Part 3

A karatuzi Csekának is annyi mindenfélét fecsegtünk, hogy mindent megkaptunk, amit csak óhajtottunk. Kerületük jövendő fejlődésére vonatkozó nagyszerű tervet terjesztettünk elő, eléjük tartottuk, hogy utakat és hidakat építünk nekik, ami képessé teszi őket arra, hogy Urianhaiból fát, a Szajanok hegyeiből vasat és aranyat, Mongolországból marhát és bőröket exportáljanak. Mekkora dicsősége lesz ez a szovjetkormány teremteni akarásának! Körülbelül egy óra hosszáig tartott az óda, amelyet elénekeltünk nekik. És mire befejeztük, a Cseka tagjai teljesen megfeledkeztek iratainkról. Személyesen cserélték ki lovainkat, személyesen rakták föl málhánkat a kocsira és jó sikert kívántak nekünk. Oroszország határán ez volt az utolsó idegpróba.

Amikor az Amyl völgyén haladtunk át, kegyes volt hozzánk a szerencse. A komp közelében a karatuzi milicia egyik tagját találtuk. Ennek a katonának a kocsiján több fegyver és automata pisztoly volt, többnyire Mauzer, egy expedició fölszerelésére szánva, amelynek néhány kozáktiszt fölkutatása végett be kellett járnia Urianhait. Ez óvatosságra intett, mert nagyon könnyen összetalálkozhattunk volna ezzel az expedicióval és nem voltunk bizonyosak abban, vajjon zengzetes frázisaink iránt éppen olyan megértést tanusítanak-e a katonák is, mint a Cseka tagjai. A katonához intézett kérdések révén megtudtuk, mi lesz az expedició útja. A legközelebbi faluban ezzel a katonával egyazon házban háltunk meg. Ki kellett nyitnom podgyászomat és mindjárt észrevettem, hogy a katonánk csodálkozva pillant útizsákomra.

– Mi tetszik magának annyira?

Ezt susogta:

– Nadrág… nadrág…

Városi polgártársaimtól vastag fekete posztóból való, egészen új lovagló nadrágot kaptam. Ez a nadrág vonta magára a milicember vágyakozó figyelmét.

– Ha magának nincs más nadrágja… – jegyeztem meg, miközben megfontoltam új barátom ellen irányuló támadó tervemet.

– Nincs, – felelte szomorúan. – A szovjet nem ad nadrágot. A szovjetemberek azt mondják, ők is nadrág nélkül járnak. És az én nadrágom már teljesen tönkrement. Nézzen csak ide.

E szavakkal fölemelte köpenyének alsó részét. Odanéztem és valóban nem tudtam, hogyan volt képes ebben a nadrágban megmaradni, mert akkora lyukak voltak rajta, hogy inkább hálónak látszott, mint nadrágnak, hálónak, amelyen még egy kis cápa is átbújhatott volna.

– Eladja? – kérdezte a katona.

– Azt nem tehetem, mert nekem is szükségem van rája. – Feleltem határozottan.

Pár percig gondolkodott. Majd odalépett hozzám és azt mondta:

– Menjünk ki és beszéljünk a dologról. Itt nem igen lehet.

Kimentünk és mindjárt elkezdte:

– Nos, hogy vagyunk? Maguk Urianhaiba mennek. Ott a szovjetbankónak nincs értéke, úgy, hogy semmit sem tud majd vásárolni, pedig ott rengeteg coboly, rókabőr, hermelin és aranypor van, amit a lakosság fegyverért és patronért nagyon szívesen elcserél. Mindegyikünknek van fegyvere. Ha nekem adja a nadrágot, adok még egy fegyvert és száz patront.

Mintha nem érteném, mit akar, ezt feleltem:

– Nem kell nekünk fegyver. Bennünket megvédenek az irataink.

– Nem is úgy értem, – szakított félbe, – hanem a fegyvert majd becserélheti prémre és aranyra. Azonnal odaadom a fegyvert.

– Hja úgy, erről van szó. Igen ám, de ez nagyon kevés ezért a nadrágért. Maga most Oroszországban seholsem kaphat nadrágot. Egész Oroszország nadrág nélkül jár és a maga fegyveréért éppen csak egy cobolybőrt kapnék. De mit kezdjek egy darab bőrrel?

Így értem el vágyam teljesülését. A milickatona megkapta a nadrágomat és én egy fegyvert kaptam száz patronnal és azonkívül még két automata pisztolyt, egyenként negyven patronnal. Most annyira föl voltunk fegyverkezve, hogy megvédhettük magunkat. Még arra is rábeszéltem a nadrágom szerencsés tulajdonosát, szerezzen nekünk a fegyverviselésre engedelmet. Ezzel aztán a törvény is, a hatalom is a mi oldalunkon volt.

Egyik félreeső faluban három lovat vásároltunk, kettőt hátasnak, egyet málhásnak, vezetőt fogadtunk és elláttuk magunkat szárított kenyérrel, hússal, sóval, vajjal. Miután ott huszonnégy óráig pihentünk, megkezdtük az utat föl az Amylnak a Szajan-hegységbe, Urianhai határára. Reméltük, hogy ott már nem akadunk bolsevikokra.

A Tuba torkolatától három napi útra, a mongol Urianhai terület határán, elhagytuk az utolsó orosz falut. E három napon törvényt nem ismerő néppel voltunk folytonos érintkezésben, állandó veszedelem környékezett bennünket és mindig hirtelen halál leselkedett reánk. Csak vas akaraterőnk, hidegvérünk és nem tágító makacsságunk segített keresztül minden veszedelmen és őrzött meg attól, hogy lezuhanjunk a mélységbe, amelynek fenekén oly sokan feküdtek, akiknek nem sikerült, mint nekünk, a szabadsághoz való kezdő lépést megtenniök. Talán nem volt elegendő kitartásuk és hidegvérük, talán nem rendelkeztek azzal a költői tehetséggel, hogy utakról, hidakról, aranybányákról ódát zengjenek, vagy talán nem volt fölösleges nadrágjuk.

KILENCEDIK FEJEZET. A Szajanok területén.

Sűrű, fiatal erdő vett körül bennünket. A sokszínű lombozatukat már elvesztő bokrok és fák közt a magas, már sárguló fűben alig lehetett az útnyomot meglátni. Az Amyl régi, már elfeledett szorosán voltunk. Ezen szállították huszonöt évvel ezelőtt a készleteket, gépeket és munkásokat az Amylvölgy számos, most elhagyott aranybányája számára. Az út végig kanyarodott a gyorsan folyó Amyl mentén, azután mély erdőbe hatolt, miután mocsaras vidéken, amellyel tele van ez a veszedelmes szibériai láptalaj, sűrű bozótosokon, hegyeken és tágas réteken vitt keresztül.

Vezetőnk, aki valószínűleg kitalálta, mi az igazi célunk, aggodalmaskodva a földre tekintett és így szólt:

– Három lovas ment el erre patkolt lovon. Talán katonák.

Aggodalma megszűnt, mikor felfedezte, hogy a nyomok oldalt elágaztak, azután ismét visszatértek az útra.

– Nem lovagoltak tovább, – mondta ravaszul mosolyogva.

– Kár, – feleltük. – Kellemesebb lett volna, ha társaságban utazhatunk.

A paraszt megsímogatta a szakállát és nevetett. Kijelentésünk nyilván nem hatott rá.

Utunkban elhaladtunk egy aranybánya mellett, amelyet egykoron nagyszerűen berendeztek, most azonban elhagyatva, épületeit feldúlva találtuk. A bolsevikok minden gépet, készletet, sőt az épületek egyes részeit is elvitték. Közelében sötét, mogorva templom volt, összetört ablakokkal, letépett kereszttel és elégett toronnyal, a mai Oroszország szomorú, de jellegzetes ismertetője. Az őr éhező családja állandó veszedelemben élt a bányában. Elmondták nekünk, hogy ezen az erdővidéken egy vörös banda kóborolt, amely elrabolt mindent, ami még megmaradt a bánya területén, fosztogatta a bánya leggazdagabb részét és az így nyert aranyat távoli falvakban megitta és eljátszta. E falvakban a parasztok bogyókból és burgonyából készítik a tiltott votkát és aranysúlyáért szokták eladni. Ha ezzel a bandával összeakadunk, ez a halálunkat jelentette volna.

Három nap mulva átléptük a Szajan-hegység északi gerincét, átlovagoltunk az Algiak határfolyón és e naptól kezdve Oroszországon kívül voltunk, Urianhai területén.

Ebben a csodálatos, a legkülönbözőbb természeti kincsekben gazdag országban a mongol törzsek egyik, ma csak hatezer lélekre terjedő és lassanként kihaló ága lakik. Nyelve teljesen elüt a mongolok többi tájnyelvétől és életideálja az «örök béke» elve. Urianhaiban az oroszok, a mongolok és a kínaiak már régóta kísérleteztek a közigazgatással. Mindannyian maguknak követelték a szuverénitást ezen a területen, amelynek szerencsétlen lakói, a szojotok, éppen ezért mindhárom parancsolónak kénytelenek voltak adót fizetni. Ennek következtében ez az ország számunkra nem volt teljesen biztos menedékhely. Milickatonáktól már hallottunk arról az expedicióról, amely az Urianhaiba való előnyomulásra készülődött. Most a parasztunktól megtudtuk, hogy a Kis-Jenisszei mellett levő falvakban és a messzebb délre levő helységekben vörös különítmények alakultak, amelyek mindenkit, aki a kezük közé került, kiraboltak és megöltek. Legutóbb megöltek hatvankét tisztet, aki Urianhaion át Mongolországba akart jutni; kiraboltak és megöltek egy kínai kereskedő-karavánt és megöltek néhány német hadifoglyot, aki megszökött a szovjetparadicsomból.

A negyedik napon mocsaras völgybe érkeztünk, ahol nyílt erdők közt magányos orosz ház állott. Itt elbúcsúztunk vezetőnktől, aki sietett, hogy hazaérhessen, még mielőtt a hó elzárja előle az utat a Szajanokon át. A ház tulajdonosa vállalta, hogy tízezer szovjetrubelért elvezet minket a Szeybi folyóhoz. Mivel fáradt lovainkat pihentetnünk kellett, elhatároztuk, hogy huszonnégy órát itt töltünk.

Éppen teáztunk, amikor házigazdánk leánya ezt kiáltotta: jönnek a szojotok! És hirtelen négy fölfegyverzett szojot hatolt a szobába. A fejükön hegyes kalap volt és ránk vigyorogva mondták:

– Mendé! (Jó napot!)

Azután rögvest, minden ceremónia nélkül, kikutattak bennünket. Átható tekintetüket egész fölszerelésünk egyetlen gombja, egyetlen szegélye sem kerülte el. Egyikük, aki mintha a helység merinje (rendőrfő) vagy kormányzója lett volna, politikai fölfogásunkat kezdte tudakolni. Láthatólag tetszett neki, hogy a bolsevikokat bírálgattuk, mert nyíltan kezdett velünk beszélni.

– Maguk jó emberek. Nem szeretik a bolsevikokat. Mi segítségükre leszünk.

Megköszöntem és neki ajándékoztam a vastag ezüstzsinórt, melyet az övemen hordtam.

Mielőtt beköszöntött az est, elhagytak bennünket azzal, hogy reggel visszatérnek. Sötétedett. Kimentünk, hogy kimerült legelő lovaink után nézzünk. Azután visszamentünk a házba. Vidáman beszélgettünk vendégszerető gazdánkkal, amikor az udvarról egyszerre patkócsattogás és durva hang hallatszott. A következő percben öt, puskával és karddal fölfegyverzett vörös katona lépett be. Megborzongtam. A szívem hevesebben kezdett dobogni. Tudtuk, hogy a vörösök ellenségeink voltak. Asztrakán sapkájukon ott volt a vörös csillag és karjukon a vörös háromszög. Ahhoz a különítményhez tartoztak, amely a kozáktiszteket hajszolta.

Sandán nézve bennünket, levetették köpenyeiket és leültek. Mi kezdtük meg a beszélgetést azzal, hogy utunk célja hídak, utak és aranybányák vizsgálgatása. Tőlük aztán megtudtuk, hogy nemsokára megérkezik a parancsnokuk még hét emberrel és hogy a gazdánkat akarják vezetőnek a Szeybi folyóhoz, ahol véleményük szerint a kozáktisztek rejtőzködnek.

– Ez éppen jó, – mondtam, – legalább együtt utazhatunk.

Az egyik katona azt felelte, hogy ez a tiszt-elvtárstól függ.

Beszélgetésünk közben belépett a szojot kormányzó. Tetőtől-talpig végigmustrálta az újonnan érkezetteket és azt kérdezte tőlük:

– Miért vettétek el a szojotok jó lovait és a rosszakat hagytátok itt nekünk?

A katonák kinevették.

– Jusson eszetekbe, hogy idegen országban vagytok, – válaszolta a nevetésre fenyegetőző hangon a szojot.

– Vigyen el az ördög! – kiáltott az egyik katona.

De a szojot nyugodtan az asztalhoz ült és átvette a csésze teát, amelyet a háziasszony töltött neki. A beszélgetés megszűnt. A szojot megitta a teát, elszítta hosszú pipáját, azután fölállott.

– Ha holnap reggelig a lovak vissza nem kerülnek gazdáikhoz, – mondta – akkor majd elmegyünk értük.

E szavakkal megfordult és kiment.

A katonák arcán látható volt az aggodalom. Nemsokára egyikük mint küldönc eltávozott, míg a többi lehorgasztva fejét, szótlanul ült. Késő este megjött a tiszt többi hét emberével. Amikor jelentést kapott a szojotról, összeráncolta a homlokát és ezt mondta:

– Ez baj. A mocsaras területen kell átmennünk, ahol minden domb mögött egy szojot fog reánk leskelődni.

Úgy látszott, hogy igazán nagyon aggódik. Izgatottsága következtében szerencsére nem sokat törődött velünk. Megnyugtattam és megigértem, hogy ezt az ügyet holnap rendbe hozom a szojottal. A tiszt durva marha és ostoba fickó volt, akinek csak az volt a vágya, hogy jutalmul a kozáktisztek elfogatásáért előléptessék és attól félt, hogy a szojot megakadályozhatja a Szeybihez való eljutását.

Napkeltekor a vörös különítménnyel együtt útnak indultunk. Miután már körülbelül tizenöt kilométert megtettünk, messzi a bokrok között két lovast láttunk. Szojotok voltak. A hátukon puska.

– Várjon egy pillanatig, – mondtam a tisztnek. – Majd tárgyalok velük.

Amilyen gyorsan csak bírta a lovam, elvágtattam. A lovasok egyike a szojot-kormányzó volt, aki így szólt hozzám:

– Maradjon a különítmény mögött és segítsen nekünk.

– Jól van, – feleltem. – De beszélgessünk kissé, hadd higyjék azok az emberek, hogy tárgyalunk.

Kis idő mulva kezet fogtam a szojottal és visszatértem a katonákhoz.

– Minden rendben van, – kiáltottam. – Folytathatjuk utunkat. A szojotok nem fogják utunkat zavarni.

Tovább indultunk. Amikor egy nagy réten mentünk át, nagy távolságban két szojotot pillantottunk meg, aki teljes vágtatással egy hegyre lovagolt föl.

Szépen, fokozatosan véghezvittem a szükséges manővert, azaz útitársammal együtt a különítmény mögé kerültem. A mi hátunk mögött már csak egy katona maradt, akinek baromi külseje volt és irántunk nyilvánvalóan nagyon ellenséges indulattal viseltetett. Alkalmam nyílt, hogy kísérőmnek csak ezt az egy szót súghattam: «Mauzer» és már láttam, hogy nagygondosan kigombolta nyeregtáskáját és kissé kihúzta belőle pisztolyának agyát.

Csakhamar megértettem, miért nem kísérelték meg a katonák, noha tapasztalt erdei emberek voltak, hogy vezető nélkül jussanak a Szeybihez. Az Algiak és a Szeybi közt az egész terület csupa hegylánc, melyet mély, mocsaras völgyek szakítanak meg. Átkozott és veszedelmes vidék. Gyakran térdükig elsülyedtek a lovak, megbotlottak és lábuk beleragadt a lápi haraszt gyökerébe. Gyakran elestek úgy, hogy mi alájuk kerültünk, nyeregrészek összetörtek és elszakadt a kantárszár. Sőt néha annyira besüppedtünk, hogy a lovasok térdéig ért a föld. Az én lovam egyszer egész mellével és fejével a vörös folyós iszapba sülyedt. Utána elesett a tisztnek a lova és a tiszt fejét egy kő megsebesítette. Kísérőm térdét egy fa sebesítette meg. Néhány katona is lezuhant és megsérült.

A lovak nagyokat fújtattak. Valahonnan rekedt és nyugtalanító varjúkárogás hallatszott. És az út még csak rosszabb lett. A nyom továbbra is a mocsáron vitt át, de az utat kidőlt fák tuskói elzárták. Ha a lovak átugrották a tuskókat, gyakran mély lyukakba szorultak bele. Mi és a katonák tele voltunk vérrel és iszappal és nagyon féltünk, hogy lovaink teljesen ki fognak merülni. Az út egy nagy részén le kellett szállnunk és vezetnünk kellett a lovakat. Végül széles mocsárhoz érkeztünk, amelyet haraszt födött és sziklatuskók körítették. Itt nemcsak a lovak, hanem a lovasok is féltestükkel sülyedtek a látszólag feneketlen posványba. A mocsár egész felülete vékony tőzegtelep volt, amely fekete rothadó vízzel telt tavat fedett be. Amikor végre beláttuk, hogy csak úgy haladhatunk előre, ha egymástól nagyobb távolságban, egyenként megyünk, akkor valóban a felszínen tudtuk magunkat tartani, de a léptek alatt hajladozott minden, mint a vékony jég. Helyenként valósággal hullámzott a talaj.

Hirtelen három lövés hallatszott. Hangjuk nem volt erősebb, mint a Flóbert-fegyveré, de igazi lövések voltak, mert a tiszt és két katona a földre bukott. A többi katona fegyvert ragadott és megrettenve az ellenséget kereste. Hamarosan még négy ember került ki a nyeregből. Ekkor észrevettem, hogy a mi utóvéd katonánk fölemeli fegyverét és éppen engem vesz célba. De az én Mauzerem gyorsabb volt az ő fegyverénél és ezért folytathatom most elbeszélésemet.

– Rajta! – kiáltottam a barátomnak. Most mi is részt vettünk a lövöldözésben. Nemsokára seregestől jelentek meg a mocsáron a szojotok. Levetkőztették az elesetteket, a zsákmányon megosztoztak és ismét birtokukba vették lovaikat.

Egy órai nagyon nehéz út után meredeken kellett felkapaszkodnunk és nemsokára fákkal födött fensíkra értünk. A kormányzóhoz közeledve így szóltam:

– A szojotok tulajdonképpen nem is olyan nagyon békés emberek.

Keményen rám nézett és ezt válaszolta:

– Nem szojotok voltak, akik öltek.

Igaza volt, mert abekan-tatárok voltak szojot ruhában, akik a bolsevikokat megölték. Ezek a tatárok úton voltak, hogy gulyáikat és méneseiket Urianhaion át Oroszországból Mongolországba hajtsák. Vezetőjük és közbenjárójuk egy kalmuk láma volt.

Másnap reggel kis orosz telephez érkeztünk és néhány lovast vettünk észre, aki az erdőből kémlelődött. Fiatal és bátor tatáraink egyike a leggyorsabb vágtában feléjük tartott, de csakhamar megfordult és megnyugtató mosolygással tért vissza.

– Minden rendben van, – kiáltotta nevetve. – Csak tovább előre!

Jó széles úton, egy magas fakerítés mentén haladtunk tovább, amely rétet határolt. Ezen sok vapiti vagy ahogyan még másként mondják izubr legelt, amely állatot az oroszok a szarváért tenyésztik. Mert ezt a szarvat, amíg fiatal, nagy áron megvásárolják a tibeti és kínai gyógyszerkereskedők. Megfőzve és megszárítva panti a neve és nagyon drágán adják el a kínaiaknak.

A telepesek nagy félelemmel fogadtak bennünket.

– Hála Istennek, – mondta új háziasszonyunk. – Azt hittük…

Elnyelte a mondanivalóját és férjére nézett.

TIZEDIK FEJEZET. Csata a Szeybi mellett.

Folytonos veszedelem kifejleszti az ember éberségét és ítélőképességét. Amilyen fáradtak voltunk, nem vetköződtünk le és lovainkat se nyergeltük le. Mauzer-pisztolyomat a kabátomba dugtam és szemügyre vettem az embereket. Az első, amit észrevettem, egy puskának az agya volt a nagy ágy – parasztoknál szokásos – vánkoshegye alatt. Azután észrevettem, hogy vendéglátónk alkalmazottai állandóan be-kijárnak, hogy tőle parancsokat vegyenek át. Bár hosszú volt a szakálluk és a ruhájuk nagyon piszkos, mégsem látszottak egyszerű parasztoknak. Nagyon figyelmesen néztek bennünket és engemet, meg barátomat sohasem hagytak egyedül a ház urával. Egyáltalán nem értettük a dolgot. De bejött a szojot kormányzó és látván a feszélyezett helyzetet, a szojotok nyelvén elmondott házigazdánknak mindent, amit rólunk tudott.

– Bocsássanak meg kérem, – mondta a telepes, – de hiszen tudják, hogy manapság tízezer gyilkos és rabló közt csak egy becsületes ember akad.

Ezután egészen nyiltan beszélt. Vendéglátó gazdánk megtudta, hogy egy bolsevik banda kozáktiszteket keresve, akik az ő házában élnek, meg fogja támadni az ő birtokát. Egy különítmény teljes megsemmisítéséről már hallott. A mi elbeszélésünk azonban nem tudta teljesen megnyugtatni az öreg embert, mert füléhez jutott, hogy a vörösök egy nagy különítménye közeledik Uszinszki kerület határa felől, mert üldözi azokat a tatárokat, akik marháikkal déli irányban Mongolországba akarnak kiszabadulni.

– A legnagyobb aggodalommal várjuk őket minden percben, – mondta nekem a házigazdánk. – Szojotom éppen most jött meg és jelentette, hogy a vörösök már átkeltek a Szeybin és a tatárok harcra készülődnek.

Azonnal kimentünk, hogy nyergeinket és málhatáskáinkat megvizsgáljuk. Azután száron vezetve lovainkat, elbújtattuk őket az ott levő cserjésben. Fegyvereinket és pisztolyainkat készenlétben tartottuk és állást foglaltunk a kerítés mellett, hogy bevárjuk közös ellenségünket. Egy óra telt el izgató várással. Ekkor az erdőből hozzánk futott az egyik munkás és azt súgta:

– Átjönnek a mi mocsarunkon… Az ütközet megkezdődött.

És szavainak igazolásául az erdőn keresztül valóban egyetlenegy puskalövés hallatszott. Nemsokára különböző fajtájú fegyverek egyre élesebb ropogása kezdődött. A lárma a ház felé közeledett. Majd patkócsattogást és a katonák durva kiáltását hallottuk. Hirtelen három vörös ugrott be a házba az útról, ahol most két irányból lövöldöztek rájuk a tatárok. Vadul káromkodtak. Egyikük a házigazdánkra lőtt, aki összerogyott és térdre bukott, amikor a vánkos alatt levő fegyvert akarta megragadni.

– Ti kik vagytok? – kiáltotta durván az egyik katona felénk fordulva és fegyverét felemelve. Mauzereinkkel feleltünk és pedig olyan eredményesen, hogy csak egy katona, aki hátrább maradt az ajtó közelében, tudott megmenekülni, de az udvaron egyik munkás kezébe jutott, aki megfojtotta. Állt a harc. A vörösök az út mellett elfutó árokban a háztól háromszáz lépésnyire lefeküdtek és viszonozták az őket bekerítő tatárok tüzelését. Néhány katona a házhoz futott, hogy pajtásainak segítsen. De íme most házigazdánk munkásainak szabályszerű sortüzét hallottuk. Nyugodtan és pontosan lőttek, akárcsak hadgyakorlaton. Öt vörös katona az úton elesett, a többiek pedig az árokban kerestek födözéket. Kis idő mulva megállapítottuk, hogy az ároknak ama végéhez másztak, amely legközelebb volt az erdőhöz, ahol lovaikat hátrahagyták. A fegyverropogás mindegyre távolodott. Nemsokára láttuk, hogy ötven-hatvan tatár a réten át üldözi a vörösöket.

Két napig pihentünk itt a Szeybi mellett. Kiderült, hogy házigazdánk munkásai, számszerint nyolcan, tisztek voltak, akik a bolsevikok elől elrejtőztek. Engedelmet kértek, hogy elkísérhessenek bennünket, amibe beleegyeztünk.

Így tehát, amikor utunkat folytattuk, nyolc fölfegyverzett tiszt volt a födözetünk és három málháslovunk volt. Áthaladtunk a Szeybi és Ute folyók közt elterülő szép völgyön. Mindenütt pompás legelőket találtunk sok nyájjal. De abban a két-három házban, amely az út mellett volt, egyetlen élő embert sem tudtunk találni. Félelmében elbújt mindenki, amikor a vörösökkel való harc híre ide érkezett. Másnap megmásztuk a Daban nevű magas hegyláncot. Azután tág, leégett erdőterületen haladtunk át, ahol kidőlt fák mellett vitt az utunk. Majd újra völgybe szálltunk le, amelynek fenekét hullámos partvidék elrejtette előlünk. E hullámok mögött folyt a Kis-Jenisszei, az utolsó nagy folyó mielőtt az igazi Mongolországba jut az ember.

A folyótól mintegy tíz kilométernyire az erdőből fölszálló füstoszlopot vettünk észre. Két tiszt előre ment kémszemlére. Sokáig nem adtak életjelt és mivel attól féltünk, hogy valami baj érte őket, harcra fölkészülve, óvatosan a füst felé tartottunk. Mikor a közelébe értünk, sok ember hangját hallottuk, közöttünk a mi tisztjeink hangos nevetését is.

Egy rét közepén nagy sátort láttunk, ágakból készült két fekvőhellyel és körülötte körülbelül ötven-hatvan férfit. Mihelyt kijutottunk az erdőből, felénk futottak és nagy örömmel üdvözöltek. Orosz tisztek és katonák nagy táborához jutottunk, akik Szibériából való menekülésük után az urianhai orosz telepesek és gazdag parasztok házaiban éltek.

– Mit csinálnak itt? – kérdeztük meglepetve.

– Ohó, hát semmit sem tudnak arról, ami történt? – felelt egy meglehetősen öreg ember, aki Osztrovszky ezredesnek mondta magát. Urianhaiban a katonai népbiztos megparancsolta, hogy a huszonnyolc évnél idősebb férfiakat mind mozgósítani kell. Ezekből az elvtársakból alakult különítmények most mindenfelől közelednek Belocarszk város felé. Kirabolják a telepeseket és a parasztokat és mindenkit megölnek, aki a kezükbe kerül. Itt rejtőztünk el előlük!

Az egész tábornak csak tizenhat fegyvere és három bombája volt. Az utóbbinak a tulajdonosa egy tatár ember volt, aki kalmuk vezetőjével Mongolország nyugati részében levő nyájaihoz iparkodott. Elmondtuk utunk célját és azt a szándékunkat, hogy Mongolországon keresztül a Csöndes-Óceán legközelebbi kikötőjéig hatoljunk. A tisztek arra kértek, vigyem őket magammal. Beleegyeztem.

További utunkon megállapították hírszerzőink, hogy ama paraszt házának közelében, akinek bennünket kompon a Kis-Jenisszei folyón kellett átszállítania, nincsenek elvtársak. Siettünk, amennyire csak lehetett, hogy lehetőleg hamar elhagyhassuk a Jenisszei veszedelmes zónáját és eltűnhessünk a túlsó parton levő erdőségben. Havazott. De a hó mindjárt el is olvadt. Esti szürkület előtt hideg északi szél kerekedett, amely vékony ködöt hozott magával.

Késő este érkezett társaságunk a folyóhoz. Az ott lakó telepes szívesen fogadott bennünket és noha még jég úszkált a folyón, mindjárt ajánlkozott, hogy átvisz bennünket, a lovainkat pedig átúsztatja. Tárgyalásunkat végighallgatta a telepes egyik munkása, egy vörös hajú, kancsal fickó. Az egész idő alatt föl s alá futkosott. Hirtelen eltűnt. Gazdánk, mikor ezt észrevette, hangjában a félelem kifejezésével, ezt mondta:

– A faluba futott és idehozza az elvtársakat. Rögtön át kell kelnünk a folyón.