Part 10

– Mindig… Éjjel az ágyban a szívem fölött imára kulcsolom a két kezemet és a szememet lehunyom, nehogy az utcai gázlámpa világosságánál bármit is lássak. És mindig csak azt rebegem a szívemben, hogy: Istenem, Krisztusom, Máriám! Engedjétek meg, hogy mindig ilyen boldog lehessek életemben, mint most. Sohase legyek szerelmesebb. Sohase legyen más szerelmem, mint az, akit jóformán sohasem látok. Ne is legyek soha az övé és ne is foghassa meg sohase a kezemet! Ne is lásson, ne is gondoljon rám… Csak én mindig szerethessem és sohase ábránduljak ki belőle, mint az apácák nem gyógyulnak meg soha Szent György lovag iránt érzett szerelmükből. Hát nem jobb és nem szebb ez így, mintha verekednék naponta a korhely férjemmel, vagy szeretőmmel?

Szilvia makacsan rázta a fejét.

– Péteriné, a súgónénk, volt a legboldogabb asszony, akit valaha láttam, pedig az ura mindennap részeg volt és délután a nyilvános házba járt pipázni és darabokat másolni. Mindig verekedtek, nyomorogtak, éheztek!… S az asszony mégis boldog volt, mert ha Péteri aludt, az ágya mellé ülhetett és leste a lélekzetvételét. Tehát egészen mindegy, hogy gróf az asszony szerelme, vagy csak egy gyolcsostót!

– Mert a sugó elhitette azzal a jó bolond asszonnyal, hogy nem a nőkhöz jár, hanem csupán a nyilvános ház különös levegőjét kivánja a szervezete, mint az ópiumot. Csak ott tudja helyesen lemásolni a szerepeket, ahol éjjel részeg emberek táncolnak és a zongorát betegre döngetik. Néha tízesztendős fiát is elvitte a súgó és az ott olvasta meséskönyveit a szőnyegen heverészve. Agyonütni való ember volt Péteri! – mondá szigoruan Klára. – Senki sem állott vele szóba a társulatnál. Vajjon jár-e még délután a Jeruzsálem-utcába?

– Bizonyosan – felelt vidoran Rezeda úr, mert a történet megnyerte tetszését. – Otthon megfájdul a feje, a szeme, a háta, amint már az ilyen gazembereknél szokás. Addig nyög, panaszkodik, amíg az asszony magától megszólal: eregy már, fiam… de korán haza jőjj!

Szilvia elkeseredetten mormogta:

– Igy tehát semmi különbség sincs Alvinczi és Péteri sugó között. Klára szerelmese is idegen nők után csavarog.

Horváth kisasszony eleinte nevetett, később elkomolyodott.

– Fiam, – mondta meghatott hangon – hagyd az én szívemet! Igazán nagyon boldog vagyok, hogy végre szerelmes lehettem valakibe a magam módja szerint. Én olyan vagyok, mint azok az asszonyok, akik egész életükben harisnyát kötnek és a harisnyaszemekbe kötik bele minden gondolatukat, vágyódásukat, álmaikat. És sohasem hagyják abba a kötést, hogy a szomszédba átmenjenek, ahol az imádott férfiú pipázik vagy bort iszik.

A kis vitatkozás csendesen elmulott, mint a tó tükrén a hullámgyűrűk. Rezeda úr fölemelte a könyvet, hogy a nagyszerű Csertophanovról és barátjáról olvasson, midőn kocsi állott meg a ház előtt és Urbanovicsné katonás hangja fölhangzott a folyosón.

A horvát özvegy virágzóbb volt, mint valaha, szürke nyers selyemköpenyege szárnyai libegve követték. Három aranyfácántoll a kalapja mellé tűzve.

– Csak egy napra, egyetlen órácskára jöttem Pestre, gyermekeim. Otthon, nálunk, a Száva mellett a fürészmalmokat építik, ott kell lennem reggeltől estig, mert kilopják a szemem. A multkoriban még a szegeket is ellopták… Azonban Tóricsnét meg kell látogatni.

A színésznők hizelkedve simogatták a gazdag asszonyság köpenyegét.

– Milyen gyönyörű a néni!

– Ugyan ne bolondozzatok. Tavalyi a kalapom, tavalyi a ruhám. Az ilyen magamfajta falusi asszonyságnak nem kötelessége tudni a legutolsó divatot. Csupán annyiban különbözöm a pesti hivatalnoknéktól, hogy mindig a legjobbat és a legdrágábbat vásárlom. Igy azután egy pár keztyűm esztendőkig is jó állapotban marad. Mert tizenkét pár keztyűt veszek egyszerre. Ám gyerünk Tóricsnéhoz, mert az esti vonattal haza akarok menni.

– Ki az a Tóricsné?

– Ne kérdezősködjetek, megmondott már róla mindent az én szomszédom, az én Zrinyi Miklósom, akivel esténkint telefonon szoktam beszélgetni a Dráván át. Az én szomszédom nagy bajban volt a tavasszal. A faüzlet pangott, a bankok fölmondták a kölcsönt, a fiskálisok árverést emlegettek és az én szomszédom teljesen kétségbeesve nézett a holnap elé, pedig egyébként olyan rendes ember, mint a svájci óra. A mi vidékünkön minden ok nélkül tönkremennek néha a kereskedők. Az üzlet megáll, mint a szikladarab a Szávában. Nagy víz kell ahhoz, hogy a kő megmozduljon a folyóban. Az aranymosó parasztok is néha hónapokig hiába mossák a Száva fövényét, egy szem arany sem marad szitájukban. Máskor megbolondul a folyó és marékszámra hozza az aranyat a hegyekből. A kereskedőink már tudják, hogy ha a fejük tetejére állanak, akkor sem tehetnek semmit. Ki kell várni a hideglelés elmulását… Esetleg nyugodtan tönkremenni, ha már így rendelte a végzet. Az én szomszédom, hogy, hogy nem, nagy bajában egy budai javasasszonyhoz fordult, a Tóricsnéhoz. Keresztény-katolikus létére nem írhatott a szadagóriai rabbihoz tanácsért, kénytelen volt a javasasszonnyal beérni. Egy-két levelet váltottak, azután titkon Pestre jött a szomszéd és meglátogatta az asszonyt. Mi történt, mi nem történt? Az én szomszédom búnak eresztett feje egyszer csak fölemelkedik, pénzhez jut az eszéki banktól, utánanéz elhanyagolt üzletének és már májusra rendbe is jött mindennel. Kutyabaja sincs azóta. A mája sem fáj, pedig azt érezni szokta néha.

Urbanovicsné olyan hevesen beszélt, hogy észre sem vette, a kisasszonyok toalettet csináltak és útrakészen állottak.

– Nagy kocsival jöttem, négyüléses, mindnyájan elférhetünk, – szólt az özvegy és Rezeda úrnak is fejébe nyomta a kalapot.

A javasasszony olyan helyen lakott Budán, ahová már kocsival nem lehet eljutni. Meredek kis hegyi utcácskában, titokzatosan bezárt kapuju házban, amely tán még a török hódoltság alatt volt új épület, zeg-zúgos folyosó mögött, lefüggönyözött szobában foglalt helyet Tóricsné. Hátrasimított hajú, nyugodt tekintetü asszonyság volt. Az arca sima és pirosas, – valamikor tán szép is lehetett. A nyelvével megnyálazta az ajka szélét, mielőtt megszólalt volna.

– Az asszonyság ugyebár, üzleti ügyben kéri tanácsomat? – kérdezte, miután egy rövid másodpercig fölvetette fekete, értelmes szemét. – Tessék helyet foglalni, itt mellettem, a többieknek nem kell hallani, amit mondani fogok.

Urbanovicsné várakozólag, kissé izgatottan telepedett Tóricsné mellé. Az asszony nyugodtan, komolyan az arcába nézett.

– No mi a baj? – kérdezte halkított hangon, mintha már nagyon régen ismerte volna Urbanovicsnét. – Szerelmes?

– Az is, – felelt megzavarodva az özvegy. – De az üzlet fontosabb. Nem tudom, hogy lesz, nem tudom, mint lesz. Temérdek pénzt fektettem valamely üzletbe és most nem tudok aludni éjszaka.

A javasasszony közömbösen csóválta a fejét.

– Szerelmes. Szokott az lenni, kérem. Csak ne tessék szégyenkezni, jönnek ide fehérhajú grófnék is az ő nagy bajukkal. A multkor egy nagymama volt itt. Az unokája iskolatársába szeretett bele. Nem kell azért búsulni, kérem. Mindnyájan emberek vagyunk. Azután a szerelem nem kérdezi, hány esztendős valaki. Bemegy az még a templomba is az ember után, meglepi imádkozás közben, álmában vagy olyan dolog közben, amihez senkinek semmi köze sincs… Csak ne tessék szégyelni. Jönnek ide igen nagy dámák Pestről. Sokan megtalálták már a boldogságukat ebben a házban.

Nyugodtan, emelkedés vagy szünet nélkül beszél a javasasszony, két fekete szeme ezalatt már vizsgálódva függött a színésznőkön és Rezeda úron.

– Hát mondja meg, hogy lesz? – kérdezte Urbanovicsné.

– Kérem, ezt én tőlem ne tessék kérdezni, mert én nem vagyok jósnő. A jósnők mind hazudnak és abból élnek, hogy az emberek elhiszik a bolondságaikat. Én csak annyit mondhatok, amennyit egy hosszú életen át tapasztaltam. Se bü, se bá! Kegyed csak a szívére hallgasson mindig és akkor szerencséje lesz mindenféle ügyletben. Módos asszony, ne vonja meg magától azt a dolgot, amely a szívnek és a testnek úgy kell, mint a mindennapi kenyér. Szorgalmas, dolgos, jó asszony. Egészséges asszony, jóvérű asszony. Csak ne vonja meg magától azt, amire szüksége van, akkor minden dolgában szerencséje lesz. Többet én magának nem mondhatok. No, kisasszonyok! Szőke kisasszony, tessék csak közelebb jönni!

Urbanovicsné szeretett volna még egyetmást kérdezni, de Tóricsné már levette róla a tekintetét. Fölállott és Klárának engedte át helyét, aki bizonyos megilletődéssel ereszkedett le a székre. Tóricsné gyors pillantást vetett a leányra.

– Maga azért jött hozzám, hogy megmondjam, azé lesz-e, akit szeret?

– Nem, felelt Klára. – Én tudom, hogy azé sohasem lehetek.

– Csak ne tessék ellenkezni, nagysádkám. Tóricsnét nem lehet megcsalni. Járnak én hozzám olyan szent leányok, akik még az utcára se mernek kimenni egyedül, a szívükben pedig az ördög lakik. Ne féljen, maga sem különb, mint a többi. Bizony odaadná magát annak a férfinak és nem gondolna rá, hogy mi lesz holnap, meg holnapután… De ne is gondoljon rá. Maga sohasem lesz azé, akit szeret. Jobb, ha az egész dolgot kiveri a fejéből. Fiatal még, szép leány, nem is olyan messzire van magától az, aki igazán szereti, akinek minden gondolata maga. Szeresse azt és nagyon boldog lesz szerelmében. Fekete szép kisasszony. Kegyednek a kártyát nézem meg.

Az asztalfiókból egy pakli kerekre kopott, elhomályosult kártyát vett elő, mintha még Lenormand vetette volna e kártyával a jövendőt. Megemeltette a csomagot Szilviával, majd elgondolkozva nézett a kirakott kártyákra. Azután összecsapta, újra megkeverte, emeltette s balról jobbra rakosgatta az elhomályosult figurákat. Szilvia mosolyogva nézte a furcsa képecskéket, amelyeken homokóra, táncosnő, halál és öregember váltakoztak, igazi vetőkártya volt.

– Itt áll, – mormogta elgondolkozva Tóricsné – itt áll a közelben az egész dolog. Furcsa, mintha már ma, mielőtt lenyugodna a nap, találkoznék azzal, akinek kezébe jövendője, boldogsága le van téve. Kisasszony, én csak azt mondhatom magának, amit a kártya mutat. Igen rövid időn belül nagyon boldog lesz, valaki nagyon sokat gondol magára és már útban van… Utazik, jön, nemsokára itt lesz.

A kártyát gyorsan összekapta, mintha már idáig is nagyon sokat árultak volna el a titokzatos figurák. A hosszú fonállal lassan és hallgatagon átcsavarta a csomagot. A fiókot bezárta és csodálkozva emelte föl a szemét, hogy vendégei még mindig a szobában vannak.

Szótlanul távoztak a pestiek, miután Urbanovicsné egy bankjegyet helyezett el az asztalon. Tóricsné nem nyúlt a pénzhez, nem köszönte meg, a fejével bólintott és mozdulatlanul maradt helyén.

A szűk budai utcácskán, amelyben olyan régi házak voltak, mint a regékben, szótlanul ballagott le a társaság. Mintha mindnyájan a javasasszony szavain gondolkoztak volna. Csupán Rezeda úr nevetgélt magában csendesen.

Egy régi kis cukrászda volt egy kis téren, amely akkora volt, hogy csak egy ócska kút fért el rajta. A cukrászdában meguzsonnáztak, tejszínes kávét és kuglófot. Szilvia szórakozottan jártatta köröskörül a tekintetét.

– Valamikor már voltam ebben a cukrászdában, – mondta, – de már nem emlékszem rá, hogy mikor. Ezek a sárga selyemszékek akkor még kevésbbé voltak kopottak és a kávé jobb volt.

– Híres cukrász volt ez Budán. Szerelmes pestiek idejártak randevura, – mormogta Rezeda úr. – Szerelem lakott itt, a régi tükrökbe boldog arcok néztek. Mily ráncosak, életúntak lehetnek az akkori derült arcok és pókhálósak a fénylő szemek! A kis cukrászda is megkopott, mint egy emlékkönyv, amelynek minden lapját teleírták. Beesteledett, a szerelmes párok hazamentek Pestre, miután annyi semmiséget és annyi gyönyört mondtak egymásnak a sárga selyemszékeken, a kis cukrászdában eloltották a lámpát! Igy van minden az életben.

– Csak a kalitkát és benne a fekete rigót nem látom sehol! – ábrándozott Szilvia. – És a Frou-Frou is itt függött valahol cifra párisi hölgyeivel és frakkos gavallérjaival!

A sarokban egy ujságlap mögött egy feketeruhás, csendes fiatalember üldögélt eddig. Most látható lett fürtös feje és borotvált arca. Fénylő szemüveg volt az arcán és halovány, szenvedélyes homlokát figyelmesen a társaság felé fordította.

Szilvia egy másodpercig szótlanul, megilletődve, szinte könnybeborult tekintettel nézte a halovány fiatalembert. Azután halkan, titokzatosan elnevette magát és boldogan intett a szomszédnak.

– Medve! – kiáltotta. – Hol jársz itt, Medve?

A fiatalember elpirult, majd fölemelkedett az asztaltól.

– Már régen nézlek, de nem mertelek megszólítani! – mondta lágy, félénk hangon Medve. – Nagyon szép lettél, mióta nem láttalak.

– És te is hogy megváltoztál! De nem hátrányodra.

A bemutatásnál kiderült, hogy Medve karmesterrel voltak szerencsések megismerkedni.

A karmester igen komoly, szótlan fiatalember volt. Szilvia ellenben gyorsan, vidáman locsogott:

– Ma délután beszélgettünk rólad. Emlékszel, egyszer cukrászdába mentünk?… Hogy élsz? Mit csinálsz? Merre jártál azóta, hogy nem láttalak?

Medve minderre alig felelt, mert igen csendes fiatalember volt. Csak a szemeivel nézett csodálkozva és olykor megsimogatta a haját.

– Medve, kedves Medve! – mondta Szilvia.

Estefelé, midőn hazamentek, az úton Rezeda úr gúnyosan megkérdezte Szilviát:

– Nos, hölgyem, eszébe jutott már a vers, a régi vers?

A színésznő halkan, turbékolva nevetett.

– Igen. De nem mondom meg senkinek.

IX.

A muzsa csak a szerelemnek Tüntével jött meg. S mostan im Kisérletez: ha megegyeznek Dalomhoz érzés, eszme, rím. Szabad a költő, nincs keserve. S a kis lábat megénekelve, Gyarló versében a szeszély Itt-ott magáról beszél, S bár még borúsnak látszik a szem, De könnyét rég elsírta már.

(_Anyégin_.)

Rezeda úr Budán lakott, a várban és éjszakánkint, midőn hazafelé járt, gyakran találkozott régi királyokkal, amint a kőfalból kiléptek. Rezeda illedelmesen megemelte a kalapját a deák-köpenyes Mátyás, vagy a zordon, feketeszakállas Zsigmond előtt és mindaddig meghajtott fővel állott a bástya mellett, amíg a régi királyok szellemalakja, őszi éj ködéből, sápadt hold ezüstjéből és ódon tornyok tompán visszhangzó harangütéséből szőtt árnya ismét eltünt valamerre a várfal mentén. Máskor hallgatózva állott meg egy-egy mélyen alvó utcában: mintha a föld alól, a Vár alatt lévő pincékből, bolthajtásos alagutakból mulatozás zaját hallotta volna. Mélyről hangzott a tábori síp hangja, az ércből való borosedények összekondultak és a mulatók borízü danája olyanformán hallatszott, mint éjszaka, a síkon, messzire a háborúba vitt bakák énekelnek a robogó vonaton. Ki tudja, melyik régi király vitézei maradtak oda mulatozás folytán a Vár alatti pincében, a pinceajtót kivülről becsukták, a bejárás bolthajtása összeomlott, mintegy örökre elzárva az utat… Majd csuklyás köpenyben udvari frájok suhantak el mellette a néma éjben és léptük olyan nesztelen volt, mint a temetői szél. Egyiknek-másiknak aranyos volt a cipellőjén a sarok. A köpenyeg szárnya megérintette Rezeda úr vállát, de ő sohasem engedte meg magának azt a lovagiatlanságot, hogy régi idők éjjelente kisértő dámáinak utána lessen. Az aranyos sarku cipőcskék titkon vitték úrnőiket a Vár kacskaringós utcáin végig valamely ódon házba, ahol az elmult századokból való lovag bizonyosan már várakozott.

Talán a Várban azért bérelt kvártélyt búbánatos hősünk, hogy éjféli sétái különbözzenek a pesti fiatalemberek sétáitól. Rezeda úr szerette a rejtelmeket és az éjszakát.

Hajdan víg és életrevaló fiatalember volt az alföldi és felvidéki városokban, ahol korán elmulott ifjúságát eltöltötte. Kézsmárkon a Méze-kertben a söröskancsó mellett együtt énekelte a többivel a diákok dalát és fehér, angol sisakot, magassarku topánt és vastag sétapálcát hordott (amelynek végét kabátzsebébe dugta). Szerelmes volt Stolcz Herminbe, mert minden kézsmárki diák szerelmes volt Stolcz Herminbe és első párbaját éppen e drága hölgyért vívta meg a népkert elhagyott táncpavillonjában, midőn Thököly Imre korából való görbe, halálosztó szablyákkal csapott össze a két, övig meztelen ifjú. Az ifjúság istene vigyázott a halálos suhogással csapkodó szablyákra és csupán egy gyüszünyi vér maradt a pavillon padlóján, ahol nemrégen Stolcz Hermina szalagos, fehér cipője a lengyelpolka zenéjére táncolt. A párviadal azonban kitudódott és mielőtt győzelmes hősünk Hermintől elnyerhette volna jutalmát (egy kacér mosoly, egy meleg kézszorítás, vagy egy előbb megcsókolt virág alakjában), a szigorú tanári kar eltávolította a liceumból a párviadal résztvevőit. Hermina kék szeme és vidor nevetése a vasuti kerekek zörgésében sokáig elkisérte Rezeda urat, pedig idáig Horácon kívül érdemleges költőt még nem olvasott.

Az alföldi város gimnáziuma zöld fák között állott és csúcsíves ablakaival, nyitott árkádjaival inkább valamelyes kacér vadászkastélyhoz hasonlított, mint a tudományok csarnokához. Az ifjabb professzorok együtt jártak lumpolni a nagyobb diákokkal a közeli fürdőhelyre. Gró Pistáért, a rajztanárért és költőért, szívesen föláldozta volna az életét bármelyik diák. Rezeda úr résztvett ugyan a dáridókban, versenyt futtatott kétkerekü kocsijával és brúdert ivott a cigányokkal, de szerenádra sohase ment az ablakok alá. Búsan, titokteljes világfájdalommal járt-kelt az alföldi városkában, mint bánatország álruhás királyfia. Bár senkinek sem mondta el hősi párbaját az ősi Kézsmárkon, csakhamar érkeztek levelek a Felvidékről, amelyekből kiderült Rezeda bűne. S a tett, amely a felvidéki világfelfogás szerint csaknem derékban szelte egy jobb sorsra érdemes ifjú pályáját, az Alföldön, a Tisza környékén a legünnepeltebb fiatalemberré emelte hősünket. A magyar történelem tanára, Porubszky Pál, midőn befejezte tündöklő előadását a Jagellókról (ahogyan csak a régi, vidéki professzorok tudtak beszélni, akik a kemény magyarokat nevelték), célzást tett, hogy nemcsak a történelemben vannak hősök, hanem a körülöttünk zajló életben is… (Később ugyancsak Porubszky Pál, a magyar irodalom tanára, Bessenyei gárdistahadnagy gyönyörü élettörténetéhez hozzáfűzte, hogy manapság is vannak költők, velünk, mellettünk és szemünk láttára bontakozik tehetségük… S a költő ismét Rezeda úr volt, mert hiszen a költői pályára óhajtott lépni, miután szerelmében csalódott. Igy nevelték akkor a tanárok az ifjúságot!)

A borongós, bánatos ifjú, aki oly formás és deli volt, mint egy Mária Terézia-korabeli levente, szeretett egyedül kószálni a ligetekben, kertek alatt és csupán akkor derült arca, ha szerelmes párt leshetett meg véletlenül az elhagyott Morgó-temetőben, vagy a Bujdos-erdő mogyorófabokrai alatt. A városban éppen olyan szerelmesek voltak a hölgyek és férfiak, mint más városokban, sőt valamivel szívesebben áldoztak a szerelemnek, mert szokás volt megbocsátani a leányoknak, ha valamely bajba estek.

Különös város volt ez. Magyarok és szlávok ölelkezéséből származott lakosság lakott a homokos dombok között. Cifra, büszke tirpákok hajtották gyönyörü négyeseiket, asszonyaik oly pompázatosan viselték selymeiket, mint Szvatopluk udvarhölgyei, a férfiak nemes alkatú, bátor, józan, takarékos és büszke fajták, mintha a Don mellől jöttek volna ők is. A dombon orosz templom állott, ahol az Unghból, Beregből leereszkedett görög-katolikusok énekeltek és leányaik oly szőkék és ábrándosak voltak, mint dalaik. A tirpákok Luther Márton vallásában, a magyarok Mária hitében születtek és haltak. A zsidók hagymafejü tornya alatt csizmában és agarászó-ostorral járó fiatalemberek éltek már, akik százast ragasztottak a Benczi homlokára, de asszonyaik még olyanok voltak, mintha most jöttek volna a lembergi ghettóból, az utcára nem igen jártak és ha valamelyik megjelent, megbolondultak láttára a férfiak. Gyönyörűséges zsidó nők! A trafikosnénak a szemében az andaluziai csillagos eget láthatod, míg a patikárusné oly álmadozó és halk, mintha az ezeregyéjszakából lépett volna ki. A doktorné szőke és göndörhajú, sűrű szemöldöke, a pelyhek nyakán és a kendő, amelyet vállára dob, midőn a szomszédba megy, a krakói Jagelló-torony harangütését juttatja eszedbe, amint a zsidók házai fölött elszáll.

A bujdosó Rezeda úr egy napon megismerkedett Bertával, az állatorvos fiatal feleségével, aki olyan szép volt, mint Eszter és erényes, mint Zsuzsánna. A búskomoly ifjú magános, panasznélküli élete meghatotta Bertát, aki leánykorában a pesti nőneveldében is töltött egy esztendőt. Talán érdekelte egy kissé a tizenhat esztendős, korán fejlett ifjú, aki törökverő karddal megy harcba egy késmárki kisasszonyért!… Berta nagyvilági hölgy volt a tirpákok városában, ruhája szövetét a párisi Bon Marché-ból hozatta, cipője francia sarka pesti suszter kezét dicsérte és halovány, finom arcán olyanforma borongás lakott, mintha gondolatai másfelé, messze innen kalandoznának és Berta meg sem látja az ujonnan keletkezett Ruzsonyi testvérek divatárusok kirakatát. Francia szavakat tudott, amelyeket ügyesen kevert beszédébe és kedvenc írója volt Maupassant! Holott a város kölcsönkönyvtárában, amelyet a ferdevállú és szeplős Rosenfeld kisasszonyok vezettek, még hetekkel előre kellett jegyezni Rocambole-ra és A véreb-re. Előfizetője volt a Párisi Divatnak és a Hét-nek. És pesti leánykorában megismerkedett Heltai Jenővel. Művelt volt tehát és a keresztény és a zsidó hölgyek orrukat fintorgatták, midőn délben a korzón egyesegyedül sétált. A zongorán kifogástalanul játszotta Csajkovszkij románcát és este a pesti Operára gondolt, ahol egyszer a Bécsi keringő című balletet látta. A körme oly fényes és tiszta volt, mint egy francia hercegnőé és talán naplót is írt, – de lehet, hogy ezt már csupán a városbeli hölgyek gyöngéd bosszantására cselekedte. Sport szempontjából hosszú sétákat szokott tenni a város környékén, midőn a kis gyöngyháznyelű pisztoly volt a hosszú köpenyeg zsebében és sohasem hiányzott kezéből a sárgaborítékos francia könyv.

Rezeda úr elkísérte hosszú sétáiban az asszonyt és többnyire hallgatagon kullogott a szigoru nőcske mellett, akinek cipője parányi nyomokat hagyott a gyalogösvényen. Aki Rezeda urat közelebbről ismeri ebből az időből, csaknem teljes bizonysággal mondhatja, hogy a ligeti és városvégi sétákon, a finom úrhölgy oldalán a koravén ifjú romantikusan gondolt első szerelmére, Stolcz Herminre, pedig az iskolai költőkén kívül egyetlen rím sem csengett még szívében.

Egy alkonyattal Berta – midőn a messzi szélmalomig sétáltak és útközben vándor énekest hallgattak – így szólt a diákhoz:

– Fiam, maga túlságosan műveletlen. Egyszer kinő a bajusza és elkövetkezik az ideje, hogy megnősüljön. Hermin kisasszony akkorára már férjhez ment és piszkos kölykeit mosdatja. Kegyednek új nők meghódításán kell törni a fejét. Mondja, mit tud maga mondani egy nőnek, akinek tetszeni akar?

Rezeda vállat vont:

– Én nem akarok tetszeni.

– Fiam, ostobaságot mondott – szólt igen komolyan Berta. – A földön azért vannak nők és férfiak, hogy egymásnak tetszeni akarjanak. A nők csupán ezért tűzik a madarak tollait a kalapjuk mellé. Adok magának egy könyvet a könyvtáramból. Abból megtanulja egy kissé az életet. Igérje meg azonban, hogy elolvassa!

– Igérem – felelt némi vonakodás után a hős fiú.

Estére, az ablakon át Berta (vékony, aranyvégü cigarett füstölgött szájában ekkor) egy maroquin-bőrbe kötött könyvecskét adott át Rezeda úrnak. A könyv címe: Anyégin Eugén. A diák napokig bele sem nézett a könyvbe, mert ezidőtájt végrendeletét írta. Anyai jussáról rendelkezett, – amely nem volt. Kedvenc ebeit, lovait, birtokait mind a kézsmárki leánynak hagyományozta. Kár, hogy nem volt kéznél egy megbízható öreg szolga, akivel lóháton küldte volna el az írást. A postára bízni bizonytalan ily fontos okmányt.

Harmadnap, az ágyán heverészve, fölnyitotta a könyvet és miután a költő életrajzában (az első lapokon) azt olvasta, hogy Puskint párviadalban agyonlőtte a szép testőrtiszt, elismerő érdeklődéssel látott hozzá a hosszúnak igérkező költeményhez.