Part 1

Produced by Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project

AJAS.

SZOMORUJÁTÉK.

IRTA

SOPHOKLES.

GÖRÖGBŐL FORDITOTTA, BEVEZETTE ÉS JEGYZETEKKEL KISÉRTE

CSIKY GERGELY.

BUDAPEST.

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.

1902.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

BEVEZETÉS.

Achilles halála után fegyvereit a hadi tanács, leginkább Agamemnon és Menelaos befolyása alatt, Odysseusnak itélte. Ajas Telamon fia, szintén igényt tartott e fegyverekre, mint Achilles után a hadsereg legjobb hőse, ki egy ízben az egész sereget megmentette bátorsága által. Elkeseredve az itélet miatt az egész tábor, különösen a nyertes Odysseus és a királyi testvérek ellen, szörnyü boszút készült venni; éjjel kirohant sátorából, hogy a sereg összes vezéreit meggyilkolja. De Pallas Athene őrültséget küldött a dühöngő agyára; s ez a vezérek helyett a tábori barmokra és juhnyájakra rontott, s azokat részint lekaszabolta, részint foglyok gyanánt sátrába vitte. Reggel kitünt a nyáj közt művelt nagy pusztítás, a királyok tanácsa Odysseust küldte ki a tettes fölfedezésére, és itt kezdődik a tragœdia cselekvénye, melynek első része Ajas sátra előtt, másodika a tengerparton történik.

AJAS.

SZEMÉLYEK.

Athena. Odysseus. Ajas. Kar: salamisi hajósok. Tekmessa. Hirmondó. Teukros. Menelaos. Agamemnon.

(Tengerpart; a középen Ajas sátra, távolabb más sátrak Athena fellegbe burkolva áll Ajas sátra fölött. Odysseus a táborból jő.)

Athena. Szünetlen látlak téged, Laërtes fia, Töprengve, mint vess tőrt az ellenség elé; S most itt a parton látlak, Ajas sátrai Körül, a tábor legutolsó őrhelyén,[1] Régóta mérve friss járású nyomait, Vadász gyanánt, hogy megtudd, sátrában van-e, Vagy nincs ott? És valóban, mint a spártai Kopót szaglása, lépted jó nyomon vezet.[2] Mert ott benn van a férfiú, és homlokán Verejték gyöngyöz, vértől párolog keze. Nem szükséges hát leskelődnöd ajtaján, Mondd el csupán e szorgos kémkedés okát, S a mit tudnod kell, tőlem megtanulhatod. Odysseus. Athena hangja, oh te ki az istenek Között nekem legkedvesebb vagy – bár szemem Nem lát – reád ismertem és lelkembe hatsz, Mint érczajkú tyrrhéni kürt erős szava.[3] Most is jól láttad, hogy az ellenség nyomát Kerülgetem, Ajast, kit a nagy pajzs fedez;[4] Mert őt lesem már régtől fogva, senki mást. Megfoghatatlan dolgot művelt ellenünk Ma éjszaka, ha ő volt, a ki ezt tevé; Mert biztosat nem tudva, csak találgatunk; S én ezt a munkát készakarva vettem át. Épen most vettük észre, hogy a nyájakat Elpusztították egytől egyig s leölék Emberkezek, s a nyájőrzőket is velök; S mindenki csak Ajasra rója ezt a bűnt. Egy kém is látta őt a síkon egyedül Rohanni véráztatta karddal, s ezt nekem Elmondta; én azonnal követem nyomát, Egyik jel rá vall, majd másikra akadok, Mely megzavar; hová forduljak, nem tudom. Jókor jövél hát; mert mint eddig szüntelen, Most is kezed vezérel minden léptemen. Athena. Tudom, Odysseus; és régóta őrködöm, Segélyre készen, vizsgálódó útadon. Odysseus. Igy, kedves úrnőm, nem hiában fáradok? Athena. Nem, mert e férfiúnak műve volt a bűn. Odysseus. S mi vitte e megfoghatatlan tettre őt. Athena. Harag gyötré Achilles fegyvere miatt. Odysseus. De mért sujtá a nyájat boszuló heve? Athena. Azt hitte, véretekbe mártja kezeit. Odysseus. Hát argos serge ellen hajtá szándoka? Athena. S be is töltötte volna, ha nem őrködöm. Odysseus. Minő merénylet által, mily bősz terv szerint? Athena. Csellel rohant reátok éjjel egymaga. Odysseus. S vajon közel fért hozzánk, czéljáig jutott? Athena. A két vezéri sátor ajtajáig ért.[5] Odysseus. S mi tartá vissza vérre szomjazó kezét? Athena. Én voltam az, ki megcsalám bősz vágyait, S hiú képekkel kápráztatva el szemét, A nyáj ellen fordítám, melyet a mezőn Őriztek, a zsákmányolt barmokkal vegyest; Rájok rohant, s a szarvas állatok között Nagy vérontást tett mindenütt, majd azt hivén, Hogy a két Atridára sujt gyilkos keze, Majd ismét, hogy más hadvezérnek oszt halált. S míg fel s alá szágulda, őrjöngő dühét Én egyre szítva, mind messzebbre hajszolám. Midőn e nagy munkától végre megpihent, Kötélre fűzve a még élő barmokat S a többi nyájat, sátorába hurczolá, Hadi foglyok s nem szarvas állatok gyanánt; S bilincseikben otthon most vérig veri. Tanúja lészsz ez őrjöngésének magad, Hogy a mit láttál, elmondd Argos népinek. Maradj itt bátran, és ne félj, hogy bajt hozand Reád e férfi; mert szemének súgarát Elfordítom, hogy meg ne lássa arczodat.

(A sátor felé kiált.)

Téged hiv hangom, a ki foglyaid kezét Bilincsre verted, téged hivlak, jöjj elő; Ajas, halld hangom, lépj ki sátorod elé! Odysseus. Mit tészsz Athena? Semmikép se hivd ki őt. Athena. Hallgass, légy nyugton; félelem csak nem fog el? Odysseus. Az istenekre, hagyd el; jobb ha benn marad. Athena. Mitől remegsz? Nem volt előbb is férfiú? Odysseus. Bizonynyal ellenségem volt, s az is maradt. Athena. Ellenségen nevetni nem legédesebb? Odysseus. Elég nekem, ha el nem hagyja sátorát. Athena. Őrjöngő embert szinről szinre látni félsz? Odysseus. Ha észnél volna, nem kerülném félve őt. Athena. De most épen nem fogja látni szinedet. Odysseus. Hogyan, ha nyitva tartja s rám veti szemét? Athena. Homályt borítok én a látó szemre is. Odysseus. Igaz, istennél minden megtörténhetik. Athena. Hallgass tehát s maradj megállva helyeden. Odysseus. Itt maradok, de inkább lennék messzire. Athena. Oh Ajas, halld, másodszor hívlak tégedet! Mért tartod ily kevésre frigytársad szavát?

(Ajas kilép a sátorból.)

Ajas. Oh üdvözlégy, Athena, Zeus szent gyermeke, Ki oly hiven mellettem álltál! Most arany Zsákmánynyal ékesítlek győzedelmemért. Athena. Helyes beszéded. Ámde mondd el most nekem, Megáztatád Argos vérében kardodat? Ajas. Dicsekszem ezzel és nem mondok rá nemet. Athena. S az Atridák is érzék fegyveres kezed? Ajas. Ajasra többé nem hoznak gyalázatot. Athena. Meghaltak hát, ha jól értettem szavadat? Ajas. Meghalva hadd ragadják most el fegyverem. Athena. Jól van. De hát hová lett Laërtes fia? Mit tettél ezzel? Elkerülte tán karod? Ajas. Az álnok csalfa róka az, kiről beszélsz? Athena. Igen; Odysseust értem, ellenségedet. Ajas. Ott benn ül, úrnőm; sátramban, legédesebb Zsákmány gyanánt; nem fog meghalni egyhamar. Athena. Mit tészsz előbb, mit kivánsz rajta nyerni még? Ajas. Előbb a sátor oszlopához kötözöm –[6] Athena. Mily büntetéssel sujtod a boldogtalant? Ajas. Vérig verem majd hátát, úgy haljon meg ott. Athena. Ne kínozd ily nagy gyötrelemmel a szegényt. Ajas. Legyen, Athena, minden más kedved szerint; De őt ekként és nem más módon büntetem. Athena. No hát, ha már e tettben örömed telik, Fogj hozzá, hajtsd egészen végre szándokod. Ajas. Megyek munkámra; s tőled azt kérem csupán, Légy mindig oly hű frigytársam, mint most valál.

(El a sátorba.)

Athena. Im lásd, Odysseus, mily erős az ég keze; Hol leltél embert, a ki ennél valaha Tanácsban bölcsebb, józan tettben jobb vala? Odysseus. Valóban nem találtam; ámde szánom őt, Boldogtalant, bár ellenség gyanánt gyűlöl, Hogy ily rossz végzet tartja fogva életét. Mert benne ép úgy látom ennen sorsomat. Bizony, kik itt e földön élünk, nem vagyunk Hiú árnyéknál, délibábnál egyebek. Athena. Okulj tehát e példán, és az istenek Ellen ne ejtsen ajkad gőgös szót soha, Ne fújjon föl kevélység, ha erős karod Vagy gazdag kincsed más embernél többre tesz. Mert egy nap porba sujtja vagy fölemeli Az ember dolgát; ám az istenek előtt Csak a jó kedves, gyűlölt minden, a mi rossz.

(Mindketten el. A kar fellép.)

Kar. Telamon fia, tengerövezte Salamis földének fejedelmi ura, Szivem örül, ha szerencse mosolyg rád; De ha Zeus boszúja sujtja fejed, S Danaok haragos szava vészszel ijeszt, Remegés fog el és megriadok, Mint félénk szemü röpke galamb. Ime most a letűnt éjjel után Feldúlja szívem nyugodalmát A szégyenítő hír, Hogy átszáguldtad a ménlegelőt, S leölé a nyájak barmait és A hadi zsákmány maradékát Villámló kardod aczélja. Igy költi Odysseus rossz híredet, Igy sugja tele mindenki fülét, S hisznek a szónak; Örömest hiszik rólad a rosszat, S a ki hallja, jobban örül, mint a ki mondja, Gúnyolva gyötrelmeidet. Mert a ki nagy lelkekre lövi Nyilát, soha sem téveszti a czélt el; – Rólam ilyesmit senki se’ hinne. – A nagyok nyomain csúszkál az irigység. Pedig nagy emberek nélkül a kicsinyek Gyengén védik meg a várat; Mert a csekélynek a nagy ad erőt, És a nagyot a csekély emeli. Ám a botort lehetetlen E bölcseségre tanítni. Im ellened ily nép szava kél, S nekünk nincs harczra erőnk Tőled elszakítva, király! Ha szemed sugarát messze kerülték, Zajt ütnek, mint csevegő madarak, Távol a nagy keselyűtől; De hirtelen jelenj meg előttük, S némán elbújnak azonnal.

Versszak.

Tán a boszús szivű Artemis[7] űze ki – Oh iszonyú szavak, oh Szégyenem forrásai! –[8] Fegyverrel a nép nyájai, barmai ellen? Mert tán kezedből nem nyert győzedelmi díjt, A hadi préda közül, Vagy a vadászat dús zsákmányaiból? Vagy tán az érczpajzsú Enyalios[9] gyúlt Bosszúra megvetett segedelme miatt, S tőle jött ez éji varázslat?

Ellenversszak.

Hisz soha sem rohanál, Telamon fia, Esztelenül azelőtt A mezők nyájaira; Ég küldte rád e kórt. De az argosi népnek Gonosz beszédét Zeus s Phœbos némítsa el; Ám ha titokban e hírt A nagy királyok[10] bosszúja fogja reád, Vagy Sisyphos feslett ivadéka[11] talán: Ne rejtsd király, sátradba ne rejtsd magadat, Oh ne adj erőt e beszédnek!

Végdal.

Fel, fel uram, valahára hagyd el a sátrat, Hol régóta pihensz a harcztól, és bajod Lángja felcsap az égig immár. Féktelen Dühöng ellenid nyelve, Szél nem járta erdők közt; Körös-körül felcsattan Gúnyos kaczagásuk. S a kín gyötör engem.

(Tekmessa jő a sátorból.)

Tekmessa. Oh, kik Ajas hajóin eveztek, Földszülte Erechtheus ivadéka,[12] Hangos panaszokba’ törünk ki E messze földön Telamon háza miatt. Mert Ajast, a nagyot, az erőset, A rettenetest, Letiporta a kór szörnyű viharja. Kar. Mily vészt adott cserében az éj A mult napokért? Oh Teleutas leánya, beszélj! Te, kit a hős dárdája fogolylyá, Szerelme nejévé tett, te tudod Legjobban, te mondhatod azt el. Tekmessa. Hogy mondjam el a mondhatatlant? Szörnyű, mint a halál, mit hallani fogsz. Mert a dicső Ajasra gyalázatot Hozott örjöngése ez éjjel. Ott láthatod a sátor alatt Széttépett, vérborította Áldozatát a csatának.

Versszak.

Kar. Mi szörnyű hírt mondott Ajkad az iszonyú férfi felől! S nem futhatunk e szótól. Mert a sereg fejedelmei hirdetik azt, És a tömeg szája nagyítja. Jaj, jaj, szivem fél a jövőtől; hogy a halál Lesujtja őt is, kinek őrjöngő keze véres Szablyájával a nyájat s pásztorait lekaszabolta. Tekmessa. Oh jaj! Innen, innen hozta haza A nyáj barmait összekötözve; S a míg ezt megölé a földre tiporva, Derekán ketté hasította amazt. Megragadott kettőt a fehér lábu kosokból, S levágva fejét s nyelvét az egyiknek, Eldobta magától, Oszlophoz kötözé a másodikat, S kezébe ragadva a gyeplőszijat, Kettős suhogó korbácscsal üté, Gúnyszavakat mondva, melyekre csak isten, És nem ember tanította.

Ellenversszak.

Kar. Itt az idő már, itt, Hogy betakarva lepelbe fejünk, Lopózva elosonjunk, Vagy kezeinkbe ragadjuk a gyors evezőt, S tengeri szél hajtsa hajónkat. Oly szörnyű vészszel fenyeget a két Atrida haragja! Kövek zápora sujt engemet is halálra, Együtt ő vele, kit lebilincsel a rettenetes láz. Tekmessa. Többé nem. Lepihent dühe már, Mint villámtalan déli vihar. De öntudatos szive új kínokat érez. Mert látni a bajt, melyet egyedül Saját keze tett, semmi egyéb: Iszonyú bánatot ébreszt. Kar. Hisz az szerencse, ha lecsillapult dühe; Az elmult baj könnyebben elviselhető. Tekmessa. Ha rajtad állna, inkább mit választanál: Magad jóléte mellett kedvesid baját, Vagy mindkettőnél egyenlő fájdalmakat? Kar. A kettős bánat, oh asszony, mindig nagyobb. Tekmessa. Igy hát betegség nélkül rosszabbul vagyunk. Kar. Mit értesz ezzel? Nem fogom fel szavadat. Tekmessa. Ajas, míg fogva tartá őrjöngő dühe, Boldog volt a bajok közt, melyek ellepék, Csak mi szenvedtünk, a kik józanok valánk; De most, hogy meggyógyulván, elhagyá a kór, Az ő lelkét is sujtja szörnyű bánata, S mi nem kevésbbé szenvedünk, mint azelőtt. Nem lett-e hát egy bajból kettős gyötrelem? Kar. Elismerem, és rettegek, hogy isteni Kéz sujtja őt; mert máskép, elmulván a kór, Miért ne volna boldogabb, mint azelőtt? Tekmessa. Valóban úgy van, a mint mondod, tudd meg azt. Kar. Mint lepte meg kezdettől fogva ez a baj? Mondd el nekünk, kik bánatodban osztozunk. Tekmessa. Tudj meg hát mindent, mert részvéttel kérdezed. A késő éjszakában, hogy az esteli Tűz mindenütt elhamvadott már, felkapá Kétélű kardját, s útra készült czéltalan. Én intem őt, s így szólok: Ajas, mit akarsz? Miért rohansz csatára ily hivatlanul, Nem hallva sem a hirnök, sem a kürt szavát? Álomba van merülve az egész sereg. De ő a százszor hallott szóval válaszolt: Oh asszony! asszony ékessége hallgatás. Elnémultam hát, s ő kirohant egyedül. Mi minden történt ott kinn, el nem mondhatom; De megjövén, nagy szarvas zsákmányt hajta be, Sok összefűzött barmot s nyájőrző ebet. Ezt lefejezte, megfojtá a másikat, Azt felkonczolta, oszlophoz kötvén üté A többit, mintha ember volna mind e nyáj. Majd kirohant az ajtón s nagy hangon beszélt Egy árnyhoz, a két Atridáról, majd megint Odysseusról, hangos kaczagás között, Hogy mily szégyennel sujtá őket bosszuja. Aztán ismét sátrába rontott hirtelen, S lassanként végre visszatért eszmélete; S mindenfelől szemlélve a borzalmakat, Fejére ütve felkiáltott, és a holt Bárányok véres romjai közé rogyott, Dühös körmökkel tépdesvén önnön haját. Hosszú időig ült a földön szótlanul; Majd rettentő szavakkal fordult ellenem, Ha el nem mondom végtől végig nyomorát; Kérdezve, hogy van és mi lett belőle most? S én, kedvesim, féltemben elmondtam neki Mindazt, mi történt, s úgy a mint magam tudám. Kínos nyögésben tört ki erre hirtelen, Minőt nem hallék tőle azelőtt soha; Mert mindig mondá, ily nyöszörgés egyedül A gyáva, gyenge lelkű emberhez való, Soh’ sem hallottam tőle hangos jajgatást, Nyögése, mint bikáé, mély és tompa volt. De most lerogyva szörnyű végzete alatt, Ott ül e férfi étlen, itlan, csendesen, A kardja ölte véres állatok között; S nyilvánvaló, hogy rosszat forral szelleme; Beszéde, jajgatása tisztán hirdeti. Oh kedvesim – mert ez volt jöttöm czélja most – Jertek segítségére, módotok szerint; Oly embert, mint ő, meggyőz a baráti szó. Kar. Teleutas leánya, szörnyű dolgokat beszélsz A férfiúról, kit őrültté tett baja. Ajas (a sátorban). Oh jaj nekem! Tekmessa. S a baj, mint látszik, egyre nő. Halljátok-e Ajas szavát a sátorban, miként kiált? Ajas. Oh jaj nekem! Kar. Bizonynyal vagy beteg még, vagy a régi kór Emléke tölti most el bánattal szivét. Ajas. Jaj fiam, fiam! Tekmessa. Oh én szegény! Eurysakes, téged kiált. Mi szándoka? Hol vagy fiam? Oh én szegény! Ajas. Jer Teukros! Hol van Teukros? Hát szünetlenül Zsákmány után fog járni? S én itt elveszek! Kar. Ugy látszik, észre tért már. Nyisd fel ajtaját; Tán szégyenében elhallgat, ha ránk tekint. Tekmessa. Im felnyitom; most hát szemeddel láthatod, Mit tett e férfi, mily sors érte őt magát.

(Kinyitja a sátor ajtaját. Belül látszik Ajas, földön ülve a legyilkolt állatok között.)

Első versszak.

Ajas. Oh jaj! Hű bajtársak, egyedüli barátim, Kiket igaz szív még hozzám csatol, Tekintsetek reám, mi szörnyű vérözön hullámain Hajt a vihar haragja. Kar (Tekmessához). Jaj! látom, mindaz, mit mondál, nagyon igaz; A tett mutatja, hogy értelme elhagyá.

Első ellenversszak.

Ajas. Oh jaj! Oh emberek, ti ügyes hajósok, Kiknek keze gyors evezőt hajt, Ti, csak ti vagytok egyedül segélyre kész barátim: Emberek, öljetek meg! Kar. Mondj józanabb szót, és roszszal ne orvosold A rosszat; csak nagyobbá tennéd átkodat.

Második versszak.

Ajas. Im lásd a hőst, a rettenthetetlent, A csatatér bátor harczosát, Mint kaszabol szelid állatokat! Oh jaj, mi gúny! Mi szégyen sujtja fejemet! Tekmessa. Ne szólj így, oh ne szólj így, Ajas, én uram! Ajas. Ki innen! El! Fordítsd vissza léptedet! Oh jaj! oh jaj! Tekmessa. Az égre, engedj s térj magadhoz, oh uram! Ajas. Boldogtalan én! Karom Menekülni engedi a gazokat, helyettök Szarvasbarmokat talál, és mekegő Juhoknak ontja vérét. Kar. Miért kesergesz a bevégzett mű miatt? A megtörténten változtatni nem lehet.

Második ellenversszak.

Ajas. Oh te, minden gonoszság mestere, Laërtes kémszemű ravasz fia, Te a seregnek legundokabb szemete, Most nemde örömedben hangosan kaczagsz! Kar. Isten küld az emberre sírást, nevetést. Ajas. Oh vajha látnám! Habár ily kín gyötör. Oh jaj nekem! Kar. Ne szólj ily vakmerően! Lásd, hová jutál. Ajas. Oh Zeus, fajom őse![13] Bár Meggyilkolhatnám e gonosz csalfa gazembert, És vele a két Atrida királyt! Hadd haljak én meg aztán! Tekmessa. Ha ezt kivánod, úgy az én halálom is Kérd istentől. Mért éljek, ha te elveszél?

Harmadik versszak.

Ajas. Oh jaj! Homály, te vagy napom! Oh komor éj, te vagy ragyogó sugaram! Fogadj, fogadj öledbe engem, Fogadj be! Mert immár sem az isteni kéztől, Sem a halandó embertől nem várhatok segélyt. Zeus hatalmas Lánya üldöz, S gyötri halálra szivem. Merre futhatok? Nyugtot hol lelek? Ah hiában minden küzdelem, Őrjöngésem áldozatjai Közt fekszem, és az egész sereg Gyilkot emel rám. Tekmessa. Oh jaj, hogy így beszélhet egy hős férfiú! Ily szót ajkára nem vett volna azelőtt.

Harmadik ellenversszak.

Ajas. Oh jaj! Ti zuhogó habok, Ti hullámverte barlangok, te parti rét, Mióta, ah mióta láttok Itt engem Trója előtt! De soha, többé soha sem Láttok itt élve. Hallja ezt, ki érti a szót. Oh Skamandros Habja, Argos Jóakaró frigyese,[14] Többé nem fogod Látni partodon Azt a férfit, kihez foghatót (Nagy szót mondok) hellenek között Nem látott Trója. S most ily becstelenül Fekszem a porban. Kar. Nem tarthatom föl e beszédet, de tovább Igy szólni nem hagyhatlak sok bajod között. Ajas. Oh jaj! ki gondolhatta volna valaha, Hogy gyötrelmemmel így megegyezik nevem?[15] Immár hozzám való jajgatni kétszer is, Háromszor is; hogy ily nyomorba sülyedék; Én, kinek atyja hajdan a sereg között A hősiség legelső díját nyerte el, S dicsőséggel tért Ida földéről haza;[16] Míg én a hős magzatja, szintén trójai Földön kötvén ki, nem csekélyebb tetteket Nem kisebb bátorsággal hajtva végre itt, Argos népétől meggyalázva elveszek. És mégis ezt az egyet biztosan tudom: Ha Achillestől életében kérdezik, Ki nyerje hősiség díjául fegyverét, El nem ragadta volna tőlem senki sem. S az Atridák, megvetve győzedelmimet, A legcsalfább embernek itélték oda. Ha kábult lelkem és szemem meg nem szünik Szándékomat vezetni, úgy többé soha Nem mondanának másra ily itéletet. De Zeus leánya, a kegyetlen, vadszemű Istennő, őrült lázat külde rám, s midőn Rájok volt már emelve sujtó fegyverem, Elbódított, s baromvért kelle ontanom. Azok pedig nevetnek rajtam s szabadok, Bár kedvem ellen; ám ha isten tesz zavart, A legjobb kéztől is megmenekül a rossz. Most mit tegyek? Nyilvánvaló az istenek Haragja, gyűlöl engem a hellen sereg, És ellenségem Trója s az egész vidék. Hazámba térjek az ægæi tengeren, S a tábort és az Atridákat hagyjam itt? Mily arczczal lépjek Telamon atyám elé? Mily szemmel lássa bús megérkezésemet, Csupasz mezemben, nem viselve hősi díszt, Míg ő oly nagy dicsőség fényét hordozá. El nem viselhető ez. Vagy a trójai Bástyákra törjek, s egyes harczot kezdve ott Az ellenséggel, hős halállal essem el? Hisz így az Atridáknak tennék örömet. Ezt nem teszem. Más módot kell kisérlenem, A melylyel agg atyámnak megmutathatom, Hogy nem nevelt fel gyáva szívü magzatot. Mert szégyen, hosszú életet kívánni ott, Hol a nyomortól szabadulni nem lehet. Mit ér, ha napra nap jő, s a halál felé Egy lépéssel korábban, későbben viszen? Nem adnék semmi árat olyan emberért, A ki hiú remény napján sütkérezik. De a nemeshez szép élet vagy szép halál Méltó csupán. Elmondtam, nincs már több szavam. Kar. Nem fogja senki kölcsönzöttnek mondani E szódat, Ajas; mert tenszivedből fakadt. De mégis szünjél; hallgasd meg barátaid Tanácsát, űzd el e sötét eszméidet. Tekmessa. Oh én uram, nincs emberekre sulyosabb Nyomor, mint szolgaságnak jármát hordani. Im én szabad atyától nyertem éltemet, Ki gazdag volt, mint Phrygiában senki más; Most szolgaságban élek; mert az istenek Igy rendelék, de legkivált a te karod. Ám a mióta ágyad osztom, hű vagyok Hozzád; kérlek hát Zeusra, a ki tűzhelyed Őrizi, és ágyadra, melyen osztozunk: Ne tedd, hogy ellenségid keserű szavát Hallgassam, s egyiköknek rabjává legyek. A mely napon te meghalsz és magamra hagysz, Oh hidd el, Argos népe az nap engem is Erőszakos kezével tüstént megragad, És gyermekeddel együtt rabigába hajt. S majd keserű beszéddel gúnyol uj uram, És ily szókkal sért: Nézzetek rá, ez neje Ajasnak, a ki Argos legjobb hőse volt, Mily szolgaság váltá fel boldog életét. Igy fognak szólni. Isten üldöz engemet, Reád és fajodra meg szégyent hoz ily beszéd. Kiméld atyádat és ne hagyd el szomorú Öregségében, kiméld ősz anyád szívét, Ki annyi évet élt már, s gyakran esdekel Az istenekhez, hogy te élve térj haza. Légy szánalommal gyermekedhez, oh király! Gondold meg, hogy mily gyászos sorsot hozna rám S reá halálod: elveszítve gondodat, Ily ifjan, árván élne zord gyámság alatt. Nekem nincs senkim, a kire tekinthetek, Rajtad kívül; hazámat dárdád dúlta fel, Anyámat és atyámat más végzet keze Tevé Hades honának holt lakóivá. Ah hol találhatnék hát nélküled hazát, Hol gazdagságot? Benned van csak mindenem. Emlékezzél reám is; férfihoz való, Megemlékezni arról, a ki szereté; S a szerelem szülötte mindig szerelem; De a ki jót tapasztalt és elfeledi, Nemes embernek többé az nem mondható. Kar. Ajas, bár meghatná a részvét lelkedet, Mint az enyémet; akkor dicsérnéd szavát. Ajas. Tőlem bizonynyal dicséret jut részeül, Ha jól betölti mindazt, a mit rendelek. Tekmessa. Oh kedves Ajas, mindenben szót fogadok. Ajas. Vezesd elémbe fiamat, hadd lássam őt. Tekmessa. Eltávolíták innen aggodalmaim. Ajas. E rossz bajomban? Vagy mi az, miről beszélsz? Tekmessa. Nehogy szegény meghaljon ha eléd kerül. Ajas. Képes lett volna erre is szellemem. Tekmessa. De gondom volt rá, elhárítni ezt a bajt. Ajas. Jól tetted, és dicsérem gondosságodat. Tekmessa. Mi az, miben még használnom lehet neked? Ajas. Tedd, hogy fiammal szóljak, s láthassam szinét. Tekmessa. Itt a közelben őrzik őt cselédjeink. Ajas. Miért késik hát, mért nem jő szemem elé? Tekmessa. Oh gyermekem, atyád hív. Hozza őt ide A szolga, a ki most kezénél vezeti. Ajas. Jön-e szavadra, vagy nem hallja hangodat? Tekmessa. Itt hozza őt a szolga, már megérkezett.

(Egy rabszolga bevezeti Eurysakest, Ajas kis fiát.)