Part 18

Ágost szeretett volna még sokáig élni. Borzadva gondolt a sírra, a koporsóra, a férgekre. Mért nem hagyják a halottakat a szabadban, a napon? Mért nem adnak nekik legalább akkora helyet, mint egy vasúti kocsi? Mért nem védik őket tudományos szerekkel az undok állatoktól, a míg csak egy parány van belőlük? De a legborzasztóbb mégis az: nem lenni!… A nap süt az égen, a virágok nyílnak, a lányok szeretkeznek, az utczákon vidám zsivaj közepett aczélizmú fiatal fiúk biczikliznek, a villámos csilingel, az emberek sietnek a czirkuszba, él ló, kutya, hernyó, légy, csak ő nem él, s azzal, hogy ő nem él, úgy nem törődik senki, mint a hogy nem törődnek egy eltaposott bogárral, a mely volt, vagy nem volt, mindegy!…

Ötvennyolcz éves volt, de vannak kilenczven éves emberek is. Mért nem jutott neki is annyi, mint ezeknek a szerencséseknek? Irigyelte az öregeket: mennyivel többet értek el, mint ő!… S irigyelte a fiatalokat: ezeknek még milyen sok van hátra!… És úgy nézett az emberekre, mintha megrabolták volna a legféltettebb kincsétől.

Mióta tudta, hogy nagybeteg, nem szeretett senkit. Ha férfival kellett beszélnie, az járt az eszében, hogy ennek a szavai elcsennek valamit az idejéből; ennek könnyü, de neki, szegény fejének! Ha lányt látott, gondolatában gyűlölettel kérte számon a jövő szerelmeit, a csókokat, a melyeket ez a leány akkor ad, mikor ő már por, hamu, föld, semmi.

Haragudott az emberekre és kerülte őket.

Egyszer az orvos, a ki észrevette, hogy az állapot a szokottnál is rohamosabban romlik, azt mondta neki:

– Ne emészsze magát. Szórakozzék egy kicsit, járjon emberek közé.

Sietett engedelmeskedni, de olyan félénken lépett a beszélgetők körébe, mintha bocsánatot kért volna tőlük, hogy születni bátorkodott. Alázatosan hallgatta őket s bár nem érdekelte, a mit mondottak, csak akkor vált meg tőlük, a mikor magára hagyták. Beléjök ragaszkodott, mintha a körülötte levő életben rejlenék az ő élete is, s elevenségük, mozgékonyságuk, függetlenségük láttán mindenkinél alábbvalónak érezte magát. Összehasonlította magát velök, s arra az eredményre jutott, hogy őt már talán a hülyeség környékezi. Gyógyító szernek használta a társaságot, de ennek a gyógyító szernek a használata után még többet szenvedett, mint előbb.

A czirkuszba nem igen mert elmenni, mert ahányszor arra járt, az irigység és emlékei nagyon fölizgatták: mindig az érütését számlálva tért onnan haza. Tudta, hogy sohase léphet föl többé, de beletörődött ebbe is, csakhogy valamivel tovább élhessen. Volt egy kis megtakarított pénze; mindezt rászánta, hogy a mennyire lehet, meghosszabbíthassa az életét. Elment délvidékre, s hat óra után becsukta az ablakot, lefeküdt korán, mozgott, de nem mozgott sokat, nem ivott, nem szivarozott, szabály szerint evett, nem gondolt egyébre, csak az egészségére, s miután minden orvosi rendeletet pontosan megtartott, a nagy vigyázat izgalmai következtében a második gutaütés sokkal korábban következett el, mint az orvos várta.

III.

A harmadik gutaütés alkalmával Ostoba Ágost halálát már az orvosnak is el kellett ismernie. A halottkém kiállította a bizonyítványt, az anyakönyvvezető följegyezte az esetet, az ujságok néhány jóakaró sort szenteltek a kedvelt pojácza emlékének, s Ostoba Ágost akárhogy kapálódzott előbb, alaposan belenyugodott sorsába.

Ostoba Ágost ekkor már senkinek nem hiányzott. Családja nem volt, s a czimborái régen megbarátkoztak azzal a gondolattal, hogy Ostoba Ágostról le kell mondaniok. A legtovább Kara Musztafa nyihogott gazdája után, mert a kis berber csődörrel más nem tudott bánni, csak a bohócz, s mikor Ágost megbetegedett, a tudós lovacska leszorult a porondról. De azóta Kara Musztafa is beletörődött a megváltozott életbe, s Kara Musztafa számára Ágost nem akkor halt meg, a mikor gazdája szíve nem vert többet.

A czirkuszban helyét már régen betöltötték, s az új Ostoba Ágost egy év óta közkedveltségnek örvendett. Mégis a temetés után az Artista-kávéházban sokat beszéltek a régi pályatársról.

A fiatalabb emberek úgy találták, hogy végre is eleget élt. Az öregebbek: hogy nem folytatott észszerű életmódot.

S mindenki tudott róla egy-egy kis esetet, mely élénken jellemezte, mennyire félt mindig a haláltól.

De erről senki se tudott többet, mint az egyik istállómester, a ki Ágostot betegségében a leggyakrabban látogatta meg. Ez az istállómester volt az, a kit hajdan, mikor Ágost még harsogó derültségeket fakasztott, a fárasztó lovaglások szüneteiben, a közönség nagy vigasságára, addig pofozott, míg nem az istállómester dőlt ki, hanem Ágost esett össze a fáradtságtól.

Az istállómester sok részletet tudott a beteg pojácza halálfélelméről, s beszélgetés közben utánozni kezdte azokat a vadállati hangokat, melyeken a bohócz, mikor már a végét járta s a betegségtől bárgyuvá lett, részvevő látogatója előtt elbőgte a haláltól való irtózását.

Az istállómester olyan mulatságosan utánozta ezeket a hangokat, hogy mindenki nevetett.

A meglehetősen váratlan hatásból egy hasznos ötlet fogamzott. Az egyik pojáczának eszébe jutott, hogy a szünetek közt mulattatóan lehetne eljátszani Ostoba Ágost halálát. A jelenet magva az volna, hogy az öreg Ostoba Ágost sehogy se akar meghalni; rúg, kapál, mikor az ördög el akarja vinni; tele bőgi betegségével a világot s mégis kijátszsza az ördögöt, úgy hogy az ördögnek végül bottal kell agyonvernie.

Az ige három nap mulva testet öltött, s az istállómester Ostoba Ágost jelmezében kaczagtatóan játszotta el a komédiát. Az istállómesternek a czirkuszban eddig nem igen vették hasznát; ezzel a mutatványával egyszerre a legnépszerűbb művészek közé emelkedett.

AZ ELÉGTÉTEL.

I.

Huber úr vasárnap délelőtt sétálni vitte a gyermekeit: pápaszemes, vézna, komoly kis fiát – egy összeaszott öreg legénykét – és tíz esztendős nyurga leánykáját, a ki olyan érdeklődéssel nézelődött az utczán, mintha bizony rá is tartoznék ez a szép világ. Szegényke, még nem tudta, hogy semmi köze a föld kéjeihez, s hogy a napsugárt, és a víg zenét, a holdvilágos éjeket a Como partján s a velenczei szerenádokat, a bálokat és a harangzúgásos szerelmet, a patakzó gyémántot, a pezsgő gyöngyöző nedűjét, s a libegő, suhogó, varázslatos selyemruhákat nem az ő számára találták fel. Fogalma se volt róla, hogy a papája azok közé az alsóbbrendű állatok közé tartozik, a kiket erkölcsi halottaknak nevez a világ, s hogy következésképpen ő rá is csöndes, nagyon csöndes élet, nagy meghúzódás és mostoha szerencse, sok lemondás, és még több megaláztatás várakozik.

Száraz, hideg januári nap volt, s a merre mentek, keményre fagyott hó csikorgott a lábuk alatt. Az öreg legényke apró léptekkel baktatott előbbre, s szomorúan nézte a csillogó jégszemektől fehérlő útat, mintha érezte volna, hogy minden lépése egy igen-igen komor helyhez viszi közelebb. A leányka folyvást csipogott, mint egy sárga szájú kis veréb, s Huber úr elmélázott.

– Vincze nyolcz éves, Malvinka már tíz – tünődött magában. – Nemsokára meg fognak tudni mindent…

De egy kellemes látomány fölverte álmodozásából.

– Vincze, Malvinka – figyelmeztette gyermekeit – amott jön Bórenbukk báró, a méltóságos úr. Szépen köszönjetek neki, mint jól nevelt gyermekekhez illik.

Csakugyan, egy viziló formájú emberi lény jött velök szembe, csodás télibundában. Nagyokat fújt, s látszott rajta, hogy igen haragszik az asztmára, mely földhöz vágja még őt is, húsz milliónyi vagyon hatalmas urát.

A pénzes-zsák, nehézkes léptekkel bár, egyre közeledett. Mikor már csak néhány lépésre voltak tőle, Vincze levette a kalapkáját, Malvinka bókolt, s Huber úr mély tisztelettel köszönt a földesúrnak:

– Alázatos szolgája, méltóságos uram!

Bórenbukk báró leereszkedéssel fogadta a társas üdvözlést s megmozdította a kalapját. Nem szólt, de nézéséből, a mely szomorú volt, mint egy beteg tehéné, határozott jóakarat volt olvasható.

Aztán tovább ment.

Huber úron valami édes melegség futott végig. Ime Bórenbukk báró, a ki a legnagyobb úr az egész megyében, megint nyájasan, sőt határozott szivességgel fogadta és viszonozta az ő szerény köszöntését! Pedig nem lehetetlen, hogy Bórenbukk báró, a ki azelőtt mindenütt megfordult, annak idején hallott az ő ügyéről… És Bórenbukk báró mégis visszaköszön neki, századszor, újra, mindig.

Tehát ismét megvolt a vasárnapi öröme. Mert voltaképpen azért andalogtak erre minden vasárnap délelőtt, hogy módjában legyen Bórenbukk bárót higienikus sétáján üdvözölnie, s hogy aztán az új találkozóra várva, erre a kegyes kalapemelintésre gondoljon szüntelen, a jövő vasárnapig…

Bórenbukk báróról sok rosszat beszéltek. Hogy katonák élelmezéséből gazdagodott meg, s hogy a hol Bórenbukk báró volt a vállalkozó, ott nyomban kiütött a tifusz. Huber úr azonban nem hitte el ezeket a meséket. Hogy ez a jólelkű, nyájas ember szegény katonák zsírján hízott volna ily kövérre!… Micsoda ráfogás!

Meg volt írva, hogy ezen a vasárnapon a szokott öröme ne legyen teljes. Már hazafelé tartottak, a mikor a vasúthoz vezető utczából hirtelen előbukkant a szolgabíró alakja. Huber úr hirtelen félrenézett; fakó arczán könnyű pirosság futott végig.

A szolgabíró fütyörészve haladt el mellette, s Huber úr lehorgasztotta a fejét.

Már vagy öt éve nem köszöntek egymásnak. A szolgabíró egyszer fenn járt Pesten, s a mikor onnan visszatért, Huber úrnak úgy rémlett, hogy nem akarja meglátni az ő szerény köszöntését. Bizonyosan hallott valamit odafönn; ámbár ki foglalkoznék még ma is az ő szerencsétlen ügyével?!…

Lehet különben, hogy csak véletlen volt az egész. Talán: eleinte nem vette észre Huber urat, s később nem sokat törődött vele. De Huber úr azóta nem mert köszönni s többé nem látták meg egymást.

Mikor hazaértek, a meleg szobába, a kis fiú köhögni kezdett.

Huber úr nem hallotta ezt a rekedt köhögést; elgondolkozott:

– Vincze nyolcz éves, Malvinka már tíz. Nemsokára meg fognak tudni mindent.

II.

Huber úrral az történt, hogy ide s tova húsz évvel ezelőtt, elveszett a kezén egy pénzes levél. Huber úr akkor a mozgópostánál volt. Egy örökre emlékezetes éjszakán tizennyolcz pénzes levelet vett át s másnap reggel csak tizenhéttel tudott beszámolni. Az, a melyikben a legtöbb pénz volt, eltünt szőrin-szálán.

Mikor vallatóra fogták, azzal védekezett, hogy tévedésnek kell lennie a dologban. Igaz, hogy tizennyolcz levelet ismert el, de valósággal csak tizenhetet vett át. Mikor újra megolvasta a leveleket, már csak tizenhetet talált; s akárhányszor olvasta meg, mindig csak tizenhét volt.

Az átadó vállat volt. Ő mind a tizennyolcz levelet ott hagyta a Huber úr asztalán. Huber úr érezte, hogy el van veszve.

Ő, titokban, ezt a másikat gyanusította; a másik őt. A látszat Huber ellen volt. Hosszan húzódó vizsgálat után kimondották, hogy a tolvajlást nem lehet megállapítani; Huber urat azonban szélnek eresztették.

Nem maradt meg az első gondolata mellett; nem lőtte agyon magát. Mikor ártatlan!… S eleinte azt képzelte, hogy szemébe fog nézni az embereknek. De ez nehéz munka volt; lassankint belefáradt. Volt egy pár jó embere, a ki úgy tett, mintha nem szégyelné a vele való ismeretséget, de észrevette, hogy voltakép ezeknek is nagyon terhére van.

Hová bujjék el? Egy darabig azt hitte, hogy erre a czélra a nagyváros a legalkalmasabb. De a váratlan találkozások, néptelen mellék-utczákban, a hol ismerősöknek oly bajos egymást kikerülniök, elűzték a központból.

Végre – lassankint felejteni kezdték az ügyét – menedéket talált egy kis városban. Valami csekély hivatala is akadt. S hozzá látott, hogy új életet kezdjen.

Nem bántotta senki, s nyugodtan élhet, ha nem lát folytonosan rémeket. De elég volt egy hideg szó, vagy egy szokatlan tekintet, hogy kétségbe essék. Az a kicsinylő bánásmód, a melyből minden alantas sorsú ember kiveszi a maga bőséges részét, Huber urat lázba ejtette. Nem mert közeledni senkihez, s az idegen, a ki görbén nézett rá, nem sejtette, hogy egy kést forgat meg ama másik ember folyton vérző szívében.

Vannak nyomorúságok, a melyeket csak kettesben lehet elviselni. Huber úr kétségbeesésében megházasodott. Volt egy leány, a ki ismerte a szégyenét, s nem vetette meg érte. Huber úr azt a bolondot eszelte ki, hogy mivel nincs egyéb megosztani valója, megosztja vele, szegénynyel, a szégyent.

Emez okosabbat gondolt, mint Huber úr, s még elég jókor meghalt. Sajnos, nem idejekorán. A nyurga kis lány és a pápaszemes fiú homályosan még emlékeztek reá.

Hosszú időn mindenbe beleszokik az ember. S Huber úr, ha valami gazságról volt szó, találva érezte magát.

III.

Egy szép nap Huber úr azt olvasta az ujságban, hogy odafenn, Pesten, megtalálták a becsületét.

Szétbontottak egy ócska, vasúti postakocsit, s ennek egyik hasadékában ráakadtak a húsz évvel ezelőtt elveszett pénzes levélre. A levélben benne volt a régi, sok szép bankó; a Huber János becsülete hiánytalanul, makula nélkül.

Huber úrnak reszketni kezdett a keze, mialatt az ujságot betűzte, s a hogy fátyolozott szemmel tovább olvasta a hírt, két nagy, kövér könnycsepp folyt végig fakó arczán.

Aztán elkezdett kiabálni a gyerekek előtt:

– Itt van az elégtétel!… Itt van!…

A gyerekek megijedtek és sírva fakadtak.

Másnap megérkezett ártatlanságának hivatalos elismerése is. Az igazgatóság levelet intézett hozzá, melyben őszinte sajnálkozását fejezte ki.

Huber úr, húsz évi görnyedtség után, megkisérlette kiegyenesedni. S a hogy körülnézett, csodálkozással vette észre, hogy a világ nyugodtan forog tovább.

A Huber úr kis városkáján nem lehetett észrevenni semmi különös változást. A lakosság nem forrongott; sokan nem is olvasták a hírt, mások nem tudták, hogy Huber úrról van szó.

Huber úr, hogy elégtétele teljes legyen, felutazott a fővárosba. Itt, fennen köszöngetett húsz év óta nem látott ismerősöknek, a kik nem ismerték fel. Elfelejtették azok Huber urat, régen.

De Huber úr nem nyugodott s fölkereste az egykori pályatársakat. Ezek már mind szép állásban voltak, s Huber látása nem igen izgatta fel őket. Egy negyedóráig elbeszélgettek vele s megkinálták szivarral. Azután a régi bizalmassággal nyilatkoztak meg előtte:

– Most már, kedves János, eredj haza. Nagyon sok a dolgom, rendkivül sok. De hidd el, őszintén örülök.

S Huber úr észrevette, hogy éppen úgy lenézik, mintha semmi se történt volna.

Huber úr, hogy kárpótolja magát, megizlelte a vastag szivarokat s elment az orfeumba. De a havannáktól fejfájást kapott, s rájött, hogy az orfeum igen szomorú mulatság.

Belátta, hogy nincs egyéb hátra, mint haza utazni, s folytatni ott, a hol elhagyta.

IV.

Mikor a következő vasárnap Huber úr megpillantotta Bórenbukk bárót, a ki orvosa karján közeledett feléje, hálával teli szivvel, megilletődötten emelte meg a kalapját, s mint rendesen, most is figyelmeztette a gyermekeit:

– Vincze, Malvinka, szépen köszönjetek a méltóságos úrnak, a hogy jól nevelt gyermekekhez illik.

De, méltó meglepetésére, Bórenbukk báró ez egyszer nem nyúlt a kalapjához s csak az orvos fogadta a köszöntést.

Mialatt Huber úr álmélkodva nézett vissza a továbbhaladókra, Bórenbukk báró megkérdezte az orvostól:

– Ugy-e, ez az, a ki ellopta a pénzes levelet?

Az orvos felvilágosította:

– Nem lopott ez, szegény, semmit a világon. Ellenkezőleg, most derült ki, hogy igazságtalanul gyanúsították.

– Igen – felelt a báró – olvastam az ujságban. Különben nekem mindegy.

S tovább viaskodott az asztmájával.

MELANCHOLIC.

Mikor a Trial-Stakes-ben Melancholic a távolságoszlopnál előre dugta a fejét, Bálvándy Viktort valami olyanforma szédülés fogta el, a minőt Bonaparte érezhetett Afrikában, látván a szemhatáron az első győzelemnek pirkadását. Egy fénysugár lobbant fel előtte, mely hirtelen megvilágította az egész jövőt: Jénát, Wagramot, Austerlitzet. A tömeg még javában ordítozott: »Lancaster! Fanfare! King Kaliko!« – de Viktor már látta, hogy Steerforth, Lantelme és Blossom erősen sarkantyúznak, míg Plunkett nyugodtan ül a helyén. Nem tévedett.

A csöngetéskor Lancaster lovasa fölemelte ostorát, Melancholic ellenben megnyúlt, mint a rétes tészta, s a vert had élén a madár biztosságával vonult a birói páholy felé. »Melancholic! Az outsider, a hogy akar!« – rivalgott a bécsi ló-kritika előkelő világa. Viktor nem látott többé semmit. Valami édes melegség tánczolt végig rajta, a feje bőrétől a lábujjai hegyéig; szeretett volna örömében sírva fakadni, s egy pillanatra úgy tetszett neki, mintha a homloka alatt, a fülében, a gégéjében, mindenütt egy-egy szív kalapálna vadul. Végre!

A kis Strachwitz Hanna, a ki elveszve lehetetlen angol gúnyájában előtte álldogált, levette pisze orrocskája mellől a nagy aluminium-ágyút, s hézagos lelkesedéssel, de jóakarattal szólalt meg, mialatt szelíd, vértanú-tekintete King Kaliko-t követte:

– Bravo, Bálvándy. Gratulálok.

Viktornak úgy rémlett, mintha ezer mértföldről jönne ez a náthás hang. De mire szokott, hidegvérű mozdulatával arra fordult, már leszámolt a pillanatnyi gyöngeséggel. Egy egyiptomi isten nyugalmával köszönte meg a szerencse-kivánatot, s hozzá tette:

– Plunkett jól viselte magát.

Mellesleg pedig azt gondolta magában:

– Nem, téged _akkor_ sem veszlek el. Téged nem veszlek el soha.

Már készen volt az élet-terve vagy tíz esztendőre. Ebben az élet tervben nevezetes szerepet játszott egy helyes kis skócziai kastély, a hol tavaly vendég volt a nagy vadászatokon.

Le akart menni a mázsálóhoz, hogy megveregesse a lova nyakát, de előbb egy tuczat kezet kellett megszorongatnia, köztük a Miczi herczegnőét, a ki azzal ölte, hogy vele rakatta fel az öt forintjait a totalizatőrre. Miczi herczegnő el volt ragadtatva, mert kiszámította, hogy legalább negyven forintot kellett nyernie Melancholic-on. Ellenben keveselte a Viktor kénytelen-kelletlen kedveskedését s meg is jegyezte:

– Ön talán nem is örül, Bálvándy?

Csak éppen annyira örült, hogy a hangja egészen elrekedt az izgatottságtól. Már látta magát a windermere-i kastélyban, a hol majdan el fogja felejteni első ifjúsága összes rossz emlékeit, a gázgyárt, a vendéglősöket és a szabókat, a kikkel alkudoznia kellett, s az ugocsai kis sasfészket, a hol annyit olvasta Homért, s a hol a fejébe vette, hogy egykor meg fogja hódítani a világot. A friss tavaszi szellő vígan zizegett végig a Freudenau satnya növényzetén; s a két hatalmas fúvó a Viktor mellkasában teljes erővel szivattyúzta az éles levegőt, mely szinte újnak, ismeretlennek tetszett neki. Az ezerhatszáz méteres pálya indítási pontja gyöngyszürke színekben úszkált káprázó szeme előtt; Viktor gyönyörűnek látta az egész világot.

Egyszerre azonban észrevette, hogy ennek a sok verőfénynek van egy kis árnyéka is. Ez a négy láb magas árnyék ott lézengett mellette, Miczi herczegnő mögött, s természetesen nem lehetett más, mint Ilyasevics Lázó.

A kis torz-szülött óriási kürtőjével a fején, s égő vastag bottal a szájában, mind a két kezét zsebre dugva álldogált a szerencsét kivánók csoportja mellett, s apró kupeczszemével figyelmesen nézte Melancholic-ot, mely hátán az életunt Plunkett-tel, csöndesen baktatott vissza a kijáró felé. A szemle jó sokáig tartott, s Lázónak vigasztalásul szolgálhatott, mert a bírálata így hangzott:

– Hanem azért leharapom az orromat, ha Melancholic nyeri meg a Derbyt.

– Mit csináljak én az orroddal? – szólt Viktor. – Tudod mit, mást mondok. Ha Fanfare nyeri a Derbyt én fizetem a lakomát, ha Melancholic, akkor te fizeted.

– Elfogadom – felelt a kis kupecz.

Viktor dühös volt. Ez a kis sánta ördög majdnem megrontotta a napját. Pedig világos, hogy csak a sárga irigység beszél belőle. Fájt a foga Melaneholic-ra, s alkudott rá, már mint két évesre. Viktornak azonban volt esze, s nem állt vele szóba.

És bizony helyesen cselekedett. Melancholic már kétszer is megfizette a kilenczszáz fontot, melyet Viktor Angliában adott érte. S mintha ezzel a csikóval a szerencse-csillagát hozta volna át a tengeren. Őrült sikerei a pokerben az nap kezdődtek, a mikor Melancholic első diadalát aratta. Azt is megjegyezte, hogy Ilsenstein grófnő, a kiről soha sem tudott végkép lemondani, s a kit tartalékba helyezett, arra az esetre, ha a skócziai tervek nem sikerülnének: Ilsenstein grófnő tehát, mikor harmadszor és utóljára békültek ki, legelőször azt kérdezte tőle: »Magáé az a szép ló, Bálvándy, a melyiken a sárga sapkás és olajzöld dress-es lovászfiú ül?« Sőt, minthogy befelé őszinte szokott lenni, nem tagadta le maga előtt, hogy a társaságban kivivott helyzete feltünően javult azóta, mióta sűrűn beszéltek róla, mint Melancholic szerencsés tulajdonosáról.

De mi volt mindez a mai sikerhez képest? Richelieu első kis fegyvercsörtetései. Végre hát mégis Derby-lova van, kétségtelenül Derby-lova. Neki, az egykori gáz-gavallérnak, a ki nem örökölt egyebet, csak egy elég jó nevet, meg temérdek adósságot, a kinek minden tehetsége, tudománya és birtoka nem állott egyébből, csak: pokoli hidegvérből, fényes önuralomból, egy jelentéktelenül csinos, szőke fejből, s két szép, szelid kék szemből, melyek mögött egy ördög elszántsága lakott.

– A szemtelen el akarja csalni tőlem a lovamat – mérgelődött magában, miközben bezsebelte az ezreseit. Igen boszantotta ez a nagyravágyó kupecz.

És még akkor is gyakran gondolt a gnómra, mikor a diadalmas nap után álomra hajtotta a fejét. A nyomorult niebelung, még a Rajna kincse kellene neki!

Csakugyan olyanformán lehetett a dolog. Lázó, egy héttel a Derby előtt, szint vallott, s nagy összegeket ajánlott fel Melancholic-ért. Állítólag erősen érdekelve volt Fanfare-on s ki akarta zárni a meglepetést.

– Hátha egy vármegyét kinálnál érte! – felelt Viktor.

– Adod még olcsóbban is – fenyegetőzött Lázó.

Annyi bizonyos, hogy eleinte nem volt szándékában. Melancholic olyan felsőbbséggel nyerte meg a Derbyt, hogy lelkesebb ló-tudósok szerint egyszerre felnőtt a század legnagyobb lovaihoz. Viktor egész nap rózsaszin felhőkön járt, s este a kártyaasztalnál, játékos társa, a hajdani karlista ezredes előtt, így idézte a szegény Prudhomme urat:

– Ez a ló, ez a ló a legszebb napja egész életemnek.

Szerzett és eredeti tréfáit mindig az ezredes számára tartogatta. Bizonyos volt benne, hogy ez az egy soha sem érti meg és nem árulja el a gúnyos megjegyzéseit.

A lakomán Lázó kitett magáért. Sőt kedves is volt, ahogy tőle telt. A legnevezetesebb különben ezen a lakomán az volt, hogy Lázó háziasszonynak elhozta Abéab-ot.

Ez az Abéab egy hindu kisasszony volt, a kit Lázó valahonnan Bombayből czipelt haza, hogy itthon üvegbura alatt rejtegesse. A szegény teremtésnek nem valami szép élete lehetett ebben a csúf, napfénytelen Európában. Lázó ugyan a szinházba nagyritkán elvitte magával, hogy, mint a sikerrel működő szerencse-vadászok szokták, néha kirakatba tehesse a gyémántjait, de rendesen lakat alatt tartotta. Féltékenykedett rá, mint a hogy csak egy gnóm tud, ha egyszer hozzáfog; még a szolgáitól is féltette. És méltán, a mint mondták.

Abéab szép volt, mint az Ezer egy éj, és ostoba, mint az a másik éjszaka, a melyet számjegy nélkül emlegetnek. A néhány angol szó, melyet tudott, éppen csak arra való volt, hogy elárulja, mily szörnyűséges okai lehetnek Lázónak a féltékenységre. Annál nevetségesebbnek tünt fel, hogy Lázó minden áron meg akarja tartani. De a gnóm csak ragaszkodott a prédájához. Az volt a hiúsága, hogy így beszéljenek felőle:

»Ejnye be gyönyörű szeretője van annak az ocsmány majomnak!«

A szép kis állat háziasszonykodása tehát általános érdeklődést és nem csekély feltűnést keltett. Csak Viktor nem találta meglepőnek a dolgot. Azzal hizelgett magának, hogy átlát a szitán, s nevetett a köpönyege alatt. De elbízta magát, s az elbizakodottság mindig fél-lefőzetés.

Szinte tudtán kívül, egy ostoba gondolatot vitt magával haza, mely el volt ugyan temetve homályos emlékei közé, de még élt, mint a fáraókkal befalazott búzaszem. Mikor ugyanis vagy harmadszor vette észre, hogy Abéab rajta felejti a tekintetét, keresztül villant a fején: micsoda furcsa érzés lehet az, fölkelteni a Krizantémum kisasszonyok szenvedélyét, a vad szerelmet egy ilyen madárszívben?! Csábította az az – előtte még ismeretlen – öröm, melyet az idegen világból való asszonyok szerelme kínál, s ez lett a veszte.