Part 2

Ajas. Emeld, emeld fel hozzám; megijeszteni Nem fogják őt e frissontású vérnyomok, Ha én nemzém s valóban apja gyermeke. Korán kell már apjának zord erkölcsein Edződnie, hogy hozzá hasonló legyen. Oh gyermek, légy apádnál sokkal boldogabb, S másban hozzá hasonló! Nem lészsz így silány. De most is már irigylem boldogságodat, Hogy e bajoknak egyikét sem érezed; Mert öntudatlan élet a legédesebb, Míg megtanulsz szenvedni és örvendeni. S ha ezt elérted, ellenségeink előtt Mutasd meg akkor, mily atyának vagy fia. Addig viruljon ifjuságod enyhe lég Lehelletétől s légy anyádnak öröme. Tudom, nem lesz a hellenek közt senki sem, Ki gúnynyal bántson, bárha nem leszek veled. Mert őriződül, fáradhatlan gyámodul Teukrost hagyom, bár most a távolban bolyong, Az ellenséget hajtva gyors vadász gyanánt. Ti pajzshordó vitézek, tengerparti nép, Reátok bízom e közös szolgálatot, Jelentsétek Teukrosnak kivánságomat: E gyermeket vigye hazámba s adja át Telamonnak és anyámnak, értem Eriboeát;[17] Hogy mindkettőnek majdan támaszuk legyen Öregségökben, míg a sírba szállanak. Fegyverzetem ne adja díjul senkinek Sem pályabiró, éltem megrontója sem.[18] Hanem fiam, ki ettől vetted nevedet,[19] Te tartsd meg ezt a hétszeres bőrtől fedett Áttörhetetlen pajzsot, s forgasd szíjadon; A többi fegyvert temessétek el velem.

(Tekmessához.)

Te vidd magaddal gyorsan most e gyermeket, Zárd be az ajtót, és ne sóhajts, ne zokogj A sátorok közt – sirni mindig kész a nő. – El innen gyorsan! nem bölcs orvoshoz való, A bajra ráolvasni, melyet vágni kell.[20] Kar. E lázas izgatottság félelembe ejt; Éles beszéded nem kedvem szerint való. Tekmessa. Mily szándék forr szivedben, Ajas, én uram? Ajas. Ne kérdj, ne faggass. A szerénység szép erény. Tekmessa. Oh jaj mint félek! Kérlek gyermekedre és Az istenek nevére, ne hagyj minket el! Ajas. Nagyon gyötörsz már. Nem tudod, hogy többet én Az isteneknek semmivel sem tartozom? Tekmessa. Mondj istenes szót. Ajas. Azt intsd, a ki rád ügyel. Tekmessa. Nem hallgatsz hát rám? Ajas. Már nagyon sokat fecsegsz. Tekmessa. Mert félek, Ajas! Ajas (a szolgákhoz). Gyorsan ajtót zárjatok! Tekmessa. Az égre, szánj meg! Ajas. Esztelennek tartalak, Ha azt hiszed, hogy rajtam most erőt vehetsz.

(Mind el a sátorba. A kar egyedül marad.)

Első versszak.

Kar. Oh hires Salamis, te szép Hullámverte sziget, mi boldog Vagy te, mily ragyogó a fényed! Míg én szegény, ah! mi hosszú idője már, Hogy itt sanyargok Ida gyepes mezőin, Emésztve örökkön éltemet Nehéz harczaimon, S gyötrő sejtelem ül Szivemen, hogy a czél A komor Hades iszonyú tanyája.

Első ellenversszak.

S im most annyi veszély után Ajas szörnyü bajával küzdök, Kit – oh jaj! jaj! a düh lepett meg. Csatára küldted egykoron, oh hazám, Ki hős erőtől duzzadt; s ime most szivünket Kínozza barangoló lelke. Dicső tetteinek Hírét dicstelenül Megölé, megölé A botor, gonosz Atridák haragja.

Második versszak.

És ah! szegény agg anyja, kinek fejét Fehér havával belepte a vénülő nap, Ha fia szörnyű kórját Hallja, keserve nem Lesz csendes zokogás, mint a madárdal, Melyet bús csalogány zeng; nem, ijedt sikoltás Hangja tör ki szivéből, Mellét sujtja kezével, És fehér haja szálait szaggatja.

Második ellenversszak.

Jobb volna, ha a sír éje borulna rá, Ki oly nemes törzsből született, legelső Volt az achæi nép közt, S ősei szellemét Im elvesztve bolyong téveteg úton. Oh szegény apa! Mily gyászt visz a hír fiadról! Oly szörnyű nyomor érte, Milyen kivüle senkit Nem ért még soha Aeakos fajában.

(Ajas jő a sátorból Tekmessával és gyermekével.)

Ajas. A végtelen hosszú idő napfényre hoz Minden titkot, s elrejti a nyilvánvalót; E földön semmi sem váratlan; megtörik Az eskü láncza, a makacsság vértje is. Im engem is, ki oly keményszivű valék, Olajba mártott vas gyanánt meglágyított E nő; sajnálom özvegységben hagyni őt, Ellenségim közt, s árvaságban fiamat. Megyek hát most a tengerparti rét felé, S lemosva tisztító fürdővel szennyemet, Pallas súlyos haragját megengesztelem: S ha majdan láb nem járta helyre akadok, Mély gödröt ások és elrejtem kardomat, E gyűlölt fegyvert, hogy ne lássa semmi szem; Őrizze ott lenn Hades és az éjhomály. Mert a mióta ezt ajándokul vevém Hektor gyűlölt kezéből: Argos népe közt Nem szállt rám attól fogva semmi jó soha. Igaz, mit a halandók közmondása tart: Haszontalan az ellenség ajándoka. Jövőre hát meghajlunk majd az istenek Előtt, és megbecsüljük Atreus fiait. Uralkodók ők, hódolat való nekik. Miért nem? Hisz a legszörnyűbb, a legerősb Meghódol a fenségnek; im a zúzmarás Tél visszalép a dús gyümölcsü nyár elől; Az éj komor homálya elfut, ha a nap Fehér fogatján fénynyel tündökölve jő; A vad szelek fuvallatára elpihen A tenger sóhajtása; a mindenható Álom feloldja lánczát, nem köt szüntelen. S mi miért ne tudnánk tenni józan ész szerint? Immár tudom, hogy ellenségemet csak úgy Szabad gyűlölnöm, mintha egykor újra jó Barátommá lehetne, és barátomért Csak annyit tennem, annyira szeretnem őt, Miként ha nem maradna mindig jó barát; Hisz a barátság leggyakrabban csalfa rév. De erre nézve jól tudom már, mit tegyek. Most menj be asszony, s kérd az istenek kegyét, Hogy teljesüljön minden, mit szivem kiván.

(Tekmessa el a sátorba gyermekével.)

Ti meg, barátim, tiszteljétek úgy szavam, Mint ez; s ha megjő Teukros, mondjátok neki, Hogy gondoljon rám, s hozzátok szives legyen. Én most megyek, hová mennem kell; ti pedig Tegyétek azt, mit mondtam, s nem sokára tán Halljátok, hogy megszüntek szenvedéseim.

(El. A kar egyedül marad.)

Versszak.

Kar. Szivem megrendül a gyönyörtől s felszökik. Vígan, vígan! Pán! Pán! Oh jer Pán, jer a tengeren, A hóverte Kyllenia[21] Sziklás ormairól jövel, Királyom, isteni tánczvezér, Ragadj el nysai[22] knososi tánczra,[23] Melyre nem mesterek tanítnak. Lejteni, szökni van ma kedvem. Jer Ikaros hullámain át, dicső király Apollo,[24] Oh delosi isten jöjj, S maradj közöttünk kegyesen örökké!

Ellenversszak.

Feloldta Ares iszonyú gyötrelmemet.[25] Vigan, vigan! Most Zeus, Most már újra virad derűs Nap sugára a tengeren Keresztül suhanó hajókra, Hogy Ajas elfeledé baját, S megint dús áldozatot mutat be Ősi szokás szerint az égnek. Minden enyészik az idővel; Semmi sem lesz hallatlan előttem, a mióta Ajas Szörnyű dühe váratlan Lecsillapult s harcza Atridákkal.

(A hirmondó jő.)

Hirmondó. Először azt jelentem, kedves férfiak, Hogy Teukros ép most érkezett meg Mysia Sziklás hegyéről; s a táborba megjövén, Sértő szókkal fogadta az egész sereg. Alig látták a távolból közelgeni, Azonnal körbe fogták, és minden felől Gúnyt vágott hozzá egytől egyig minden ajk; Kiáltva: «Im az őrjöngő testvére jő, A gonoszé, ki a tábornak lest vetett. Kövek tépjék szét, úgy szenvedjen csúf halált!» És addig mentek, hogy végtére hüvelyét Elhagyva villogott a kard kezük között. De a viszályt, mely már a legvégsőig ért, Lecsillapítá aggastyánok bölcs szava. Ám hol van Ajas, hogy tudtára adjam ezt? Mert az uraknak mindent el kell mondani. Kar. Nincs sátorában, most hagyá el e helyet, Új hangulatja új tervekkel tölti el. Hirmondó. Jaj, jaj! Vagy későn adtak már ez útra rendelést, Kik elküldének; vagy későn jövék magam. Kar. Mi az, mit kelleténél későbben tevél? Hirmondó. Megtiltá Teukros, hogy elhagyja sátorát E férfiú, míg meg nem érkezik maga. Kar. Hiszen jobb indulatra térve távozott, Az istenek haragját engesztelni ment. Hirmondó. Hiú bátorsággal van telve e beszéd, Ha mind való az, a mit Kalchas jósola. Kar. Mit jósolt Kalchas? Mit tudsz e dolog felől? Hirmondó. Im ezt tudom, tanúja voltam enmagam: Elhagyva a királyi gyűlés gyűrüjét, Az Atridáktól távol, Kalchas egyedűl Oldalt vonult, Teukros kezét barátilag Megfogta és erősen lelkére köté, Hogy minden módon tartsa vissza e napon Ajast sátrában, ne bocsássa ki sehogy, Ha életben kivánja látni valaha. Mert – úgymond – még csupán ez egy nap fogja őt Üldözni Athena istennő bosszúja. A gőgös balga embert – így szólott a jós – Nehéz nyomorba döntik a nagy istenek, Ha elfeledve emberi természetét, Nem embermódra érez és gondolkozik. De ő már akkor esztelennek bizonyult, Midőn honát elhagyva, atyja bölcs szavát Nem hallgatá. Igy szólt ez: Légy azon, fiam, Hogy győzz, de mindig istennel győzz, a csatán, S ő esztelen gőgjében ekként válaszolt: Atyám, istennel győzhet még a gyáva is, Ki semmit sem tud; én magamban megbizom, Hogy isten nélkül is dicsőséghez jutok. Igy kérkedett kevélyen. Máskor, a midőn Az istennő, Athena, arra biztatá, Hogy véres karral sujtsa ellenségeit, Ez iszonyú, hallatlan szóval válaszolt: Argos sergében védj, királynő, másokat, A hol mi állunk, ott nem hátrál senki sem. Ily szókkal, melyek emberekhez nem valók, Magára vonta az istennő bosszuját. De ha e nap még életben van, úgy talán Isten segítségével megmenthetjük őt. Igy szólt a jós. Ezt hallva, Teukros engemet A gyűlésből tüstént hozzátok külde, hogy Vigyázzatok rá. Ám ha késön érkezém, Ő elveszett, vagy Kalchas nem bölcs jósoló. Kar. Boldogtalan Tekmessa, bánat gyermeke, Oh jer ki, lásd ez embert, hallgasd, mit beszél! Szivet repeszt szavával, örömet nem ad.

(Tekmessa jő Eurysakessel a sátorból.)

Tekmessa. Mért háborgattok engemet boldogtalant? Mért nem hagytok pihenni sok bajom után? Kar. Hallgasd ez embert, mit beszél Ajas felől; A hír, melyet hoz, kínnal tölti el szivem. Tekmessa. Oh jaj, mit mondasz, ember! Végünk van talán? Hirmondó. Mit sem tudok sorsodról; ám Ajas miatt, Ha távol van most innen, aggódás fog el. Tekmessa. Távol van ő valóban; megrémít szavad. Hirmondó. Teukros parancsa, hogy sátrában tartsuk őt, S innen ne hagyjuk eltávozni egyedül. Tekmessa. De hol van Teukros, mért ad ily parancsokat? Hirmondó. Nem régen érkezett meg, és attól remeg, Hogy gyászos lesz Ajasra, ha most távozik. Tekmessa. Oh jaj nekem! S mily embertől hallotta ezt? Hirmondó. A jós jelenté így ki, Thestor gyermeke, Hogy e nap éltet ád Ajasnak vagy halált. Tekmessa. Segítsetek ah! e balsorsban, kedvesim! Ti hivjátok sietve Teukrost, ti pedig Nyugat felé, ti meg keletnek tartsatok, Völgyek mélyén nyomozva ezt a gyász utat.[26] Mert immár látom, hogy megcsalt e férfiú, S kizárt a szivéből, mely enyém volt azelőtt. Jaj, mit tegyek fiam! Meg nem pihenhetek; Magamnak is mennem kell, a míg elbirom. Menjünk, siessünk; nincs nyugvásra most idő, Hogy megmenthessük a halálba sietőt! Kar. Az útra készen állok s nem szóval csupán; Tett jő a szóra s gyorsan útra kél a láb.

(A kar két részre oszlik s kétfelé távozik. A hirmondó s a szolgák a tábor felé sietnek; egy szolga Eurysakest a sátorba vezeti, Tekmessa a tengerpart felé siet.)

SZÍNVÁLTOZÁS.

(Erdős tengerpart; a középen domb, tövében cserjével.)

Ajas. (A domb tövében kardját markolatával a földbe ássa és fölemelkedik.) Itt áll a gyilkoló vas, a legélesebb Fegyver, (ha van megfontolásra még időm) Mert Hektor adta ezt ajándokul nekem, A leggyűlöltebb minden idegen között; S most Trója ellenséges talajában áll, Ujont élesre fenve vasmaró kövön; És én verém a földbe és úgy állítám, Hogy jó barátként gyors halált adjon nekem. Jól elkészültem. Most hát mindenek előtt Te légy segítségemre, oh Zeus, jog szerint![27] Hiszen nem kérek tőled nagy kegyelmeket: Csak küldj hirmondót, ki Teukrosnak megvigye A rossz hírt, hogy először ő leljen reám, Ha majd e véráztatta kardba roskadék, Nehogy előbb meglásson ellenség szeme, S ebeknek, madaraknak dobjon prédaul. Ezt kérem tőled, oh Zeus! Kérlek téged is, Árnyak vezére, Hermes, altass engem el, Gyorsan, vonaglás nélkül, ha e kard vasa Keresztül járja, elnémitja szívemet. Segítségemre hivlak, oh örök szüzek, A kik örökké láttok minden szenvedést, Ti szent, gyorslábú fúriák, tekintsetek Reám, miként veszítenek el az Atridák. Hadd veszszenek el gonoszul e gonoszok, S mint engem láttok enkezemtől esni el, Úgy sujtsa őket, ki nekik legkedvesebb. Fel, gyors bosszúló fúriák, nyeljétek el, Ne kiméljétek Argos összes sergeit! Oh Helios, ki szekereddel a magas Égboltot végig járod, meglátván szülő Hazámat, állj meg, vond szorosra az arany Gyeplőt, s jelentsd balsorsomat s halálomat Az ősz apának s a szegény nőnek, kí szűlt. Ah! meghallván e gyászhírt a boldogtalan, A várost kínos jajgatással tölti be. De mit sem ér a hasztalan síránkozás, Halasztás nélkül meg kell munkám kezdenem. Jelenj meg hát, tekints rám oh halál, halál! De téged újra üdvözöllek oda lenn; Ám hozzád fényes napvilág, mely ma ragyogsz Az égen, s hozzád szekérhajtó Helios, Utószor szólok s többé ezután soha. Oh napfény, oh hazám szent földje, Salamis, Oh atyai lakomnak ősi tűzhelye, Oh hírneves Athene és polgárai, S ti oh források és folyók, ti trójai Mezők, isten hozzátok, kik tápláltatok! Im ez hozzátok Ajas legvégső szava; A többit ott lenn majd Hadesnek mondom el!

(A cserje közé lép és kardjába dől.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

(A kar két csoportra oszolva, két ellenkező oldalról egymás után fellép.)

Első félkar. Fáradság fáradságra jő! Hol, hol, Hol nem jártam mindenütt? S nem adhatott nekem hírt róla semmi hely. Vigyázz, vigyázz, Ujabb zajt hallok megint. Második félkar. Csak mi vagyunk, hajós bajtársak csapata. Első félkar. Mi ujság? Második félkar. Bejártam napnyugatra az egész mezőt. Első félkar. Mit leltél? Második félkar. Sok fáradságot, semmi mást, mi látható. Első félkar. Én arra jártam, merre nap sugára kél, És ép úgy nem találtam fel sehol nyomát.

Versszak.

Kar. Ki mondja hát meg? A tenger fia, Ki hálót vet álmatlan munka közt,[28] Vagy az olymposi istennők,[29] vagy talán Bosporos áradozó Folyói, merre jár a zord Indulatú ember? Hol bolyong? Mert szomorú, Hogy utamon hiában fáradok, S czéltalan járva sehol sem Látom a kórgyötörte férfiú nyomát. Tekmessa. (A bokrok közt, hol Ajas holtteste fekszik.) Oh jaj nekem! Kar. Kinek szól hangja a közel bokrok között? Tekmessa. Ah én szegény! Kar. A dárda hódította gyász menyasszony ez; Tekmessa ajkán hangzik e bús jajgatás. Tekmessa. Elvesztem, végem van, meghaltam kedvesim! Kar. Mi történt? Tekmessa. Itt fekszik vérben Ajas, ép most ölte meg A kard, mely átszúrt oldalában rejtezik. Kar. Jaj hazatérésem![30] Jaj, társadat is megöléd Véres kardoddal, király! Oh szegény nő, szegény! Tekmessa. Valóban ezt a sorsot jajszó illeti. Kar. Kinek kezétől halt meg a boldogtalan? Tekmessa. Önnön magát ölé meg nyilván látható, A földbe ásott kard mutatja, melybe dőlt. Kar. Jaj nekem! Oh nyomor! Ily egyedül kellett Halálba dőlnöd! Míg én semmit se’ tudva, se’ hallva, magadra Hagytalak. Hol, oh hol Fekszik a rettenetes, A gyásznevű Ajas? Tekmessa. Ne lássa senki; e palást redőivel Im elfedem egészen; mert nem birja el Emberszem, jó baráti szem se’, látva mint Tódul sebéből, melyet vert önnön keze, S orrán keresztül a sötét vér özöne. Jaj, mit tegyek? Mily jó barát visz téged el? Hol van Teukros? Mi jokor érkeznék ide, Hogy eltemesse elhúllt testvérét velünk. Szegény Ajas, mi voltál és mivé levél! Oh! ellenség is megsiratná sorsodat!

Ellenversszak.

Kar. Így kellett hát, így kellett, oh szegény, Az élet hosszú fáradalmait Végzened, így akará kemény vas szived. Ez vala hát panaszod Nap-éjen át az Atridák Ellen, ezért lángolt Gyűlölettől szived. Ah mily nyomornak volt nagy kezdete Az a nap, melyen Achilles Fegyvereért kitört a hősök versenye, Tekmessa. Oh jaj nekem; Kar. Tudom, szívig hat ily rettentő fájdalom. Tekmessa. Oh jaj nekem! Kar. Oh asszony, értem kettős jajgatásodat, Ki épen most vesztéd el ily szerettedet. Tekmessa. Te érted e fájdalmat, ah! én érzem azt. Kar. Valót szólsz. Tekmessa. Jaj gyermekem, mily szolgaság bilincseit Verik számunkra, mily urak varnak reánk! Kar. Megnevezéd immár A zord szivü Atrida pár Szörnyű tettét ellened. Óvjon ettől az ég! Tekmessa. Hisz ez sem történt volna isten nélkül így. Kar. Nehéz búterhet halmozott reád az ég. Tekmessa. Ily szörnyű átkot sujta ránk, Odysseus Kedvéért, Pallas, Zeus rettentő gyermeke. Kar. Hah! mily öröm, mily gúny tölti be vad szivét E vakmerőnek, Mi hangosan kaczagja a dührohamot, Mely Ajast gyötri! Jaj, jaj! S hallja, kaczag vele az Atrida királypár. Tekmessa. Örvendjenek, kaczagjanak hát kínjain; Talán, bár élve nem néztek rá szivesen, Majd megsiratják még a holtat a csatán. A jót, melyet kezében tart, nem ismeri A balga lelkü, míg el nem veszíti azt. Halála keserűbb rám, mint édes nekik, De rá kivánatos volt; mert elérte azt. Miért vágyódott, a halált, melyet kivánt, Miért kaczaghatnának hát felette ők? Istentől van halála, nem tőlök; nem ám! Híában gúnyolódik hát Odysseus. Mert nincs számukra már több Ajas; ám nekem Halála csak keservet és könyet hagyott. Teukros (a szinen kivül). Oh jaj nekem! Kar. Csendesség; Teukros hangját vélem hallani, Gyászos panaszban tör ki e balsors miatt.

(Teukros fellép).

Teukros. Oh kedves Ajas, oh szemem világa te! Megtetted hát azt, a miről a hir beszél? Kar. Meghalt ő, Teukros, ebben bizonyos lehetsz. Teukros. Oh jaj nekem, mi fájdalmas sors vár reám! Kar. Ily veszteségnél – Teukros. Oh jaj, én boldogtalan; Kar. Van ok keservre. Teukros. Oh lesujtó fájdalom! Kar. Nagyon, oh Teukros! Teukros. Én boldogtalan! S mi lett Fiából, Trója földén merre lelhetem? Kar. A sátrak közt magában. Teukros (Tekmessához). Hozd tüstént ide, Nehogy miként az anyját vesztett, elhagyott Oroszlán kölyket, elragadják ellenink.

(Tekmessa el. Teukros kisérőjének intve).

Siess, segítsd őt. Mert mindenki szivesen Gúnyolja ellenségét, a ki elbukott. Kar. Még életében rád bizá e férfiú Fiának gondját, a miként meg is teszed. Teukros. (Ajas holttestéhez közeledve). Oh minden látványok közt legfájdalmasabb Látvány, a mely szemembe ötlött valaha, Oh minden útjaim közt leggyötrőbb utam, Mely most e gyászos helyre hozta léptemet, Midőn oh kedves Ajas, hallva a szomoru Halálodat, nyomod kutattam s meglelém! Mert mintha isten küldte volna, rohanó Hír járta át a tábort elhunytod felől. S e hírre, távol tőled, ajkam zokogott, De most hogy látlak, bánatomban meghalok, Oh jaj! Jer vond el leplét, lássam minden kínomat.

(Egy szolga leleplezi Ajas holttestét).

Oh iszonyú tekintet, bősz daczczal tele! Halálod által mennyi kínt hozál reám. Hová mehetnék és mily emberek közé, Ki gyötrelmedben nem segítélek soha? Vagy Telamon, mindkettőnk apja, szivesen És jó arczczal fogad otthon, ha nélküled Lát majd megjönni? Mit beszélek? Ő, kinek Ajkára az öröm se’ csal vidám mosolyt? Mit fog magába zárni, mily szidalmakat Nem fog a rabnő szülte korcsra szórni, rám? Mondván, hogy gyávaságból lettem árulód, Vagy álnokságból, kedves Ajas, hogy enyém Legyen halálod által házad és jogod. Ekként fog szidni az aggastyán, kit kora Zordonná tesz, s egy semmiség haragra gyujt. És végre számüzetve elhagyom hazám, S szabad ember helyett rabszolga lesz nevem. Ez vár otthon rám; itt Trójában számtalan Az ellenségem, és kevés, ki megsegít. És mind e baj halálod által jött reám. Jaj mit tegyek! Mint vonjam ki e villogó, Véres kardot kebledből, oh boldogtalan, Mely öldöklő vasával élted elvevé? Lásd, mint gyilkolt meg végre Hektor holtan is? Fontoljátok meg e két ember végzetét. Hektort szekérkerékhez fűzte egykoron Az öv, melyet Ajastól nyert ajándokul, És elragadta, míg lelkét ki nem adá. Ajas viszont Hektortól e kardot nyeré, Melynek vasától most véres halálba dőlt. Nem fúria kovácsolá e kard vasát, Nem Hades zord kezének műve volt ez öv? Azt mondom hát, ez épen úgy, mint más egyéb Az emberek közt mindig istentől ered; És a kinek kedvére nincs e vélemény, Dicsérje a magáét; ám én ezt hiszem. Kar. Szüntesd a sok szót; gondolj arra, mint fogod A holtat eltemetni, és mit válaszolj; Mert itt jő már az ellenség, s talán azért, Hogy bánatunk gunyolja rossz ember gyanánt. Teukros. Ki az, kit a seregből erre jönni látsz? Kar. Menelaos, a kiért ez útra indulánk. Teukros. Látom már; oly közel van, hogy ráismerek.

(Menelaos fellép.)