Állatok, emberek és istenek =

Part 16

Chapter 163,311 wordsPublic domain

Virradatkor még más templomokat és imahelyeket is fölkerestünk, meglátogattuk az orvosi iskola múzeumát, a csillagászati célokat szolgáló tornyot és az udvart is, ahol a bandik és a fiatal lámák napi reggeli birkózó gyakorlataikat végezték. Más helyen a lámák nyilazásban gyakorolták magukat. Néhány előkelőbb láma meleg ürühúst, teát és vad hagymát szolgált föl nekünk.

A jurtába visszatérvén, hasztalan próbáltam aludni. Sok mindenféle kérdés járta át a fejemet.

– Hol vagyok? Mely korszakban élek?

Tudtam, hogy homályosan érzem valami nagy eszme, valami óriási terv, valami leírhatatlan emberi fájdalom láthatatlan érintését.

Ebéd után a tábornok azt mondta, hogy be fog mutatni az Élő Buddhának. Mivel az Élő Buddhától nagyon nehezen lehet kihallgatást kapni, nagyon megörültem ennek a kínálkozó alkalomnak. Automobilunk nemsokára megállott az isten palotáját körülvevő vörös-fehér csíkos fal kapuja előtt. Kétszáz láma rohant elő sárga és vörös ruhában, hogy a Dchiang Dchünt, a tábornokot üdvözölje ezzel az elfojtott tiszteletteljes suttogással: «Khán! Hadisten!» Tágas csarnokon vezettek keresztül bennünket, amelynek kemény vonalait a félhomály enyhítette. Nehéz faragott ajtók szolgáltak a palota belső részébe. A csarnok mélyében daisz állott, sárga selyem vánkossal befödött trónussal. A trónus támlája vörös volt, arany szegéllyel. Két oldalán sárga selyemből készült faliernyők voltak, kínai fenyőből készült cifra keretben. A trónus mellett üvegszekrények állottak, tele Kínából, Japánból, Indiából és Oroszországból származó műtárgyakkal. A trónus előtt levő hosszú, alacsony asztal mellett nyolc mongol nemes ült. Elnökük nagyon tiszteletreméltó, okos, energikus arcú és nagy, átható szemű öreg ember volt. Megjelenése buddhista szenteknek drágakő-szemmel ellátott ama faszobraira emlékeztetett, amelyeket a tokiói múzeum buddhizmusnak szentelt részében láttam, ahol a japánok Amida, Daunichi-Buddha, Kvanon istennő és a jókedvű öreg Hotei régi szobrait mutogatják.

Ez az ember Jahantszi Hutuktu volt, a mongol minisztertanács elnöke, akit messzi Mongolország határán túl is tiszteltek. A többi jelenlevők miniszterek, khánok és Khalkha legfőbb fejedelmei voltak. Jahantszi Hutuktu fölszólította Ungern bárót, hogy az ő oldalán foglaljon helyet. Számomra európai széket hoztak. Ungern báró tolmács segítségével tudtára adta a minisztertanácsnak, hogy nehány nap mulva eltávozik Mongolországból és figyelmeztette a minisztereket, védjék meg a Dzsingisz khán utódai számára kivívott szabadságot, mert a nagy császár lelke még él és azt követeli a mongoloktól, hogy újra hatalmas nép legyenek és hogy mindazokat az ázsiai királyságokat, amelyeken egykor ő uralkodott, egyetlen nagy középázsiai állammá egyesítsék.

A tábornok fölemelkedett. A többiek mind követték példáját. Mindeniktől külön-külön komolyan elbúcsúzott. Jahantszi láma előtt mélyen meghajolt. Jahantszi Hutuktu kezét a báró fejére tette és megáldotta őt.

A tanácskozó teremből mindjárt ahhoz az orosz stílusban épült házhoz mentünk, amely az Élő Buddha személyes lakóhelye. A házat vörös és sárga lámák, szolgák, a Bogdo tanácsosai, hivatalnokok, jövendőmondók, doktorok és kegyeltek serege teljesen körülvette. E ház kapujától a palota külső faláig hosszú, vörös kötél húzódott, amelynek vége künn a falon át lelógott. A zarándokok letérdelve egy ott álló szerzetesnek selyem hatykot vagy egy darab ezüstöt szoktak adni. Ha valaki megérinti a kötél végét, amelynek belső vége a Bogdo kezében van, akkor közvetetlen összeköttetésbe jut a szent, ujjászületett Élő Istennel. Azt hiszik, hogy a teveszőrből és lószőrből készült kötélen át áldás áramlik ki az imádkozókhoz. Minden mongol aki megérintette a misztikus kötelet, zarándokútjának jeléül vörös szalagot visel a nyaka körül.

Nagyon sokat hallottam a Bogdo khánról, mielőtt alkalmam nyílt, hogy megláthattam. Hallottam, hogy nagyon hajlik az alkoholélvezetre és ebbe is vakult bele, hallottam, hogy külsőleg mennyire szereti a nyugati kultúrát és hogy feleségével együtt, aki az ő nevében sok küldöttséget és hírhozót fogad, mélyen a kancsó fenekére szokott nézni.

Abban a szobában, amelyet a Bogdo magán-dolgozószobául használt, két láma-titkár volt. Ezeknek éjjel-nappal őrizniök kellett az ott levő ládát, amelyekbe nagy pecsétjei voltak rejtve. Az egész terem a lehető legegyszerűbb volt. Egy alacsony kínai lakkasztalkán a Bogdo írószerszáma feküdt és egy sárga selyembe burkolt skatulya kis pecsétekkel, amelyeket a kínai kormány és a Dalai Láma adott neki. Mellette alacsony karosszék volt és egy bronz szénserpenyő vas kályhacsővel. A falakon a Szvasztika jelei és tibeti meg mongol föliratok voltak láthatók. A karosszék mögött kis oltár állott arany Buddha-szoborral, amely előtt két faggyúgyertya égett. A padlót vastag, sárga szőnyeg födte.

Amikor beléptünk, az Élő Buddha a szomszédos szobában levő kis magán-imaszekrénynél volt. Ebbe a szobába senkinek sem szabad belépnie, kivéve magát a Bogdo khánt és a Kanpo-Gelongot (a gelongok legfőbb rangja), akinek az a föladata, hogy a templomi szertartásokat rendezze és az Élő Buddhának magányos imáiban segédkezzék. Az egyik titkár azt mondta, hogy a Bogdo ma reggel nagyon izgatott volt. Délben ment az imaszekrényhez.

A sárga tan komolyan imádkozó főnökének hangját sokáig hallottuk. Azután egy másik ismeretlen hang szólalt meg. A szekrénynél a föld Buddhája az ég Buddhájával beszélgetett – legalább ezt mondták a lámák.

– Várjunk kissé, – indítványozta a báró. – Talán nemsokára kijön.

Várakozás közben a tábornok Jahantszi lámáról beszélt. Elmondta, hogy ha Jahantszi nyugodt, éppen olyan, mint más ember, ellenben ha meg van hatva és mélyen elgondolkozik, akkor dicsfény látható a feje körül.

Félóra mulva a láma-titkárok egyszerre csak nagy félelmet mutattak. A szekrényhez való bejárat mellett hallgatództak. Azután arccal a földre borultak. Az ajtó lassan kinyílt és belépett Mongolország császárja, az Élő Buddha, ő szentsége Bogdo Djebtszung Damba Hutuktu, külső Mongolország khánja. Kövér, öreg ember volt. Komoly, símára beretvált arca a katolikus egyház bíborosaira emlékeztetett. Sárga selyemből készült, fekete szegélyű mongol kabát volt rajta. A vak ember szeme tágra meredt. Nehézkesen a karosszékbe roskadt és ezt susogta:

– Írjátok!

Az egyik titkár mindjárt papirost és kínai íróecsetet vett elő. A Bogdo lediktálta iménti látomását és amit mondott, meglehetősen zavart volt és éppenséggel nem hangzott érthetően. A következő szavakkal végződött:

– Ezt láttam én, a Bogdo Hutuktu Khán, amikor a nagy, bölcs Buddhával beszéltem, akit a jó és a gonosz szellemek vettek körül. Bölcs lámák, Hutuktuk, Kanpok, Marambak és szent Gheghenek adjatok feleletet látomásomra!

Befejezvén diktátumát, letörölte homlokáról az izzadságot és megkérdezte, ki van jelen. A titkárok egyike letérdelve ezt felelte:

– Ungern báró khán Dchiang Dchün és egy idegen.

A tábornok bemutatott a Bogdónak, aki üdvözlete jeléül fejet hajtott. A tábornok és a Bogdo halkan beszélgetett egymással. A nyitott ajtón át megláttam az imaszoba egy részét. Láttam egy nagy asztalt több könyvvel, amelyek közül nehány nyitva volt, nehány pedig a földön feküdt, egy szénserpenyőt vörösen izzó faszénnel és egy kosarat, amelyben egy juhnak a jóslásra szolgáló lapockacsontja és bele volt. A báró nemsokára fölkelt és meghajolt a Bogdo előtt. A tibeti a báró fejére tette a kezét és e közben imát mormolt. Azután a maga nyakáról levett egy ikont és a báró nyakába akasztotta.

– Ön nem fog meghalni, hanem az élő lények legfőbb alakjában újra fog születni. Gondoljon erre ujjászületett hadisten, a hálás Mongolország khánja.

Nyilvánvaló volt, hogy az Élő Buddha megáldotta a «véres tábornokot» a halála előtt.

A következő két napon háromszor nyílt alkalmam arra, hogy az Élő Buddhát a Bogdo egyik barátjával, Djam Bolon burjét fejedelemmel meglátogathattam. Ezeket a látogatásokat könyvem negyedik részében fogom leírni.

Ungern báró számomra és kíséretem számára megszervezte a továbbutazást a Csöndes-Óceánhoz. Úgy volt, hogy Mandzsuország északi részéig teveháton utazunk. Mivel Uliasszutaiból levelet küldtem a pekingi francia követségnek és nálam volt Uliasszutai kínai kereskedelmi kamarájának levele, amely megköszöni, hogy a várost megóvtam a pogromtól, ezért azt terveztem, hogy előrehatolok a keletkínai vasút legközelebbi állomásáig és onnan Pekingbe megyek. Útitársamul szegődött Olufszen E. V. dán kereskedő és egy tudós turgut láma, aki szintén Pekingbe igyekezett.

Sohasem fogom elfelejteni az 1921 május 19-től 20-ra forduló éjszakát. Vacsora után Ungern báró azt indítványozta, hogy menjünk el Djam Bolon jurtájába, akivel az Urgába való megérkezésemet követő első napon ismerkedtem meg. Djam Bolon jurtája fából készült, magas, lapos síkon volt fölállítva az orosz telepítvény mögött. A bejáratnál két burjét tiszt fogadott és kísért be a jurtába. Djam Bolon középkorú, magas, vékony ember volt és az arca szokatlanul hosszú. A világháború előtt egyszerű juhpásztor volt és Ungern báróval együtt harcolt előbb a német fronton, majd a bolsevikok ellen. A burjétok nagyfejedelme volt, utódja egykori burjét királyoknak, akiket az orosz kormány megfosztott trónjuktól, mert megkísérelték a burjét nép függetlenségének megteremtését.

A szolgák dióval, mazsolával, fügével és sajttal teli tálakat hoztak és teát szolgáltak föl.

– Ez az utolsó éjjel, Djam Bolon! Ön megigérte…

– Nem feledtem el, – válaszolta a burjét. – Minden készen van.

Amikor az óra éjfélt mutatott, Djam Bolon fölkelt és kiment a jurtából. Ungern báró, mintha igazolni akarná magát előttem, így szólt hozzám:

– Azt akarom, hogy még egyszer jósolják meg a sorsomat. Ügyünk érdekében még nagyon korán lenne meghalnom…

Djam Bolon egy kicsi, középkorú asszony kíséretében jött vissza, aki keleti módra lekuporodott a szénserpenyő mellé, mélyen meghajolt és rámeresztette a szemét Ungern báróra. Arca fehérebb, keskenyebb és soványabb volt, mint aminő a mongol asszonyoké szokott lenni. Szeme fekete volt és éles. Ruhája a cigányasszonyok öltözetéhez hasonlított. Később megtudtam, hogy a burjét népnek egyik híres jövendőmondója és jósnője, cigánynő és burjét férfi leánya volt.

Övéből lassan kis zacskót húzott ki és néhány kis madárcsontot meg egy maroknyi szárított füvet vett ki belőle. Azután szaggatott, érthetetlen szavakat kezdett suttogni és időről-időre füvet dobott a tűzbe. A sátrat lassanként jó illat járta át. Éreztem szívem dobogását és ködös lett a fejem. Miután minden füvét elégette, a madárcsontokat a szénserpenyőre rakta és kis bronzfogóval újra meg újra megforgatta. Amikor a csontok megfeketedtek, megvizsgálta és ekkor félelem és fájdalom kezdett kiülni az arcára. Idegesen letépte fejkendőjét, rángatózni kezdett és rövid, éles mondatokat kiáltott.

– Látok… Látom a hadistent… Élete vége felé jár… rettenetes… utána árnyék… fekete, mint az éjszaka… árnyék… Még százharminc lépés marad… azon túl sötétség… semmi… semmit sem látok… A hadisten eltűnt…

Ungern báró lehorgasztotta a fejét. Az asszony kitárt karral a hátára zuhant. Elájult, de mintha csukott szempillája alatt fénylő pupillát láttam volna. Két burjét kivitte az élettelen alakot. Erre sokáig mély csönd lett a burjét fejedelem jurtájában. Végre Ungern báró fölkelt és magában beszélgetve, körüljárogatta a szénserpenyőt. Majd megállt és nagyon gyorsan ezt mondta:

– Meg fogok halni! Meg fogok halni!… De ez nem tesz semmit, nem tesz semmit. Az ügy már mozgásban van és nem fog meghalni… Ismerem az utat, amelyen ez az ügy haladni fog. Dzsingisz khán utódainak törzsei fölébredtek. A mongolok szívében senki sem fogja a tüzet eloltani. Ázsiában a Csöndes- és az Indiai-Óceántól egészen a Volga partjáig egy nagy állam lesz. Buddha bölcs vallása el fog terjedni északra és nyugatra. Ez a szellem győzelme lesz. Támad majd hódító és vezér, erősebb és vakmerőbb, mint Dzsingisz khán és Ugadai. Okosabb lesz és kegyesebb lesz, mint Baber szultán és kezében tartja majd a hatalmat addig a szerencsés napig, amelyen a Világ Királya földalatti fővárosából a napvilágra lép. Miért, miért nem leszek én a buddhizmus harcosainak legelső sorában? Karma miért rendelte ezt így? De így kell lennie! Oroszországnak előbb meg kell tisztulnia a forradalom gyalázatától, vérrel és elpusztulással kell megtisztulnia és mindenkinek, aki a kommunizmus híve, családjával együtt kell tönkremennie, hogy utódjai kiirtassanak.

A báró feje fölé emelte a kezét és úgy mozgatta, mintha valami ismeretlen személynek parancsokat és rendeleteket adott volna.

Virradni kezdett.

– Megjött az én időm! – mondta a tábornok. – Rövidesen elmegyek Urgából.

Gyorsan és keményen kezet fogott velünk:

– Isten önnel mindörökre. Rettenetes halállal fogok meghalni. De a világ még sohasem látott olyan terrort és olyan vértengert, aminőt most fog látni…

A jurta ajtaja becsapódott. Eltűnt. Sohasem láttam őt többé.

– Nekem is távoznom kell, mert én is ma utazom el Urgából.

– Tudom, – felelte a fejedelem. – A báró bizonyos okból hagyta önt itt. Negyedik kísérőül maga mellé adom a mongol hadügyminisztert. Ez önre nézve szükséges…

Ezt az utolsó mondatot minden egyes szót megnyomva mondta Djam Bolon. Nem kérdeztem az okát, mert megszoktam a misztériumok ez országának misztériumát és a jó és rossz szellemeket.

HARMINCKILENCEDIK FEJEZET. A nyeregfejű ember.

Miután Djam Bolon jurtájában teát ittam, gyorsan visszalovagoltam szállásomhoz, hogy kevés cókmókomat összecsomagoljam. A turgut-láma már ott volt.

– A hadügyminiszter velünk fog utazni. Ez szükséges.

– Jól van, – feleltem.

Ezzel Olufszen házához lovagoltam, ezért az én dán útitársamért. De Olufszen váratlanul kijelentette, hogy kénytelen még néhány napot Urgában eltölteni. Ez végzetes elhatározás volt a részéről, mert egy hónap mulva azt jelentették róla, hogy megölte Szepailoff aki Ungern báró eltávozása után mint városparancsnok Urgában maradt.

A hadügyminiszter, tömzsi, fiatal mongol, csatlakozott karavánunkhoz. Körülbelül hat mérföldet lovagolhattunk, amikor automobilt láttunk mögöttünk közeledni. A láma félősen beburkolódzott a köpenyébe. Éreztem, – ez az érzésem sohasem csalt meg – hogy veszedelem közeleg. Kinyitottam tehát revolverem tokját és elfordítottam a revolver zárócsapját. Nemsokára megállott mellettünk az automobil. Szepailoff ült benne mosolygó arccal és mellette két hóhérja, Chesztiakoff és Idanoff. Szepailoff rendkívül barátságosan köszöntött bennünket és ezt kérdezte:

– Önök Khazahudukban váltanak lovat? Azon a szoroson át, amelyik ott elől van, visz oda az út? Nem ismerem az utat és utól kell érnem egy hírvivőt, aki oda ment.

A hadügyminiszter azt felelte, hogy aznap este Khazahudukban leszünk és megmagyarázta Szepailoffnak az utat. Az automobil tovarohant. Amikor eltűnt a szoros túlsó felén, a hadügyminiszter megparancsolta egy mongolnak, hogy vágtasson előre és nézze meg, nem állott-e meg az automobil valahol a szoros túlsó felén. A mongol nekiindította a lovát és elrúgtatott. Lassan követtük.

– Mi a baj? – kérdeztem. – Kérem, adjon felvilágosítást.

A miniszter elbeszélése szerint Djam Bolon tegnap megtudta, hogy Szepailoff útközben utól akar érni, hogy megöljön, mert azzal gyanusít, hogy a bárót fölingereltem ellene. Djam Bolon ezt bejelentette a bárónak, aki azután az én biztosságomra rendelte el ezeket az intézkedéseket.

Az előre lovagolt mongol visszajött és jelentette, hogy az automobilt nem látni sehol.

– Mi most más útra térünk, – mondta a miniszter, – úgy, hogy az ezredes hiába fog bennünket várni Khazahudukban.

Undur Doboban északnak fordultunk és este egy fejedelem táborához érkeztünk. Itt elbúcsúztunk a minisztertől, pompás friss lovakat kaptunk és a legnagyobb gyorsasággal folytattuk utunkat kelet felé és így messzi magunk mögött hagytuk a nyeregfejű embert, akitől Van Kure közelében annyira óvott az öreg jövendőmondó.

Tizenkét nap mulva, amely idő alatt nem volt több kalandom, elérkeztünk a keletkínai vasút első állomásához. Onnan, nekem hihetetlennek tetsző kényelemben, Pekingbe utaztam.

*

A pompás szállóbeli élet kényelmének közepette sem tudtam szabadulni attól a hatástól, amelyet az Urgában eltöltött kilenc nap gyakorolt rám, amikor naponta láttam Ungern bárót, az «újraszületett hadistent». Az újságok jelentéseket közöltek a bárónak Transbajkálián át való véres előnyomulásáról. Ezek a jelentések fölélesítették emlékeimet. Sőt most, több mint hét hónap elteltével sem tudom elfeledni az őrület, az ihlettség és a gyűlölet amaz éjszakáit.

A jóslat teljesült. Körülbelül százharminc nappal azok után az események után, Ungern báró, tisztjeinek árulása következtében a bolsevikok kezébe került, akik, mint jelentették, szeptember vége felé kivégezték.

Ungern-Sternberg báró… Mint a bosszúálló Karma véres viharja száguldott végig Közép-Ázsián. Mit hagyott hátra? A katonáinak szóló, Szent János kinyilatkoztatásával végződő szigorú parancsot:

– Ne álljon senki az orosz nép lelkét megrontók és megölők megbosszulásának útjába. A forradalmat ki kell irtani a világból. Tőle óvott bennünket Szent János látomása: «És az asszony fel volt öltözve bíborba és bársonyba és fölékesítve arannyal és drágakővel és gyöngyökkel, kezében tartva egy arany poharat, telve undoksággal és az ő paráznaságának tisztátalanságával. És homlokára e név vala írva: Titok. A nagy Babilon, a paráznaságok és föld undokságainak anyja. És láttam ez asszonyt megrészegedve a szentek vérétől és Jézus vértanuinak vérétől.»

Emberi dokumentum ez, dokumentuma az orosz tragédiának, talán dokumentuma a világ tragédiájának.

De a mongol jurtákban és a burjétok, mongolok, kirgizek, kalmukok és tibetiek tábortüzeinél a juhpásztorok tovább fogják mesélni a keresztesvitézek és tengeri rablók e fiának legendáját.

– Egy fehér harcos jött északról. Fölszólította a mongolokat, hogy tépjék szét rabláncaikat, amelyek le is hullottak a fölszabadított földre. Ez a fehér harcos az újraszületett Dzsingisz khán volt. Megjósolta valamennyi mongol legnagyobbikának eljövetelét, aki el fogja terjeszteni Buddha nemes tanát és Dzsingisz khán, Ugadai és Kublai khán utódainak hatalmát. Így lesz!

Ázsia fölébredt és fiai most merészen beszélnek.

A világ békéjére jó lesz, ha mint a bölcs építők, Ugadai és Baber szultán tanítványai, nem pedig mint «a pusztító Tamerlan gonosz démonjainak» képviselői fognak föllépni.

NEGYEDIK RÉSZ. AZ ÉLŐ BUDDHA.

NEGYVENEDIK FEJEZET. Az ezer örömök szerencsét adó kertjében.

Mongolországban, a csodák és misztériumok országában lakik mindannak a megőrzője, ami titokzatos és ismeretlen, az Élő Buddha, ő szentsége Djebtszung Damba Hutuktu Khán vagy Bogdo Gheghen, Ta Kure főpapja. A soha meg nem haló Buddha inkarnációja ő, képviselője a szellemi császárok szakadatlan, titokzatosan folytatódó ágának, akik 1670 óta uralkodnak és Buddha-Amitabha nemesítő szellemét egyesítik magukban Chan-ra-zival vagy a «hegyek szánalmas szellemével». Minden benne gyökerezik, a napmitosz, a Himalája titokteljes hegycsúcsainak varázsa, az indiai pagodáról szóló elbeszélések, a mongol császároknak – egész Ázsia császárjainak – fanyar fensége, a kínai bölcsek régi, ködös legendái, a brahminok gondolataiba való behatolás, az «erényes rend» szerzeteseinek szigorú életszabályai, az örökké vándorló harcosok, az oletok khánjaikkal, Batur Hun Taigi és Guszhi bosszúja, Dzsingisz khán és Kublai khán büszke hagyománya, a lámák klerikális-reakciós pszihológiája és a tibeti királyok misztériuma, akiknek sorát Szrong-Tszang-Gampa nyitotta meg és Paszpa sárga szektájának kegyelmetlensége. Ázsiának, Mongolországnak, Pamirnak, a Himalájának, Mezopotámiának, Perzsiának és Kínának egész összefolyó története körülveszi az urgai Élő Istent. Nem csoda, hogy a Volga mellett, Szibériában, Arábiában, az Eufrát és a Tigris közt, Indokínában és a Jegestenger partján tisztelik a nevét.

Urgában való időzésem alatt többször fölkerestem az Élő Buddha lakóhelyét, beszéltem vele és megfigyeltem életmódját. A tudós Marambák közt levő kegyeltjei sokat beszéltek nekem róla. Láttam, amikor horoszkópokat olvas le, hallottam jóslásait, alkalmam nyílt, hogy könyveinek és kéziratainak régi archivumába tekinthettem, amelyek valamennyi Bogdo khán életének leírását és jóslását tartalmazzák. A lámák nagyon nyíltszívüek voltak velem szemben, mert Narabancsi Hutuktujának levele megnyerte számomra a bizalmukat.

Az Élő Buddhának, mint a lámaizmusban mindennek, kettős személyisége van. Okos, éleselméjű és energikus, de egyszersmind iszákos, ami megvakulását okozta. Amikor megvakult, a lámák kétségbeestek. Néhányuknak az volt a véleménye, hogy a Bogdo khánt meg kell mérgezni és Buddha egy másik inkarnációjának kell a helyét elfoglalni. Mások ellenben rámutattak azokra a nagy érdemekre, amelyeket a főpap a mongolok és a sárga tan követői szerint szerzett. Elhatározták tehát, hogy az isteneket óriási Buddha-szoborral ellátott nagy templommal fogják kiengesztelni. Ez azonban nem segített a Bogdo szemevilágán. De az eset alkalmat adott neki arra, hogy azoknak a lámáknak, akik a probléma megoldására nézve a nagyon radikális módszert pártolták, segítségére legyen, hogy hamarább léphessenek át a fölsőbb életbe.

A Bogdo khán állandóan az egyház és Mongolország sorsán töpreng. De ugyanekkor haszontalan játékokat űz. Nagyon tetszik neki a tüzérség. Egy volt orosz tiszt két öreg ágyút ajándékozott neki, amiért a Tumbaiir Hun címet kapta, ami azt jelenti, hogy «szívemhez közelálló fejedelem». Ezt a két ágyút ünnepnapokon a vak ember nagy gyönyörűségére elsütik. Automobil, gramofon, telefon, kristály, porcellán, kép, illatszer, hangszer, ritka állat és ritka madár, elefánt, a Himalájából való medve, majom, indiai kígyó és papagály, mindezt ott lehet találni az «Isten» palotájában, de mindenről hamar megfeledkeztek.

Urgába az egész lámai és buddhista világból jönnek zarándokok és ajándékok. A palota kincstárosa, a tiszteletreméltó Balma Dorji, egyszer elvitt magával abba a nagy csarnokba, amelyben az ajándékokat őrzik. Drága tárgyak páratlan múzeuma ez. Vannak ott olyan ritka dolgok, amelyeket Európa múzeumaiban nem is ismernek. A kincstáros, amikor egy ezüst lakattal elzárt szekrényt nyitott ki, így szólt:

– Itt a Bei Kem folyóból való tiszta aranyrögök, Kemchickből származó fekete cobolyprémek és csodatévő szarvasagancsok vannak. Ebben a skatulyában, amelyet az orochonok küldtek, drága ginszeng-gyökér és jószagú mósusz van. Ez itt a «befagyott tenger» partjáról való borostyán, amelynek súlya százhuszonnégy liang (körülbelül tíz font). Itt indiai drágaköveket, szagos zebetet és Kínából való faragott elefántcsontot lát.

Sokáig beszélt a kiállított tárgyakról és valóban csodálatos volt, amit láttam. A szemem előtt hevertek: ritka prémek csomagjai; fehér bíber, fekete coboly, fehér, kék és fekete róka és fekete párduc; teknősbékacsontból való kicsiny, szépen faragott skatulyák, amelyekben tíz-tizenöt méter hosszú, indiai selyemből szőtt, pókháló finomságú hatykok voltak; kicsiny, arany fonalakból készült táskák, tele gyöngyökkel, indiai ráják ajándékával; drága gyűrűk zafirokkal és rubinokkal Kínából és Indiából; nagy, csiszolatlan gyémántdarabok; rozmárfogak, amelyeket a Behring-szoros partjának primitív művészei faragtak ki; és még sok minden, amit nem is tudok leírni. Egy másik szobában szekrények voltak csupa Buddha-szoborral, amelyek aranyból, ezüstből, bronzból, elefántcsontból, korallból, gyöngyházból és jószagú, ritka színű fából készültek.

– Bizonyára tudja, hogy ha hódítók törnek be olyan országba, amely tiszteli az isteneket, akkor a hódítók széttörik és ledöntik a szobrokat. Így történt több mint háromszáz esztendeje, amikor a kalmukok rohanták meg Tibetet és megismétlődött ez Pekingben, amikor 1900-ban európai csapatok kifosztották a palotát. Vegye csak elő valamelyik szobrot és nézze meg jól.

Fölemeltem a hozzám legközelebb levő fa-Buddhát és megvizsgáltam. Valami mozgott és zörgött a belsejében.