud nem ismert rá, s az ősz bagoly, a kinek annyi őse volt, ahány koczkája a kabátján, megmondta neki kereken, páratlan előkelőségének fenséges nyugalmával:

– Kedvesem, ön a lovát sem tudta megbecsülni. Hogy tudná megbecsülni a leányomat?!

Az elkeseredés szeret olyan ötleteket sugallni, melyekkel rendesen csak házmester-kisasszonyok élnek. Viktor vasútra ült és meg nem állott addig, míg véletlenül oda nem érkezett, a hol Ilsenstein grófnő nyaralt. Ilsenstein grófnő éppen a tavaszait számlálta.

Viktor kijátszotta az utolsó kártyáját és szerelemről beszélt neki. Olyan tartózkodóan, finoman, mint egy víg operai tenor, de elég érthetően, a nélkül, hogy gondoskodott volna egy szőnyegajtóról, melyen át könnyű a visszavonulás.

Ilsenstein grófnő megvárta a madrigál utolsó hangját is, és így felelt:

– Milyen kár, szegény Viktor, hogy mindez korábban nem jutott eszébe! Akkor például, mikor még süldő leány voltam. Ön mindig nagyon tetszett a süldő leányoknak. Ajánlom, ne változtasson teret. Nekem már meg van kopva egy kevéssé. De nem haragszik, ugy-e?

Ettől fogva Bálvándy Viktort nem igen látták többé a világban.

* * *

A kis Strachwitz Hanna tavaly, Schlangenbadban, gyakran találkozott sétáin egy úrral, a kiről az volt a gyanúja, hogy festi a bajuszát, s a ki őt a távolból mindig nagy tisztelettel üdvözölte.

Ez az úr épp úgy számolta a lépéseit, mint ő. Láthatóan a gyógyulást kereste.

A schlangenbadi fürdő olvasóterme olyan, mint egy temetői iroda. Egy esős nap Hannának eszébe jutott, hogy voltaképpen ki is ez az úr.

Megint összebarátkoztak s attól fogva együtt számolták a lépéseiket. Néha elhívta az asztalához is.

Egy ilyen alkalommal, mikor az asztalnál ülők már mind aludtak, mint a Dornröschen népe, s csak Viktor ketyegett, mint egy ócska falióra: a kis náthás egyszerre elmélázott.

Hallott valamit az Ilsenstein grófnő Tatyána-élczéről, s hirtelen rápillantva a festett bajuszosra, részvevő érdeklődéssel nézett a szemébe.

– Soha se hittem volna – szólt – hogy önt valaha úgy látom viszont, mint a szerelem áldozatát.

Viktorból kitört az egykori hódító.

– De grófnő, ön téved. Nem vagyok én semmiféle szerelem áldozata. Én egy ló betege vagyok. Ó, hogy azt a lovat soha se tudom elfelejteni!

S halkabban hozzá tette:

– A szerelem? Én soha senkit se szerettem. Kivéve önt.

A kis náthás elmosolyodott, s nyájasan, biztatóan nézett rá, szelid vértanú-tekintetével.

ROZGONYI CZICZELLE.

Tizenegy óra felé járt az idő; Müller egy félórára haza akart nézni a beteg kis lányához. De valami szegény gróf ült a nyakán, a ki, őseitől örökölt szórakozottságból, nem vette észre a bankigazgató türelmetlenségét.

Müller, erősen nagyító, domború szemüvegén át, mely meglehetősen rideg kifejezést adott két nagy, kidülledt, bánatos szemének, szótlanul nézte ezt a szomorúan előkelő urat, a ki mintha szandolinon lebegett volna a koplalás Scyllája és a váltóhamisítás Charybdise között. Aztán, látva, hogy a részvétre méltó úriember nem tágít, becsöngette a hivatalszolgáját.

– Pongrácz – szólt, miután bocsánatot kért a látogatójától – nekem egy kis időre el kell mennem. Hozza be a sürgős aláirni valót s aztán utasítson mindenkit Szántó úrhoz. Ha véletlenül nem jönnék vissza délig, s valami fontos dolog úgy kivánná, jöjjenek értem kocsin; a lakásomon leszek.

A szegény nemes végre megértette, hogy a tanácskozásnak vége, s szedte a sátorfáját. De a búcsúzása is eltartott egy pár perczig, s csak akkor vonult ki az ajtón, mikor Pongrácz már visszatért az aláirnivalóval.

– Van itt valaki? – kérdezte Müller iróasztalához ülve.

– Csak Rozgonyi úr – felelt Pongrácz. Majd némi habozás után így toldotta meg ezt a rövid felvilágosítást: – Már negyedszer van itt; kilencz óra óta várja az igazgató urat.

– Nem várhatna, a míg visszajövök?

Pongrácz nem felelt.

Müller egy cseppet se volt kiváncsi rá, hogy vajjon mit akarhat Rozgonyi úr. Tisztában volt vele, hogy Rozgonyi előleget akar. Mikor az imént átment az ülésterembe, és visszajövet is, a mint beszólt Szántóhoz, látta, hogy Rozgonyi állhatatosan az előszobában settenkedik; könyv nélkül tudta, hogy ez mit jelent. De bár boszantotta az alkalmatlankodás, ingerültségét menten eloszlatta a Pongrácz ijedt öreg arcza. Tetszett neki, hogy még a szolgák is pártolják ezt a semmirekellő Rozgonyit.

És mialatt leírta nevét a tizenkettedik levélre, eszébe jutott, hogy ugyan miért küldené a szegény ördögöt Szántóhoz? Miért kényszerítse a könnyelmű vén ficzkót, a ki mellette őszült meg, itt, a bankban, hogy az igazgató-helyetteshez forduljon s megalázkodjék ez előtt az ifjú ficsúr előtt, a ki a fia lehetne? Mert, hogy nem várná meg, míg visszajön, az bizonyos. Kitelik tőle, hogy ebédrevalót se tud adni a családjának, ha délig nem kapja meg az előlegét.

– Hát küldje be – szólt az öreg szolgához.

Rozgonyi megjelent, s fürkésző tekintetet vetett az igazgatóra, a ki irásai fölé hajolt, s nem nézett rá, a mikor nagy csöndben beoldalgott. Szerette volna tudni, hogy az előlegek ura jó vagy rossz kedvében van-e, s ehhez képest, miképpen adja elő a kérését: humoros formában, szelíden gúnyolva maga-magát, vagy megtörten, reszkető hangon, kétségbeesett ábrázattal? Előre megfogalmazta szónoklatát mind a két esetre, csak azt nem tudta, hogy a két szónoki mű közül melyikkel álljon elő? Az igazgató arcza nem mondott semmit.

Pedig a hatás és az eredmény nézőpontjából ez a kérdés nem volt közönbös. Rozgonyi tizenkilencz év óta minden hónapban, néha havonkint kétszer is, beállított igazgatójához, valami kivételes kegyességet kérni.

Kért: előleget, kölcsönt, rendkívüli kölcsönt kamatra, és segítő kölcsönt kamatok nélkül. Előre kérte ki a havi fizetését, a lakásbérét, s rendesen folyamodást nyujtott be a végett is, hogy a fizetéséből a tartozásaira kivételképpen ne vonjanak le semmit. Rozgonyi ennek a temérdek kérésnek a megokolásában csudálatraméltó leleményességet fejtett ki, s rövidre szabott szónoklataiban valóságos művészettel kerülte ki a szóvirágok ismétlését és az egyhangúságot.

S mintha Müller már várta volna ezt az értelem- és fogalmazás gyakorlatot. Minden egyes alkalommal szemmel látható érdeklődéssel s nem titkolt mulatsággal, úgyszólván rosszakaratú türelemmel hallgatta végig a szónokot; csak akkor intett, hogy: jól van, mikor Rozgonyi szerencsésen végére ért az utolsó körmondatnak is.

Legalább így szokta. Mert most az egyszer, úgy látszott, nem volt kedve kiélvezni a Rozgonyi zavarát. A helyett, hogy feltekintett volna írásairól, jelezve, hogy kész kihallgatni a kérelmezőt, folytatta munkáját, s egy jóakaró szempillantás nélkül, kurtán, hidegen, megszólalt:

– Önnek megint pénz kell, Rozgonyi úr?

– Igazgató úr…

– Foglaljon helyet.

Rozgonyi meghökkent. Ez az udvariasság nehézségeket jelentett.

Leült, s úgy tett, mint a ki körülnézeget. De se a szemét, se a kezét-lábát nem tudta hová tenni.

Müller, egy-két hosszú percz multán, elkészült a dolgával. Fölkelt iróasztala mellől, s kiszólt Pongrácznak, hogy vigye el az aláírásokat. Aztán leült szemben a kérelmezővel. A kérelmező, a ki a megszokás ellenére is mindig elfogódott, ha belépett az oroszlánbarlangba, szorongva várta, mi következik.

Nem következett semmi különös.

– A jövő havi fizetését akarja? – kérdezte az igazgató, de nem mosolygott, mint máskor.

– Igenis, igazgató úr…

– Persze levonások nélkül?

– Levonások nélkül szeretném…

– Jól van, Rozgonyi úr, de mondja, mikor lesz vége ennek a sok rendetlenségnek?

Rozgonyi a nehéz viszonyokról és a balszerencséjéről hebegett valamit. De az igazgató ismét a szavába vágott:

– Végre is, ön már nem mai gyerek, Rozgonyi úr. Ideje volna más életet kezdeni. A meggondolatlanság fiatal embernél csak gyöngeség, de ilyen szürkülő fejű vén legénynél már halálos vétek.

Müller azt hitte, hogy Rozgonyi még megjavulhat. Nem értette meg, hogy ha Rozgonyi időnkint megjelenik előleget kérni, az épp olyan örök törvény következése, mint az, hogy a föld bizonyos utat tesz meg a végtelenségben, s hogy a nap szükségképpen megjelenik az égbolton, minden huszonnégy órában, holnap, holnapután, örökkön.

– Azelőtt könnyelmű voltam – mentegetőzött Rozgonyi. – Most pedig családom van.

– Éppen azért, mert családja van, gondolnia kellene a jövőre is.

– Szegény embernek a család sok gondot ad – sóhajtott Rozgonyi. – Az ember alig hogy körülnéz, a gyerek már felnő. Tavaly még selypelt és babával játszott, s ma már kalap kell neki. Bébé-kalap, gitana-kalap, és tudom is én, még miféle kalap.

Ez a bizalmasság nem volt önkéntelen. Rozgonyi lányának Müller volt a keresztapja, s a kérelmező azt remélte, hogy az erre való czélzás nem lesz hatástalan.

– Már nagyocska a leánya, Rozgonyi úr? – kérdezte a sarokba szorított Müller.

– Tizenhat esztendős, igazgató úr.

– Tizenhat esztendős? Igazán nem gondoltam.

– Bizony, igazgató úr. Az idő eljár.

– Persze, persze. Hát jól van, Rozgonyi úr, menjen a pénztárhoz és hivatkozzék rám. De kérem, igyekezzék rendbe jönni.

Rozgonyi néhány hálálkodó szót ejtett, s elloholt. Müller utána nézett. Milyen fürgén siet a garasaiért!

Vette a kalapját s megindult hazafelé. De egy darabig nem ment ki a fejéből, hogy a Rozgonyi-lány már tizenhat esztendős.

Ki hinné? Mintha csak tegnap történt volna, hogy ez a léha vén ficzkó beállított hozzá s így szólt:

– Aligazgató úr, meg akarok házasodni. Kérek egy heti szabadságot és száz forint előleget.

Akkortájt, előleg-kéréskor, állandóan a vidor hangnemet használta. A rangbeli távolság abban az időben még nem volt köztük olyan jelentékeny; Müller ugyan már egyik vezetője volt az intézetnek, de csak rövid idő óta, s az uj méltóságnak, azok a tisztviselők, a kik vele egy időben kerültek a bankhoz, még nem adták meg a tiszteletnek azt a kifejezését, a mely már minden apró külsőségben megnyilatkozik. Azonkívül Rozgonyinak több volt szabad, mint másnak. Rozgonyival reggelenkint egy kis vidámság lopózott a bank-épületbe, s ezt mindenki megbecsülte. A hol megjelent – pedig, akár szükség volt rá, akár nem, mindenütt ott volt, a hol pihenőt tartottak – egész kaszinó támadt körülötte, s noha igen tiszteletlen verseket csinált a feljebbvalóira, senki se tudott rá haragudni.

Ezen a napon mégis megharagudott rá, a léha hangért, a melylyel a házasságát jelentette. S nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze:

– Kedves Rozgonyi úr, nekem semmi jogom bele szólni az ön magán-ügyeibe. De, bocsássa meg ezt az őszinteséget, az ön viszonyai között megházasodni: meggondolatlanság, könnyelműség.

– Hja, aligazgató úr – felelt Rozgonyi – szegény ördögök közt ez már így szokott történni. Az embernek elmegy az esze, nem gondol semmire, s egy bajból csinál kettőt.

– Van legalább valamije a menyasszonyának? – folytatta Müller az illetlenségig bizalmas kérdezősködést.

– Van egy szoknyája – felelt Rozgonyi, nem titkolt léhasággal, és azzal a leplezetlen könnyüvérűséggel, a mely előtt semmi se szent, se a hivatalos tekintély, se a családi élet. – Talán kettő is, nem kérdeztem.

Müller azt képzelte, hogy a jó tanács soha se árt, s egy kicsit tovább ment, mint kellett volna.

– Nincs sajnálatosabb – szólt – mintha az embert valami… hogy is mondjam?… valami hiba kényszeríti a házasságra. Még ebben az esetben is azt vélném…

Rozgonyi felfortyant.

– Ohó, aligazgató úr! – vágott közbe – ez talán sok lesz a jóakaratból. Ön megtagadhatja a kérésemet, de a többit… szíveskedjék rám bízni.

E miatt egy kis harag is támadt közöttük. Rozgonyi, ha tehette, kikerülte az aligazgató urat s egy fél esztendeig nem jelentkezett előlegért. De a szegénység rossz tanácsadó, s egy szép nap Rozgonyi újra beállított, mintha semmi se történt volna.

Müller természetesen úgy tett, mint a ki mindent elfelejtett. És viszonyuk annyira megjavult, hogy Rozgonyi, mikor kis lánya született, az aligazgató urat hívta meg keresztapának.

– Hogy fogják hívni a kicsinyt? – kérdezte Müller, kissé zavartan.

– Cziczellének – felelt Rozgonyi.

– No, neve már van! – szólt magában Müller.

S hogy legyen még valamije, vásárolt neki egy »teljes készlet« ezüst evő-eszközt. Aztán nem igen foglalkozott többet a kereszt-leányával.

Talán soha se gondolt ennyit a Rozgonyi-családra – nem igen ért rá – mint most, a hogy hazakocsizott a beteg kis lányához.

– Milyen elfecsérelt élet! – tünődött, mialatt képzeletében ujra szemügyre vette Rozgonyit. Eszébe jutott, hogy Rozgonyi már kinevezett tisztviselő volt, mikor ő a bankhoz került; emlékezett a szobára, a hol bemutatták neki. És ime, Rozgonyi ma is a legalján áll a hivatalos ranglétrának, míg őt szorgalma, igyekezete, buzgósága a bank élére emelte. Mind a ketten pénzetlen ficzkók voltak, mikor a bank szolgálatába léptek, de míg ő ma előkelő férfiú s csinos vagyon ura, ez a nyomorult ember most is csak az általános elnézésből él, s hónapról-hónapra rókatánczot jár előtte, hogy a családjának a kellő pillanatban meglegyen a betevő falatja. Hja, kiki kovácsa a szerencséjének avagy balsorsának.

Persze, ő egy kicsit másképpen csinálta a dolgát, mint Rozgonyi. Mindenekelőtt csak akkor alapított családot, mikor a jövőjét már biztosítottnak látta. Várt negyvenkét esztendős koráig, de nem házasodott meg csak úgy, bolondjában. Előbb megszerezte a jólétet, s csak azután látott hozzá, hogy legyenek, a kikkel a keresményét megoszsza. Akkor is magához való, komoly lányt vett el, a kinek volt egy kis vagyonkája, s a kinek a hozománya már könnyűvé tette a százezrek megszerzését. Vagyonossá lenni: rajtunk áll; csak kitartás és szorgalom kell hozzá, meg hogy tudjunk uralkodni a vágyainkon s szenvedelmeinken.

A kocsi megállott. Felsietett a lépcsőn s bement a kis beteghez.

Nem volt oka nyugtalankodnia; angyalkája már érdeklődve nézegette a képeskönyveit. A legaggodalmasabb szemnek is meg kellett győződnie, hogy túl van minden veszedelmen, hogy sokkal jobban van, mint tegnap, és jobban, mint ma reggel.

Az orvos épp akkor búcsúzott a kis betegtől.

– Semmi bajunk, éppen semmi bajunk – iparkodott megnyugtatni az aggódó családfőt. – Túl vagyunk mindenen, rendben vagyunk. Egy hét mulva felkelhet, s két hét mulva, ha szép idő lesz, a mama megindul vele délre. Mindenesetre jó lesz az idén is Kairóba vinni; Kairó: az élet. A mamának is jót fog tenni Kairó. Csak aztán ne késsenek sokáig; ez a mi városunk nem ilyen finom alkatú kisasszonykáknak való.

Müller kezet szorított a doktorral, s leült a leánykája mellé. A kis beteg elmondta neki, mi történt azóta, hogy a hivatalba ment. Már szinte vidáman beszélgetett… csak ne nézne rá ilyen hosszan! Más gyerek nem szokott így nézni; a nagyok néznek így, a szomorú nagyok, a kik koronkint igen komoly dologra gondolnak.

Egy félóra telhetett el így; Müller még vissza akart menni a hivatalába.

Mialatt lement a lépcsőn, ráerőtette magára, hogy teljesen megnyugodva távozik, s kiérve a kapun, úgy tett, mint a ki nagyot lélekzik. De hiába biztatgatta magát, nem tudta elűzni az aggodalmait. Mért követelik Kairót, olyan egyhangúan, évről-évre, ujra meg ujra, minden nagyobb baj s minden kis meghűlés után?!…

Még fülében csengett a gyermek hangja, s nem akarta elűzni magától, a mi szívét és fejét elfoglalta. Mért ne lehetne még egy pár perczig a magáé? Elküldte kocsiját s gyalog ment végig a napfényes utczán.

Kairó!… Mikor lesz már vége ennek az örök szorongásnak?! Mikor erősödik meg kis lánya annyira, hogy ne kellessen minden pillanatban remegnie az életéért?! Már esztendők óta tart ez az állapot. Majdnem azóta, hogy megvan. Piczi kora óta gyenge; mennyi gyötrő aggodalom nyolcz-tiz év alatt! Néha már azt hitte, hogy a gyermek szépen összeszedte magát; egy kis meghűlés, s a rettegés ujra kezdődik. Az első esztendőkben a Krisztinavárosban bérelt nekik kertet; később, a mint a módja megengedte ezt a fényűzést, elvitte őket a Rivierára; most már, esztendők óta, Kairó van soron. Telik rá. Mindig ott tartaná őket, ha rá tudná szánni magát, hogy hónapokig, évekig ne lássa kicsikéjét.

Ez a gyerek volt mindene, egész élete. Szerette a feleségét is – nem kívánhatott jobb asszonyt – de a feleségének mindig fájt a foga. S a fogfájós asszonyok senkit se tesznek boldoggá. Egyébként jó lélek szegény, akármilyen satnya.

Ó, ha egyszer már erősnek, egészségesnek láthatná a kis lányát!…

Valami felriasztotta az álmodozásból.

A hogy befordult a Papnevelő-utczába, egy zajongó, vidám csapatot pillantott meg. Pompázó szépségű, karcsú leány ment el mellette, egy sereg katonatiszttel, a kiket a napernyőjével vezényelt »jobbra át!« Volt ott mindenféle fajta tiszt, ulánus, tüzér, huszár. A leány nevetett; olyan volt, mint az élet. Müllernek úgy tetszett, hogy ifjúsága beragyogja a komor Papnevelő-utczát.

Egy pillanatra rajta a felejtette a szemét. A lány észrevette a tekintetet, s rá köszönt a szürke öreg urra:

– Kezét csókolom, keresztapám!

Tessék: Rozgonyi Cziczelle!

Müller elmosolyodott.

– Jól kezdi, a kis amazon! – szólt magában, míg a köszöntést fogadta. – Úgy látszik, éppen olyan könnyelmű, mint az apja.

Ebben a pillanatban – mért? hogyan? maga se tudta – ujra maga előtt látta a kislányát, a mint hosszasan, szomorúan néz rá, azzal a tekintettel, mely mintha nagy, nagy messzeségekbe látna. Valami végtelenül fájdalmas irigység fogta el, s erőt kellett vennie magán, hogy fel ne kiáltson:

– Nincs Isten!

A vidám csapat lármázva vonult el a templomajtó mellett, s a nap, ez a hatalmas sárga legény, a ki fütyül rá, a mit mi érdemnek, okosságnak és erénynek nevezünk, ránevetett Rozgonyi Cziczellére.

CSÁK MÁTÉ A GÁZGYÁRBAN.