Part 8

A különítmény a szétrombolt várban tanyázott egy kínai épület közelében, amely a mongolok rohamában elkerülte az általános pusztulást és most a kínai biztosnak volt a főhadiszállása. A csaharok már megérkezésük napján kifosztottak egy kínai dugunt, azaz kereskedelmi telepet, amely alig félmérföldnyire volt a várostól. Megsértették a kínai biztos feleségét is, akit árulónak mondtak. A csaharok ezzel nem is állítottak valótlant, mert Wang-Tszao-tszun kínai biztos, amikor Uliasszutaiba érkezett, a gyarmatokon élő kínaiak szokása szerint mongol ágyastársat követelt, mire a szolgalelkű új kormányzó megparancsolta, hogy adjanak neki egy szép mongol leányt.

Napirenden volt a rablótámadás, a veszekedés és a részeg csaharok orgiája és ezért Wang-Tszao-tszun azon fáradozott, hogy a különítményt a leggyorsabban tovább vonultassa nyugati irányban Kobdóba és tovább Urianhaiba.

Egy hideg téli reggelen Uliasszutai lakói különös látványnak voltak a tanui. A város főútján a csahar csapat haladt végig. A harcosok hármas sorokban, kicsi sovány ponikon lovagoltak. Testüket meleg kék ruha és báránybőrfelöltő födte, fejükön a szabályszerű medvebőr-sapka és állig föl voltak fegyverkezve. Vad lármával és kiáltással lovagoltak, miközben mohó szemmel vizsgálgatták a kínai üzleteket és az orosz telepesek házait. Élükön a hunghucfőnök lovagolt, mögötte három fehérfelöltős lovas, aki lengő zászlókat tartott és kagylókon művelt valamit, amit bizonyára zenélésnek gondolt.

A csaharok egyike nem tudott ellenállni a kísértésnek. Leugrott a lóról és berohant az egyik kínai boltba. A házból mindjárt kihallatszott a kínai kereskedők ijedt kiáltása. Erre a hunghuc megfordította a lovát és meglátván a csahar lovát a boltajtó előtt, tudta, hogy mi történt. Szigorú hangon kiparancsolta a csahart és amikor kijött, korbácsával teljes erővel az arcába vágott. A csahar arcát elöntötte a vér, de már a következő pillanatban zúgolódás nélkül a nyeregben ült és visszavágtatott a helyére.

A csaharok ez elvonulásakor mindenki elbújt a házában. Csak az ajtórésen és az ablaksarkon merték az emberek a távozó harcosokat félve vizsgálgatni. Kivéve azonban ezt az egy esetet, békességben történt az elvonulás. Csak akkor tört ki a vad harcosokkal veleszületett szenvedély, amikor a várostól mintegy hat mérföldnyire egy kínai borkaravánnal találkoztak. Kifosztották a karavánt és több hordót kiürítettek. Hargama közelében azután csapdába jutottak, amelyet Tushegoun láma készített nekik és itt úgy elbántak velük, hogy a csaharok legelőterületei nem fognak megörülni, ha majd hazatérnek ezek a harcosok, akiket a Tuba szojot utódainak legyőzésére küldtek.

Azon a napon, amelyen a csapat elhagyta Uliasszutait, sűrűn hullott a hó és az utak hamarosan járhatatlanokká lettek. Nem lehetett tehát mongolt találni, hogy akár ökörrel vagy yakkal útra keljen. Ilyen időjárásban csak a teve vált be, de Uliasszutaiban csak kevés teve volt és ezeknek a hajcsárjai is azt hitték, hogy nem lehet eljutni a legközelebbi vasúti állomásig, a körülbelül 1400 mérföldnyire levő Kuku-Hotoig. Úgy látszott tehát, hogy további várakozára kényszerülünk. De mire várjunk? A halálra vagy a megmenekülésre? Csak a magunk ereje segíthetett. Ezért barátom és én elhatároztuk, hogy mégis elindulunk és sátorral, kályhával és élelemmel láttuk el magunkat.

A Koszogol-tó partját akartuk kikémlelni, ahonnan a mongol kormányzó vörös csapatok érkezését várta.

HUSZADIK FEJEZET. Jagisztai démona.

Kis oszlopunk, négy hátas és egy málhás teve, északi irányban a Boyagol folyó völgyében haladt a Tarbagatai hegy felé. Köves volt az út és mély hó borította. Tevéink nagyon óvatosan lépkedtek és a tevehajcsár «ok-ok»-kiáltására nagyokat fújva keresték az utat. Miután elhagytuk a várat és a kínai dugunt, egy domb háta mögött elkanyarodtunk és miután többször is át kellett kelnünk egy jégmentes folyón, egy hegygerincre kezdtünk fölkapaszkodni. Itt nagyon nehézzé és veszedelmessé lett az előrehaladás. Tevéink roppant óvatosak voltak és ahogyan ilyen helyzetben szokták, állandóan a fülüket mozgatták. Az út zeg-zugban, hegyszakadékokban vitt fölfelé, hegyhátakon keresztül, azután ismét völgyekbe szálltunk le, amelyek azonban nem voltak annyira mélyek, úgy hogy mindig magasabbra jutottunk. Egyik helyen a hegyháton terpeszkedő szürke felhő alatt fekete foltokat pillantottunk meg magunk fölött a fehér hóban.

– Ezek obok, e szoros gonosz szellemeinek oltárai, – magyarázta a vezető. – A szorosnak Jagisztai a neve. Sok nagyon régi történet kering róla még ma is. Ezek a történetek éppen olyan régiek, mint a hegyek.

Fölszólítottuk, hogy mondjon el egyet-mást. A mongol nyugtalanul körülnézett és elkezdett beszélni:

– Régen történt, nagyon régen… Dzsingisz Khán unokája ült a kínai trónon és uralkodott Ázsián. A kínaiak megölték a khánjukat és egész családját ki akarták irtani. De egy öreg szent láma megmentette a császár feleségét és kis fiát, akiket gyors tevéken elvitt a nagy falon túlra, ahonnan idekerültek a mi sivatagjainkra. A kínaiak sokáig keresték a menekülők nyomát és végül is kitudták, hogy hová mentek. Gyors lovakon erős kínai csapatot küldtek ki az elfogásukra. A kínaiak már-már utólérték a menekülő trónörököst, de a láma könyörgésére olyan sűrű havazás kerekedett, hogy csak tevék tudtak a havon haladni, de lovak nem. Az a láma egy félreeső kolostorból való volt. Mi magunk is eljutunk oda. Hogy odaérhessünk, át kell kelnünk a Jagisztaion. Az öreg láma éppen itt, ezen a helyen, hirtelenül megbetegedett és holtan bukott le a nyeregből. Ta Szin Lo, a nagy khán özvegye könnyekre fakadt. Látván a kínai lovasokat ott lenn a völgyben közeledni, mégis folytatni akarta útját a szoros felé. De a fáradt tevék minden pillanatban megálltak. Az asszony nem tudta, hogyan kell őket továbbhaladásra bírni. A kínai lovasok egyre közeledtek. Már örömkiáltásuk is hallható volt, mert azt hitték, hogy a markukban van a díj, amelyet a mandarinok a trónörökös elfogására kitűztek. Az anya és fia fejét majd visszaviszik Pekingbe, hogy ott a nép a Tchien-Menen kigúnyolhassa. A megrémült anya égnek emelve fiát, így kiáltott föl:

– Mongolország földje és istenei, tekintsetek annak a férfiúnak a sarjadékára, aki híressé tette a mongol nevet a világ egyik végétől a másikig! Ne engedjétek meg, hogy Dzsingisz Khan húsa elpusztuljon.

Ebben a pillanatban meglátott egy fehér egeret, amely egyik közeli sziklán ült. Az egér a térdére ugrott és így szólt:

– Ide küldtek, hogy megmentselek. Menj nyugodtan tovább és ne félj, azok az emberek, akik téged és fiadat, titeket, akikre dicső élet vár, üldöznek, elérték életük végét.

Ta Szin Lo nem értette, hogyan tud egy kis egér háromszáz embert föltartóztatni. Az egér visszaugrott a földre és így folytatta:

– Én Jagisztai vagyok, a Tarbagatai démona, hatalmas vagyok és az Istenek kedvelnek. De mivel kétségbe vontad a csodát teremtő egér hatalmát, mától kezdve a Jagisztaion veszedelemben lesznek úgy a jók, mint a gonoszok.

Az özvegy és fia megmenekült. Jagisztai azonban ma sem ismer kegyelmet. Résen kell lennie az embernek, ha ezen a szoroson megy keresztül, mert a hegy démonja mindig készen áll arra, hogy az utast tőrbe csalja.

A Tarbagatai gerincének minden magaslatán sok obo van. Egy helyen valóságos torony volt kövekből. Úgy látszott, hogy a démon várt bennünket.

Amikor megkezdtük a kapaszkodást a főgerincre, az arcunkba éles, hideg szelet fújt, amely ott fütyült és üvöltött körülöttünk, azután a fölöttünk levő lejtőkről letépett egész hótömegeket dobott reánk. Semmit sem ismertünk meg körülöttünk, sőt az előttünk levő legközelebbi tevét sem láthattuk.

Hirtelen lökést éreztem. Körülnéztem. Semmi különöset sem láttam. Kényelmesen ültem hússal és kenyérrel megtöltött két nyeregtáskám közt, de… nem láttam tevémnek a fejét. A teve eltűnt. Úgy látszik, megcsúszott és valami szűk szakadékba zuhant, míg a nagy nyeregtáskák egy sziklán fönnakadtak. Jagisztai démonja ezúttal csak tréfált, de úgy látszott, hogy ezzel a tréfával nem éri be, mert csakhamar egyre növekvő haragot mutatott.

Dühös szélrohamokkal le akart tépni bennünket és podgyászunkat a tevékről, állatainkat földre akarta teríteni és megfagyott hódarabokkal el akarta venni a levegőnket és a szemünk világát. A mély hóban órák hosszat csak nagyon lassan vonszoltuk magunkat előre. Végre kis völgybe érkeztünk, amelyben a szél ezerhangú erővel fütyült és üvöltött. Besötétedett. A mongol ide-oda futkosva az utat kereste. Végre visszatért, a karjaival hadonászott és ezt mondta:

– Eltévedtünk. Itt kell tehát éjjeleznünk. Ez nagy baj, mert itt nincs fa a kályha számára, a hidegség pedig még nagyobb lesz.

Összefagyott kezeinkkel nagynehezen sátrat vertünk a szélben és beleállítottuk az itt használhatatlan kályhát. A sátrat hóval födtük be, az összefútt hótömegekbe hosszú lyukakat ástunk és tevéinket a letérdelés «dzuk, dzuk» parancsszavával arra kényszerítettük, hogy e lyukakba feküdjenek. Azután a podgyászunkat bevittük a sátorba.

Társam sehogysem tudott belenyugodni abba, hogy föl nem használt kályha mellett fagyoskodva töltse el az éjjelt.

– Kimegyek tüzelőfáért, – mondta határozottan.

Fejszét ragadott és kiment. Egy óra mulva nagy darab távirópóznával jött vissza. Megfagyott ujjait dörzsölgetve így szólt:

– Tudjátok meg ti Dzsingisz Khánok, ha fejszét fogtok és arra kissé balra fölfelé mentek, kidöntött távírópóznákat találtok. Megismerkedtem a jó Jagisztaial, aki megmutatta nekem a póznákat.

Nem messzire tőlünk volt az orosz távíróvonal, amely a bolsevikok napjai előtt Irkutszkot Uliasszutaival kötötte össze, de a mongolok a kínaiak parancsára kidöntötték és a drótot elrabolták. A póznák tehát most a szorosan átkelő utasok megmentőivé lettek. Nekik köszönhettük, hogy meleg sátorban tölthettük az éjjelt és meleg vacsorát, forró húslevest metélttel, ehettünk a haragos Jagisztai uralmi területének középpontján.

Másnap korán reggel ismét rátaláltunk az útra. Két-háromszáz lépésnyire lehetett a sátrunktól. Tovább folytattuk az utat a Tarbagatai hegyláncán át.

Az Adair folyó völgyének kezdetén sok karminpiros csőrű mongol varjút láttunk a sziklák körül keringeni. Arrafelé mentünk és egy lónak meg lovasának holttestére bukkantunk. Csak nem régen pusztulhattak el. Hogyan, nehéz volt kitalálni. Szorosan egymás mellett feküdtek, a kantárszár a férfi jobbkezére volt csavarva. Szúrt seb vagy lövés helye nem volt látható. A férfi arcvonásait nem lehetett felismerni. Felöltője mongolos volt, ellenben nadrágja és kabátja nem volt mongol szabású. Azon tépelődtünk, mi érhette a lovast és lovát. Mongolunk lehorgasztotta a fejét és súgva, de határozottan ezt mondta:

– Ez Jagisztai bosszúja. A lovas a déli obon nem mutatott be áldozatot és ezért őt is, lovát is megfojtotta a démon.

Túl voltunk végre a Tarbagatai hegyláncon. Lábunknál az Adair völgye terült el. Ez szűk, zeg-zugos sík terület, amely követi a hegyláncokkal bekeretezett folyót és kövér fű fedi. A szétrombolt távíróvonal két részre osztotta a völgyet. Az uliasszutai-irkutzki táviróvonal szétrombolását Kínának Mongolországban követett aggressziv politikája tette szükségessé.

Nemsokára nagy juhnyájakkal kezdtünk találkozni, amelyek a hó alatt a nagyon tápláló füvet keresték. Egyes helyeken yakok mutatkoztak és a hegyek magasabb ereszkedőin ökrök. Pásztort azonban csak egyetlenegyszer láttunk, mert az ország lakói szemlátomást kerülték az átutazókat. Sőt még jurtát sem lehetett az úton találni. A nomádok nagyon ügyesen tudják kiválasztani a téli szállásnak való helyet. Gyakran kerestem föl télen mongol jurtákat, amelyek olyan védett helyen voltak, hogy én, aki a szeles lapályról jöttem, úgy éreztem, mintha melegházban lennék.

Amikor útközben egy nagyobb juhnyájhoz közeledtünk, a nyáj nagyobb része azonnal elvonult. Amikor még közelebb mentünk, a kisebbik részből is eltávozott harminc vagy negyven állat és fölugrott a hegymeredeken. Messzelátómmal azután a következő felfedezést tettem: a nyájnak ama részében, amely még most is ott állott, csupa közönséges juh volt. A nagyobbik részben, amely a lapályon át vonult el, mongol antilopok (gazella gutturosa) voltak, míg azok az állatok, amelyek fölmásztak a hegyre, argálik (ovis Argali) voltak. Az egész társaság, az argálikkal együtt, az Adair-völgy lapályán legelészett. A völgy nyilván jó legelő volt még most télen is. A folyó sok helyen nem volt befagyva és itt-ott nagy gőzfelhőt láttam a nyílt víz fölszínén. Nehány antilop és argáli felénk nézdegélt.

– Most majd megkísérlik utunk keresztezését, – mondotta a mongol nevetve. – Az antilopok nagyon mulatságos állatok. Néha mérföldekre elfutnak, hogy a lovakat megelőzve, előttük az utat keresztezhessék és ha ez megtörtént, ismét nyugodtan legelnek.

Én már ismertem az antilopok e sztratégiáját és elhatároztam, hogy vadászat céljára kihasználom. A vadászatot a következő módon szerveztük meg: egy mongolt a málhás tevével ugyanabban az irányban tovább hagytunk menni. Mi hárman többiek legyezőalakban szétváltunk és az úttól jobbra a nyáj felé tartottunk. A nyáj azonnal meglepetve bámult, mert az ő etikettjük azt kívánta, hogy egyidőben kell keresztezniök az utat mind a négy lovas előtt. Körülbelül háromezer állat lehetett együtt és ez az egész hadsereg céltalanul futkosott egyik oldalról a másikra. Tökéletes volt a kavarodás. Öt állat két sorban ama pont felé rohant, ahol én voltam. Nagyot kiáltottam és lőttem. Az állatok azonnal megállottak és e közben, részben egymást átugorva, rakásra buktak. Ijedtségüket drágán kellett megfizetniök, mert alkalmat adott nekem arra, hogy négyszer lőhettem és két pompás állatot leteríthettem. A barátom még nálamnál is szerencsésebb volt, mert csak egyszer lőtt bele a vele párhuzamosan rohanó nyájba és egy lövéssel két állatot lőtt le.

Az argálik időközben még magasabbra másztak föl a hegyre és ott, mint a katonák, sorban állottak föl. Élesen figyeltek bennünket. Még e nagy távolságból is világosan fölismerhettem izmos testüket, hatalmas fejüket és erős szarvukat.

Zsákmányunk összeszedése után az előre lovagolt mongol után rugaszkodtunk, hogy folytassuk utunkat. Sok helyen juh-tetemet láttunk, a nyakuk föl volt tépve és lágyékukról le volt rágva a hús.

– Ez farkasok munkája, – mondta a mongol. – Ezen a vidéken mindig sok a farkas.

Még több antilopnyájjal találkoztunk és mindannyiszor addig vágtattak mellettünk, míg előttünk átugorhattak az út másik oldalára. Mihelyt ez sikerült, szép csöndesen megálltak és békességben tovább legeltek. Egyszer, hogy az antilopokat elbolondítsam, a tevémet az ellenkező irányba fordítottam. Az egész nyáj azonnal elfogadta a kihívást, új útirányommal párhuzamosan kezdett vágtatni, amíg csak előttem kényelmesen át nem juthatott az út túlsó felére. Azután ismét visszafordítottam a tevémet, mire az állatok is belefogtak az előbbi manőverbe és így azután visszakerültek első legelőhelyükre. Másik alkalommal ugyanegy nyájjal szemben háromszor ismételtettem meg ezt a fogást és nagyon jól mulattam ezeknek az állatoknak ostoba szokásán.

Nagyon kellemetlen éjjelt kellett ebben a völgyben eltöltenünk. Megállapodtunk a befagyott folyó partjának olyan helyén, ahol magas, előreugró szirt megvédett bennünket a szél ellen. Tűz égett a kályhánkban, az üstben forró víz volt, tehát a sátrunk is meleg volt és kellemes. Éppen pihenni akartunk és már örültünk a vacsorának, amikor közvetetlenül a sátor mellett hirtelenül pokoli vonítást és nevetést hallottunk, amire a völgy másik oldaláról hosszúra elnyújtott, siralmas üvöltés felelt.

– Farkasok, – mondta a legnagyobb nyugalommal a mongol, mialatt fogta a revolverét és kiment. Hosszabb ideig nem jött vissza. Végre lövést hallottunk és kisvártatva belépett a sátorba a mongol.

– Kissé megijesztettem őket. Az Adair partján egy teve hullája közül gyűltek össze.

– Remélhetőleg nem a mi tevéinket támadták meg?

– Majd tüzet rakunk a sátoron kívül, akkor békében hagynak bennünket.

Vacsora után aludni tértünk. Sokáig ébren feküdtem és hallgattam a tűzben égő fa ropogását, a tevék mélyen sóhajtó lélekzését és a farkascsordák távoli üvöltését. Végezetül mégis csak elaludtam. Nem tudtam, meddig aludtam, amikor egy oldalamat érő erős lökés fölébresztett. Szorosan a sátor szélénél feküdtem és kívülről a legcsekélyebb ceremónia nélkül keményen nekiment valami az oldalamnak. Azt hittem, talán valamelyik teve volt, amely a sátor nemezfalát rágdosta. Mauzerommal nagyot ütöttem a fal felé. Éles ordítás hallatszott, amit gyorsan elfutó lábak zaja követett.

Reggel farkasnyomokat találtunk a sátor közvetetlen közelében. Odamerészkedtek és a sátorfal alatt kapargatni kezdtek. A rablók egyike bizonyára daganattal a fején volt kénytelen visszavonulni. A mongol nagykomolyan ezt mondta:

– A farkasok és a sasok Jagisztai szolgái.

Ez azonban nem akadályozza meg a mongolokat abban, hogy farkasra vadásszanak. Baylei herceg táborában tanuja voltam egykor ilyen vadászatnak. A mongol lovasok legjobb lovaikon utólérték a síkon a farkasokat és súlyos bambuszfütykössel, aminek tashur a neve, agyonverték. Egy orosz állatorvos megtanította a mongolokat arra, hogyan lehet a farkasokat sztrichninnel megmérgezni, de ezt az eljárást csakhamar abbahagyták a mongolok, mert féltették a kutyáikat, a nomádok hű barátját és szövetségesét. A sast és az ölyvet azonban sohasem bántják a mongolok, sőt még etetik is. Ha állatot ölnek, mint ahogyan mi a kutyának vetünk oda élelmet, ők a levegőbe dobnak húsdarabokat, amelyeket a sasok és ölyvek röptükben kapnak el. A sasokat és ölyveket nagyra becsülik azért, mert elriasztják a varjakat és szarkákat, amelyek veszedelmesek a marhára és a lóra nézve, mert az állatok hátán levő sebeket fölkaparják és összevagdossák.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET. A halál helye.

Tevéink lassan és egyenletesen ballagtak északi irányban. Naponta huszonöt-harminc mérföldet tettünk meg. Egy kis kolostor közelébe jutottunk, amely az úttól balra volt. A kolostor épületei négyszöget alkottak és vastag oszlopokból készült vastag kerítés vette körül. A kerítés mindenik oldalának közepén nyílás volt, amely az épületnégyszög középpontján levő templom négy ajtajához szolgált. A templom kínai stílusban épült, vörösre lakkozott oszlopokkal és hajlított tetővel és jóval túlmagaslott a lámák körülötte levő alacsony lakóházain. Az út másik oldalán volt valami, ami kínai erődnek látszott, a valóságban azonban kereskedelmi telep (dugun) volt. A kínaiak ugyanis telepeiket mindig erődszerűen építik, kettős, egymástól néhány lépésnyire levő fallal. Minden eshetőségre készen rendesen húsz-harminc teljesen felfegyverzett emberük van ott benn. Ezeket a dugunokat veszedelem esetén erődként használják föl és hosszabb megszállást is ki tudnak benne tartani.

A dugun és a kolostor közt, az úthoz valamivel közelebb, néhány nomádnak a tábora volt. Lovaikat és marháikat seholsem lehetett látni. Ezek a mongolok bizonyára már hosszabb idő óta voltak itt és marháikat a hegyekben hagyták. Több jurtán sokszínű, háromszögletű zászló lengedezett, annak jeléül, hogy ott betegek vannak. Néhány jurta közelében magas oszlopok voltak, hegyükön mongol sipkával, ami azt hirdette, hogy az illető jurták gazdái meghaltak. A lapályon kóborgó kutyafalkák elárulták, hogy a holttestek a közelben, vagy a szakadékokban, vagy pedig a folyóparton feküdtek.

Táborukhoz közeledve, veszett dobolást, fuvola melankólikus hangját és éles, őrült kiáltást hallottunk. Mongolunk, aki előre ment, hogy hírt szerezzen, azt, jelentette hogy néhány mongol család jött ide a kolostorba, mert Jahanszti Hutuktutól vár segítséget, akinek az a híre, hogy csodálatos gyógyító ereje van. Bélpoklosság és fekete himlő támadta meg ezeket az embereket, akik nagy útról jöttek, de a Hutuktu nem volt a kolostorban, hanem Urgába ment az Élő Buddhához. Kénytelenek voltak tehát varázsló orvosok segítségét kérni.

A betegek egymásután meghaltak. A megérkezésünket megelőző napon a huszonhetedik halottat tették ki a síkságra.

Még beszélgettünk az esetről, amikor a jurták egyikéből egy varázsló orvos lépett ki. Öreg ember volt, félszemén hályog, arca himlőhelyes. Rongyokba volt öltözve. Csípőjéről több színes rongy lógott le. Dob és fuvola volt nála. Kék ajkán habot, szemében őrületet láttunk. Hirtelen forgolódni és hosszú lábának ezerszeres kificamításával, vállának ezerszeres rángatásával táncolni kezdett, miközben verte a dobot, fuvolázott, nagyokat kiáltott, őrjöngött, magát mindig gyorsabb mozdulatokra erőszakolta, míg végre halványan és véres szemmel a hóra zuhant, ahol tagjai tovább reszkettek és továbbra is összefüggéstelenül kiáltozott. Ilyen módon gyógyította a doktor betegeit. Őrültségével meg akarta ijeszteni a gonosz szellemeket, a betegség okozóit.

Egy másik varázsló orvos piszkos, iszapos vizet adott inni betegeinek. Ez a víz, mint nekem elmondták, az Élő Buddha fürdővize volt, aki ebben mosta meg «isteni», a szent lótuszvirágból született testét.

– «Om, om!» – kiabálta szakadatlanul a két varázsló.

Mialatt a doktorok az ördöggel viaskodtak, a beteg emberek magukra voltak hagyatva. Nagy lázban feküdtek báránybőrbundák és köpenyek egész halmaza alatt, félrebeszéltek, dühöngtek és ide-oda hánykolódtak. A szénserpenyő mellett még egészséges felnőttek és gyermekek egykedvűen beszélgettek, teáztak és pipáztak. A szenvedők és halottak közt annyi ijesztő nyomort láttam ezekben a jurtákban, hogy nem tudom leírni.

Erre gondoltam: Ó, nagy Dzsingisz khán, aki olyan jól megértetted Ázsia és Európa sorsát, aki életedet a mongol név dicsőségének szentelted, miért nem világosítottad föl saját népedet, amely még mindig megőrizte régi erkölcsét, becsületességét és békés szokásait, hogy védve legyen ilyen halál ellen? A karakorumi mauzoleumban évszázadok folyamán szétporladt csontjaidnak szembe kellene szállaniok egykoron nagy, a fél civilizált világtól rettegett néped gyors kihalásával!

Ez járt a fejemben, amikor a biztos halált várók táborát láttam és hallottam a haldokló férfiak, nők és gyermekek nyögését, kiáltozását és dühöngését. Valahol messze éhes kutyák vonítottak és egyhangúan szólt a kifáradt varázsló dobja.

Előre! Nem tudtam tovább nézni az iszonyat e képét. Amikor megint úton voltunk, az az érzés nehezedett reánk, mintha a borzasztó helyről valami ijesztő, láthatatlan szellem követne bennünket. A betegségek ördögei? Vagy csak az iszonyat képei? Vagy éppen azoknak a lelke, akiket ott a mongol sötétség oltárán áldoznak föl? Megmagyarázhatatlan félelem fogott el bennünket. Csak miután letértünk az útról és egy erdős hegyháton át egy katlanba léptünk, ahonnan nem volt látható sem a Jahantszi Kure kolostor, sem a dugun, sem a haldokló mongolok sírja, csak akkor lélekzettünk ismét szabadabban.

Nagy tóhoz érkeztünk. A Tiszingol volt. Partján nagy orosz ház állott, a távíróállomás Koszogol és Uliasszutai közt.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET. Gyilkosok közt.

Amikor a távíróállomáshoz közeledtünk, egy szőke fiatal ember, az állomás Kanine nevű hivatalnoka jött elénk. Némi zavarral éjszakai szállást ajánlott föl a házában. Belépésünkkor egy magas, szikár férfi állt föl az asztal mellől és határozatlan magatartással felénk tartott, de amellett nagyon is figyelmesen vizsgálgatott bennünket.

– Vendégek, – mondta nekik Kanin, – Khathylba utaznak, magánszemélyek, idegenek, külföldiek…

– Aha, – mondta a másik nyugodtan, mintha megértette volna.

Amikor övünket megoldottuk és nagykeservesen kibújtunk a nehéz mongol köpenyből, a magas férfi nagyon buzgón sugdolódzott a gazdánkkal. Hallottam, hogy amikor az asztalhoz közeledtünk, ezt mondta neki:

– Tehát kénytelenek vagyunk elhalasztani.

Kanine csak biccentett egyet a fejével.

Az asztalnál még mások is ültek, köztük Kanine segédje, fehér arcú, magas szőke ember, aki mindenféléről fecsegett. Félig bolond volt. Ott volt Kanine felesége is, sápadt, fiatal, kimerültnek látszó, ijedtszemű teremtés, akinek arca elárulta, hogy félelem kínozza. Mellette egy körülbelül tizenöt éves, fiatal, rövidhajú leány ült, aki férfi módjára volt öltözve. Még Kanine két kis fia is ott volt a szobában.