Part 8

Pár nap mulva újabb könyörgő levél érkezett Williamstól. Marianne azonban rendíthetetlen maradt. Válasznak nem szabad érkeznie egyetlen levélre sem, különben nem ír többet. Williams erre elhallgatott. Marianne szorgalmasan írta a hosszú leveleket Glasgowba a szerelméről, a leánylélek titkairól, az imádásról, amelyet Williams iránt érez és a levelekre nem jött válasz. Négy hét telt el, azután újabb négy hét és Williamstól semmi hír nem jött. Marianne egyre nyugtalanabbul várta a postát és ekkor pár napra elveszítette a bizalmát és a maga felett való uralmát. Sokat sírt és szomorú volt és egy napon a földhöz vágta a tollat, mikor egy hosszú levél írásába belefogott. Nem írt. Egy teljes hétig nem.

– Na, lemondtál végre róla? – kérdezte az anyja. – Ugy-e, hogy ostoba voltál!

Mariannenak könnyes lett a szeme és kiment a szobából. Egy perc mulva azonban sikoltva, kacagva, sírva és diadalmasan szaladt vissza egy távirattal, amelyet a postamester kis cselédje hozott.

– Nem hiába tiltottam el neki, – mondta kacagva és könnyes szemmel – nem hiába tiltottam el annyiszor…

– Mit? – kérdezte az anyja bámulva.

– Hogy idejöjjön.

– És most idejön?

Marianne átnyújtotta a táviratot. A táviratban ez állott: „Holnap odaérkezem. _Williams_.“

– Idejön – mondta boldogan Marianne.

– De… de hogyan?

– Hiszen eltiltottam neki. Beszélnie kell, mert nem volt szabad beszélnie. Szeret. Mert nem engedtem, hogy elfelejtsen.

AZ AJTÓ

A lány ásítozva járt a műteremben és hangosan, kihívóan mondogatta:

– Unatkozom!… Unatkozom!…

Tass, a festő elfehéredett arccal kelt fel és odalépett a lányhoz.

– Te, – mondta neki – te, meg akarsz csalni!… Megfojtalak!

A lány vállat vont. A festő fogta a kalapját és elment a képeit megnézni.

A tárlaton egy barátja sietett elébe.

– Te, – kiáltotta nagy örömmel – _Rachelt_ megvette a miniszter, a _Gladiatorokat_ pedig Weisz Antal…

Tassnak felderült az arca. Bement az irodába: a Gladiatorokért mindjárt megkapta a pénzt. Jókedve támadt. Csettintgetett az ujjával és az utcán kocsiba ült. Az emberek az út szélén – úgy gondolta – felé intenek:

– Ni, Tass, a híres festő…

Tele volt jókedvvel, bízással, megbocsátással. Otthon örömriadallal törtetett be a lányhoz:

– Nagy ünnep, – kiáltotta bolond jókedvvel – pénz van a háznál…

– Mi történt?

– Megvették Ráchelt, a Gladiatorokat…

– Látod, – mondta a lány – mert én is rajtuk vagyok.

– Buta vagy – mondta mély meggyőződéssel a művészi önérzetében érintett festő.

… Az volt a lány: buta, de felségesen szép. Lusta párductermet, klasszikus görög fej, mély zöld szemek. De tudatlan volt, önző, elrontott, elkényeztetett. Tass, akinek állandó modellje volt, feleségül vette volna már, ha nem félt volna attól, hogy az esküvő után otthagyja egy napon. Igy állandóan pokoli féltékenység kínozta a festőt és mindennap veszekedtek.

… Leültek ebédelni. Tassnak jókedve volt, pezsgőt hozatott. Ebéd közben bejött a szolgája:

– Egy ember akar beszélni a nagyságos úrral.

– Jőjjön ide.

Egy lerongyolódott alak állított be. Lesütött szemmel, félénken és óvatosan lépett be az ajtón a szőnyeges szobába.

– Gyuri! – kiáltotta Tass meglepetten – megint itt vagy?

A fiatalember nem válaszolt semmit, csak az ajka remegett.

– No, nem tesz semmit, Gyuri. Ülj le, ebédelj velünk.

A lány kíváncsian nézte az idegent. Tass bemutatta őket egymásnak:

– Az öcsém!… A ház úrnője!…

A fiú leült az asztalhoz és enni kezdett. Tass biztatgatta, a lány pedig nagyranyitott szemmel nézte. Gyuri mohón evett, éhesen falt fel mindent, amit elébe tettek. A hosszú éhezés látszott a sovány arcán és az evésén.

A fekete kávénál azt mondta Tass:

– No, Gyuri, most beszéld el, mi történt megint veled.

… A fiú elbeszélte. Az történt, ami minden évben meg szokott történni vele. A család szerzett neki valami állást, egy ideig jól viselte magát, azután felébredt benne a szabadságnak és a vándorlásnak csodálatos módon beléoltódott szomja, a hivatalban összeveszett mindenkivel és azután nekivágott az országútnak. Most itt van, tele megbánással és jó elhatározásokkal.

Tass nevetett:

– Egy félév mulva újra az országútra kerülsz… Nem értem, hogy a mi sűrűvérű családunkba hogyan került a te cigánytermészeted.

A fiúnak is jobb kedve támadt, mikor látta, hogy a bátyja nem haragszik. Elbeszélte az útját. Ezuttal sokat szenvedett. Brassótól Budapestig nagy út gyalog; és hideg volt és nem volt mit ennie…

Tassnak megtelt szánalommal a szíve.

– Gyere no, – mondta az öccsének – adok ruhát.

Bementek a másik szobába. A lány elgondolkozva nézett utánuk.

Mikor kijöttek, azt mondta Tass:

– El kell mennem egy órára. Mulassatok addig.

Elment. A fiú zavartan ült az új ruhákban és a lány kigyuló szemmel nézte. Lustaságát, vadságát izgatta és vonzotta a szabadságnak ez a koldus és lerongyollott hőse, érezte, hogy hozzá, a pincelakások leányához az országutaknak ez a fia való. Tetszett neki a fiú sápadt, kiéhezett, megsoványodott arca és két égő, nagy szeme.

– Beszéljen – mondta neki.

A fiú csendesen beszélni kezdett, azután hevesen folytatta, szinte lázban beszélt:

– Három hét óta nem is láttam asszonyt…

A lány kitárta felé a karjait.

… Tass csendesen nyitotta ki az ajtót. Nem vették észre. A festőnek öccse sovány, elkínzott arcára esett a pillantása és a szívét újra a forró szánalom öntötte el. A fiú megölelte a lányt és benne nem ordított fel mindig lázas féltékenysége. Gazdagnak érezte magát, jónak; és jó szíve úgy érezte, hogy abból a bőségből, amelyben él, két kézzel kell adnia szegény, kiéhezett öccsének. A fiú karjai szorosan kulcsolódtak a lány körül és Tass csendesen, halkan, óvatosan újra behúzta az ajtót.

APÁK ÉS FIUK

Árbócz Sándor hidegen, megbántottan, gőgösen emelete fel a fejét.

– Jól van, Kálmán, – mondta a fiának – megmondok neked mindent. Ha már fenyegetsz engem!…

– Nem fenyegetlek, apám, – felelte Kálmán – de lásd be, hogy nekem jogom van arra, hogy mindent tudjak.

– Én ezt nem látom ugyan be, de ismerem az eszed járását… a vad elveidet… És mióta egészen független vagy tőlem… amióta nem vagy rámszorulva… azóta egyre attól félek, hogy egy szép napon itt hagysz… a fiúi hálád kétségbevonhatatlan jeléül…

– Édes apám, – szólt Kálmán kissé ingerülten – ezt igazán hagyjuk. A fiúi hála kérdéséről nekem csakugyan megvan a magam külön véleménye. Biztosítlak, hogy ha nekem gyermekeim lesznek, sohasem fogok tőlük hálát követelni. Ezt a patriárka-gőgöt csakugyan gyűlölöm. Majd az unokáidnak adom vissza, amit tőled kaptam és ők a dédunokáidnak, amit tőlem kaptak. Utálom ezt a hálaüzletet, amelyet apák a fiúkkal akarnak kötni.

Árbócz Sándor szikrázó szemmel nézett a fiára, azután elfordult, legyűrte a feldagadó mérgét és hallgatott. Csend volt egy ideig, azután Kálmán nyugodtan és kérlelhetetlenül mondta:

– Nem erről van szó. Arról van szó, hajlandó vagy-e tehát nekem megmondani, ki volt, mi volt az anyám, él-e még, hol találhatom meg?…

Árbócz Sándor visszafordult a fia felé.

– Igen, – mondta haragosan – hajlandó vagyok. Igenis. Az anyád egy nyírkövesdi parasztlány volt. Szobalány, szolgáló, cseléd nálunk Borsod-Madarason. Ott találtam a kastély udvarán, mikor egyszer hazamentem látogatóba az apámhoz. Mielőtt te megszülettél, elküldték. Én egy félév mulva felkerestem, téged tőle elhoztalak… felneveltelek… Megkeresheted, ha akarod, Kövesden vagy Madarason él, három éve hallottam a hírét, pénzt kért tőlem, küldtem neki, valami erdőkerülőhöz ment férjhez, az azután meghalt, most özvegy…

Kálmán nyugodtan hallgatta az apja heves beszédét és csendes, komoly, mély fejbólintással válaszolt rá.

– Hát most tudod, amit tudni akartál, – szólt kissé lehülve és fanyarul Árbócz Sándor – most mit akarsz tenni? Remélem, lemondtál arról, hogy felkeresd…

– Nem, – felelt Kálmán – arról nem mondtam le. Sohasem gondoltam, hogy az anyám titokban valami hercegnő volt. De a te romantikus és rejtelmes kijelentéseid után azt hittem, hogy az eset nem volt ez az egészen közönséges, piszkos kis elcsábítási eset, cseléddráma, úrfi és szolgáló…

– Tűrhetetlen ez a hang, amin velem beszélsz! – kiáltotta Árbócz Sándor. – Tűrhetetlen a hangod…

– Nehogy azt hidd, – szólt közbe Kálmán – hogy engem bánt a… az eredetem. Hogy én szégyenlem a származásomat. Én, amióta tudom, még azt sem titkoltam el senki előtt, hogy törvénytelen gyerek voltam és te csak később törvényesítettél.

– Látod, ha más nincs, amiért nekem hálával tartozol, hát ezért mégis csak hálásnak kell lenned. Nevet adtam neked.

Kálmán legyintett egyet:

– Nekem nincsenek efféle babonáim. Te úr voltál egész életedben, én munkás vagyok, ha diplomám van is, én a ti érzékenységeiteket nem ismerem.

– De azért, hogy elhoztalak, magamhoz vettelek, le nem tagadtalak, felneveltelek, önönmagamtól is függetlenné tettelek, azért csak hálásnak kell lenned? Ki van még rajtam kívül, aki ilyen becsületes és lelkiismeretes? Száz férfi közül kilenvenkilenc nem törődött volna a gyerekével, pusztulni hagyta volna, nyomorúságban és piszokban hagyta volna.

Kálmán összeszorított ajakkal nézett maga elé.

– Sok a sötét gazember ezen a szép világon – mondta halkan. – Azzal az elismeréssel, igaz, tartozom neked, hogy te nem vagy közéjük való, hogy te különb ember vagy, hogy te becsületes ember vagy.

– Köszönöm szépen, – kiáltotta Árbócz Sándor gúnyosan – nagyon szép, hogy ezt elismered.

– Sok fiú nem mondhatná ezt az apjának, ha őszinte akarna lenni – felelte Kálmán komolyan.

Megint elhallgattak, azután Kálmán felállott.

– Hová mégy? – kérdezte az apja.

– Megyek csomagoltatni. Két óra mulva indul a gyorsvonat Kövesd felé. Elutazom.

– Ne menj, Kálmán… Kérlek, mirevaló ez? Minek ez? Minek bántani azt, ami elmult? Te az én fiam vagy és én szeretlek és maradj az én fiam.

– Édes apám, – felelte Kálmán – te nem értheted ezt. Neked volt anyád. Nekem nem volt. És… ha nem is akarok érzékenykedni… legalább látni akarom azt az asszonyt, akinek a fia vagyok… ismerni akarom, amiből lettem, ami bennem van.

– Hát jól van, Kálmán, menj el. Legalább tudni fogod, hogy engem igenis szeretned kell, hogy te igenis hálával tartozol nekem, ha más fiú az apjának nem is, te igen.

– Majd meglátom, apám – mondta Kálmán komolyan.

Elbúcsúztak egymástól és Kálmán elutazott. Harmadnap reggel hazaérkezett. Éjjel jött, sápadt volt, fáradt, kimerült, szomorú. Az apja megölelte, Kálmán eltűrte az ölelést.

– Kálmán, édes fiam, – mondta Árbócz Sándor melegen – szomorú vagy?

– Igen, apám – felelte Kálmán.

– Miért?… Ugy-e mondtam?… Mit láttál?

Kálmán összeszedte magát, leült, a szemébe nézett az apjának és halkan mondta:

– Megpróbálok neked nyugodtan és röviden elmondani mindent, hogy megértsd azt, amit érzek, ami az én lelkemben most történik. Megérkeztem tehát Madarasra. Ott nem tudtak semmit egy Kis-Tót Apollónia nevű nőről. Átmentem Kövesdre, ott annyit tudtak róla, hogy az ura, akit tolvaj-Csipcsányinak neveztek, csakugyan meghalt és az asszony most a gyerekeivel – a gyerekeivel! – Györkön él. Átmentem Györkre. Ott megtaláltam.

Elakadt a szava és elfordította a fejét.

– És? És aztán? – kérdezte Árbócz Sándor.

Kálmán nagyot lélegzett, az undorodását és a sírását nyelte le egy nagy erőfeszítéssel.

– Voltam a házában, – mondta reszkető hangon – láttam a gyerekeit… az én anyám gyerekeit… az én testvéreimet… azután jött ő is… rút, piszkos, bűnös öregasszony… szennyes banya… Pálinkaszaga volt…

Nem tudott tovább beszélni. A kezébe hajtotta a homlokát és eltakarta a szemét. Árbócz Sándor megdöbbenve, megindultan nézett rá és sokáig nem szólt hozzá.

– Kálmán, – mondta azután halkan, gyöngéden – látod úgy-e? Megmondtam. Most tudod legalább, hogy az én fiam vagy és senki másé nem vagy és hozzám tartozol.

Kálmán felemelte a könnyes szemét. Ránézett az apjára, összeráncolta a homlokát, a szeméből lassan kiszáradt a könny, hallgatva nézett egy ideig az apjára, azután megrázta a fejét.

– Nem, apám, – mondta – én nem tartozom hozzád sem.

– Kálmán! – kiáltotta meglepetve Árbócz Sándor.

– Őhozzá sem tartozom. Senkihez sem tartozom.

– Kálmán, én elhoztalak, én megmentettelek.

– Igaz, te jó voltál. Becsületes voltál. A magad módja szerint meghoztad a legnagyobb áldozatot. Száz ember közül, aki a te társadalmi viszonyaid között él, mit!… ezer férfi közül nem akadt volna még egy, aki ezt teszi. Becsületes voltál. És – be kell ismernem – ha más fiúk nem tartoznak hálával az apjuknak, én hálával tartozom neked.

– Ugy-e? Ugy-e igen, Kálmán?

– Igen. Hálával tartozom neked. De nem tartozom hozzád. A hála megöli a szeretetet. Nem vagyok a tied. Nem tudlak szeretni.

– Kálmán!

– Nem tartozom hozzád. Nem akartál engem. Nem akartad, hogy a fiad legyek. Te ott születtél a madarasi kastélyban, az anyám egy kövesdi parasztodúban született, – ezt nem tudja eltüntetni, ezt nem tudja elfelejtetni velem soha a te becsületességed és nagylelkűséged. Senkihez sem tartozom. Nem akartátok, hogy a fiatok legyek. Egy véletlen vagyok. Nincs eredetem. Nincsenek szüleim. El kell tőled is mennem, itt kell téged is hagynom, mint azt a rettenetes… pálinkaszagú öregasszonyt…

– Kálmán!

– Örökké hálásnak kell lennem irántad. De nem tudlak szeretni. Hiába… emeltél fel engem, ha az anyámat ott lent hagytad. Sohasem tudom elfelejteni, hogy azzá a rettenetes öregasszonnyá engedted sülyedni az anyámat… hogy ezt a rettenetes, szennyes asszonyt tetted az anyámmá…

ÁGNES

A Geiger-palotából lejött a két Geiger testvér: Iván és Ágnes. A szélesvállú, díjbirkózó-formájú és díjbirkózó-erejű, huszonnyolc éves Iván és a karcsú, szőke, szelídszemű és egy kevéssé – bájosan – piszeorrú, tizennyolc éves Ágnes. Az utcán Iván körülnézett és bosszankodva mondta:

– Ezt a Mártont most már igazán el kell csapni. Már megint nincs itt. Bizonyosan iszik valahol. Hét órára iderendeltem; most hét óra öt perc…

Gondolkozott.

– Tudod mit, – szólt azután a testvéréhez – ne várjunk rá. Menjünk át gyalog. Autón úgyis korán érnénk oda. Egész nap nem jártam… és a gyalogjárón már semmi sár… Ha megunjuk, útközben beülünk egy fiakkerbe. Az autót majd a portás utánunk küldi. Jó?

– Jó, – felelte Ágnes vidáman – menjünk gyalog.

Elindultak. A gyalogjárón nem volt már sár; a téli szél fölszikkasztotta; csak a kocsiút volt még sáros és a gyalogjáró mellett állottak halomba gyűjtött, sáros hókupacok. Tiszta, friss téli este volt, csak épen annyi hidegség, hogy az ember szaporán járjon benne és az arca kipirosodjék tőle. Szaporán és kipirosodó arccal mentek előre, és Iván így szólt Ágneshez:

– A híd előtt, azt hiszem, kocsiba ülünk majd. Hanem a pályaudvarnál, ha megengeded, én beszaladok egy percre a specialitás-trafikba. Odaát mindig nehéz havannákat adnak; – szeretnék néhány könnyű szivert venni.

Odaértek a pályaudvarhoz.

– Hát vársz egy percig, úgy-e? – kérdezte Iván. – Állj oda a gázlámpa mellé, hogy kint légy a forgalomból. Rögtön itt vagyok.

Sietett befelé. Nyolc perc is eltelt azonban, amíg megint visszajöhetett. A dohányárus bolt előtt egész tömeg ember állott, azután az ő szivarját nehezen keresték ki; azután nem tudtak váltani. Amikor kiért az utcára, kereste Ágnest. A lány nem állott már a gázlámpa mellett, ahol hagyta, hanem jóval távolabb a villamos vasút bódéja mellett és egy elegáns, karcsú fiatalember volt a társaságában. Iván csodálkozva nézte meg ezt a fiatalembert, – elegáns volt, monoklis, huszonhat éves lehetett – és megállapította, hogy nem ismeri. Feléjük indult, amikor a fiatalember egyszerre csak fölemelte a keztyűs kezét és megcsípte az Ágnes arcát. Ivánban elhült a vér és egy ugrással ott volt mellettük. Hallotta, amint Ágnes megrémülten dadogja:

– De kérem… téved… mindjárt jön a bátyám…

És hallotta, amint a fiatalember nevetve válaszolja:

– Tudom, gyöngyöm, drágaságom… ilyenkor előbb mindenkinek jön a bátyja… csak azután…

Ekkor ott volt mellettük, két ujja közé fogta a fiatalember nyakát és elpenderítette Ágnes mellől. Ágnes halálsápadtan bámult rá, a fiatalember elvörösödve fordult vissza.

– Mars! – mondta neki nyugodtan – mert beleduglak a sárba.

A fiatalember kiejtette a szeméből a monokliját, fölemelte a kezét és dühtől reszketve felelte:

– Pimasz!… Ezért most…

Pofon akarta ütni. Nagyobb volt Ivánnál egy fejjel. Mielőtt azonban megüthette volna, Iván megkapta a kezét, megcsavarta, azután az egész embert derékon fogta, fölemelte és fejjel lefelé beledugta egy sáros hókupacba, amely a gyalogjáró szélén állott. Ágnes nagyot sikoltott; a fiatalember kétségbeesve rikoltotta el magát, de azután belemerült a feje a sáros hólébe és a hangja hörögve fulladt el. Iván eleresztette; a fiatalember végigdőlt a földön és kapálózva, fuldokolva, elvakulva, síró hangon káromkodva próbált talpraállni. Rettenetes állapotban volt. Iván előbb meg akarta várni, míg magához tér, de a megtépázott, sártól csurgó ember se látott, se hallott. Ágnes is olyan arccal dűlt neki a bódé falának, mint aki készül elájulni; nagy tömeg is gyülekezett köréjük; Iván odaintett egy hordárt.

– Itt egy forint. Ha ez az úr majd magához tér, átadja neki ezt a névjegyet… Fogja.

Karon ragadta a remegő és ájuldozó Ágnest, áttört vele a tömegen és beült vele egy fiakkerbe. A fiakker robogott át velük Budára.

Hogy történt ez Ágnes? – kérdezte Iván. – Hihetetlen, hogy Budapesten öt percig nem lehet egy tisztességes nőt egyedül hagyni az utcán.

Ágnes fehér arccal dőlt hátra a kocsiban és vacogott a foga.

– Hát hogy történt, Ágnes?

Ágnes ájuldozva forgatta a fejét és nem tudott válaszolni.

– Irtózatos, – mondta azután. – Irtózatos… Mit tettél vele!

– No hallod, – felelte Iván – ez csak nem érdemel szánalmat. Egy ilyen piszkos betyár!… Ez nem fog többet tisztességes nőket molesztálni.

– Nem kellett volna így… Nem kellett volna ilyen rettenetesen… Hiszen ez borzasztó. Rettenetes volt.

– Inkább mulatságos.

– Nem, nem – rettenetes. Miért is nem hallgatott rám! Hiszen én mondtam neki, hogy jössz. Én figyelmeztettem. Miért tetted ezt, Iván?

– Ugyan kérlek, – felelte Iván bosszankodva – hagyj már békében ezzel a szentimentális jajgatással. – Azért tettem, mert pimasz volt. Jobb lesz, ha elbeszéled, hogyan történt a dolog.

Ágnes nem tudta elbeszélni a dolgot. Sápadt volt és didergett és kétségbeesve hajtogatta:

– Borzasztó volt! Borzasztó…

Megérkeztek.

– Tudod mit, – mondta Iván – én azt sem bánom, ha szörnyűködöl. De itt hagyd abba. Hazamenet majd folytathatod. Nem akarom, hogy itt tudjanak róla.

Ágnes elhallgatott. Egész este nagyon szomorú volt és keveset táncolt. Hazafelé menet, már az autóban, megkérdezte a bátyját:

– Mondd, Iván, mit gondolsz, mi lesz most?

– Miből?

– Abból… az afférból… az estiből?

– Hja… Valószínűleg provokáltat. Ha úriember, akkor provokáltat. Ha úriember…

– Az, – mondta Ágnes határozottan.

– Honnan tudod?

– Én… én csak gondolom…

– No jó. – Akkor kap egyet a fejére.

Ágnes szótlanul dőlt hátra az ülésen és Iván szivarozva nézegetett ki az ablakon. Otthon szótlanul búcsúztak el egymástól és mentek lefeküdni. Reggel Ágnes már hét órakor talpon volt és leste, jön-e valaki Ivánhoz. Tíz óra tájban csakugyan jött két idegen úr; bent voltak három percig, azután elmentek. Alighogy kitették a lábukat, Ágnes rontott be a bátyjához.

– Iván, – kérdezte lihegve – ezek úgy-e provokáltak?

– Igen.

– És mit feleltél nekik?

– Mit!… Szent Isten, hát megneveztem a magam segédeit.

– És mi lesz?

– Ha megígéred, hogy mamának nem szólsz, megmondom.

– Megígérem.

– Hát, én szeretem gyorsan csinálni az efféle dolgokat. Ezek már ma délben találkoznak az én segédeimmel és délután öt órára már túl is leszünk az egészen.

– Ma délben találkoznak a segédeiddel?

– Igen.

– És te hogyan kapsz értesítést?

– Az egyik segédem feljön ide.

– És ezek… ezek az ő segédei… nem mondtak neked semmit?

– Mit mondanának? Ami mondanivalójuk van, azt a segédeimnek mondják meg.

Ágnes töprengve hallgatott. Iván újságolvasásba fogott és Ágnes nyugtalanul járt föl és le. Az idő borzasztó lassan múlott, úgy tetszett, hogy a délelőttnek sohasem akar vége lenni. Végre egy óra tájban megérkezett az Iván segédje. Ágnes rettegve várta, míg elmegy, azután sietett be Ivánhoz. Megállott az ajtóban.

– Iván, – kérdezte gyáván – mi újság!

– Mi volna, – felelte Iván – minden rendben van.

Ágnes aggódva nézett rá és lesütött szemmel és remegve kérdezte:

– És… és az ő segédei… nem mondtak semmit?

– Mit mondtak volna. Elmondták a mondókájukat. Uriemberek ezek. Csakugyan.

– De… azonkívül… nem mondtak semmit?…

– Ejnye, de furcsa vagy. Hát mit mondtak volna?

– Hát… arról a dologról… ott a pályaudvar előtt… Arról sem mondtak semmit?

– Persze hogy nem. Arról szó sem volt már.

Ágnes megint föl- és lejárt; az arca sápadt volt és tördelte a kezét.

– Kard? – kérdezte halkan.

– Igen.

– Súlyos föltételek?

– Ah… bandázs nélkül… de könnyű kardokkal.

– Iván, – fakadt ki Ágnes hirtelen – ennek a párbajnak nem szabad megtörténnie.

– Miért? – kérdezte Iván bámulva.

– Nem szabad, – mondta Ágnes könnyes szemmel. – Nem szabad. Békésen kell elintézni.

– Ugyan ne…

– Nem szabad. Én nem engedem.

– Csacsi.

– Megmondom mamának.

– Ágnes!

Utána indult, de Ágnes már kint volt az ajtón és rohant az anyjukhoz. Iván bosszankodva ment utána. Mire odaért, Ágnes zokogva fejezte be az elbeszélést:

– Nem szabad, úgy-e mama, nem szabad én miattam megverekednie?…

– Ne szamárkodj, – kiáltott rá Iván.

– Mama, – mondta azután – ez a lány meg van őrülve. Sajnálom, hogy megtudtad. De úgy-e, te belátod, hogy ez nem megy másképen.

Hosszú tanácskozás jött, kérések, könnyek, végre az Iván segítségére megérkezett az apjuk és az öreg asszony így belenyugodott a párbajba. Ágnes úgy jajgatott, hogy az apja megfogta és kilódította:

– Eredj a szobádba, – mondta neki – és jajgass ott. Megbolondítod az embert.

Ágnes fölment a szobájába és nemsokára ágyba kellett fektetni, olyan rosszul volt. Hat óra tájban megérkezett Iván egy hosszú tapasszal a jobb arcán és fölment hozzá.

– No nézz ide, te kis hisztérika, – semmi bajom.

– Hát neki? – kérdezte Ágnes halkan.

– Nem utolsó legény az se, – mondta Iván elismerően. – Nekem jött. De az egyik vágása laposra fordult a fejemen.

– Hát a tied?

– Az enyém nem. Szépen végigvágtam a fején és ő szép csöndesen leült a földre.

Ágnesnek remegni kezdett az ajka, mondani akart valamit, de azután szótlanul befordult a fal felé.

Hat hét mulva egy napon Ivánt félrehívta az apja.

– Te, – mondta neki fölindultan – ide hallgass… Egy hallatlan történet…

– No, – szólt Iván izgatottan – mi az?

– Ma eljön hozzám Schack igazgató, tudod, Schack a Hazaitól. És azt mondja: – „méltóságos uram, közölnöm kell önnel valamit…“ – Tessék, – mondom én. Erre elmondja, hogy ő a józsefvárosi házában néhányszor találkozott már egy nagyon csinos fiatal hölggyel, aki fölment a második emeletre. Ő neki nem jutott volna eszébe, hogy kicsoda… nem is gondolta volna… de a felesége egy koncerten figyelmeztette, hogy köszönjön nektek és akkor látta, hogy – Ágnes. Figyelmessé lett; megkérdezte a házmesterét és a házmester azt mondta, hogy az a csinos, fiatal hölgy – hol magában, hol egy idősebb nő társaságában – hetek óta jár egy fiatalemberhez, aki a második emeleten lakik két bérelt szobában. Hónapos szobában. Neki kötelessége engem figyelmeztetni.

Iván elhülve hallgatta.

– Az anyádnak nem akarok még szólni, – mondotta az öreg úr – de veled most elővesszük Ágnest. Én félek, nem tudnék elég energikus lenni.

Iván vörös volt a dühtől.

– Hogy hívják azt a fiatalembert? – kérdezte.

– Valami Antalffy… nem a; – Áronffy Kázmér.

– Áronffy? – kérdezte Iván meghökkenve. – Hiszen ezzel verekedtem én. Mi ez? Mit jelent ez?

Gondolkozott.

– Várj csak, apám, – mondta. – Az az idősebb nő nyilván miss Bryan volt. Előbb vele beszélünk.

Hivatta miss Bryant. Rárivallt és a reszkető angol kisasszony az első kiáltására bevallott mindent. Igen… Ágnes kisasszony kényszerítette őt… azt mondta, öngyilkos lesz, ha nem teszi meg… ő mindig be akarta vallani, lelkifurdalása volt… különösen amikor Ágnes kisasszony egyedül akart fölmenni… és neki majd lefagyott a lába a sétatéren, ahol várnia kellett.