Part 7

– Amint látom, már étkezés után van a tisztelt társaság, – szólalt meg végre igen komolyan Alvinczi és a hóna alól elővette a pókhálós üveget. – Borral majd én szolgálok. Igen jó bor. Egy régi francia apátság pincéjéből való. Azt hiszem, az avignoni dombokon szürték, ahol hajdanában a pápák bora, a Chateauneuf termett… Ime, a zárdafőnök kézírása is igazolja a bor hitelességét. És a pecsét sértetlen. Igyák meg a szép nők egészségére.

Alvinczi már föl is állott, csendesen meghajtotta a fejét és lágy, lusta lépésekkel kiballagott a szobából, Madame Louise az előszobáig kisérte. A szobában finom havanna-illat maradt. Horváth kisasszony a kristálypohárban sokáig szótlanul nézegette az avignoni dombok megszentelt vérét… Rezeda úr halkan nevetgélt.

– Istenem, – mondta később a madame Szilveszternek, – meguntam, hogy minden szeretőmért agyonlőjem magam. Már elsuhant a kis pisztolygolyó a szívem mellett és a halál hegyes sipkáját orrára huzva, kerek köpönyegben, mint valami velencei álarcos, hetekig ült ágyam szélén. Mert szeretni mertem. És elhagytak.

Könnyed, természetes mozdulattal fölnyitotta mellén a selyemruhát. Valóban az ólomgolyó otthagyta emlékét kis gödör alakjában fehér húsában. Ámbátor a kövérségtől elrejtett lyukacska nem volt valami borzalmas látvány. A halál igen kellemetes, nobilis gavallér volna, ha mindig keztyűs kézzel dolgozna, mint Paulikovics műtőorvos úr, aki a pisztolygolyókat kihuzogatja azokból a férfiakból, akik nőért lövöldöznek egymásra, vagy önmagukra.

– Szép lövés volt, – mondta szakértelemmel Rezeda úr, mintha a pisztolygolyók személyes barátai volnának.

A madame barna szemében alattomos könny jelent meg, mint amikor valamely szép, érzelmes dal után elábrándozik az ember.

– Tíz éve. Téli este volt. Egyedül voltam idehaza. S egyszerre csak nagyon kezdett fájni a szívem Elemér után. Azt hiszem, Elemért szerettem a legjobban, legigazabban életemben, pedig két esztendeig, amíg Elemér Párisban tanult a Sorbonne-on, csupán érzelmes, hosszú leveleket váltottunk egymással. Mindennap. Nem csoda tehát, ha elővettem az éjjeli szekrényből a kis pisztolyt, az ágyra dőltem, a szívemnek szorítottam… Nem éreztem semmit, csak nagyon boldog lettem egyszerre. A durranást se hallottam, a lőporfüst szagát sem éreztem. Mintha hirtelen álom lepett volna meg s valamely ablakon át láttam volna egyszerre a Hatvani-utcát, a Kalap-utcát, a Sebestyén-teret, az egész Belvárost. S a bolondos Grósz Sándort is megpillantottam egyszerre, pedig csak egy-két valcert táncoltam vele életemben, amint a Korona-kávéház fészeknek nevezett kártyaodujában talpra ugrik. „Gyerekek, Lujza agyonlőtte magát!“ S egyik kávéházból, egyik utcából a másikba repül a hír: „Péczely Lujza meglőtte magát!“ A kanyargós, szűk belvárosi utcákon együtt száll a hír a széllel, orvosokkal, jóbarátokkal, jó ismerősökkel telik meg a szoba, csupán ő nincs itt, messze van, Párisban van… Én pedig boldogan mosolyogtam az ágyam körül tolongókra. Ime: ez a Kaméliás hölgy igazi utolsó fölvonása, nem pedig ahogy Dumas fils megírta… A cselédeim körülöttem sírták át az éjszakát. Mindig régi cselédeim voltak. A gyermekkori dajkám, a dajkám leánya és unokája házamnál éltek. Milka szobaleányom húsz évig volt mellettem s a házmestert még a régi házból hoztam magammal, ahol lakó voltam. Sírtak-sírdogáltak és nem tudtam hozzájuk szólni, mert vér jött a számon. Öreg dajkám azonban megértette pillantásomat. A jobb kezembe adta az Elemér fotografiáját. Míg baloldalra azt a régi csontkoponyát helyeztem, amely egyszer régen, éjszakai lovaglás közben lovam lábai elé gördült egy kis falusi temető mellett az országúton… Igy feküdtem egész éjszaka. Reggel, még alig virradt, már elhozták az ujságokat: a fehérkaméliás hölgy, a híres Péczely Lujza öngyilkos lett… S egy nagy író tárcát írt rólam a Magyar Hirlapba.

Ilics Iván, ki idáig az ebédlőben tartózkodott a borospalackok társaságában, dadogva beszólott a nyitott ajtón:

– Engem teljesen kifelejtett a történetből? Ki írta meg a kis képes ujságba, hogy miért lőtte meg magát? Ki tudta Pesten az igazat?

– Hallgasson, maga vén boroskancsó. Akkor is azt írta rólam, hogy anyagi romlásom miatt emeltem fegyvert, a börzén elvesztettem mindenemet… Pedig csak szerelmes voltam.

Szilveszter úr megindultan rázogatta a fejét. Nem, a regényes madame Louiseról nem tételezhető föl, hogy anyagi bajok miatt emelte volna föl a fegyvert. Sokkal nemesebb volt ő ennél!

Horváth kisasszonynak úgy ragyogott a szeme, mint két csillag. Istenem, egyszer tán ő is öngyilkos lesz még életében!…

Bártfai Lenke halkan, kuncorogva sírdogált a háttérben, de könnyei nem jöttenek.

– Madame, ön nagyszerű nő, – ismételgette. – Imádom önt, madame.

Louise asszony bágyadtan mosolygott, a két ujját az ajkára tette, mintha a rég elmult dolgokon gondolkozna, s a hibát keresné a történetben.

– A pisztolyt még Angliában vettem, egy orvosi könyvből pontosan kinéztem a szív fekvését, a kezem sem remegett: mégis életben maradtam. Pedig ha akkor meghalok, mennyi szenvedéstől menekülök meg! Többé nem csalódhatom senkiben! Ilics Ivánt elvitte volna az ördög. Vajjon hol dörmögne az ebéd miatt?

– És a muzsikus kinek hegedülne? – kiáltott be a szomszédból Ilics Iván csufondáros hangon.

Louise asszony erre komolyan megharagudott:

– Maga gazember! Maga tudja legjobban, hogy egy meghalt barátnémnak a fiát nevelem, kis udvari szobája van házamban s az akadémián művésznek képeztetem. A gyerek néha ideges, mert nem szabad hozzám belépnie, ha vendégeim vannak… Mondja, Szilveszter úr, hát szüksége van arra egy tizenhat esztendős fiúnak, hogy itt mindenféle dolgokat lásson, amelyeken esetleg elgondolkozik?

Szilveszter úr válaszadás helyett fölemelkedett, hogy majd megfenyíti a hahotázó Ilics Ivánt. Louise asszony azonban visszatartotta:

– Hagyja, komámuram, éjfél felé már sohasem tudja, hogy mit beszél! Csak azért megyek végre mégis férjhez, hogy ember kerüljön a házhoz, aki majd elbánik Ilics Ivánnal. Én már nem bírok vele. A fejemre nőtt. Mindennap azt várom, hogy mikor pofoz föl engem vagy a cselédeimet! Rettenetes ember.

A madame szemében őszinte könnyek tündököltek. A férfiak: Szilveszter, Rezeda úr és a nihilistaköltő haragosan néztek a szomszéd szobában lakmározó kistermetű, bozontos férfiúra. (Ilics Iván éjfélkor mindig evett. Akár kávéházban, akár a madamenál: éjfélkor megéhezett.)

Ilics Iván szinültig töltött egy poharat borral. Az asztalkendőt megigazította nyakában s ünnepélyesen meghajolt a szalonbeli társaság felé:

– Isten éltesse a Duda vőlegényeit! Harminc vőlegényeit!

Madame Louise elnevette magát a kómikus emberkén:

– Hallgasson, vén gazember.

Majd bizalmasan, bánatosan az öreg Szilveszter úrhoz fordult:

– Valami haszna mégis csak van Ilics Ivánnak. Legalább harminc vőlegényem volt az utolsó tíz évben. Ilics Iván mindegyiket kikémlelte, – kémlelni nagyszerűen tud, – kiismerte, kikutatta s bebizonyította róluk, hogy a pénzemért akarnak elvenni… Istenem, mégis csak nem érdemlem meg, hogy miután hercegek és királyok csókolták a kezem, vénségemre egy falusi nótárius a nadrágszíjjával lássa el a bajom!

Horváth kisasszony, aki az estély folyamán már többször távozni akart, most végérvényesen fölállott.

– Későre jár!

Madame Louise mellé lépett, mintha a nyakán igazítaná a ruhafodrot, s halkan a fülébe súgta:

– Igaz ám… megkérdezte Monte Cristo, hogy ki az a szépszemű kisasszony!

Azután elfordult a madame, mintha semmit sem mondott volna.

Rezeda úr hosszú léptekkel ballagott Horváth kisasszony mellett a sötét belvárosi utcákon. A szerkesztő nagyon keserű volt, mert észrevette, hogy Klára ábrándozik.

– Nos, megérte az estély a fáradságot? – kérdezte csúfolódva. – Nem jobb lett volna, ha Szilviával hármasban elmegyünk valahová Budára halat enni egy kis korcsmába, vagy egy józsefvárosi elhagyott kávéházba képes ujságokat olvasni? Én mondhatom, nagyon rosszul éreztem magam.

– Nem érti ezt maga, Rezeda úr, – felelt Horváth kisasszony. – Mégis csak ez a nagyvilág kapuja… A madame palotája olyan az én életemben, mint egy határszéli állomás. Elmarad vonatom mögött az unalom, a szegénység, a gond és az egyhangúan elmúló napok. Azt hiszem, most már csupa vidámság, fény és pompa következik. A kairói hotel, utazás Bombayba, a párisi nagy opera és Paquin ruhája… Talán ékszereim lesznek. S igérem magának, hogy mindig antik ékszert fogok hordani. Istenem!… – mondá Horváth kisasszony, hogy rövid szünet után így folytassa: – Hisz éppen az a gyönyörű a madameban, hogy oly egyszerű és közvetlen, mint egy falusi asszonyság. Pedig bizonyosan tud ő Milán király nyelvén is. Meg az érsekkel is tud beszélgetni. Istenem, vajjon mit mondhatott a velszi hercegnek, midőn szalonjában fogadta?! Ezt szeretném tőle megtanulni.

Rezeda úr élesen kacagott, mintha hegyes kést forgatott volna a szívében.

– Ah, tehát megirigyelte a Kaméliás hölgyet, mylady? Pedig semmit sem mondott olyasmit, amiért irigyelni lehetne…

– Éppen azért! Az élete gyönyörűségeit, aranyfácán csillogású napjait mind-mind elhallgatta… Talán megutáltam volna, ha csak egyetlen kalandját is említi, akár az angol nagykövettel! – felelt igen energikusan Horváth kisasszony és meghúzta a csengő oroszlánfejét a pattantyus-utcai régi házon.

V. A vörös postakocsi megjelen.

Horváth kisasszony megilletődve foltozta a régi fehérneműt, – mindig ezt csinálta, ha bánatos volt, – midőn Rezeda úr megjelent a színésznők kis lakásán és olyan megvető mozdulattal nyújtotta át az ibolyacsokrot Klárának és Szilviának, mintha véletlenül találta volna az utcán.

– Mi ujság? – kérdezte és fájdalmasan az ajkába harapott, midőn az ócska fehérneműt észrevette. (Tudta, hogy ilyenkor baj van a háznál.)

Szilvia a szerkesztő úr vállára tette a kezét:

– Tegnap színházban voltunk. A bábjátéknál. A talián vígan ugráltatta bábjait és a színpad hátteréből a gyermekjáték-nagyságú házikók ablakai gyönyörűen világítottak. Mintha havas prém szegélyezte volna a házakat… Igen mulatságos este volt, – mondá Szilvia komoly és megfontolt hangon, miután Rezeda úr még mindig nem írta ki lábát „A lámpás“-ba.

Klára egy darabig hallgatva vonogatta a tűt, mintha nagyon messzire járnának a gondolatai. (Általában a jó Isten volna annak megmondhatója, hogy mit gondolnak a nők varrás közben! A gyermekruhák foltozásánál, férjeik inge toldozásánál s midőn harisnyát stoppolnak unokáiknak, bizonyára mindig mást és mást gondolnak. A nők, amint tizenötödik életévüket betöltötték, a varrogatás, foltozgatás ürügye alatt tán ugyanazt csinálják, mint a férfiak, midőn magányosan ülnek éjszaka a kávéházban és mindenféle figurákat rajzolnak a márványasztalra.) Azután fölvetette a szemét, amely most akkora volt, mint a szívbajosoké.

– Az avignoni pápák borából szeretnék még egyszer inni, Rezeda úr! – mondta csöndesen.

Az álmodozó szerkesztő megértette a gyöngéd célzást. Nevetni kezdett, mintha Klára nagyon mulatságos dolgot mondott volna.

– A régi pápák már mind meghaltak és talán sohasem termett bor Avignonban, csupán a maga tiszteletére találták ki a hazugságot. Mintha csak elárulta volna valaki, hogy kegyed nagy tisztelője a magas rangot viselő egyházi fejedelmeknek, gyöngéden pirosló arcú, fehérruhás pápáknak és pirosruhás bibornokoknak…

– Valóban, annak a bornak olyan volt a színe, mint a biborosok öltönyének. És az íze! Bizonyosan régi pásztorgyűrűket olvasztottak föl benne… Rezeda úr, ismét szeretném látni a nagyszerű Monte Cristo grófot!

A szerkesztő egy kis cigaretta-csutakot tartott a szájában, amely már ajkát égette. Furcsa grimaceokat vágott tehát és tenyerével kapta el az égő cigarettát.

– Amint parancsolja, – mondta égő száját dörzsölgetve. – Legnagyobb boldogságomra szolgálna, ha végre Alvinczi úr észrevenné a kegyed megtisztelő rajongását. Amilyen finom uriember, tán leereszkedne kegyedhez egy-két órára. Első gavallér Magyarországon, a nők óhajtását mindig teljesíteni szereti, még Esterházy hercegnőnek is szokott ajándékkal kedveskedni. S az öreg grófnék már csupán tőle kapnak virágbokrétát a mágnásnegyedben. Ő az, aki mindenki iránt figyelmes, kedves, lekötelező, mint egy középkori fejedelem. Gondolom, Bártfai Lenke ismerősünket is hópénzzel támogatja, holott csupán egy elhalt barátjának, a szegény W. Richárdnak volt némi köze a tavaszamult színésznőhöz.

– Nagyszerű, – mondá igen komolyan Horváth kisasszony. – Napról-napra jobban becsülöm őt. Pedig még egy szót sem váltottam vele. És a multkor észre sem vett kocsijából a Hatvani-utcában!

– Tehát már leskelődött utána! – kiáltott föl Rezeda úr és összecsapta a két kezét, mint egy pojáca. – Hitemre, hercegnő, igaza van a régi közmondásnak: a férfinak csak kicsit kell szebbnek lenni, mint az ördögnek. Alvinczi nem szép férfi.

– Azt maga nem érti, Rezeda úr! Azt hiszem, Zrinyi Miklós lehetett olyan…

– Urbánovicsné tanítványa, nagysád. Azonban az most már mindegy. Tessék felöltözködni, hisz titkon úgyis azzal a gondolattal jöttem, hogy elviszem kegyedet egy olyan helyre, ahol az imádott Alvinczit ismét láthatja. Olyan vagyok, mint egy középkori bolond. Nem érzem jól magam szeges korbács nélkül. Induljunk.

Szilvia, aki eddig a narancsmagvakból különböző figurákat rakott ki a tányérra, lemondó hangon megszólalt:

– Én nekem ismét itthon kell maradnom?

– Miért? Velünk jöhetsz! – mondta szárazon, félig elfordulva Klára és lopva Rezeda úrra vetett egy pillantást.

Szilvia egy darabig még a narancsmagvakat osztályozta, azután fölemelkedett az asztaltól:

– Tudom, hogy nem örülsz nekem, Klára, mégis elmegyek. Nem akarom, hogy valami ostobaságot kövess el végezetül. Rezeda úr, forduljon az ablak felé, öltözködünk.

Az öltözködés sokáig tartott, mert a hölgyek szokásuk ellenére most nem segítettek egymásnak az öltözködésben.

– Jó lesz, ha sárcipőt is vesznek, – mondta egyszerre Rezeda úr, – odakünn a mezőkön még olvad.

– Hát hova megyünk? – kiáltotta egyszerre a két leány.

– Oda, ahol most Alvinczi Eduárd tartózkodik. Buda-Zárra.

A nők kétoldalról megrohanták a szerkesztőt, azonban az nevetve védekezett. (És csak az egyik szeme pislogott gonoszkodva.)

– Nem kell túlságosan megijedni. Buda-Zár egy kis község a hegyek között. Ott van a nyaralója Alvinczi úrnak. Minden esztendőben ezen a napon ott tartózkodik, csak egy napig. Reggeltől estig. Március harmadikán. Az idő elég napfényes. Azt hiszem, még egészség szempontjából is kellemetes lesz egy kis séta a budai hegyek között.

– Én nem szoktam sétálni, Rezeda úr, – mormogta duzzogva Klára.

Rezeda úrnak olyan különös arca volt, hogy néha az egyik fele sírt, a másik meg nevetett. A nevető arcát Klára felé fordította.

– Igen jól fog mulatni, mylady. Tudja, hogy egész életemben mindig arra törekedtem, hogy kellemesen érezze magát.

Lóvasútra szálltak a hídakon túl.

Még a hosszú és óriáskifli- és serszagú kocsik jártak a budai hegyek között. A kocsis csak néha-néha tülkölt és Tündér Ilonánál hosszadalmasan várakoztak. A szembejövő kocsit kellett megvárni és az utasok mind a kocsmába tódultak. A kalauz néhány lökést próbált a javítás alatt lévő kuglipályán, míg a kocsis már nyári számlára ivott. Napfény és tavaszi derű mindenfelé. A fák ritka lombjaikkal szinte hamukékek voltak és az erdei úton jókedvűen szaladt egy kis tarka kutya.

– Tavasz van! – mondá Szilvia és az esernyője hegyével számos lyukacskát fúrt a puha talajba.

Horváth kisasszony bizonyos gyanakvással nézte Rezeda úr Jánus-arcát.

– Messze van még Monte Cristo gróf kastélya?

– Mindjárt ott leszünk, – felelt a titokzatos férfiú.

Felülről megjött a lóvasút. A hosszú kocsi szinte fáradtan állott meg a Tündér Ilona előtt.

– Mennyi szerelmet, boldogságot, bánatot, örömet húznak e lovacskák nyaranta, – vélekedett Rezeda úr – midőn a szerető párokat a budai hegyek közé viszik a kocsik! Juniusban a fűben heverészni vasárnap délután, a verkli hangja messziről hallatszik, s először hazudni egy kis leánynak sírig tartó hűséget, akit a szigorú szülői házból csalt el az ember a kirándulásra! A Zöld vadásznál sert inni és mindenféle virágokat hazavinni! Aki nem próbálta, nem is tudja, hogy mi az: élni! Diákkoromban Pesten a budai hegyek közé csaltam minden nőismerősömet!

– Elég legyen – mondotta Horváth kisasszony. – Jónevelésü leány nem heveredik le az erdőben!

Rezeda úr nevetett:

– Dehogy nem! Nyári napokon, vasárnap délután sok minden lehetséges, amire az ember télen nem gondol. Csupán a szabadban szép a szerelem. Emlékeznek Borcsinéra, a kómikára? Még télen is, derékig érő hóban a debreceni temetőbe járt sétálni a fiatal kardalosokkal!

A lóvasút végállomásán túl körülbelül negyedóráig gyalogolt a kisded társaság, amíg Rezeda úr hirtelen az ajkára tette a kezét.

– Csendben legyünk, hölgyeim. Kezdődik a francia regény.

Az erdei úttól kődobásnyira régi kis nyári lak emelkedett; a nagy fák egy darabig eltakarták, csupán mohos zsindelyfedele emelkedett ki, amely olyan hegyes és mégis álmodozó volt, mint valamely régi illusztráció. Hervadt, mult évi levelek töltötték meg az árkot és a rózsafák még barna szalmabundáikban állongtak a kertben. A nagy fák olyan mélázó némasággal állottak a ház körül, mintha alattomban az estét várnák, hogy elszökjenek a tájról. Magas léckerítés vette körül a kertet és a nyárilak rejtelmesen, szinte elhagyottan bujt meg a kert végében. Nyári reggel, midőn kis harmatcsengetyük jelentik közelegni a napot, nagyszerü lehet itt az ébredés. De mily kimondhatatlan szorongással lehet telve az éjjel! A szél, az eső, a vihar mint megannyi földöntúli rejtelmek bolyonganak az elhagyott ház körül. Talán vadállatok jönnek elő a hegyekből és az éj sötétjében a ház körül ólálkodnak. Rosszban járó, titkos emberek próbálgatják az ajtók kilincsét, az ablak závárját. Az eső kisértetléptekkel jár a tetőn és a fagallyak tán a Halál kezétől rázkódnak meg, midőn megkopogtatják a gondosan elzárt ablaktáblákat. Mily megnyugtató lehet ily hosszu éjszakákon egy hű és bátor eb s egy jó fegyver! Habár mit használhat ez az éjszaka rejtelmei ellen?

Most még a nap járt az erdő mögött és aranycsikját lopva beküldte a kék fák között az elhagyott kertbe.

Egyszerre a fű zörgése, apró gallyak ropogása hallatszott a kerti ösvényen, hogy a szívek szinte megrendültek a némaságot hirtelen felváltó zörejben. Talán valami rendkivüli történik most mindjárt. Gyilkosság, vadállatok, vagy rejtelemes erdei szellemek… Horváth kisasszony a szívére szorította a kezét…

A kerti úton, a világosságban váratlanul egy frakkos, cilinderes, fehérnyakkendős férfiú alakja bontakozott ki. Oly sápadt volt az arca a nappali világosságban, mint a pergament: ódon pergament, amelyet régi könyvtárban őriz a sánta könyvtáros. Fekete szakálla s bágyadt, szinte bús tekintete álmodozva kalandozott a kert bokrai között.

Jobbján fehér menyasszonyi ruhában, aranyszőke hajában narancskoszoruval, hosszu, fehér fátyollal és könyökig érő keztyüi között kis imakönyvet tartva egy karcsu nőalak lépkedett.

Szótlanul mentek egymás mellett a kerti úton a lilaszínű bokrok és fázós rózsafák között, mintha halottak volnának, akik most keltek föl a kis kastély alatt elhuzódó régi sirboltból, hogy délutáni sétájukat elvégezzék…

Csakhamar eltünt a fehér menyasszonyi fátyol az út kanyarulatánál.

Rezeda úr gyöngéden a minden izében reszkető Horváth kisasszony karjába kapaszkodott hátulról. Nem szólt, csak elvezette a nyári lak mellől.

Szilvia nyomon követte barátnőjét, bár néha-néha visszanézett a rejtelmes lak felé.

Jó darabig mentek szótlanul.

– Istenem, mi volt ez? – kérdezte Horváth kisasszony és megtörölte a homlokát.

Rezeda úr nem felelt. Szilvia szórakozottan szurkálta napernyőjével a talajt.

A Tündér Ilonánál az ablak mellett helyet foglaltak. Rezeda úr forralt bort rendelt, mert már hüvösödött a délután és a hölgyek alaposan megfáztak az erdei sétában.

Amíg a bort szürcsölgették, egyszerre hangos ostorpattanás hangzott föl a Tündér Ilona előtt.

Négy hosszufarku pejló gyorsan vitt egy hatalmas vörösre festett kocsit, amely sok tekintetben hasonlított azokhoz a postakocsikhoz, amelyeken egykor Magyarországon utaztak. A kocsiablak redőnyei félig le voltak eresztve és a posztillon-föveges vén kocsis a korcsma előtt végighuzott a lovain. A hatalmas kerekek robogva tüntek el a vörös postakocsival a leereszkedő tavaszi alkonyban.

– Alvinczi! – mondta szinte félve Klára.

Rezeda úr gúnyosan mosolygott:

– Ah, tehát nem ismerte meg őt frakkban? Talán Montmorency kisasszonyt sem látta meg fátyola alatt?

– Igen, ő volt. A Nagy Opera táncosnője, – mondta most komolyan Szilvia és megkavargatta borát. – Miután a drámában és énekben hiába próbálkozott a kisasszony, most végre a táncra adta magát! Lehet, hogy ebben több szerencséje lesz.

– Istenem, de hát mit jelentsen e különös séta itt az erdőben? Frakkban, menyasszonyruhában? Bolondok volnának ismerőseink? – kiáltott föl Horváth kisasszony.

– Igen egyszerű a dolog. Nyaranta az öreg Montmorencyek, azaz Stümmer papa és Stümmer mama laknak a villában, amelyet Alvinczi ajándékba vett nekik. Télen, márciusban Alvinczi megünnepeli eljegyzésük évfordulóját a kisasszonnyal. A hölgy így is igen boldog lehet. Hisz házasság nem igen lesz ebből a dologból – felelt Rezeda úr és igen fölényesen óhajtott mosolyogni.

Horváth kisasszony még sokáig nézett ki a Tündér Ilona ablakából a kéklő erdei országútra, mintha azt várná, hogy egyszer visszatér a vörös postakocsi – érte.

– Gyerünk – mondta kelletlenül Rezeda úr. – Az ünnepélynek már vége.

Horváth kisasszony csendesen gombolgatta a keztyűjét:

– Istenem, ha engem egyszer menyasszonyruhában sétáltatnának egy régi kert útjain… Bizonyosan ősök képei is diszítik a kastély falait. Vajjon megáll-e Montmorency az ősanyák és ősapák előtt fehér ruhájában? Megcsókolta-e a régi feszületet, amely vőlegénye édesanyjáé volt? És tud-e beszélgetni a régi butorokkal s eljátsza-e jegyessége évfordulóján a sarokban álló ódon zongorán a Lohengrin nászindulóját? Imádkozik-e egy régi szentkép előtt, amelyre a család régen elmult asszonyainak a szemsugara tapadt s felhúzza-e a vén zenélőórát, amely egy elmult öreg úr magános borozgatásához szolgáltatta a kísérő zenét?… Nem. Lotti nem húzza fel az órát. De én nem felejteném el felhúzni.

Igy szólt Horváth kisasszony és régi delnők bánatos lépteivel hagyta el a Tündér Ilona korcsmáját. S a lóvasuton, míg helyet foglalt, bizonykodó, büszke mosollyal nézett el Rezeda úr válla fölött.

– Én felhúztam volna a régi órát – mondta és búsan mosolygott.

Rezeda úr vállat vont és csaknem sírba felelt:

– Kegyed úgy beszél, mint egy hisztérikus pesti zsidónő. Aki Flauber-t, vagy Bródy Sándort olvassa este, mikor nem ül operai páholyában…

VI. Az utolsó nihilista.

Bonifácz Béla, hirlapíró és Danton és Robespierre meghatalmazottja, a dunai tartomány igazgatására, egy napon a legnagyobb nehézségek árán tudott Budáról Pestre jutni.