Part 4

– Pardon bátorságomért!… Hajdanában még Napoleon hadjáratai előtt, midőn a helyi lapot képviseltem, kénytelen-kelletlen megtudtam színházi ujdonságokat. Nyári, de téli időben sem múlott el éjszaka, hogy a társulat hölgytagjai nélkülözték volna a szerenádot! Igazán nem nagy fáradságba került az ablak zárát meglazítani, a cigány elbandukol, a nagybőgőt elcipelik, mint halott társukat és a zsákba bujtatott hegedük mindig csodálkoznak, hogy gazdájuk sohasem vesztette el őket részeg fővel, hogy azután magukban hazatalálnának. Valóban itt van az alkalom az ablak betaszítására! Az akácfák között nedvesen, a tavaszi víz szürkeségével bujdosik a hajnal kinyujtott ujja és a szobában parfőm s éji illat leng Macskavári vagy Kutyaházi kisasszony ágya felől. „Te vagy, Henrik?“ – hangzik a bágyadt kérdés. „Nem, Pista vagyok!“ Heh! Hogy sohasem mondhattam ilyenkor, hogy Rezeda szerkesztő vagyok!

– Ami mulik, nem késik! – felelt Klára.

– Urnőm, ne szédítsen! Éppen eleget donkihotéskodtam nagyságodért Debrecenben s Váradon. Benyitottam a kávéházba s az emberek így üdvözöltek: „Tudjuk már, Horváth kisasszony Európa legjobb drámai szendéje!“ A cukrásznál a kisasszonyok vaniliával kináltak, pedig azelőtt egyéb férfias pálinkát öntöttek poharamba. „Tudjuk már…“ mondták fanyar mosollyal, mert hiszen mindennapos látogatójuktól csak megvárhatták, hogy valamelyik, a házhoz tartozó kisasszonyért kössem föl magam a népkertben. A kirakatok, a cégtáblák, az őgyelgő ebek már mind „tudták“. Az erdőre menekültem. A legvénebb nyárfa lehajolt, fülembe súgta: „Tudjuk már, hogy Horváth kisasszony…“ Éjjel a zsebórám ugyancsak ezt ketyegte. Fölhuztam a pisztoly kakasát. Teremtuccse, tudta már. Sohasem kap ily hűséges csatlóst, mylady.

– Remélem, Pesten sem akar elhagyni, sire? – kérdezte nyomatékos hangsúllyal Klára s szürke szemével mélyen, áthatóan, majd alázatosan pillantott Rezeda úrra.

– Még rejtély. Rejtélyi vagyok, doktor Rejtélyi Samu. Ne kérdezzen tőlem, hercegnő, olyan dolgokat, amelyek nem tőlem függnek. Igérjen például minden napért valamely kis ajándékot, mint a kártyás Alvinczi igért Montmorency Clarence-nak.

Urbanovicsné fölfigyelt, habár nem kevés fáradságába került a szemét kikulcsolni a színész hipnotizáló tekintetéből. („A nyakláncot hipnotizálja a művész!“ – gondolta Rezeda úr.)

– A vörös postakocsi tulajdonosa? – kérdezte a horvát delnő. – Igen érdekes, kitünő férfiú, – füzte hozzá hódoló elismeréssel, mintha valaki volna a társaságban, aki korán reggel dörömböl Alvinczi ajtaján s elmondja Urbanovicsné nyilatkozatát.

– Valóban, Alvinczi igen érdekes figura! – felelt Rezeda úr. – Nagy tipró. Szívtipró.

A színész bizonyos féltékenységgel, összeráncolt homlokkal nézte a coeur-dame hirtelen érdeklődését. Gúnyosan biccentett Rezeda úr felé.

– Te is, pajtás? – kérdezte félhangon, mintha valamely megszégyenítő cselekedeten érte volna a szerkesztőt. Az ajkát megvetőleg biggyesztette és körülnézett, mintha más társaságot keresne.

Rezeda mindössze annyi elégtételt vett, hogy a színész kigöndörített fürteire vetett pillantást. „Jézus!“ gondolta magában háromszor.

– Halljuk, halljuk! – kiáltotta a néni és az asztalhoz nyomta keblét.

– Ez a vén disznó, – mondta halkan Rezeda úr Klára kisasszonynak, – azt hiszi, hogy én is azért vagyok itt, hogy a vacsorámat kifizesse.

– Már régen szerettem volna Alvinczivel megismerkedni! – mondta igen nyomatékosan Urbanovicsné, mintha legalább is mindennap találkozna a nevezetes úrral a reggeli sétalovaglásnál. – Nagy jellem. Én nem kerülnék pénzébe, mint a többi nőismeretségei.

– Te ötszáz esztendős vén banya, te ócska vörös alsószoknya! – dörmögte Rezeda úr.

Klára végre is elővette ábrándos tekintetét, amely olyan volt, mint a kora tavaszi alkonyat erdős, dombos vidéken, hol még a lapályon elnyuló réteken gyönge köd úszik, mintha a mezők álma volna.

– Rezeda, ne komiszkodjon. Beszéljen Alvincziról.

– Igen, ha a színész helyet cserél. Nem szeretném, ha azt hinné az ifjúember, hogy hozzá beszélek.

Klára nyomban elintézte a dolgot.

– Kürtös, ülj őnagysága baloldalára.

– Miért? – kérdezte csufolódva Kürtös. – Tán rang szerint megy az ülés sorrendje?

A szerkesztő nyelés nélkül, egyetlen hajtással kiürítette öblös poharát.

– Látja, ezt is vidéken tanultam. Pesten így nem tudnak inni, – mormogta s bánatos szemét Horváth kisasszonyra függesztette. – Már iszákos is vagyok, ezért nem szeretnek többé a nők.

– Én nem tudnék egy hidegszáju férfit szeretni – mondta megnyugtatólag Klára.

– Nagyon helyes, – felelt az asztalfőről a horvát özvegyasszonyság. – A férfinak inni, pipázni, kártyázni kell. Nem is igazi férfi, aki nem volt részeg életében. Akár bortól, akár szerelemtől.

– Szerelemtől? – kérdezte hangosan Rezeda s halkan hozzátette: – Hogy égetnének meg, vén bocskor!

III. Indiában rossz volt a termés.

A vörös postakocsi tulajdonosa, Alvinczi Eduárd Magyarország egyik legrégibb családfájára tekinthetett vissza. Alvinczi de genere Gút-Keled, Nagy Lajos temesvári bánusának és régi nádorispánoknak maradéka, a legbüszkébb ember volt Budapesten. Büszke volt honfoglaló ősére, aki vezéri tollat viselt a süvege mellett és büszke volt arra, hogy ha megint királyt választana a nemzet a Rákos mezején, származásánál fogva neki volna jussa a királyi koronához. A Hohenzollernek még kecskepásztorok voltak abban az időben, amikor a Gút-Keled nemzetségéből származó fiak várkapitányok és bánok voltak. Sőt a moszkvai történettudós véleménye szerint a vezérlő Gút-Keled nyilván azon királyi törzsből származott, amely messzi napkeleten a Don folyó táján uralkodott és lóháton járt az egész nemzet. (Alvinczi úr megelégedése jeléül egy csorda jószágot óhajtott küldeni Moszkvába a professzornak, a gulyások már készülődtek is a nagy útra, amelyet lóháton kellett volna megtenni, azután mást gondolt a szeszélyes Alvinczi. Diaz Hermanos y Co. habanai cégnél száz darab szivart rendelt, a földkerekség legjobb és legdrágább szivarját, amelyet aranyvágású levél kiséretében küldött el a tanárnak.) Alvinczi Eduárd fiatal éveiben természetesen Oxfordban evezett, majd a párisi osztrák-magyar követséghez került. Harminchárom ősét vonultatta föl a kamarási próbához, holott kevesebb is elegendő lett volna. Harminchárom régi zászlósúr és várkapitány ment Bécsbe az udvarmesteri hivatalhoz, hogy a párisi attasé diplomata-frakkjára rákerüljön a két kamarási gomb. (Alvinczi úr bizonyosan úgy látta álmában, hogy Miklós, a temesvári bán a buzogányával megdöngeti a Burg kapuját: „Nem kérni jöttünk, hanem jogunkat követelni!“) Rómában egy csodálatos olasz grófnő szeretett bele a kirgiz tatárkánok unokájába, a szerelem azonban rossz kabalának bizonyult, a „nemesek klubjában“ egyetlen éjszaka elveszítette azt a százezer forintot, amelyet nagyasszony-anyja levendulaszagú ruhásszekrényében tartogatott arra az esetre, ha valami baj támad a ház körül. A nagyszerű asszony egyetlen könnycseppet nem ejtett, nyugodtan küldte el fiának a százezer pengőt, amely abban az időben rengeteg vagyonnak felelt meg: három vármegyét lehetett volna rajta venni. „Fiam, most már nincs több pénzünk.“ Csupán ennyit írt. Alvinczi Eduárd az olasz grófnő keze helyett tehát ismét hindu bálványát vette kezébe, amelyet mindig magával hordozott. Szentpétervárra helyeztette magát. Ámor azonban nyomon követte az ifjú diplomatát s a szép szomorú orosz táncosnő álmodozó szemét Eduárdunkra vetette. A táncosnőt a francia követ is imádta, szekundánsok ültek össze a Traveller’s Klubban és a Travellerben mindjárt meg is vívták a párbajt az urak, csupán selyeminget hozattak lakásaikról. A flöreteket a kaszinó kozákja kiköszörülte, tűzben megedzette, Nevszky Sándor útján talán éppen akkor vágtatott az operába szánkóján a táncosnő s vígan csilingeltek a csörgők, midőn az előkelő klub vívótermében Alvinczi tőre három ujjnyira a szív fölött a francia követ mellébe fúródott. Piros vérsugár, elfehéredő arc, megcsukló térdek és a halálnak napja északi fényét küldte a francia követ homlokára. A nizzai expressz-vonat egy óra múlva indult és három versztnyire Pétervártól a vasuttársaság barnakabátos inasai szupéhoz terítettek. Alvinczi bőven és jóízűen étkezett, majd nyugodtan aludt a szlipingkár fülkéjében és alig várta, hogy Bécsben a Ballplatzon visszaadhassa követségi levelét. Hazajött Budapestre, megelégelte a diplomatáskodást. A régi Arany Sas-fogadóban szállott meg, ahol már egyetemi hallgató korában is lakott: akkor egy szobában, most kettőben, mert a legényének is ott kellett aludni és éjjel levetkőzni, lábát, kezét megdörzsölni, betakarni és jó éjszakát mondani, mint otthon Unghban, az ősi házban, ahol a föld, a mező és a patak az első foglalásból maradhatott meg az Alvincziak kezén. Az unghi berkek zúgnak, rejtőzködő kuruc, bujdosó honvéd járja, a határszéli hegyek mint havas kisértetek állanak a tájon… Be nagy kár, hogy az Arany Sasban nem lehetett falusi komondort tartani, amely Alvinczi Eduárdnak éjjel ugatott volna.

(Midőn „A lámpás“ érdemes szerkesztője elbeszélése ezen részlethez érkezett, Horváth Klára kisasszony alig hallhatóan fölsóhajtott:

– Istenem.)

Szilveszter öreg író néhány nap múlva kopogtatott az Arany Sasban.

Szilveszter olyan öreg író volt, aki még lúdtollal Sylvesternek írta a nevét és azért a legbüszkébb, hogy az öngyilkos Balázs Sándor reá testálta a köpenyegét. A folyosón először János inast fogta el, aki kurtanemes őseire éppen olyan gőgös volt, mint Alvinczi Zrinyi Ilonára.

– Fölébredt a fejedelem?

– Tessék köhögni az ajtó előtt. Tekintetes urat a köhögéséről ismerjük.

Szilveszter köhögött, mire bévülről egy fáradt, egykedvű „Na“ hangzott, amely azonban annyi erőfeszítésébe látszott kerülni a hang tulajdonosának, mintha hosszú szónoklatot mondana.

– Sire, jó reggelt jöttem kivánni, – mondta Szilveszter.

Alvinczi az ágy szélén ült, mindig az ágy szélén ült, mióta Pétervárt elhagyta, a lábán papucs, vörös Garibaldi-ing fölött selyemkaftán, amilyent a napkeleti urak viselnek. A fején kerek, fehér kalap, amely alól figyelmesen, de bizonyos mélabúval tekintgetett elő fekete szeme. A pusztai lovasnak van ilyen tekintete, midőn a ködben, felhőben fürdő messziség felé néz. Alvinczi keletre nézett, ahol ősapja király volt. Francia ujságok hevertek a lábánál. Szilveszter fölemelte a „Gil Blas“-t.

– Ma este egy Gil Blas című jelenetet játszanak madame Louisenál. Én írtam.

A fejedelem unottan nézett szattyánpapucsára.

– Kis jelenet, – ismételte Szilveszter.

– Igen rövid, – tódította később.

Alvinczi fölemelte a fejét. Büszke pillantást vetett Szilveszterre.

– Nos?

– Sire! Ne haragudj. Szeretném, ha megnéznéd.

Alvinczi fölállott, vállat vont, keresztülment a szobán és elgondolkozva nézett a sarokban álló porcellánkályha tüzébe.

A porcellán hófehérségéből élénk pirossággal tündököltek a lángok. Alvinczi egy-két darab fát vett föl, amelyet unghi erdőkből hozatott, amely fával az ősei tüzeltek s a tüzre vetette. Megdörzsölte igen finom, de erőteljes kezét. Végignézett karcsu ujjain, amelyek a kardot, kantárt szívesebben fogják, mint a nők kezét. Azután a selyemköpenyeg zsebébe nyult és néhány aranypénzt vett elő. A tenyerébe fektette az aranyakat s halkan, unottan megszólalt:

– Az angol a legszolidabb náció. Böf-je éppen olyan jó, mint pénze. Az angol arany a legjobb arany. Valóban annyit ér, mint amennyi a névértéke. Tessék, Szilveszter, próbáld meg!

Néhány Viktória császárnő fejével ékesített tallért nyujtott át az öreg írónak. Az aranyak eszkamotöri gyorsasággal tüntek el Szilveszter piros mellénye tájékán.

– Gil Blas! – mondta gyorsan köszönet helyett, mert Alvinczi visszavette az ajándékot, ha azt megköszönték.

– Majd meglátom. Ha egyéb dolgom nem lesz, átnézek a Madamehoz.

– Estély lesz, szőr. Szoáré!

– Bánom is. Ne használj idegen szavakat, mikor van jó magyar szavunk. Azért nem boldogul ez a nemzet, mert ilyen írói vannak. Az én nagybátyám, a költő Alvinczi Jeromos idejében nagy gondot fordítottak a nyelv tisztaságára. Mindenesetre add át üdvözletemet Lujza őnagyságának, régi barátnőnknek.

Az író, akinek arca vetélkedett mellénye pirosságával, a köpönyeget megigazította, mint egy táncosnő a fátyolát. (Mindig köpenyegben járt, a Balázs Sándor köpenyegében. Musset Alfrédnak volt hajdanában ilyen köpönyege.)

Alvinczi egy fehér kis kosarat vett föl a földről. Déligyümölcs volt benne. „Ma kaptam Nápolyból. Barátnőnk szereti az inyenckedést!“ szólt s furcsán mosolygott, mint egy keleti nagyúr a nők balgatagságán elmosolyodik. (Egyáltalán a szobája olyan volt, mint egy régiségkereskedés. A falnak támasztva hevert a földön sok régi festmény, amelyet azonban a vászon hátán elhelyezett jelből egytől-egyig ismert a fejedelem. Régi kardok, pisztolyok, ázsiai szőnyegek és hindu bálványok. Az egyszerű, szinte katonás ágy fölött kis ezüst feszület: Mária Antoinette lehelte rá utolsó csókját. Az éjjeli szekrényen rövid, vaskos kis pisztoly, mint egy bulldognak a feje. Régi kis imakönyv, amelyből egy középkori francia hercegnő imádkozott. A betűk megfakultak, csupán az iniciálék piroslanak nemes, flandriai pirossággal s az első oldalon világosbarnára fakult betűk, mintha vérrel írták volna: „1557. Noel. Henry.“ S a finom kötésbe a Montmorencyek szárnyas, dámvadas címere préselve. Másfelé hírneves zsokék és versenyparipák pasztell-képei, amelyeket csupán az angol urak szoktak megvenni, akik majdnem úgy szeretik a lovat, mint maga lord Derby. Az éji szekrény fiókjában aranypénzek sárgállanak elő, billet doux-k és apró, eldobott levelek közül. Egy rózsafüzér, amelyet Medici Katalin morzsolgatott és egy férfitestrészt ábrázoló, hosszúkás hindu bálvány, amelynek csúf, vörös feje széles vigyorgással nézett a világba. A falon hadi kopja, amelyet valamelyik Alvinczi vett el a temesvári basától és az íróasztalon sürgönyök és levelek a világ minden részéből. A fejedelem naphosszat az ágy szélén ült, de mindent tudott, ami a világban történik. A különböző követségeken töltött évek alatt sok ismerősre, jóbarátra tett szert.)

Mielőtt Szilveszter a kosárral köpenyege alatt elhagyhatta volna a szobát, Alvinczit hirtelen élénkség fogta el. Gyorsan fölállott s az asztalról hosszukás levélborítékot emelt föl.

– Hop, Szilveszter, még adok neked valamit. Egy dolgot, ami még titok. Az angol gyarmatminisztériumban most állítják össze az indiai terméseredményt. Nos, a termés az idén rossz volt Indiában. A jelentést csak jövő héten publikálják hivatalosan. Te már tudod. Add el titkodat.

Majd kiejtette a levelet kezéből, fáradtan az ágyra ült és hosszasan a téli alkonyatba nézett. Borus vonás támadt keskeny ajka körül.

– Már este van! – mondta halkan, mert észre sem vette, hogy Szilveszter elhagyta a szobát.

Katonás komolysággal lépett be a legény.

– Mi ujság, János?

– Öltözködjünk, nagyjó uram. A vacsorát már megrendeltem a kaszinóban.

Alvinczi tunyán kinyujtotta a lábát s féloldalra dőlt, mintha az öltözködés idejét halogatná.

– Mit rendeltünk mára, János?

– Jeges dinnyét, lengyel levest, pulykát és marhahúst szószban. A salátát nagyuram csinálja. Boldváné csörögét süt.

– Csöröge! Emlékszik, János, a nagyapáméknál volt egy főzőasszony otthon, Unghban. Milyen nagyszerű csörögét sütött. Az öregek jól ettek!

– Az egész világon a legjobban Unghban főznek, – mondta komoly meggyőződéssel János. – Mennyi rosszat ebédeltünk Rómában, amíg az öreg tekintetes asszony utánunk küldte Ripkánét.

Alvinczi elgondolkozott:

– Mondja, Kerék, hová lett Ripkáné?

– A bajnóci öreg urék kocsisa vette el, mikor özvegységre jutott.

A fejedelem a multba nézett.

A legény a gumikádat fölállította a szoba közepén, meleg vizet hozott. Alvinczi törökösen maga alá húzott lábbal ült. Egyszerre leugrott az ágyról és valamely gondolatot jegyzett föl hosszú, szálkás betűkkel egy könyvbe. Egy évszám volt s egy név. Azután engedte, hogy a legénye felöltöztesse.

A szemét s arcát nagyító tükörben alaposan megvizsgálta, szénaillatot freccsentett a szmokingja selymére, formás cipőjében többször megpróbálta a lábát, az ágyon heverő erszényt, ujságokat a zsebeibe gyűrte, hogy megdagadt tőle a szmoking. Rövid, vassal bélelt somfabotot vett a kezébe és a hóna alá pezsgős palackot tett, amely olyan réginek és nemesnek látszott, mint az apátság misés-könyve. A velszi herceg pincéjéből való volt. Hatalmas, utazótáska-nagyságú szivartárcáját különböző dobozokból való szivarokkal rakta meg olyan gondossággal, mint a gyógyszerész készíti csodaszerét. A bibornoki övekkel ellátott csodaszivarok, amelyek a kubai köztársaság elnökének kézjegyével voltak ellátva, olyan bőséggel hevertek szanaszéjjel skatulyáikban a szobában, mintha Alvinczi úr volna a legelső dohánytermelő Habanában. „Alvinczi szivarja.“ Fogalom volt Budapesten. A legdrágábbat, a legjobbat, a legnemesebb szivart jelentette.

A szivarokat a kaszinó bankettek után ujságírók és hercegek zsebre szokták dugni. Finom és kedves emlékek ezek az Alvinczi úr ebédjeiről, amelyeket éppen úgy szokás megőrizni, mint a tihanyi kecskekörmöt. Olykor tovább adják a szivarokat: háziorvosnak, kritikusnak, vagy bírónak… Alvinczi egy üvegcsőbe forrasztott szivarja körülbelül két évig vándorolt Budapesten, amíg egy részeg néger táncos elszívta. Kevesebb lett a pesti vagyon.

A főhercegnek, aki elmulasztotta a zsákmányolást egy ebéd után, János inas dugta köpenyegébe a havanna-rudat.

– Mi az? – kérdezte ijedten a császári katona.

Kerék János jóakaratúlag segítette tovább a tiszti köpenyegét.

– Csak tessék megtartani. Jó lesz majd otthon…

… Azután egy csomó elintézetlen levelet fölnyalábolt s a belső zsebébe dugta, miután gumiszalaggal átkötötte. Éjszaka, a kaszinó pamlagján heverészve (miután szokásos ezerforintos bankjegyét az ebéd kifizetésére fölváltotta s a komornyik ezüst tálcán fölszolgálta a visszajáró pénzt), Alvinczi úr előveszi ujságjait, leveleit. A széles bőrkanapé megtelik levelekkel, sürgönyökkel. Arany ceruzájával megjegyzéseket ír a levelek sarkára, útmutatásul Szilveszternek a holnap irandó válaszhoz. Az éjszaka hosszú s ugyanezért Carlyle kötetét is hóna alá csúsztatja. Azt a kötetet, amelyben a dárdák éjszakájáról s a nők forradalmáról van szó.

– Ha csak reggel jönnék haza, ötven pengőt kap tőlem, János! – mondja nagyuras szeszéllyel és a túlfűtött, szivarszagú, melegvíz- és szénaillatos szobában, amilyen kabinetben Richelieu herceg tanulmányozhatta a fontos állami iratokat, átveszik birodalmukat a fogadó szobaleányai. A vértelenarcú szobaasszony fehér kötényében, szelid, asszonyos frizurás fejével nesztelen léptekkel jön végig a piros szőnyegen. „Kezét csókolom“-ot mond s halkan csörgő kulcsaival eltünik.

A fejedelem megáll, mosolyog, – talán Daudet pápája mosolygott így Avignonban a táncos provencei nők után – s fáradtan mondja:

– János, öt aranyat kap tőlem, ha ezt a szentasszonyt elcsábítja! Öt Viktória-fontot!

Igy szól az inashoz, aki a borospalackot utána viszi.

Még egy másodpercnyi élénkség, a szemben elragadó mosoly jelenik meg.

– Szilveszter, – tódítja fáradt, de kissé fölcsendülő hangon, – tíz aranyat kap Szilveszter úr ugyanezért. Megmondhatja neki.

A szivar- és parfümszagú kocsi belsejében – amely egész nap a fogadó előtt ácsorog hosszúlábu orosz lovaival – olyanformán helyezkedik el, mintha nagyon messzi útra indulna. A kabátba beburkolózik, a puha kalapot homlokára húzza. Lábánál elhelyezi a borosüveget, amelynek sárga gyöngyeit vacsorája mellé kristálypohárba önti.

– Jó éjszakát, János.

A kocsi ajtaja bezáródik. A lovak hosszú ügetéssel indulnak el a kaszinó felé, amely ötven lépésnyire fekszik az Arany Sastól.

(„Istenem!“ mondta ismét Horváth kisasszony és a homlokára tette a kezét, mintha láza volna.)

Szilveszter éjszaka vidéki urakkal mulatott az Arany Sasban. Radics muzsikált és a mulatság heves tempóban tartott éjfélig. (A pirosmellényes öreg úr nagyobb kedvelője volt a poétázgató, majd duhajra forduló mulatságnak, a kemény ivásnak, mint a nőkkel való enyelgésnek.) Madame Louise, más néven Donna Juana (sőt neveztetik vala „fehérkaméliás hölgy“-nek is) színészeket és írókat gyüjtött palotájába, ha rendes látogatói, a grófok és hercegek ezt engedélyezték. Az irodalmi estélyeken kiderült, hogy Donna Juana zseniális színésznő, aki egymagában játszott el teljes kis fölvonásokat. Egy régi romantikus regény lapjairól volt kivágva ő… Majd többet beszélünk a „fehérkaméliás hölgy“-ről, most csupán annyit, hogy a „Gil Blas“ című jelenet két férfi s női szerepét egymagában eljátszotta és a vendégek közül Salamon Ödön író a Sarcey nyelvén mondott méltatást a háziasszony művészetéről. Szilveszter úr akkorára már elszökött, mert hírét vette, hogy Dapsy pestmegyei főszolgabíró az Arany Sasban muzsikáltat magának. Havas fergeteg zúgott a Belváros fölött, a gázlámpák ijedten táncoltak, a borbélytányér zörgött, mint akár abban az időben, mikor Lisznyai Kálmán és Beöthy László bolyongtak éjszaka s a Heckenast-féle nyomda (az ellenséges nyomda) vastábláit botjukkal megdöngették. Szilveszter Balázs Sándor köpenyegébe burkolózott, nagyokat szippantott a havas fergetegből s így csakhamar sikerült elfelejteni a parfőmös, kaméliás estélyt, hol az írók frakkban teáznak, a mai írók; mire az Arany Sashoz ért, kis pörge kalapját félrecsapta s egy régi, duhaj pestmegyei nóta jutott az eszébe… (Ugyanezért tartott a mulatság sokáig.)

Már elmult dél, midőn Szilveszter barátjánál, pártfogójánál és hűbéres uránál, Alvinczi úrnál jobbágyi alázatossággal jelentkezett.

– Sire, az éjjel többet ittam a kelleténél!

A fejedelem a kályha előtt állott és hosszú szipkából megfontoltan és komolyan szivarozott. A távoli szigetek növényének sűrű, barnásfehér füstje és exotikus illata megtöltötte a szobát. A füstgomolyagban látni lehetett széles kalapu spanyol ültetvényeseket, zöldelő dohánytáblákat és néger nőket, a kikötőből most indul el a háromárbócos, a fehér vitorlákat dagasztja a szél s száll a messzi tengerekre a kék cirádás szivardobozokkal. (A messzi tengerek termékei különös skatulyákban érkeznek hozzánk. Ugyan ki nem nézte még a tea- vagy fügedobozt különös figuráival? Mintha a fantasztikus földről jött küldemények a messzi országnak furcsa sajátságait hoznák magukkal. A kinai sárkány és a japáni gésák, Cuba kávéja, amelytől a kikötők illatosak és a teveháton hozott ázsiai szőnyegek: mind arra valók, hogy az ember a szobájában nagy utazásokra gondoljon.)

A fejedelem hosszadalmasan szívott szivarjából. Vörös selyeminge és arannyal kivarrt mellénye csillogott a fogadó ablakán beszürődő téli napsugárban.

– Nem szeretem a részeg embert! – mondta megvetőleg. – Ellenben az éjjel nem hagyott nyugodni India rossz esztendeje. Ez igen nagy dolog, Szilveszter. A brittek kincses- és éléskamrája hiányosságát nemcsak a lordok és serfőzők érzik meg, hanem az európai kereskedelem is. Azt lehetne mondani, hogy az egész földkerekséget érdekli, hogy Bombayban hány tonna rizst hajóznak be… Délelőtt napfényes idő volt és rövid sétát tettem a városban. Valakit láttam… Különös, ibolyaszemű leánykát, aki mintha a közelgő tavaszt hirdetné.

Szilveszter nyomban félrecsapta a köpönyegét.

– Azonnal tudósítom a Madame-ot. Elő kell teremteni az ibolyaszeműt. A nagyúr parancsolja.

Alvinczi a füstbe nézett.

– Nem, – mondta vonakodva. – Nem barátnőnk gyöngéd kezei közé való. Valaki más, valaki, aki rendkívüli. Olyan, mint egy pasztell-kép angol művész nemes ecsetje alól. Csupa gyöngédség és kellem. Nyulánkság, erő és karcsuság. Ha Walesben találkozom vele angol barátaimmal kopófalka-vadászat után egy Anna királynő-korabeli kastély halljában, talán kevésbé csodálkoztam volna látásán. Vörösesszőke haja tündöklő, mint a nyári napsugár a búzaföldeken. Mondhatom, – fűzte hozzá Alvinczi igen komolyan, – nagy tisztelője lettem a kisasszonynak.

Az öreg költő izgatott volt, mint hasonló körülmények között minden jóbaráthoz illik.

– Verset fogok róla írni.