Part 13

– Pepita, a cudar, – mondta gyűlölettel Estella. – Őrjöngést szimulál a férfiak izgatására. A minap egy angol tréner ismerősöm aludt itt, hogy a reggeli vonatot bevárja. Pepita egész éjjel őrjöngött a szomszédban, az angol föl-fölébredt és ugyanakkor felköltött engem is. Legalább tízszer ébredt föl a bolond angol. Istenem, milyen nehezen virradt meg.

Talpra ugrottam. Vakon, szédülve, magamon kívül rohantam az ajtónak. Nem tudom, hogy jutottam ki. Az utcán már sötét volt, hideg eső esett, az arcom tele volt könnyel és mellbe taszítottam egy becsípett fiatalembert.

Rezeda úr mindkét kezét fogta Horváth kisasszonynak az elbeszélés alatt.

Könnyes szemmel nézett a leány elborult szemébe.

– Igazán így történt? – kérdezte a férfi csendesen.

– Becsületemre!

Rezeda úr erre kezet csókolt a kisasszonynak.

XI. Pillanatnyi elmezavar.

„_Kedd. Reggel 6 óra_.

Úrnő, letérdepelek és Istennek ajánlom a lelkemet. Régi Werndl-féle fegyver megtöltve fekszik diványomon, csak azt sajnálom, hogy csúnya lesz a póz, amidőn lábam ujjával meghúzom a ravaszt. Régi íróim és saját meggyőződésem szerint: hat lat por és tíz deka ólom segít rajtam. Elutazom, pedig úgy szeretnék élni, mint Toscában a tenorista szívrehatóan énekli. (Kár, hogy két ballába volt a színésznek.) Emlékszik Mannheit Jacques-ra gróf Almaviva szerepében? Egymás mellett ültünk a nézőtéren, de Toscát egyedül hallgattam a nézőtér zugából hajdanában és elhatároztam, hogy egykor, ha Isten is úgy rendelte, szomorú képü kisbőgőssel fülembe, szívembe játszatom e dalt, – hajnalodik az Angyalvárban! – és reggelre meghalok. Fölhúzom a függönyt és éji pihenőben elárvult ablakomon (hisz senki sem sóhajtott alatta éjjel, a hold, mint mesebeli jelvény állt a ház régi tetője fölött, hogy „szeretlek, szeretlek, hozzád kívánkozom, mindenem!“ és erkélyem néma volt, mint a szevillai regényekben), a napsugár játékos kedvvel jön Rákos felől, kocsik szaladnak, emberek mozgolódnak odalent, négy emelet mélységben, hajnali utazásra gondolok tán, midőn gyorsvonaton mentem északra vagy délre és egész éjszaka a vasúti kocsik láncainak a csörgése mulattatott, amint összecsapódtak, meg elváltak, tam-tam, betegség elől futó uriember módjára bújtam el a hálókocsi pamlagán, holott tejfehéren, alsószoknyában ment a fülkém előtt a kivánatosan borzas román asszony… Franciául kellett volna hozzá szólni, a navarrai grófnak bemutatkozni, kis szentséges hugomról beszélni, aki Avignonban a nővérek zárdájában apácának készül, mert rangjához méltó férfiút nem talál, őseimről: őrült Fülöpről és a szécsényi rablóvezérekről regélni, a sánta lordot emlegetni, majd az orleánsi házat és a titokzatos hegyekre, andalító síkokra, a Hernád furcsa völgyeire, vagy a hajnali homályban pirosló vashámorra mutatni, félig megtébolyodni versektől és szerelemtől – és elcsábítani a szép román asszonyt, aki egyébként a hálókocsik Henry IV.-szakállas kalauzát kereste. Mozdulatlanul maradtam keskeny ágyamon és csupán önre, az ismeretlenre, az egyetlenre, szívem királynőjére gondoltam mindig, mindig… Más nők jöttek, sárga selyemruhában, zsidó asszonyok, akik mozdulataikkal, szemükkel, különös nyakukkal, kéjes orrukkal, piros nyelvükkel édesített vastag ajkukkal és szerelemre váró, ringó és emelkedő hátukkal csábítóan vonultak el az ifjú költő előtt… Sajnálom, úrnőm, hogy ezt leírtam. (Hisz remélhetőleg kiadja A Nap ezen utolsó levelemet!) Senki sem jött felém: ez az igazság. Szinte félig haldokolva néztem a gyönyörü nőket, akik az utcán, kávéházban, vagy színházban eljártak mellettem. Tovább mentek pocakos és zsiros külsejü férfiakkal, akik napközben talpalnak rossz szagu üzletekben az Andrássy-úton, vagy a Király-utcában, sommás keresetet írnak, vagy a szegény munkások orvosai, míg én hiába néztem meg a házszámot, ahová betértek. Olykor éjszaka voltam a legboldogabb. A kést a balszembe eresztem, ameddig csak lehet. A pisztolyból a golyót a két szem közé küldöm. Kemény öklömmel a gyomorra és az orra irányítom a célzást. Vagy kardpárbaj lesz az ismeretlen nők ismeretlen férfiaival: midőn is teljes biztonsággal gondoltam gyermekkori barátomra, Kázmér A. lengyel hercegre és táncmesterre, aki csupán bordaközi vágásokra, hasra mért, traverzón sujtásokra és a térdre, az inakat átvágó cselfogásokra tanította a fiatalembereket. A karcsu flöret egykor oly könnyedén járt kezemben, mint egy finom cigaretta és a pisztoly célgombját megszoktam ellenfelem lábához irányítani. Gyilkosság, halál, valakit megölni, esetleg börtönbe menni, kötelet kapni, a Browningot egyetlen kézmozdulattal használhatóvá tenni, verekedni, orrot leharapni, fület kitépni, fogsort széjjelzúzni: egykor úgy tünt föl nekem, mint a világ rendje. Szerettem megvadult lovakat megállítani, kardot viselő hadnagyokkal szembeszállani puszta kézzel, tíz erős ujjam tán a bikát is megfojtotta volna, – és most írok önnek, úrnőm, a Toscából zenehangok járnak át vad szívemen, hogy reggelre meghalok.

Mindenkinek megbocsátok, úrnőmnek is. Hódolattal, mélyrehajtott fejjel, szilaj indulatoktól megmenekülten, elcsüggedve és csupán az ólomban bizakodva vallom önnek, drága hölgy: szeretni többé nem tudok.

Egykor regényhős voltam, most únott, rosszkedvü, fáradt uriember lettem. Nők is lettek volna tán, akiket megöleltem?… Nem, csupán ön volt az egyetlen, akit valaha szerettem. Az előbb sírtam kegyedért. Furcsa, hogy nagysága előtt igazolom magam. Ugyan mi köze az egész dologhoz?

Reggel van. A nap, az élet, nagysága, meg egyéb ostobaságok… Verseket olvasok majd Anyeginből. A ballet-et, vagy a Tavaszt. Isten önnel, királynő!“

Horváth kisasszony estefelé kapta meg a levelet. Kocsira ült és Rezeda úrhoz hajtatott. A hirlapírót ekkor már elvitték a mentők. A katonafegyver derék sebet vágott a szíve fölött. A kórházban még életben volt, vén apáca ült ágya mellett és a spanyolfalat előkészítették az éjszakára.

XII. Ősz a multban.

Ősz volt, Budán, a Tabánban egy régi házban, ahol hajdanában királyok kedvesei lakhattak, mert hisz a földalatti út, amely félig beomlott, csupán arra volt alkalmas a királynak, hogy éjjelente kedvesét meglátogassa. Egy-egy ajtón a Corvin-címer, a ledőlt erkély maradványain is hollómadár állong. A vén kövek kinézegettek a falból, mintha kiváncsiak volnának a körülöttük folyó életre, a földalatti folyosón vidra sétált magányosan, a tetőn a szélkakasból csupán a kakas farka maradott meg: az forgolódott furcsán, gyermekmesebeli groteszkséggel, mintha a hűtelen kakast óhajtaná helyettesíteni.

Rezeda úr tehát ebben a házban vett lakást, két szobácskát, az egyikbe beköltöztette Horváth kisasszonyt a kalapskatulyáival, a másikba könyveit, kék frakkját és csipkés mellü báliingeit helyezte, amilyen ingben közönségesen járni szeretett a romantikus férfiú. (Horváth kisasszony pompásan értette a csipkés ingek vasalását!) A keskeny ágyban Rezeda úr aludt. Klára a földre vetette nyugvóhelyét, egy régi mécsest égettek a falbavésett feszület alatt és a mécsvilágnál éjjelente beszélgettek.

Olykor vendégük is volt a kis Bonifácz Béla személyében, aki hosszadalmas kóborlások után, gyalog, vonaton, tutajon a Dnjeperen Dideri-Dir leányaival hazaérkezett Szibériából. Tuberkulózist és Buddha imádatát hozta a földgolyó tulsó feléről. Egy hétig, tehervonaton, juhokkal, lompos lovacskákkal és buddhista papokkal utazott. Bonifácz Béla kirándulása alatt valahol a kinai határon, ahol kozák helyőrségek voltak és a leányok magyar csikóstáncot lejtettek az unatkozó tisztek mulattatására. A tehervonaton Béla megtért, kinai imádságot tanult és Budára érkezve azon mesterkedett, hogy Buddhának új híveket szerezzen ebben az országban, ahol az igazi öreg Istent sem imádják már elegendően. A napkeleti isten csodálatos ékesszólással ruházta föl boldogtalan kis hívét, aki tán rongyosabb volt, mint valaha. De most már tudta, hogy miért rongyos.

Tehát ősz volt és a tabáni tornyokban mélán kongtak az óraütések. A ház előtt vén ecetfa állott, amelyet tán még Zsigmond király idejében ültettek. Rezeda úr az ablakból mindig az ecetfát nézte. Napról-napra megfigyelte, hogyan pirosodnak a fa levelei és gyermekes szomorúsággal nézett egy-egy elszálló levél után. Egy nagy karosszéket találunk a lakásban. Megöregedett királyok hallgatták tán e helyről ifjú kedvesük mesemondását, – hisz a nők oly gyönyörü meséket tudnak mondani! Vagy talán öreg hercegnők üldögéltek és fiatal lovagok élcein, pletykáin mosolyogtak és a királynő anyja fejét csóválgatta a szomszédbeli udvarban lábrakapott erkölcstelenségen. Most Rezeda úr ült a karosszékben, mert a lőtt seb nehezen gyógyult, nem igen volt szabad sokat mozognia és Horváth kisasszony minden cigaretta-szippantásnál szemrehányólag nézett Bonifácz Bélára, aki egy sarokban pompás helyet talált magának. Egy gyermekbölcsőbe ült, amelyet az elmúlt lakók itt felejtettek. Tán meghalt a gyerek és nem akarták magukkal vinni a szomorú emléket. Hétszámra lógatta rövid lábait a kis Bonifácz Béla a bölcsőből és naponta nem mondott többet tíz szónál. Estefelé fölkerekedett és elment valamerre… Valahol, elhagyott kertekben aludt, mint a jó Isten madarai, mert sohasem fogadta el az éjszakára való meghívást…

Egy napon így szólalt meg a bölcsőből:

– Ti sohasem szoktatok csókolózni? Elmegyek sétálni, csókolózzatok.

Klára bánatosan lehajtotta a fejét s megsimogatta a Rezeda úr arcát:

– Majd ha meggyógyul az én jó uram, ha ismét egészséges lesz, akkor mindig az ajkán lesz az ajkam. Most még csak szolgálóleánya vagyok az én királyomnak.

Bonifácz Béla nem szerette a vitatkozást. Tovább lógatta a lábát, szívta a kapadohányt, amelyet takarékosságból száraz akácfalevéllel kevert. Horváth kisasszony egy szentté válott középkori apáca csöndes lépteivel járt-kelt a szobában, főzött és takarított, a szomszédasszonnyal traccsolt a folyosón, mert tudta, hogy ennek Rezeda úr örül. Szórakozik a kedves… És regényt olvasott a képesujságban, amelynek folytatását mindennap kiváncsian várta.

– Istenem, mi történt Soroksári gróffal? – mondta néha, mert Rezeda úr ennek is örült. Hogy nem csupán a szomorkodás foglalja el a kedvest… Mindig alacsonysarku cipőben és pongyolaszerű ruhában járt, fru-frut és kis keresztet viselt, a konyhaedényeknek neveket adott és a szomszédbeli Micivel, egy hatesztendős kisleánnyal egész délután eljátszadozott… Rezeda úr csöndesen mosolygott a szempillái alatt. Nem unatkozik a kedves… Francia nyelvtant forgattak, Bonifácz úr néha közbeszólt a helyes kiejtés miatt és egy napon egy vidám kis madarat hozott haza a tabáni piacról Klára. A kis madár regényes, tornyos, lombfűrésszel faragott házikóban lakott és midőn az ecetfa lombjai között átléptek az őszi nap sugarai, a mesebeli házikóból fölcsendült a cinke füttye. Klára az ajkára tette az ujját, szinte földöntúli boldogsággal nézett a madárkára… Rezeda úr lehúnyta a szemét. Istenem, van valami a világon, ami a kedvesnek örömet okoz.

Igy éltek Budán, a Tabánban, régi házban, hol Zsigmond király eldugdosta a szeretőit. Az ecetfa levelei mind pirosabbak és az óraütések hangosabbak lettek az őszi csendességü városrész fölött. Bonifácz Béla kimászott a bölcsőből.

– Mégis csak elmegyek vallásalapítónak! – mondotta és másnap nem jött el a szokott időben…

Egyszer tökéletesen megpirosodtak a sárga levelek Zsigmond király ecetfáján. Horváth kisasszony aznap két kis macskát vett a tabáni piacon, egy csíkos kandurt és egy sárgafoltos nőstényt. A kandurt Rezeda úr ölébe tette.

– Ez kegyedé! – mondta bánatos mosollyal, mint a jó anyák szoktak gyöngélkedő gyermekük fölé hajolni.

A foltosnak piros szalagot kötött a nyakára.

– Kisasszony! – szólt és könnyes szemmel nevetett.

Rezeda úr megint csak lehunyta a szemét, amíg a csíkos kandurt simogatta és arra gondolt, hogy nemsokára papot kell hivatni. Milyen nehéz lesz a búcsú a kedves hölgytől! A régi király ecetfájáról szinte menuette-lépésben keringtek alá a levelek és a rácvárosi háztetők fölött mesebeli mélysége volt az égnek. A kémények oly komolyan füstölögtek, mint az Andersen-mesékben és a sárkányfejü, rozsdás csőcsatornák szinte alattomoskodva pislogtak megfoltozott szemükkel az őszi napsugárra, vajjon mikor jönnek már a hegyekről a köpenyegalaku felhők, hogy ők is elvégezhessék kötelességüket. Ahány fehér kutya volt a városrészben, mind sürgősen szaladt az utcán, mintha elmulaszthatatlan tennivalója volna. Csupán a hollók ültek le néha-néha aggodalmaskodva a házereszekre és gondba borulva merengtek magas állomásaikon. Késő őszre járt, bár a napocska olyan szent szerelemmel sétált még a girbe-gurba tabáni utcácskákon, mint ahogy érdemrendes, pirosarcu öreg emberek látogatnak el hajdani szerelmeikhez és délután a szép multról beszélgetnek.

Egy délután madame Louise kényelmes hintaja állott meg az egykori királyi szeretők háza előtt. Szürke utazóruha és kis, tollas kalapka volt az úrnőn, a bakról Bonifácz Béla ugrott le. Szomorkásan és elgondolkozva nyitott be barátaihoz:

– Sajnos, én nem ülhetek a madame mellé, – mormogta, mintha egy félbenmaradt gondolatot folytatna, – a madame sokkal előkelőbb és gazdagabb, minthogy én ócska ruhámban helyet foglalhatnék mellette. A járókelők azt gondolhatnák, hogy a kövérhátú lovak véletlenül elütöttek a Lánchídnál és a jószívű madame most a kórházba szállít kocsiján. Ti azonban bátran beülhettek a hintóba, a Krisztinába megyünk, a Vörös Farkasba, ahol nagy uzsonna leend Szilveszter úr tiszteletére.

– Meghalt a jó öreg? – kérdezte Rezeda úr.

– Még nem, de már útban van. A kis Gellérten a vadrózsabokrok közé jár szundikálni, nagy kőre helyezi a fejét és nagyon elégedetten, ha néha fölkel a hervadó gyepről. Öngyilkos leányával álmodik minden éjjel és hosszadalmasan nézi estve a napot, mintha holnap már nem látná. Gyerünk el az öreg úr mulattatására.

A jó madamenak gondja volt arra, hogy a gyöngélkedő Rezeda úr meleg kendőt kapjon a vállára és a térdére, Horváth kisasszony oly kopott és furcsa kis kalapot tett a fejére, mintha valamely mult századbeli budai asszonyságtól kérte volna kölcsön. A keztyűjét összevarrta a kellő helyeken és kissé kitaposott cipőjét aggodalmasan húzta a szoknyája alá. A madame hosszú szempillája alól egyetlen tekintettel végignézett a színésznőn, aztán könnyedén fölsóhajtott és egy piros rózsát nyujtott át Klárának.

– Jól áll a szőkéknek! – mondta és a hangjában bocsánatkérés csengett.

A kis Bonifácz Béla elfoglalta helyét a bakon és a szárnyas, szürke bajúszu kocsis, aki olyan szomorú volt, mintha halottaskocsi bakján ülne, az ostorral megnógatta a széleshátu szürkéket. A madame fiatalkorában a leggyorsabb amerikai lovakat szerette kocsijában és a bakra egy-egy pepitanadrágos tenoristát ültetett, idővel azonban, miután vére megcsendesedett, a veszprémi káptalantól vásárolta a lovakat, amelyeket már az öreg kanonok úr sem fogatott be.

Tehát mentek a girbe-gurba budai utcákon hegynek föl, völgynek le, a szürkék oly hűségesen trappoltak, mint a megbízható régi hivatalnokok végzik munkájukat. Madame mozdulatlanul és komolyan üldögélt sűrű kékfátyolos kalapkája alatt, Rezeda úr a szép őszi tájra vigyázott, amely néha előbukkant bedőlt kerítések, lerombolt házak mögött; a Várban erősen piroslott egy házfödél, mintha újonnan cserepezték volna, a tornyok szinte szenzációsan élesen váltak ki a megritkult levegőből, messzi hegyek fölött zárójelalaku madarak repültek; – Horváth kisasszony búskomoly bizalommal nézett szeretője arcába. A szemébe, az arcába és a nyakába, amely különösen vékony és sápadt volt. Odaadással, az élet föláldozásával, szent szerelemmel nézte az ifjút, aki még nemrégen is szívébe szeretett volna golyót küldeni miatta. Az ajka szorosan összezárult, mint rossz időkben a virágok kelyhe, de a szeme, a homloka, stoppolt keztyűje és kitaposott cipőjének orra mindig csak azt mondta: „Istenem!“

A Krisztinában gurult a kényelmes hintó, lassan forogtak a kerekek, mert hisz vágtatni már nem érdemes. A madame néha-néha elszólta magát a fátyol alatt:

– Néd csak!

A hervadt fák alatt szerelmesek mendegéltek, férfiak, komoly, megfontolt, mondhatni Ferenc József-kabátos urak, – itt-ott egy szürke bajusz, – oldalukon a pesti asszonyka vagy leányka, aki elégedetlenül és rosszkedvüen lépkedett hódítója oldalán. Némely nő mereven megnézte a helyet, ahová ernyője ért a földön, mások a fákra pillantottak, amelyek a Krisztinában az útat szegélyezték. Igen gyakran mutatkozott a tavalyi divat a Budán sétálgató hölgyek ruházatán, sőt általában mindnyájan olyanformák voltak, mintha az „Elhagyott menyecske“ neve alatt ismerkedtek volna az apróhirdetések között. Ott ment a molett az ismerőse oldalán, a „vidéki szőke asszony“ és az „első lépés“. Olykor feltünő, máskor divatjamult ruháikban olyanformán illegették magukat az elszántan kifestett bajuszu gavallérok karján, mintha még sohasem jártak volna Budán, a Vérmező tájékán, midőn az apróhirdetés útján ebben megállapodtak. Ki ád randevút Budára, a Vérmezőre? A hercegnők bizonyosan nem itt találkoznak a lovagokkal, az infánsnők erre nem robognak. Igen fiatalnak, szívben lobogó szerelemmel szerető, vagy koravén uracsnak, zördült agglegénynek, nyolcgyermekes félénk családapának kell lennie annak, aki Budára, a Vérmező mellé megy hölgyével, hogy séta közben mindazt elmondja, ami szívét nyomja. A bajuszukat e napon gondosabban festette a borbély és a nők elhervadt csipkedíszeket vasaltak ebéd után.

– A kapitányné! – mondta a madame. – Már tíz éve látom.

Egy kistermetű, száraz és rövidszoknyás asszonyka szinte egérfürgén lépkedett megtelt, komoly férfiú mellett. A szeme olyan fényes volt, mint a patkányé és madame kutyabőrkeztyűs kezét alig észrevehetőleg megmozdította a kocsitakarón és a kapitányné furcsa kis kalapja alól barátságosan intett. Aztán tovább forogtak a kocsikerekek.

A madame az őszi felhőkre nézett és halkan fölsóhajtott:

– Ah, Budán csupa Tell Vilmos jár. A férfiak mind a nők szívébe találnak.

A hintó megállott egy félig földbeásott vendégfogadó előtt. Nem messziről, tán a fogadó udvaráról, kovács-kalapácsok zengése hallatszott. Kisvárosokban, csendes falukban zeng így a kalapács. Az alkonyat homályában kék és piros tüzek jelentkeztek a kovács tűzhelyén, szomorúan áll a patkolásra váró öreg szürke ló…

– Aztán ne sokat igyon! – súgta vagy gondolta a szentek glóriás arculatával kitüntetett színésznő Rezeda úrnak. Szőkés-barna haján a késő őszi délután búcsúzó napocskája a hervatag kankalin színében ragyogott. Rezeda ur áhítattal nézte a gyönyörű hajszálakat, amelyek a hölgy kalapja alól mutatkoztak. Hajak csillogtak az őszi napsugár fényében, amilyen hajakért egykor tán királyokat öltek meg. Régi pápák előtt térdepeltek királyleányok a Horváth kisasszony hajával, míg az avignoni kastélyon ábrándosan pillantott be az alkony… Rezeda úr természetesen ezt gondolta magában, míg a kovácspőröly dallamosan, falusi szomorúsággal zengett nem messzire.

– Helyben vagyunk! – szólt Bonifácz Béla és leugrott a bakról. A madame méltóságteljesen ereszkedett le a kocsi lépcsőjén, mintha az elősiető cselédséget várná. A kocsis ezalatt kezében tartotta a viaszkosvászonnal bevont kalapot. És a kocsishoz tótul szólott az úrnő:

– Fél óra múlva gyere értem, koma.

(Egyszer kiderült, hogy a madame falusi birtokán valamennyi cselédjével félig-meddig rokonságban van. Az elszegényedett rokonait bedugta a zsellérházakba és azzal vígasztalta magát, hogy legalább nem idegenek lopkodják el a kéményből a sonkát. A vén kocsis nyári időben falun hat gyereknek volt az apja, az úrnő szőlőjében kapált és csupán a hideg beálltával húzta föl a libériát.)

A fogadóban már víg élet volt, amennyiben víg életnek lehet nevezni, hogy Szilveszter úr félrecsapta gombanagyságú kalapját és egy vak, kövér ember széles vállára támaszkodott, mintha többet ivott volna a kelleténél.

– Barátom: Bocskai, sajnos, nem az igazi Bocskaiak közül, de azért igen derék ember – mondta Szilveszter úr, barátját bemutatva.

Egy másodperc múlva pazarló kézmozdulatot tett a kezével:

– Bocskai a legnagyszerűbb ember Budán. Fiatal korában színházi zenész volt, de mert sokat nézegetett a színpadra, a színésznők ruhája alá, megvakult. Éjjeli mulatóhelyre vonult tehát zongorásnak és egy napig sem volt még szomorú életében. Igen jó állása volt a Himző-utcában, a legnagyobb uraknak szolgáltatta a tánczenét, a fiatal mágnások akkoriban odajártak táncolni tanulni, míg közbelépett a végzet. Bocskai barátom beleszeretett a ház egyik hölgyébe, mire távoznia kellett a mulatóhelyről. Féltékeny volt szegény… Most már csak a Kapás-utcában zongorázik.

A vak ember életrajzát megelégedett fejbólintással kisérte. Vastag rézlánc volt a mellényén és fekete nyakkendőjében turbános tű. Tiszta gallérja és zsebkendője volt. Vajjon ki látja el a vak embert e dolgokkal?… Bocskai a kezét állandóan talpas, vastagüvegű poharán tartotta. Szilveszter úr olykor jogászos jókedvvel öntötte tele a zongorás poharát.

– Elmegyek az éjjel a Kapás-utcába, – igérte fénylő szemmel. – Mióta szegény feleségem meghalt, úgyse öleltem leányt.

Madame Louise hangosan nevetett:

– Oh, mind azt mondjátok, vén gazemberek! Ti már így csábítjátok a nőket. Mióta… tíz év óta… tizenöt év óta… Tagadhatatlanul érdekes dolog az, ha egy férfi tíz esztendeig szentéletü volt.

A madame az asztalfőn ült és csakhamar elküldte maga mellől Bonifácz Bélát rossz szagú szivarkájával.

– Rezeda úr, ön nem dohányzik… Üljön mellém.

Szalámit, hagymát, erős kis paprikákat hozott a korcsmáros. Piros bort pintes üvegben és füstölt szalonnát, amelyhez Szilveszter úr nyomban fölajánlotta a bicskáját. Koccintott a vakkal:

– Így éltünk hajdanában mindig szegény Balázs Sándorral. A Népszínházban még olyan színésznők voltak akkoriban, akik szívesen jöttek át Budára a kis korcsmába. Itt énekelt egykor Blaháné és a tündéri Hegyi Aranka, míg Lányi a cimbalmot verte. Régi írók mulattak itt, öcsém. Dalidókat tartottak a Lisznyai modorában és a költőnek sohasem kellett búsulnia szerelem miatt. A leányka éjjel a szalon pamlagán heverészve, Reviczky verseit olvasta föl a vendégnek, de a polgár-kisasszonyok sem idegenkedtek este, félhomályban a kitárt ablak virágcserepei közül kinyújtani fehér kezüket. Szent férfiak voltak a költők. Írók és színészek gyakran nem fizettek kvártélypénzt a régi asszonyoknál a belvárosi házakban és a szöghajú leányka költeményes könyvet tartott a párnája alatt. Akkoriban még más volt a szerelem is.

A vak zongorás biztos mozdulattal emelte szájához a borospoharat. Borongós, messziről hangzó hangon megszólalt:

– Hétköznap nálunk is nagy keletje van a könyvnek. Szimónia – egykor jó házaknál nevelőnő – a szalonban a nagy lámpás alá ül és hangosan olvas a leányoknak. A multkoriban az egész ház bőgött egy olvasmányon. „Levelek, amiket meg nem írunk.“ És Csergő Hugó írta. A „Fehér nász“: mondta a költő és mindnyájan csöndesen sírdogáltunk.

Szilveszter úr hevesen intett:

– Nem ismerem a könyvet, de véleményem szerint akkor voltak igazi nők a mulatóhelyen, amikor könyv nélkül tudták a „Perdita“-ciklust Reviczkytől. És a fiatal írók a Himző-utcában aludtak, laktak évszámra, abban a mesebeli kastélyban. Fiatal koromban nagy táncos voltam magam is… És a híres Czigány Vilmát én tanítottam a pestvármegyei dalokra.

Madame Louise bogarászó pillantást vetett Rezeda úrra:

– Mondja, fiatal úr, mit akar azzal a szerencsétlen leánnyal?

Rezeda úr elkomorodott:

– Ha meggyógyultam, feleségül veszem; megérdemli, derék leány.

A madame bánatosan mosolygott.

– Hány esztendős, fiatal barátom?

– Huszonhat. Majd dolgozni fogok.

– Mit? – kérdezte csodálkozva Louise asszony. – Tán verset fog írni?

A férfi lesütötte a szemét.

– Van egy öreg barátom, aki megigérte, hogy behoz a most megindult Az Ujság-hoz korrektornak. Gajári Ödön úgy szokott gondoskodni az embereiről, mintha édes testvére volna valamennyi.

– A korrektornak éjjel kell dolgozni, ön mellbetegnek látszik. Rezeda úr, fiatal özvegyke maradna utána és adósság a füszeresboltban.

Rezeda úr megsimogatta a homlokát.