Part 14

– Én mindig azt véltem nagyságodról, – szólt elfojtott hangon, – hogy költői lelkületü teremtés. Ime, sokkal prózaibb, mint hittem volna. A haláltól én nem félek. Teljesen mindegy, hogy mikor kell meghalni, miután egyszer úgyis meghal az ember. De még szeretnék boldog lenni… Asszonyom, én még nem öleltem nőt igazán soha életemben.

– A kisasszonyt?

– Istenem! Hisz jobban szeretem annál… Előbb megesküszünk valahol egy régi kis templomban, szentéletü öreg pap áldását kérjük szerelmünkre, reszketős egyházfi áll tanúként és a sánta harangozó kíván szerencsét a templomocska ajtajában. Ha pénzünk lesz, az orgonán Lohengrin nászindulóját játszatjuk egy hozzáértő mesterrel. A gyönyörű nő szeme, amely barnán és hibásan rámpillant, nyugtalan lába és fehér keze, hol a szenvedély lakik… Csupa sejtelem a hölgy és bájának testrészeit megismerni vágyom… Barnaképü, feketerámás szentek néznek a falról és az Asszony liliomkoszorús fejével áldólag mosolyog az oltárról. Mióta öngyilkos lettem, vallásos vagyok, asszonyom. A jó Istenben bízni megtanultam.

A madame összeráncolta a homlokát.

– Én is istenfélő vagyok. Szintén az öngyilkosságom óta. Azelőtt… bolond, pazarló és muzsikás ifjúságomban sohasem éreztem szívemben az imádságot. Hangosan, gyorsan, kötelességszerüen imádkoztam. Manapság néha-néha megállok napi teendőim közepette, elgondolkozom, a szívem meleg, boldogító áhitattal telik meg. Már ötven éves vagyok. Napról-napra készülődöm látogatóba menni a jó Istenhez. A falumban kápolnát építtettem és a régi arany- és ezüstpénzeket, amelyeket fiatalkoromban a grófoktól és királyoktól emlékbe kaptam, beolvasztottam a kis harang ércébe, amely falusi birtokom közelében esti imádságra szólítja a föld népét. Louise Pommery Reimsban többé nem az inyemnek tölteti meg szőke borával az egykor nagyszerü palackokat, amelyeket egy Battenberg nevü követ kedvéért fürdőkádamba öntöttem és a zenéből csupán Haydn a kedvencem.

Amíg beszélt a madame, egy narancsot hámozott, egy gerezdet Rezeda úrnak nyujtott.

– Kis barátom, istenfélő ember nem teheti tönkre egy másik embernek az életét. Hagyja futni a kisasszonyt. Jóságból az öngyilkossága után a maga ápolására szegődött, – de nem csupa betegápolásból áll az élet. Egykor eljöhet az idő, hogy nem csinál botrányt Steinnénál, akit fiatalkorából egyébként a régi Somossyból ismerek.

– Nagyságod tudja? – kérdezte elfehéredve Rezeda úr.

A madame megcukrozta a narancsot.

– Körülbelül mindent tudok, ami a városban történni szokott. Egykor az volt a mesterségem, hogy szép voltam, buta voltam és hónapokig szenvedtek érettem a férfiak, mielőtt engedtem volna nekik. Most dáma vagyok, művelt és sokat olvasott, mint az első udvarhölgy, talán emberismerő is vagyok… Az öreg uraim, akik meglátogatnak és kényelmes életemről gondoskodnak, unatkoznának nálam, ha mindig csak Sarcey-t vagy Salgó Ernőt idézném, ha a tegnapi színházi előadás hölgyéről véleményt kell mondani… A pamlagon heverésző öreg urak, miután életmüködésüket csupán annyiban nyilvánítják, hogy esténkint a Kaszinóban ebédelnek, olykor szeretnek egyet és mást hallani is a falakon kívül eső, messzire lévő életből. Tudnom kell, hogy a legszebb nő Gombaszögi Frida Pesten és Márkus Emma tigrisbundát hord. Mit csinál és mit gondol az elegáns Csekonics gróf? És Szemere merre jár. Öreg asszonykákat látok el segéllyel, akik a városbeli híreket hozzám juttatják, míg egykori barátnőim, akik még nem vonultak vissza az élet küzdelmeiből, tanácsért hozzám sietnek. S ilyenformán tudtam meg azt is, hogy a kisasszony, aki a nagyszerü Alvinczivel óhajtott találkozni Steinné, született Svarcz Fáni lakásán, egy kellemetlen eseménytől megzavartatva, hirtelen eltávozott… De már itt van a kocsim és jó mulatságot kívánok az uraknak.

A madame ünnepélyes eltávozása után nem sokára még egy kis esemény maradott meg emlékben Szilveszter úr jubileumi uzsonnájából.

Bonifácz Béla az asztal legvégén hirtelen összerogyott és vért hányt. A szomszédból egy orvos, később a budapesti mentők jelentek meg.

– A rossz táplálkozás és a régi tüdőbaj – mondta a mentőorvos Horváth kisasszonynak, akit nagyon megijesztett az esemény.

Aztán elment a kocsi a Szent János-kórházba és magával vitte Bonifácz Bélát, aki már olyan szépen feküdt a kocsi párnáján, mint egy kedves és jó halott. Egy hét mulva a két kezét is összekulcsolták mellén a jóságos ápolónénék.

A zongorásért eljött egy hatesztendős tökmagnagyságu leányka. Megfogta a vak ember kezét és elvezette mindennapi szokás szerint a kapás-utcai mulatóhelyre, ahol már vártak kezére az elefántcsontok.

– Szervusz, – kiáltott utána Szilveszter úr. – Egyszer majd, ha még élek, meglátogatlak.

A gázt fölgyujtották és Szilveszter úr tenyerébe hajtotta a homlokát. Percekig maradt így, csak a melle zihált hevesen.

Levette a kezét a homlokáról és a szeme tele volt könnyel.

– Csókoljátok meg egymást – mondta hirtelen.

Rezeda úr és Horváth kisasszony engedelmeskedtek. Csöndesen, szelíden megcsókolták egymást, mint a gyermekek.

Szilveszter úr fölemelte a mutatóujját.

– Az öreg emberek jó emberek, – mondta kissé zavaros hangon. – Nem igen szoktak már megszeretni senkit, de ha megkedvelnek valakit, arra gyakran, titokban gondolnak. Mi öregek szeretünk fiatal barátaink dolgaiba avatkozni. Rezeda úr, kis pajtásom, a babád ma estére elhágy téged.

Horváth kisasszony lesütötte a szemét Rezeda úr ijedt tekintete előtt.

– Ez az összejövetel a ti búcsútok volt. Elváltok egymástól, mert Bonifácz Béla, Louise asszony, mindnyájan mi, öregek, így gondoljuk ezt jónak és helyesnek. A déli vasuti állomáson már ott van a kisasszony podgyásza és a vonat egy óra múlva indul, amely a vidéki társulathoz visszaviendi ő nagyságát. A mozdonyt már fűtik a hercegnő elutazásához, – mondta Szilveszter úr komoly hangon.

Rezeda úr hősiesen viselkedett, csak egy darabig nem bírt megszólalni.

– Igazán elmégy? – kérdezte hirtelen.

A színésznő lesütött szemmel ült a régi fogadó kopott bársonypamlagán. Sápadtnak, szomorúnak, betegnek látszott. Az ajka kicsit reszketett is. Megragadta a Rezeda úr kezét.

– Neked nem mertem megmondani, mert még akkor beteg voltál… Nagyon szeretnék újra színházat játszani.

– Elmégy?

– Elmegyek, mert nem tehetek mást.

Rezeda úr megszorította a színésznő kezét.

– Isten veled!

Még sokáig sírdogáltak hármasban ezen az estén. Többnyire Szilveszter úr kezdte a könnyezést, Rezeda úr folytatta és Klára a tenyerébe temette arcát, midőn zokogott. Az egyik szeme sírás közben kisebb lett, mint a másik. Kicsit kancsalított. A nők akkor a legszebbek, ha kancsalítanak. Monseigneur Rohan így halt meg egykoron…

Aztán még egyszer megcsókolták egymást.

A színésznő erősen a Rezeda úr ajkára tapasztotta az ajkát. Forró, könnytől nedves arcát az arcához szorította.

– Egyszer, ha valakié leszek az életben, csak a tied leszek, – mondta halkan. – Esküszöm a halott édesanyámra.

– Isten veled! – mondta komoran Rezeda úr.

Ezen az éjszakán temérdek csillag volt az égen, a Tabán fölött. Hűvös sem volt, a nyár tért vissza a sötétségben. Rezeda úr a régi ház ablakában állott éjfélig, folyton a csillagokra nézett és magában számtalanszor elmondta:

– Isten veled! Reggel papot hivatok.

Az égen, a sötét magasságban vadludak kiáltottak. Valahol messze, egy tabáni rác-korcsmában csöndesen tamburáztak. A boldogtalan ifjú egy régi gyűrűt keresett elő a holmijai közül, amely gyűrűt a hagyomány szerint egy Anjou-királynő nézegetett finom ujjain. Türkiz-kő volt a gyűrűben, a hűség köve. Elhatározta, hogy a gyűrűt elküldi a színésznőnek.

TARTALOM.

Levél Kiss Józsefhez 7 I. Tavaszi vasárnap Budán 11 II. A színésznő és lába 36 III. Indiában rossz volt a termés 56 IV. A legbarátságosabb pesti ház 81 V. A vörös postakocsi megjelen 105 VI. Az utolsó nihilista 114 VII. A bécsi nők Pesten 126 VIII. Az álmok és a kártyák 137 IX. Anyégin 151 X. Estella 167 XI. A pillanatnyi elmezavar 188 XII. Ősz a multban 191

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

76 |eflső ablakán |felső ablakán]