Part 15

Franciska mindig vigyázott Metternich herceg kérdéseire és óvatosan válaszolt, úgy, amint a grófné tanította. A grófné régen tudta, miért hozta a herceg Franciskát Schönbrunnba és tudta a leány is, azért résen voltak és a kancellár rendesen csalódottan távozott.

– Mondja, Mademoiselle, járt kinn Beauharnais Eugén?

Franciska ijedten nézett rá: miért akarja vajjon tudni, Istenem, miért?

– Gondolkozzék kérem, tudnia kell, a császár Őfelsége nem akarja, hogy a herceg gyakran találkozzék Mária Lujza Őfelségével. Mondja, mikor volt itt utoljára?

– Tegnap – suttogta elhaló hangon Franciska.

– A felség fogadta őt?

– Nem, Őfelsége nem fogadta, a kis herceget látogatta meg.

– Aztán távozott?

Franciska alig tudott uralkodni magán:

– Azt hiszem távozott.

– Hány órakor?

– Nem tudom.

– Gondolkozzék.

– Nem tudom, de igen, várjon, úgy hét óra tájban.

– Akkor rendben van.

Most már Franciska érdeklődött félve:

– Miért van rendben, mi van rendben?

Metternich nevetett:

– Milyen kíváncsi, de ha tudni akarja, megmondhatom. Ma reggel azt a jelentést kaptam, hogy a herceg idejött ki délután és csak késő éjjel tért haza. No de akkor bizonyára másfelé járt, alkalmasint valami titkos találkáról van szó, melyet egy schönbrunni látogatással akart leplezni.

– Kit és mit akart egy schönbrunni látogatással leplezni? – kérdezte hirtelen belépve Montebello hercegnő. – Különben jó estét.

Metternich felállt és eléje ment:

– Jó estét, hercegnő. Beauharnais Eugénról beszéltünk. Megjegyzem, ismét egy pompás történetet tudok róla, majd később elmondom.

Mindketten Franciskára néztek, aztán jelentős pillantással egymásra. Franciska megértette és gyorsan elhagyta a szobát, pedig a szíve úgy dobogott, a térde remegett és nagyon szerette volna tudni, mit mesél el Metternich Montebello hercegnőnek olyan csúnya mosollyal.

Felöltöztette Mária Lujzát rózsaszínű atlaszba, könnyű, omló fátyolokba, rózsát tűzött hajába, megigazgatta apró lábain a szalagcsokrokat, aztán kezét összekulcsolva ült a grófné szobája sarkában, a sötétben egyedül.

– Mit mesélt Metternich herceg? Miért nem írt Eugén? Félt, hogy megtudják, mert hisz minden lépésére ügyelnek? Nem jött, mert nagyon szereti, vagy nem jött, mert nem szereti? Franciska belefáradt a gyötrő gondolatokba. Lehúnyta szemét és akkor érezte csak igazán, mennyire kimerítette a mai nap. A fejét hátrahajtotta, megfeledkezett mindenről és lágyság, gyengeség fogta el, a tények elvesztek emlékéből, érzések maradtak csupán. Egy szép szobába lépett be gondolatban, fehér szőnyegen feküdt, álmodozott, azt álmodta, hogy a szoba az övé, hogy meleg, kedves és ő puhán fekszik valakinek a lábainál, aki simogatja fejét. De ez a valaki már csak Beauharnais Eugén lehet.

A grófné jött, Franciska az öreg hölgy lábához ült, kis zsámolyára és váratlanul, hirtelen kérdezte:

– Kiket szeretett Beauharnais Eugén?

Tréfásan fenyegette meg a grófné:

– Ej, ej, Franciska, a hódító herceg mégis érdekli, úgy látom.

– Nem, nem, higyje el, grófné, nem, csak…

– Nos, csak? Gyermekem, ha ilyen hevesen tagad, az már vallomás. Pedig nem szabad rá gondolnia.

Franciska lehajtotta fejét, majdnem a grófné ölébe, a szürke selyem ráncok közé:

– Csak azért kérdem, mert Metternich herceg beszélt róla ma és Montebello hercegnőnek mesélt valamit Beauharnaisról, amit nekem nem volt szabad hallanom. Vajjon mit mondhatott?

A grófné Franciska haját simogatta, könnyű, fehér kezével:

– Mit mondott? Istenem, kis leányom, én nem tudom, de az én Franciskámnak nem is szabad érdeklődnie ilyesmi iránt, még kíváncsiságból sem. Valami csúnya asszonytörténet lehet, felületes kaland. A hercegnek minden nő kell, mindennap más, mindenik egy percre. Nem tud lemondani egyről sem, aki útjába kerül.

– Aki útjába kerül – suttogta Franciska.

– Kis leányom, mi ez? – A grófné felemelte az ölében nyugvó fejet és a Franciska szemébe nézett. – Nem, nem, nem szabad, gyermekem, nem szabad. Úgy mondom, mintha a leányom volna, a leányom, aki jobb s szebb, semhogy egy percre is gondolhatna arra az emberre. Az orosz cár és Beauharnais Eugén! A titkos rendőrség mindennap új kalandot jelent róluk. Jó barátok, együtt szórakoznak… Mit mesélt Metternich a hercegnőnek ma? Nem tudom, de tudom, amit multkor mesélt, amit a hercegnő, mint jó tréfát elmondott mindenkinek… Nem leányfülnek való, Franciskám, de orvosságnak jó és nekem ki kell gyógyítanom, mert a herceg tetszik az én kis leányomnak.

– Nekem nem tetszik – tagadott sírással küzdve Franciska.

– Tetszik, de el fogja felejteni, mert el kell felejtenie. Szóval, Metternich, aki a Geheimpolizei jelentéseivel mulattatja Montebello hercegnőt, elmesélte, hogy minden éjjel inkognitóban kar-karban a legsötétebb, legzüllöttebb utcákban látják együtt Sándor cárt és a volt itáliai alkirályt. Ne reszkessen úgy, Franciskám.

A leány szeme könnyel volt tele:

– Ne, ne mondja tovább.

– De mondom, mondanom kell, most kegyetlennek látszom, pedig csak szeretetből teszem. Multkor éjjel egy rosszhírű ház lépcsőjén mentek fel együtt, a cár meg a herceg, mikor szembe jött velük a Beauharnais inasa. A félhomályban nem ismerte meg gazdáját, csak a versenytársát látta benne és vállon ragadta, hogy ledobja a lépcsőn a cárral együtt. De erre megszólalt a herceg és hangjára az inas észretért…

– Ne, ne – sikoltotta Franciska.

– Nagyon fáj, kis leányom? Csúnya történet is, különösen ha egy olyan ember keveredik ilyesmikbe, akinek felesége van és gyermekei.

– Felesége, gyermekei?

– Hát nem tudta? A bajor király leánya a felesége, Auguszta, Napoleon választotta számára, kedves jó asszony… Úgy-e, Franciskám, nem gondol többé a hercegre és úgy-e, nem komoly a csalódása?

Franciska felállt, összeszorította száját, leküzdötte felindulását és minden szó után ajkába vágva fogát, nyugodtan válaszolt:

– Én csak a Napoleon mostohafiát láttam benne.

– Csak, igazán csak?

– Csak.

– Akkor jó – mondta a grófné.

Franciska kiszaladt, bezárkózott szobájába, ágyára dobta magát és sírt, keservesen zokogott, fájdalmasan, hogy a teste remegett és a torkát fojtogatta az indulat. Mi történt vele? Olyan sokat adott oda, elvesztette legdrágább, legtisztább, legszebb álmait. Az első visszaadott csók, az első odaadó ölelés, az első forró, sejtelmes, szerelmes suttogás… Istenem, Istenem, milyen csúnya, csúnya az élet.

Felugrott, félt a párnájától, az ágyától, félt a halk ibolyaszagtól, ruganyos testétől, a melegtől és a reménytelen vágyakozástól, amely szép volt, nagy, tiszta, tárgytalan, tegnap estig. Tegnap estig, ma már nem az többé, ami volt, mert Beauharnais karjában megsejtette rá a választ és kicsi volt, alacsony a felelet, egész fiatalságának reszkető álmaira. Egy férfi jött, egy férfi, akit nem szeretett és elvette mindenét. Az ő csókját fogja érezni most már, hogyha szerelemre gondol, és az ő karja szab határt annak, ami mérhetetlen volt eddig. Egy Napoleont várt, egy világot kívánt és egy Beauharnais Eugén csábítása vetett véget vágyainak!

Mindent vagy semmit, mindent vagy semmit! Ez volt hát az? Ez a nagy világ, melybe vágyott, ahova repeső örömmel jött? Ilyen volt a szenvedély, melyre várt, így szólalt meg a szíve először? Ez volt a ragyogó álom, melyet kergetett? Hardeneggnek talán mégis igaza volt, hogy haza fog vágyni Óbudára néhány hónap, pár óra, vagy tán egy perc mámora után.

XIX. FEJEZET. Az ibolyák.

Havas hideg, decemberi délelőttön a schönbrunni kert fagyos útjain sétáltak Montesquiou grófné, a kis Napoleon, meg Franciska. Franciska egy pillanatra megállt, hogy egy fehér, csillogó, díszes fenyőgallyat törjön le és akkor egy apró levélke hullott lábához. Felkapta, egy kőre volt kötve, cím nem volt rajta, körülnézett, hogy ki dobhatta útjába, de a nyírott fák sűrűjében senkit sem látott.

Kíváncsian törte fel a pecsétet. A kis lapra néhány sor volt írva csupán:

– Franciskám, szerelmem, várom, küldjön hírt a romokhoz, vigyen le néhány sort, tegye a nagy kő alá, ahol álltunk. Én nem mehetek, vigyáznak rám, figyelik minden lépésemet. Csak azt írja meg: Szeret-e még? Meghalok utánad, Franciskám. Eugén.

– Franciska! – kiáltotta Montesquiou grófné.

– Franciska! – kiáltotta a kis Napoleon.

– Megyek – felelte Franciska és széttépte a levelet egész apró darabokra, aztán elszórta a fehér havon, hogy nyoma se maradjon.

Másnap a szobájában talált egy levelet. Ki tette oda, kit vesztegetett meg Beauharnais Eugén? Nem tudta és nem is tudta meg soha. Nem is kutatta. A hosszú könyörgést épen úgy eltépte, amint eltépte előző nap a néhány sort. Most már Bécsbe hívta Eugén, a Schauflergasseban van egy kis lakás, azt neki adja, ad egyebet is, mindent, amit csak kíván; jöjjön, jöjjön már holnap, délutánonként várja, háromtól hatig türelmesen. Úgy jöjjön, hogy mindjárt ott is maradhasson örökre.

– Szeretlek, szeretlek, úgy, ahogy még sohasem szerettem és ahogy sohasem fogok többé szeretni, a csókjaidra gondolok, fehér nyakadra, puha kezedre, remegő testedre. Gyere, simogass meg Franciskám, kis angyalom, gyönyörűségem, életem, gyere, mert…

Eddig olvasta el a levelet Franciska, aztán haragosan dobta a tűzbe Beauharnais Eugén szerelmes szavait.

Szilveszter napjának délutánján Eugén maga jött ki Schönbrunnba, Montesquiou grófné fogadta, de Franciskát hiába kereste. Mária Lujzának kezet csókolt újévre, átadta ajándékát a kis Napoleonnak, meg is simogatta szőke fejét, de aztán mennie kellett. A grófné megkönnyebbülve sóhajtott fel, mikor kocsija kigördült a schönbrunni kastély kapuján, de egy kis levélke mégis csak oda került a Franciska munkakosarába, színes varrásai közé.

– Ha nem jössz magadtól, ha kerülsz is, vagy ha elzárnak is előlem, érted jövök és elviszlek erővel. Szeretlek Franciska, az enyém vagy, az enyém örökre.

Franciskának megdobbant a szíve. Merész szavak voltak, nagy ígéret, most újra maga előtt látta Eugént, úgy, amint akkor este ölelte a fák alatt. Szép volt, hatalmas, izzószemű és forró lett egész teste a rágondolástól. Ha ellopná, elvinné akarata ellen, erőszakkal… Szinte kívánta egy pillanatra, aztán meg menekülni akart gonosz kívánsága elől.

Neipperg gróf csábító zongorajátéka elhangzott kis szobája csendjébe, Mária Lujza duettet énekelt vele, szerelmes dalokban ujjongták egymás felé vallomásukat. Szilvesztert ünnepelték és melegebb volt minden hang ezen az éjszakán. Búcsú az elmult évtől, ígéret az eljövendőre.

Franciska egyedül volt, magános vacsorája után, egy magános, csendes éjszaka várta. Óbudára gondolt, az otthonára, az apjára, a sok órára, szomorú lett nagyon és vigaszt, támaszt keresve ment át a grófné szobájába.

Már ott találta szép, halványszürke selyem ruhájában, nagy karosszékében. A grófné kedvesen nyújtotta feléje kezét:

– Jó, hogy jön gyermekem, én is egyedül vagyok, kegyed is egyedül van, várjuk meg együtt az új évet. Vajjon mit hoz nekünk, kis lányom?

– Ugyan mit hozhatna? Semmit – felelte keserűen Franciska. – Én nem várok és nem remélek semmit, csak azt kívánom már, hogy muljanak a napok egyformán, hangtalanul.

A grófné a leány haját simogatta:

– Oh be keserű gondolatok. És higyje el, szomorú kívánsága nem teljesülhet, Franciska, a napok csak látszólag egyformák és hangtalanok. Igaz, az órák néha észrevétlenül suhannak tova és az élet megy-megy, mintha papucsban járna, elmegy mellettünk nesztelenül, nem hallunk belőle semmit, de ez csak látszólagos, mert utólag mindig ráeszmélünk, hogy mégis hoz és elvisz, hogy lop és ajándékoz, hogy tétlenül nincs soha. Igy van, kis lányom… De mondja csak, olyan nagyon szereti még most is azt a gonosz Beauharnaist?

– Istenem – sóhajtott Franciska.

– Szereti? Hozzám őszinte lehet, vallja be, szereti?

– Nem szeretem.

– Nem szereti? De hát akkor mi baja, Franciska?

– Nem tudom. Megcsókolt, megölelt, magához szorított, azóta háromszor írt. Azt hittem, szeretem, pedig nem szeretem, nem, nem,… de rá kell gondolnom mégis. Olyan rossz, olyan borzasztó rossz… Higyje el grófné, nem szeretem, de azt hittem, boldoggá teszem és, hogy az is boldogság.

Franciska kétségbeesetten temette kezébe arcát, de a grófné felemelte szomorú kis fejét és a szemébe nézett:

– Boldogság csak az, ha az ember magát akarja boldoggá tenni, kis lányom, a többi megalkuvás. Ezt jegyezze meg jól, Franciskám. Most pedig beszéljünk másról. A fiam írt ma.

– Anatole?

A grófné sokszor beszélt neki egyetlen fiáról, de a levelekről eddig nem tudott Franciska, a levelekről, melyek titokban jöttek, bevarrva hazulról küldött ruhák ráncaiba, elrejtve egy-egy süteménybe, párisi nyalánkságok között, kalapok bélésében, csinált virágok kelyhében.

– Igen, igen, Anatole írt – felelte a grófné és egy levelet vett ki ruhája zsebéből. – Anatole írt, ki épen úgy szereti Napoleont, mint én és mint…

– Mit írt? – kérdezte hirtelen, nagy érdeklődéssel Franciska.

– Na lássa, lássa, hogy van még, amit vár és ami örömet szerez csalódott kis szívének – mondta a grófné mosolyogva. – Szeretné tudni, mit ír? Azt írja, hogy Párisban, hogy Franciaországban a Bourbonok árnyékában, télközepén nyílnak a kis ibolyák, és százan és ezren viselik kabátjuk gomblyukában. Tudja, mit jelent ez Franciska? Az ibolya Napoleon virága, a bonapartisták tavaszi reménysége. Ezt küldte nekem a fiam újévre.

Egy szál hervadt ibolya volt a teleírt lapok közé préselve, a grófné megcsókolta, aztán a levéllel együtt bedobta a tűzbe. Gyorsan elhamvadt a kis száraz virág, a sok fekete betű, de megmaradt a reménység, amelyet hoztak. A grófné egészen közel hajolt a lábánál ülő Franciskához:

– Nem adhatok mást ezen az éjszakán, mint a bizalmamat, a legnagyobb, a legszentebb titkomat. Megvigasztaltam egy kicsit, kedves gyermekem?

– Köszönöm grófné – mondta meghatva Franciska és megcsókolta az öreg hölgy kezét.

Szép Szilveszter volt és még mást is kapott ajándékba Franciska, amit nem is sejtett, de ami az övé volt mégis. A Grabenen, az öreg palotában, a tűz előtt, éjfél tájban, reménykedve mondta Fini néni a hallgatag, szomorú Hardenegg grófnak:

– Meglátod, jövő karácsonyra mégis övé lesz a legyezőm.

Erről nem tudott Franciska, de talán megsejtette mégis, mert mielőtt szobájának nagy ablakánál állva, elbúcsúzott az elmult évtől és az új felé tárta ki fiatal karjait, csendesen, szégyenlősen visszaakasztotta aranyláncára Rudolf gróf ajándékát, a vörös darut.

Schönbrunban csendes volt 1814 utolsó éjszakája, Montesquiou grófné ibolyákról beszélt Franciskának, Mária Lujza szerelmes dalokat énekelt és halk forró csókokat váltott Neipperg gróffal, melyekben újévi ígéretek égtek, de Bécsben zajosan ünnepelték ezt a napot is, talán azért, hogy ne tudjanak semmit az elégedetlenségről és megfeledkezzenek a kongresszus elmérgesedő harcairól, melynek szimbóluma pedig ott volt a Zichy Károlyék nagy bálján is, mert Sándor cár most már nem is fogadta Metternich herceg köszöntését. Az udvar, az összes fejedelmek Zichyéknél, a szép Julia grófné házában gyűltek össze, de Bagration Katarina hercegnőnél is estély volt és Beauharnais Eugén ott táncolt, udvarolt éjfél utánig. Alapjában véve azonban unatkozott és egy óra felé megszökött a vendégek seregéből. Sietve ment le a vörös szőnyeges, virágos lépcsőn, alig várta, hogy a szabadba érjen, mikor egy izgatott női hang szólt utána:

– Herceg, egy szóra.

Eugén megfordult, türelmetlenül, majdnem haragosan, de amint néhány lépcsőfokot visszatért, meglepetten és tisztelettel hajolt meg:

– Hercegnő, kegyed?

A lépcsőkorlátra könyökölve, lakása ajtaja előtt, Sagan hercegnő állt és kezét nyújtotta Beauharnais felé:

– Jöjjön be hozzám egy pillanatra, herceg, fontos mondanivalóm van.

– Készséggel, hercegnőm. De hogy van ilyen egyedül Szilveszter éjszakán?

– Vilhelmina merengve válaszolt:

– Az év utolsó éjszakáját mindig egyedül töltöm itthon. Ilyenkor oly jól lehet elmélkedve visszagondolni és reménykedni.

– Ah, vagy úgy? – Beauharnaisnak gúnyos volt a hangja.

– Talán nem hiszi? – kérdezte kicsit ingerülten a hercegnő.

– Mindent hiszek, azaz kegyed még valószínűtlenebb dolgokat is el tudna hitetni velem.

– Ne tréfáljon, herceg. Egyáltalában nem vagyok tréfás kedvemben.

– Azt látom.

Vilhelmina izgatott volt, haragos és csalódott. A cár azt ígérte, hogy eljön hozzá éjfél után néhány perccel és a cár nem jött. A cár elhanyagolta, az emlékezetes éjszaka óta, amikor megfosztotta őt Metternich szerelmétől, csak ritkán látta, akkor is mindig társaságban és ma ismét cserben hagyta.

Sándor cár csakugyan megfeledkezett a hercegnőről, éjfélkor a gyönyörű özvegy Auersperg hercegnővel táncolta a polonaiset, azzal a hölggyel, aki legjobban tetszett neki, aki egyedül állt ellen csábításainak és akit meg akart hódítani minden áron. A cár tovább udvarolt éjfél után is, de kitartásával megsértette, véresen megbántotta a szép, sötét, büszke Vilhelminát, akinek pedig meggondolás nélkül fosztotta ki szívét egy októberi éjszakán.

A hercegnő kibékült azóta Metternichhel, a kancellár nem is vette komolyan a szakítást soha, de másoknak is udvarolt legalább látszólag és Vilhelminának meg kellett osztania szerelmét versenytársnőivel.

Szerencsére a cár könnyen bizalmas lett, a cár mindig fecsegett, a cárnak nem voltak titkai és így adott fegyvereket a megsértett hölgyek kezébe. Sagan hercegnővel különösen szeretett beszélgetni, mert okos volt és mert ismerte a politika rejtelmeit.

A kék szalonjába vezette Vilhelmina Eugént, egy csésze teát hozatott számára, aztán szembe ült vele, a rejtelmes, acélos félhomályú szobában, mint egy haragos viharfelhő. Beauharnaisnak tetszett a helyzet, a hercegnőt elragadónak találta sötétvörös, mélyen kivágott bársonyruhájában, a homlokát körülfogó és a füle mellett hosszan lecsüngő fehér gyöngysorával, mert a hercegnő egészen megfeledkezett róla, hogy öltözékének minden díszes ráncára rá van írva, hogy várt valakit. Érdekes volt, hiába, érdekes és még érdekesebb lenne, ha meghódítaná ezt a körülrajongott, híres, gyönyörű asszonyt. A hercegnő nem azért hívta, tudta Eugén jól, de annál ingerlőbb, annál nagyszerűbb volna a siker is.

Mindjárt megkezdte az ostromot:

– Multkor egy társaságban vitatkoztak, hogy ki a legszebb hölgy a kongresszuson…

– Kérem herceg, hagyja, engem ez ma egyáltalán nem érdekel, szakította félbe türelmetlenül a vallomást Vilhelmina. – Hallgasson rám, ön a Napoleon híve ma is, tudom.

– Hercegnő!

– Tudom – ismételte az asszony.

– És ön az ellensége, a legnagyobb ellensége; ilyen alapon nincs mit mondanunk egymásnak – felelte nyugodtan Eugén.

– Kérem, kérem, ne játszunk egymásnak, egymással komédiát, én őszinte akarok lenni és az is leszek. Nekem ebben a percben legnagyobb ellenségem a cár.

– Nekem barátom őfelsége – szólott Beauharnais.

A hercegnő türelmetlenül kacagott:

– Ilyenek a férfiak, csak áskálódni tudnak, de nyiltan gyűlölni, vagy szeretni soha. Barátja a cár? A cár kedveli önt, mert ön fiatal, szellemes, pompás pajtás és mert ön mulattatja őfelségét, szórakoztatja, elűzi üres óráinak unalmát, ön pedig remél tőle sok mindent, az exisztenciáját várja a szavától. Szegény ember, hát még mindig nem tudja, hogy benne bízni nevetséges, ígéreteiben hinni ábránd? Nos, ha ön nem tudja, én tudom. Önnek ma is csak egy ember kedves és az Napoleon.

Beauharnais felállt, különös volt ez a beszélgetés azzal a nővel, aki mindent elkövetett a Napoleon megbuktatására, aki legnagyobb ellenségeinek volt barátnője és aki bizonnyára ebben a percben is titkait akarja kikémlelni, a rendőrség vagy Metternich megbízásából.

– Kérem, üljön le nyugodtan – folytatta fölényesen a hercegnő. – Látom, minden hiába, nem bízik bennem. Nézze, herceg, egyetlen szót sem kell felelnie, csak hallgassa végig, amit mondok, a bizalmamért nem kérek bizalmat és azért pedig, mert bebizonyítottam, hogy a cár önnek és ön a cárnak nem barátja, kár olyan nagyon haragudnia. Szóval, ön a cárnak nem barátja, de szereti Napoleont. Ne tagadja, ragaszkodása jobban tetszik nekem, mint tetszenék hűtlensége. Én önnek, hercegem, egy Napoleonra vonatkozó fontos titkot árulhatok el, a cártól hallottam. Akarja?

Beauharnais izgatottan fogta meg a hercegnő fehér kezét, a könnyed udvarló, az asszonyszívekkel játszó Eugén, egyszerre férfias lett, komoly határozott, és a Vilhelmina szemébe nézve mondta:

– Esküdjék meg, hogy nem játszik velem, hercegnő.

– Játszani, én? Istenem, herceg, ha akarja, egyetlen szavával tönkretehet, csak el kell mondania a cárnak, amit tőlem már eddig is hallott. Ami pedig önt illeti… Istenem, önt gyanus szemmel nézik, önre vigyáznak, de azt, hogy ma éjjel nálam járt, nem fogja megtudni a rendőrség, mert hogy Bagration hercegnő estélyéről már távozott, nyilvánvaló, de hogy hova tűnt, az titok marad. És most nem kínozom tovább, elmondom, amit tudok, úgy, amint a cártól hallottam; őfelsége nem tulajdonított a dolognak nagy fontosságot, mert őfelsége azt hiszi, hogy Napoleon a világ végén is túl van Elba szigetén, és nem tud semmit az itt folyó eseményekről. Őfelsége enyhe lenézéssel beszélte el, hogy vannak olyanok, akik még félnek a bukott óriástól és a három millió főnyi hadsereggel rendelkező európai uralkodók folyton rettegnek az elbai fejedelemtől és négyszáz katonájától. Ő felsége nevetve mondta, hogy már régen azon törik a fejüket a tanácskozó politikusok és uralkodók, hogy távolabbra kéne száműzni Napoleont, most aztán egyik legutóbbi konferencián egész komolyan felmerült a kérdés, hogy mielőtt a kongresszus bezárulna, ezt a legfontosabb ügyet is el kell intézni végleg. Mint egy jó tréfát, úgy mesélte a cár, hogy Szent Ilona szigetét emlegették, mert „Európa addig nem lesz biztonságban, míg az óceánt nem helyezi maga és aközé az ember közé.“ Ez a hírem, herceg, használja fel, amint tudja, Napoleonnak sietnie kell, ha még ebben az életben…

Izgatottan szakította félbe Beauharnais:

– Csend hercegnő, könyörgök, ne szóljon többet. Engedje, hogy megcsókoljam a kezét. Köszönöm jóságát. Miért tette, amit tett? Nem tudom, de hogy tette, azzal örök hálára kötelez. Kegyedtől legkevésbé vártam volna segítséget Napoleon számára, de ki ismeri az asszonyokat?

– Nem Napoleonért tettem, herceg – mondta Vilhelmina és egyszerre zárkózott lett, hideg, megközelíthetetlen.

– Azt úgyis tudom és tettének okát nem keresem. Engedje, hogy távozzam hercegnő, sietnem kell, félek hogy megbánja a dolgot és megöleti velem együtt a titkomat. Jó éjszakát, hercegnő.

A hercegnő felállt, de nem nyújtott kezet Eugénnak, nem is látta már, haragosan, égő arccal állt szobájának sötét függönyei között és szenvedélyesen mondta:

– Csak menjen, menjen, a poklot is megmozdítanám, ha lehetne, hogy bajt, hogy szenvedést okozzak nekik.

Másnap Hager báró jelentette Ferenc császárnak, hogy Beauharnais Eugén elhagyta Bécset, bizonytalan időre. A feleségét ment el meglátogatni. Őfelsége nagyon meg volt elégedve a hírrel. A cár boszankodott, mikor megtudta, néhány asszony szeme könnyes lett és Franciska nem kapott több levelet. Eugén megfeledkezett róla egészen, megfeledkezett minden hódításáról, összes szerelmeiről, pedig most csak egy szót kellett volna szólnia és Franciska lelkesedve kíséri el erre az útjára.

XX. FEJEZET. Jó éjt Franciska!

Keményre fagyottak, havasak az utak, töméntelen ember az utcákon mindenfelé, a fejedelmek szánkázni mennek. A szánkók pont kettőkor indultak a Burgplatzról és a pompás szerszámú lovak ezüst csengőinek messzire elhangzott a csilingelése.

Mennyi fény, mennyi gazdagság! A lovak hátán tigrisbőrök, gazdag prémek és a sörényükbe font hosszú, színes szalagokat lengeti a szél. A trombiták harsogva szólalnak meg a Burg udvarán és az uralkodók helyet foglalnak smaragdzöld bársonyüléses szánkóikon.

Az elsőben Ferenc császár ült, mellette az orosz cárné, bő, hermelines köpenyben, kis sapkával szőke fején, s a sapkán gyémántos forgó tartotta a tollbokrétát. A második szánkóban az orosz cár, mellette rózsaszínű bársonyban Auersperg hercegnő, a szemérmes Gabriella mosolyog boldogan, a harmadikban Frigyes Vilmos segíti be egyetlen szerelmét, Zichy grófnét. Julia cseresznyepiros bársonyban olyan szép volt, hogy a körülötte állók megéljenezték.