Part 11

Olyan volt Bécsnek a belvárosa, mint egy zegzugos öreg ház, melynek azonban minden sötét folyosója, legapróbb benyilója is tele volt dallal, vidámsággal. Muzsikaszó hangzott a szürke házakból, a vendéglőkből. A kapualjakba, az ereszek alá, hárfások és verklisek húzódtak meg a szakadó esőben és kitartással gyötörték hangszereiket. Nem volt a világon még egy olyan zenés város, mint az öreg Bécs a Duna partján.

Az üzletek fényes, kivilágított ablakait csapkodta a zápor, de vásárlóközönség volt azért mindenikben elég. Esernyős tömeg hullámzott a Grabenen és Hardenegg alig tudott magának utat törni a hölgyek között, akik bámulva álltak egy divatkereskedés előtt, mert a „zur schönen Wienerin“ büszke tulajdonosa a kirakatában álló életnagyságú viaszbabára az orosz cárnénak készült legújabb estélyi ruhát adta rá. A viaszbaba újdonság volt Bécsben, a cárné ruhája is, nem csuda hát, ha sokan nézték.

Hardenegg szaladt tovább, beleütközött az emberekbe, elrohant a tarka ernyőik alól utána kacsintó híres, szép bécsi leányok mellett és nagyot lélekzett, mikor a Schottentorhoz ért és azon át ki a szabadba.

Bécs belvárosa világosan, zajosan élt a nagy falak között, de a kapukon túl, a Glacin át már csendes utak szaladtak a külvárosokba.

Az Alser-Vorstadtba sietett Hardenegg, az Alsergassen végig, a nagy gyalogsági laktanyához.

Háromemeletes, hatalmas, viharverte épület volt az Alser-kaszárnya, a legragyogóbb gyalogos katonák szállása. A Colloredo Jeromos gyalogezred híres volt a hadseregben. Gróf Colloredo a legkitünőbb tábornok, báró Rácsey a legbrilliánsabb ezredes, a tisztikar a legszebb, legcsinosabban felkészült tisztikar.

Báró Jósika Miklós lakása iránt érdeklődött Rudolf gróf, mikor belépett a kaszárnya nagy, négyszögletű udvarára.

Mindenki ismerte az ezred legfiatalabb kapitányát, három szobája volt a kaszárnyában és bennük örökösen zajos élet.

Hatan voltak együtt most is a jó barátok. Az előszobában a privatdienerek épen vacsoráért készültek menni a szemben lévő vendéglőbe, a nagy szobában két fiatal főhadnagy volt vívásban elmerülve, a szép Bethlen János Kuntze hadnaggyal egy nagy, hegyes, vörös papirosból készült, fehérbojtos sapkán foltozgatott, amelyet annak a fejébe nyomtak, aki valami régi élcet mesélt el újra. Sokszor volt rá szükség, elhasználódott a furcsa jószág. Lindner György és Jósika Miklós, a két kapitány, muzsikált, Lindner György gitározott, a kis báró fuvolázott és a többiek daloltak hozzá.

Ebbe a vidám társaságba lépett egyszerre nehéz bánatával Hardenegg.

– Hardenegg! – kiáltotta meglepetten Jósika.

A gróf feszes huszárruhájában izgatottan, hidegen köszönt. Jósika szürke házi spenzerjében könnyedén mozgott és kedves közvetlenséggel rázta meg kezét.

A császár előszobájából ismerték egymást, kamarások voltak mind a ketten és már sokat unatkoztak együtt, a gróf merev méltósággal, Jósika panaszok és sűrű ásítások között.

– Hardenegg Rudolf gróf – szólott társainak a kis kapitány, a fiúk meghajoltak és Jósika vidáman folytatta: – Velünk maradsz, úgy-e? Együtt vacsorázunk itt, nálam, aztán téged is elviszünk a bálba. A rokkantak tanyájának parancsnoka rendezi, Csórics ezredes, tudod, mennünk kell, parancs, de azért nem unalmas, hidd el, mert a kisasszonykák egyáltalában nem rokkantak és utána még egy jót mulatunk kárpótlásul a Lothringer-sörházban. Kedves, hogy eljöttél Hardenegg…

– Jósika, kérlek, négyszemközt szeretnék beszélni veled – szólalt meg végre a gróf és elkínzott arca megdöbbentette a vidám kompániát.

– Az Istenért, mi történt? – kérdezte ijedten a kis kapitány és egyszerre mintha villám sujtotta volna, eszébe jutott Franciska. Vajjon azért jött Hardenegg? Különös volna, ha még gondolna rá, hisz ő már régen elfeledte és csak most érezte újra a lelkiismereti furdalást, most lepte meg annak tudata, hogy alapjában véve nem egészen lovagiasan járt el a gróffal szemben.

– Parancsolj – mondta hirtelen elkomolyodva Jósika és kinyitotta a szomszéd szoba ajtaját.

Kis szoba volt, hideg, egyszerű, katonás, vándoréletet folytató gazdájához illő. Az asztalon kard, csákó, a Magyar Kurir és a Wiener Zeitung egy-egy száma, a székeken ruhadarabok és mindenfelé sok könyv, tarka összevisszaságban. Rousseau, Voltaire, Diderot, Lafontaine, madame Staël munkái, Mlle Scuderi, Anna Radcliff regényeivel voltak kénytelenek megférni a kis szobában és Kleisttel, Herderrel, Goethével, Schillerrel, Kotzebueval kellett barátkozniok Jósika emlékezetében, úgy, amint az Armbruster-féle kölcsönkönyvtárból épen megkapta őket.

Jósika helyet akart csinálni Hardeneggnek a bőrpamlagon, de a gróf megfogta kezét:

– Hadd el, kérlek. Úgy sem maradhatok sokáig, csak egy kérdésemre felelj őszintén, az életemről, a boldogságomról van szó, Jósika. Mondd, nem tudod hova lett Müller Franciska?

A bárónak egyszerre eszébe jutott a pesti királyi palota lépcsőháza, ahol először említette Hardenegg ezt a nevet, akkor nem hitte volna, hogy ilyen sokat, komolyat jelent neki az az óbudai karcsú leány. Ha tudta volna?

– Nézd, Hardenegg…

– Tudod, vagy nem tudod? – sürgette türelmetlenül a gróf.

– Nem tudom – felelte Jósika.

– Elvitted neki a vörös darut?

– El.

– És mégis elhagyott! Mondd, mit szólt, mikor átadtad neki?

Ha egy csendes, egykedvű ember elveszti rendes hidegségét, nyugtalansága fájdalmas erővel tud hatni mindenkire és szenvedélyessége olyan ijesztőn tör elő, mintha láthatatlan vulkánból hirtelen ömlenék a tűzpatak. Jósika szégyelte magát. Akárhogy is történt, végre is el akart venni valamit, ami Hardeneggnek kincs volt, neki csak játékszer és ha nem is lopta el tőle Franciskát, de ellopatta mással, kifosztotta ennek a szegény fiúnak a szívét egészen. Mit mondjon neki, hogy magyarázza meg a dolgot, de nem úgy, hogy magát védje, hanem úgy, hogy őt vigasztalja meg?

– Hallgass rám, Hardenegg – kezdte félelemmel, gyengédséggel keresve a szavakat. – Én nem tudtam, hogy te szereted őt és Franciska nem szeretett téged, azt láttam, biztos, hogy nem, hidd el nekem. Mikor átadtam neki az ajándékodat, megkérdezte, hogy meddig maradsz Bécsben? Erre persze nem tudtam választ adni, és ő keserűen fakadt ki, hogy várnia kell, megint csak várni, biztosan hiába várni.

– Nem bízott bennem, nem hitt nekem – szólott halkan Hardenegg.

– Olyan türelmetlennek látszott, – folytatta Jósika – a szeme könnyes volt és úgy mondta el nekem, hogy elvágyik hazulról, el a nagyvilágba, élni szeretne, de apja bezárva tartja. Igen sajnáltam őt, mikor pedig még szomorúbb lett, akkor meg szerettem volna vigasztalni és megkérdeztem, nem jönne-e el velem az országházában rendezett nagy bálra másnap?

– És ő? – vágott szavába türelmetlenül Hardenegg.

– És ő eljött – felelte Jósika.

– Megszökött hazulról?

– Meg, én érte mentem kocsival, Franciska egy nagy dobozban magával hozta báli ruháját, egy utazótáskában a szükséges holmiját és alkonyatkor eljött velem.

Hardenegg közelebb lépett Jósikához:

– Te!…

– Kérlek, hallgass végig nyugodtan – kérte a kis kapitány és kétségbeesetten markolt bele néhányszor sűrű, barna hajába, mintha segítséget kérne emlékezőtehetségétől, hogy gyengéd formában diktálja neki a szomorú történetet. – Én Pfistererékhez vittem Franciskát és esküszöm neked, tisztelettel bántam vele, mintha hugom volna. Istenem, lehet is vele máskép bánni? Pfistereréknél vacsorált és felöltözött a bálra. Mikor Ferenc császár tíz óra után eltávozott az országházából, érte mentem és magammal vittem, mint hugomat, mint Jósika Franciska bárónőt. Oh be gyönyörű volt, sohasem felejtem el, rózsaszínű, fehér selyemlevelekkel hímzett ruhát viselt…

– A csudaruhát – emlékezett Hardenegg. – Láttam, utolsó darabját hímezte, mikor nála voltam.

– Ő volt legszebb a bálban, hidd el.

– Hiszem, Jósika, tudom, hogy ő.

– Táncoltam vele keringőt, boldogan mosolygott, ragyogott az arca, mint egy kis gyermek, úgy örült. Aztán magyart táncoltunk az orosz cár előtt, hat pár járta el és a cárnak nagyon tetszett Franciska, megszólította, azt mondta: – Mademoiselle, kegyed a legszebb – és táncra kérte. Táncolt vele soká, és hosszan beszélgettek. Franciska szomorú is volt, kacagott is közben. Én messziről néztem, úgy szerettem és olyan nagyon irígyeltem a cártól.

Az emlékezés közben újraéledt Jósika szerelme és a képzeletébe visszavarázsolt Franciska drágább volt az élőnél is. Hardenegg barátra talált benne, megértő fájdalomra bánata számára és megbékélve leste a szót a kapitány ajkáról. Ő pedig folytatta vágyó, halk szomorúsággal:

– Már hajnalodott, mikor utólszor táncolt vele a cár. Tánc közben folyton beszélt hozzá és Franciska lesütött szemmel, piros arccal hallgatta. Aztán Sándor cár odaintette adjutánsát, Wolkonszky herceget és elhagyták együtt a termet. Utánuk rohantam, de mire áttörtem a tömegen, Franciska nyomtalanul eltűnt, a cár maradt ott egyedül. Pfistererékhez mentem el másnap reggel és ők annyit mondtak, hogy Franciska hajnalban elment egy utazókocsin, de nem tudták merre, nem tudták kivel. Hova lett? A cár lopta el, vagy ő szökött meg előlem, ki tudna erre válaszolni? Én hibás vagyok, belátom, de vétkes nem vagyok. Nem tudtam, hogy te úgy szereted, mert én is szerettem őt és elvesztettem én is. Bocsáss meg, Hardenegg. Úgy-e, megbocsájtasz?

– Megbocsátok, de, sajnos, megbocsátani nem annyit jelent, mint felejteni. – Fásultan, megtörten felelte a gróf. Ekkora bánat láttára Jósika egészen elszomorodott, de most már egyedül és kizárólag a Hardenegg nevében. Átölelte a gróf vállát és bátorító meggyőződéssel biztatta:

– Meg kell találnunk Franciskát. Meglátod, megtaláljuk, és jó lesz még minden.

– Hagyd el, Jósika, én tudom, hogy elvesztettem őt. Hol keressük? Akár a cár van a dologban, akár a saját akarata, elszökött előlem, az biztos, és erőszakkal vissza nem hozhatom. Száz poklon át mennék érte szívesen, ha idegen hatalom vette volna el tőlem, de ha önként ment, úgy… Isten veled, jó éjszakát.

Jósika megfogta a gróf feléje nyújtott kezét és szépen kérte:

– Ne menj, maradj velünk, úgy könnyebben tudsz felejteni.

– Engedj, mennem kell, meg kell békülnöm a sorsommal, össze kell szoknom az emlékeimmel, mert felejteni, hidd el, nem tudok és nem is akarok. Isten veled, Jósika.

– Isten veled, Hardenegg – a kis kapitány halkan nyitott ajtót a grófnak, a fiúk kinn némán tértek ki útjából és egy szomorú, megtört ember hagyta el sötét, viharos estén az Alser-laktanyát.

Hardenegg lassan ballagott vissza a város felé, az eső elállt, a szél sivítva kapott bele köpenyébe és ő egyedül volt a széles utcán, az egész kerek világon. Soká bolyongott a bástyán ide-oda céltalanul, körülötte lámpasorok szőtték tele az éjszakát, egyfelől a belváros, másfelől a külvárosok felé. A szél szétkergette a felhőket és az ég tele volt szórva csillagokkal. Bécs zaja lecsendesedett, egy-egy szerelmes pár suhant el mellette szorosan összebujva, meleg után vágyva űzte őket egymáshoz az őszi köd. Hardenegg folytatta szomorú, magányos útját. Nem tudott elmenni Fini nénihez, nem volt még ereje hozzá, sírva borult volna megértő ölébe. Lábánál a széles híd fehéren ívelte át a sötét sáncárkot és Hardenegg hosszan nézett le a mélységbe. A Szent István tornyában tizenegyet ütött az óra és a zengő ütésekre lassan megfordult. Sötéten állt előtte az öreg dóm, de a város világos fényfoltokkal volt teleszórva, a kávéházak még ébren voltak és egy-egy palota díszes emeletén kivilágított ablakok mögött mulattak az emberek. A polgári házak azonban csendesek voltak és lakóik aludtak már. Az éjjeli őr az elmult órát kiáltva haladt el Hardenegg mellett. Tizenegy óra! jelentette a nyugvó polgároknak, hogy álmukban is összekösse őket az élettel. Bécs alszik, Bécs álmodik! Hol alszik, hol álmodik most Franciska? Hardenegg szerette volna ismerni szobája ablakát, hogy feltekintsen rá néha-néha, szerette volna megtalálni erkélyét, hogy megállhasson alatta, emlékeket idéző, hosszú, őszi éjszakákon.

XIV. FEJEZET. Reggeli rapport.

Reggel hét órakor íróasztalánál ült Ferenc császár. Sickingen iratait rendezgette kezeügyébe. Számukra megkezdődöt már a napimunka.

A császárt ilyenkor még halk, áhitatos hangulat töltötte el, a miséről jött, a Burg-kápolnából, ahol mindazért imádkozott reggelenként, amit uralkodói szíve fontosnak talált a világon. Könyörgését azzal a régi, rendes, alázatos kéréssel kezdte, hogy adjon neki az Isten hosszú életet, birodalmának és népeinek javára, de egy új, keserves sóhaj zárta be már hetek óta imáját: – Lieber Gott gib, dass der Kongress ein End hat.

Mert a kongresszus sehogy sem akart véget érni, néhány hétre számítottak csak, mikor szeptember végén Sándor cár és a porosz király Bécsbe értek, azóta két hónap telt már el, és a tanácskozások nem haladtak előre, ellenben a fényűző mulatságok kimerítették az udvar pénztárát. Ötvenezer forintjába került a vendéglátás mindennap Ferenc császárnak és emellett a súlyos gond mellett, mely takarékos szívét fellázította, még nyugalmát is elveszítette. A sok ünneplés, a sok mulatság rosszul illett bele órákra beosztott életébe.

Szinte félve érdeklődött napi teendői iránt Sickingennél.

– Semmi különös sincs, felség – felelte hű kamarása. – Az orvosok özvegyeinek institutuma fundusának növelésére rendezett bálon nem kell Felségednek megjelennie, a bál védnökéül Metternich herceg csak azért nyerte meg a cár őfelségét, hogy fényt nyerjen a mulatság és szórakozáshoz jussanak vendégeink.

A császár elgondolkozva bólintott:

– Igen, igen, a herceg úgy találja, hogy folyton mulattatni kell őket, mert akkor megfeledkeznek a politikáról. Sok hasznát nem láttuk eddig, higyje el, lieber Graf, olyan nyugodtan szabdalnak meg országokat whist közben és fosztanak meg uralkodókat trónjuktól egy-egy szép hölgy szalonjában zeneszó mellett, hogy végig fut a hideg az ember hátán… Azért lehet, hogy a hercegnek igaza van, neki rendesen igaza van…

Ferenc elhallgatott, néhányszor bólintott, szokatlanul beszédes volt ezen a reggelen, valóságos közlékenységi roham fogta el és hátradőlve karosszékében merengve folytatta:

– Hiába, nem szeretem ezt a zajos életet, csendesen, nyugodtan akarom intézni országaim sorsát, alattvalóim ügyes-bajos dolgait. Én nagyon egyszerű ember vagyok, higyje el Sickingen, észre sem vett volna a világ, de Metternich mindenféle jó, ügyes, nagy tettet folytonosan nekem tulajdonit. Ha Metternich tovább él, mint én, roppant hírnévvel fogok a históriába bejutni, meglátja, meglátja.

Sickingen hódolattal hallgatta végig a vallomást, de nem igen volt mit felelnie rá, azért tisztelettel jelentette, hogy a Polizeipräsident, báró Hager Ferenc már várakozik.

Hager báró a titkosrendőrség kutatásainak újabb eredményeivel jött minden reggel beszámolni Őfelségéhez. Ez volt a császár számára a legvidámabb, legérdekesebb szórakozás és a rendes korai óra legkedvesebb órája napjának. A kormányzás egyetlen biztos módjának a titkosrendőrséget tartotta Ferenc császár. Mindig óvakodott az erőszakos rendszabályoktól, melyek megfoszthatták volna uralkodását pátriarkális jellegétől és megingathatták volna népének atyai jóindulatába vetett hitét. Szerette az olyan eszközöket, melyek kevés zajjal nagy eredményt érnek el és gyökerében fojtják el a szabadelvű törekvéseket, az új politikai szellem minden megnyilatkozását.

A francia forradalomtól való rettegés tette hatalmassá az osztrák birodalom álarcos őrét, a titkosrendőrséget.

Annak a rettenetes viharnak még emléke is mindig megborzongatta a császárt. Huszonnégy éves volt akkor, egy éve uralkodott csak, mikor nagynénjének, Mária Antoinettenek feje lehullott a fűrészporos kosárba és azóta képzeletében folyton saját felséges rokoni nyakán érezte a guillotine vasának hideg érintését. Ezért akart olyan határozottan elnyomni minden felvilágosodást, minden legapróbb szót, mely csak egy elégedetlen sóhajt is életre kelthetne. Jó volt alattvalóihoz, de hogy őrködhessék felettük, tudni akart róluk mindent, ismerni akarta tetteiket, gondolataikat és a Geheimpolizei jelentéseivel szemben sohasem használta kedvenc mondását: Z’viel wissen macht Kopfweh.

Milyen érdekes, nagyszerű szerephez jutott a rendőrség a kongresszus alatt. A Bécsben tartózkodó uralkodókról és környezetükről pontos értesítéseket szerezni, ez volt a parancs. Egész titkos hadsereget kellett szervezni a császári óhaj teljesítésére, mely finom, láthatatlan szálakkal szőjje át a szórakozó társadalmat. Mindenkinek felügyelet alatt kell állnia, mindenkihez közel kell férkőzni valami módon, híreket kapni róla, grófok, bárók, diplomaták, inasok, szobaleányok, még a kályhafűtők útján is, mert a papiroskosarak tartalmát, a kandallók mélyén hamvadó írásokat is átvizsgálták és egyetlen levél sem hagyta el felbontatlanul Bécs városát.

A kutatás eredménye egy fehér lapra íródott, szépen megszámozva, hogy báró Hager Ferenc reggelenként rendben, sorban felolvashassa uralkodójának.

– Na, mi újság, kedves báró? – kérdezte Öfelsége, és a báró megkezdte beszámolóját:

– Sándor cár kedvese, egy Schwarz nevű szentpétervári kereskedő felesége, férjével együtt Bécsbe érkezett és az Österreichische Kaiserin szállóban vettek lakást. A cár néhány nap előtt, mint rendesen, inkognitóban fel akarta keresni hölgyét, de a járókelők az est sötétjében is felismerték, a kapuig kísérték és tömegbe verődve várakoztak rá. Őfelsége nagyon megharagudott, káromkodott, kiabált, és amint a nevezett hölgy szobájába lépett, megparancsolta a jelenlevő férjnek, hogy bottal verje szét a bámészkodókat. Schwarz úr csakugyan lement a kapuba, de a portás segitségével szép szóval bírta távozásra a jámbor polgárokat. Schwarz úr azután hosszabb sétára indult.

– Nagyon csúnya dolog, – szólott a császár – nem méltó egy uralkodóhoz, nem szeretem az ilyesmit és örvendek, hogy nem egy alattvalóm követte el.

Hager egyetértően bólintott és folytatta:

– Amint Sándor cár komornyikjától értesülünk, őfelsége minden reggel jégdarabokkal dörzsölteti le testét.

– Jobb lenne, ha misét hallgatna – jegyezte meg a császár.

A báró szájszögletében finom mosoly játszott, és úgy olvasta fel jelentésének harmadik pontját:

– Sándor cár személye ellenszenvet kezd ébreszteni a férjek szívében, őfelsége egyáltalán nem tiszteli a hölgyek hírnevét. Eszterházy Pál hercegnőnél bejelentette megjelenését egy estélyre, épen mikor a herceg Szombathelyre utazott. A hercegné elküldte neki a meghívott hölgyek listáját, hogy törölje azok nevét, kiket nem kíván látni és írja fel, akiknek eljövetelét még óhajtaná. Őfelsége az összes hölgyeket törölte és nagy betűkkel írta keresztül a hercegné nevét a papirlapon A hercegné erre sürgősen hazahívta férjét és a kitűzött estén együtt fogadták Sándor cárt, aki rövid idő mulva haragosan távozott. Az eset köztudomásra jutott, tárgyalják a szalonokban, a Grabenen és megbeszélik polgári körökben is.

– Remélem, megbotránkozva? – A császár homloka csupa redő volt. – Mein armes, liebes, unschuldiges Wien – tette hozzá sóhajtva.

– Négy – mondta a báró és másra tért át. – A cár őfelsége a pármai hercegség ügyében meglátogatta Mária Lujza Őfelségét Schönbrunnban és látogatása után, Bagration hercegnőnél nagy társaságban kijelentette, hogyha Mária Lujza Őfelége megjelennék a nagy világban, szerelmes odaadással tudna érte rajongani.

– Das fehlte noch – haragudott a császár. – Majd beszélek a leányommal.

Most unalmas jelentések következtek, politikai hirek. Talleyrand, Franciaország képviselője, elég vigyázatlan volt összetépve papirkosarába dobni egy levél fogalmazványát, a cár diplomatái tettek egy-egy könnyelmű kijelentést, a bajor trónörökösnek szóváltása volt a württembergivel. Ezek a dolgok nem érdekelték a császárt, akkor kezdett csak ismét figyelni, mikor a porosz király szerelméről kapott újabb híreket.

– Frigyes Vilmos őfelsége, – olvasta a báró – gyakran jár Zichy Károly grófékhoz. Zichy grófné barátsága úgy látszik mindenek felett drága neki. Tegnapelőtt találkozott vele őfelsége, mikor a templomból jött imakönyvvel kezében. Őfelsége megszólította a grófnét:

– Szép imakönyve van, szép grófné.

– Felajánlom felségednek, ha tetszik – felelte a bájos Julia. A király hazavitte az imakönyvet és otthon látta csak, hogy a grófné egy barátnéjától kapta ajándékba a következő ajánlással: „Örökre szeretlek, szeress te is engem.“ Őfelsége az említett szavak alá szépen beírta: „Teszem, amit ő tett és kérem, amit ő kért.“ – Aztán visszaküldte a grófnénak az imakönyvet.

– Das ist schön – mondta a császár.

A báró pedig folytatta:

– Frigyes Vilmos őfelsége rendkívül nagy tisztelettel viseltetik a szép grófné iránt, aki elhúnyt feleségére emlékezteti, mert őfelségének még mindig könnybe lábad a szeme, ha Lujza királynét említik előtte.

Erre igazán megilletődött Ferenc császár, nagyon szerette a múló, pillanatnyi ellágyulásokat és szomorúan bólogatva jegyezte meg:

– Ja, ja, én már két hitvesemet temettem el és Ludovika is olyan beteges. Pedig szeretem őt, én mindegyiket nagyon szerettem, lieber Baron.

– Felség! – hebegte Hager, aztán sietett másra terelni uralkodója figyelmét.

– Még egy érdekes hírem van – mondta és olvasni kezdett:

– A Bécsben időző Eugène Beauharnaisnak, Napoleon mostohafiának, levelet írt minapában nővére, Hortense, a volt hollandi királyné. Mellékelve valami gyógykefét is küldött, hogy fivére azzal dörzsölje kissé reumás vállát. A Beauharnais Eugén szolgálatában álló gascogni inas, aki a mi emberünk, a kefében megtalált egy apróra összehajtott, ügyesen elrejtett levelet, melyben a herceget értesítik, hogy Franciaországban a Bonaparte-hívek fejévé szeretnék őt megválasztani.

– Szemmel kell tartani a herceget – mondta Ferenc császár. – Nem szeretem a dolgot. Hát a bonapartisták ismét mozgolódnak?

– Még eddig meg sem nyugodtak, felség.

– Kikkel szokott együtt lenni Beauharnais?

– Leggyakrabban a cár társaságában van, őfelsége igen kedveli a herceget.

– Schönbrunnban nem járt még? – kérdezte a császár.

– Mult héten tett egy rövid látogatást.

– Nem szeretem, nem szeretem – mondta kedvetlenül az uralkodó és még Hager távozása után is néhányszor csendesen ismételte: – Nem szeretem, nem szeretem.

Ferenc császár uralkodói hatalmának nagyságát legteljesebbnek azon a júliusi napon érezte, mikor Napoleon leveretése után hazatért Franciaországból és a gyönyörű diadalkapun át ünneplő alattvalói tomboló tömege között bevonult kedves Bécsébe. Egy versike is készült a diadalkapúra:

Mit nie gebeugtem Mut Schritt er zum hohen Ziel, Heil Ihm, er hat’s erreicht.

Ezt a néhány sort szerette mondogatni magában a császár és míg mosolyogva elmormogta, egyetlen ránc sem volt magas homlokán.

Napoleon nincs többé, ez volt alapja minden elmélkedésének és kellemetlenül érintette, ha úgy, mint ma reggel, valami hamis hang vegyült ebbe a büszke tudatba.

Elégedetlenül dőlt hátra karosszékébe és méltatlankodva tünődött azon, hogy is lehetnek még mindig bonapartisták a világon. Tünődésének eredményeként elhatározta, hogy délután kimegy Schönbrunnba. Még nem bízott egészen Mária Lujzában és mindig bántotta a tudat, hogy annyi merész francia ábránd szép reménye épen az ő kis unokája, a szőke Franzl. Rendet kell csinálnia megint, rendet is fog csinálni. Ez a gondolat új kedvre derítette és felfrissülve látott munkához.

Az államügyekkel való foglalkozásnak nevezte a császár azt a hosszú, órákig tartó pepecselést, mellyel eltöltötte délelőttjét, sőt délutánját is, egészen este hétig. Pedig a fontos politikai kérdésekben csak aláírásával szerepelt tulajdonképen, foglalkozni a hozzá intézett apró-cseprő kérvényekkel szeretett, amelyek garmadában kerültek mindennap íróasztalára.

Ezek érdekelték, izgatták kíváncsiságát és elintézésükkel óriási népszerűséget szerzett magának. Előfordult, hogy jó polgárok tőle kértek tanácsot, vajjon leányaikat feleségül adják-e ehhez, vagy ahhoz az iparoshoz? A császár, a guter Papa, pedig utána járatott a dolognak, és választ is adott, tudatva velük a döntő szót.

Mindennap így ült íróasztalánál, egyszerű dolgozószobájában és lelkiismeretesen kijavította még a helyesírási hibákat is, a hozzá intézett német és latin kérvényekben.