Part 7

– Mert nem tudok hozzá olyan lenni, mint azelőtt, mert nem tudok, nem tudok… Nem gyűlölöm; nem, azt nem, de olyan fájdalmat és… utálatot érzek, olyant… Mindig az anyám jut eszembe… És ő, akit olyan jónak és hűnek és tökéletesnek tartottam…

Sírni kezdett. Jenő megölelte és lassú, óvatos, kíméletes magyarázatba fogott. A leány félbeszakította:

– Nem, – kiáltotta fájdalmasan – ne mondj nekem ilyeneket. Nem akarom hallani. Utálat…

A harmadik héten, egy-két nappal az esküvő előtt, a doktor odalépett a leányához. Könnyes volt a szeme és remegett a hangja.

– Klárikám, – mondta neki – hát így akarsz elmenni tőlem? Hát ezt a pár napot is így akarod még eltölteni: ilyen hidegen, ilyen idegenül, ilyen rosszakaratúan?

A leány sápadt volt, vonaglott az ajka és nem felelt.

– Nem szeretsz engem már? – kérdezte a doktor halkan és szomorúan.

– Én szeretlek, – mondta a leány – de…

– Nézz ide. Nézz a szemembe.

– De… nem tudok rád nézni… El akarok tőled menni…

Megfordult és kiment a szobából. Harmadnap megvolt az esküvője és elutazott a férjével. Búcsúzáskor lesütött szemmel adta oda az arcát az apjának megcsókolni. A doktornak könnyektől volt fátyolos a szeme, amikor megcsókolta.

– Mikor jösz haza? – kérdezte tőle.

– Nem tudom – felelte Klári. – Majd… talán… ha Jenő hazajön… egy-két év mulva…

Felültek a vonatra és elutaztak. A doktor hazament a lakásába és sírt.

Eltelt négy hónap. A fiatal asszony lent volt a férjével Törökországban; úgy volt, hogy onnan egyenesen Lyonba mennek. A negyedik hónapban azonban a doktor táviratot kapott, hogy két napra hazajönnek. Csodálkozva, értelmetlenül, reménytelenül és kissé aggódva várta őket.

Megérkeztek. A fiatal asszony egyedül akart lenni az apjával.

– Édes apám, – mondta – én azért jöttem haza, azért kértem meg Jenőt, hogy jöjjünk haza…

– Miért? – kérdezte a doktor.

– Azért, – mondta – azért, hogy tőled bocsánatot kérjek…

Megcsókolta az apja kezét. A doktor megölelte.

– Édes apám, – mondta a fiatal asszony felvidultan – ne haragudj reám, ne haragudj reám, nem tudtam attól a gondolattól igazán boldog lenni, hogy milyen rossz voltam hozzád… Pedig olyan boldog vagyok.

A doktor magához szorította és magyarázatba akart fogni. A leánya elvágta a magyarázat utját.

– És azelőtt, – mondta könnyezve és mosolyogva – azelőtt olyan ostoba voltam, olyan ostoba voltam…

KINEVETETT EMBEREK

Pásty délelőtt érkezett meg a fürdőre és délután már találkozott Töröknével. Udvariasan és hidegen köszönt neki, azután utána nézett. Az asszony karcsú volt, izmos, teli szőke, az arca kissé szomorúnak és bágyadtnak látszott. Pásty hallotta, hogy mindössze két napja van itt. Ettől fogva mindennap, szinte minden órában találkoztak és két-három nap mulva lehetetlen volt kikerülni a beszélgetést. Az első beszélgetés rövid volt, hideg, túlzottan udvarias és egészen üres. A második beszélgetés valamivel hosszabb ideig tartott és az első hét sem telt el, már nagy sétákat tettek együtt és hosszasan és bizalmasan beszélgettek. Eleinte aggódva kerülték a Török Gábor nevét, később azonban az asszony halk és panaszos célzásokat tett a férje erőszakosságára, durvaságára, kíméletlenségére. Kiderült az is, hogy otthonról most azért jött el, mert az már tűrhetetlen volt, amit Gábor művelt… ott… otthon… a tanyán… szinte az ő szemeláttára…

Pásty összeszorított ajakkal, merev nyakkal, magára erőszakolt diszkrécióval hallgatta ezeket a panaszokat. Nem akart a Török Gábor dolgairól véleményt mondani. Egyszer azonban az asszony egyenesen hozzája fordult ezzel a gyors kérdéssel:

– Maga gyűlöli az uramat, ugy-e?

Pásty habozott, az asszony azonban bátorította:

– Csak mondja meg nyugodtan.

Pásty ekkor kipirulva a haragtól, amely hirtelen feltámadt benne, szinte dadogva mondta:

– Gyűlölöm… gyűlölöm… gyűlölöm!

Összeszorította az öklét.

– Ne haragudjék érte, – mondta az asszonynak akadozva – gyűlölöm… utálom… megvetem… Meg tudnám ölni, nyugodtan és hidegvérrel… nem, nem nyugodtan, hanem… hanem rátaposva, az eszemet elvesztve, rugdalva tudnám… Oh, nem akarom a maga érzelmeit megbántani.

Az asszony kíváncsi szemmel nézett rá.

– De igen, – mondta egy másodpercre elakadt lélekzettel – mondja csak. Hát _így_ gyűlöli?

– Igy. Katonakorunkban még jóbarátok voltunk, de azóta… Akkor összevesztünk valamin és azóta ő meg akar alázni, tönkre akar tenni, elém akar vágni. Csakhogy most már én vagyok elől. És maradok is, mert ő őrült, őrült, őrült, tönkreteszi magát…

– Igaz – mondta az asszony gyors fejbólintással. – Tönkreteszi magát. Az egészségét, a vagyonát… De hiszen maguk… verekedtek már…

– Igen, – felelte Pásty fanyarul – ő felém legyintett egyszer, én azután karddal vágtam végig rajta. De ez semmi… Nem így akarom… mi az, egy kardvágás!… A torkát, az életét…

Ijedten fordult az asszony felé, nem sokalja-e meg a gyűlöletének ezt a kitörését. Az asszony azonban elámult, csodálkozó nagy szemmel nézett rá, azután elfordult tőle és látni lehetett, hogy hirtelen összerázkódik. Megborzongott valamitől.

Pásty összevont szemöldökkel nézte oldalról végig és ebben a percben ő rajta is végigborzongott valami. Megrázta, felmelegítette, elkábította egy gondolat, amely most egyszerre tűrhetetlen melegséggel fellobbant az agyában. Miért csak most? Miért nem jutott eszébe előbb? Miért nem rögtön, mikor meglátta ezt az asszonyt? Azért, mert az asszony nem tetszett neki. Szép asszony, karcsú, szőke, de nem az ő ízlése, az ő szemében nem volt eddig szép. Hanem most… Most úgy érezte, hogy ez a világ legkívánatosabb asszonya, hogy egy sürgető, parancsoló, egy percnyi várakozást meg nem engedő vágy hajtja hozzá. Oh, ez az asszony… ezt az asszonyt… A bosszúnak ez a diadala, a megtorlásnak ez a gőgje, a gyűlöletének ilyen ünnepe…

Félt, hogy a gondolatai is megriasztják az asszonyt; hallgatott; óvatos akart lenni. Az asszony azonban nemsokára megszólalt, ismét a gyűlöletéről kérdezősködött, látni akarta, amint ő reszket haragjában. Talán meg akart borzongani tőle.

Az egész dolog olyan egyszerűen és természetesen ment, hogy Pásty szinte belekábult. Alkonyodott; szótlanul sétáltak a felhevült beszélgetés után, az asszony karja hozzáért a Pásty karjához, azután diszkréten, de kitartóan hozzásurlódott. Pásty megfogta az asszony karját. A kezét. Az asszony engedte. Pásty ekkor átkarolta a derekát és megcsókolta az ajkát. Az asszony mohón, szomjasan, részegen viszonozta a csókját, olyan lázasan, türelmetlenül és elszántan bújt hozzá, mintha valami rettenetes hatalmú, nagy erő hajtaná. Pástynak éjféltájban kellett majd hozzá mennie.

Amikor útban volt, mielőtt benyitott volna hozzá, hirtelen valami nagy csalódásnak a hüvössége legyintette meg. A forrósága lehült tőle. Kiábrándulást érzett. Miért? Mi történt? Nem akarta bevallani magának. A csalódás azonban úgy fájt neki, hogy kénytelen volt vele. Mit ér ez a diadal? Mit ér ez a bosszúállás? Igen, a legnagyobb győzelem ez volna a világon: elhódítani ezt az asszonyt, birtokba venni ezt az asszonyt, az övét, elvenni, birtokba venni. Szeretőnek azt, aki neki felesége. De mit ér az olyan megalázás, amelyről a megalázott nem tud? Mit ér ez a győzelem, ha a másik mégsem érzi magát megvertnek, hanem érzi magát tovább is győzőnek, hozzáférhetetlennek, meg nem alázhatónak? Ha egy óriási kiáltással a levegőn keresztül odakiálthatná most neki: Török Gábor! – most megy a feleségedhez Pásty Béla!… Ha volna mód rá, hogy megírja neki, hogy besúgja neki, hogy elárulja neki! Egy másodperce még az a gondolat is felvillant az agyában, nem kellene-e inkább feleségül vennie az asszonyt… De nem, hiszen nem szereti. És az már nem volna győzelem. És meg sem lehet írni semmit, el sem lehet árulni semmit, lovagiasnak kell lenni, titoktartónak kell lenni… Pásty azon gondolkozott, ne forduljon-e vissza az asszony ajtajától. Ne menjen-e haza. Ne utazzék-e el.

Azonban titkos remények, félgondolatok, szégyenlett elhatározások halk szándékai bukkantak fel a lelkében, a bosszút bosszúnak érezte, újra átmelegítette a győzelem gondolata és benyitott az asszonyhoz. Megint eltelt egy hét, egy vergődéssel, mohósággal, dühösen élvezni akart diadallal és igazi enyhülést nem adó ölelésekkel teli hét, és ekkor Pásty nem bírta tovább: kora reggel lázasan és reszketve kiugrott az ágyából, bezárta a szobája ajtaját és józanságot, éles és hideg óvatosságot magára erőszakolva leült névtelen levelet írni. Egy hétig küzdött ez ellen az elhatározás ellen, a titkos reményei, a félgondolatai, a szégyenlett szándékai azonban elviselhetetlenül kínozták, minden aggodalmát és minden kétségét szétszórták, le kellett ülnie és írnia kellett. Aljasság – mondta magában. – Hát aljasságot követek el. Becstelenség, hát becstelen vagyok. A harcuk életre-halálra ment, mi ezzel az életre-halálra menő harccal, ezzel az irtózatos gyűlölettel, ezzel a halálos nagy üggyel szemben az olyan szamár és üres szó, mint a diszkréció, a lovagiasság, a tisztesség? Egy embernek kettő közül meg kell halnia.

Leült és írt. Három levelet egyszerre, kettőt a hotel levélpapirjára, egyet levelezőlapra. Ez a levelezőlap különösen nagy, szinte didergő örömmel töltötte el. Ezt elolvassák otthon, a falu kis falusi postáján és Török Gábor tudni fogja, hogy elolvasták… Didergett a maga tudatosan aljasnak érzett aljas örömétől. Oh, ez végre a hozzá méltó, a Török Gáborhoz méltó gazság, most lett ő – Pásty Béla – méltó ellenfele Török Gábornak, így harcolt ő is, így kell ellene is harcolni.

A levelezőlapra csak annyit írt, nem tudja-e Török Gábor, hogy a felesége két hét óta mindennap együtt van Pásty Bélával? jó volna, ha érdeklődnék a dolog iránt. „Egy jóbarát“. A levelek részletesebbek voltak. Az első levél tudtára adta egy jobb sorsot érdemlő, derék, szegény megcsalt férjnek, hogyan vigyáz itt felesége a becsületére. A második levél hivatkozott a pincérekre, az egész felháborodott fürdőközönségre és pontosan megjelölt minden éjszakát, amelyet egy idegen férfi Török Gábornénál töltött, amelyen a Török Gábor becsületét meggyalázták. Nem is erőlködött nagyon, hogy az írását elváltoztassa. Elküldte a leveleket és feszült lélekkel, dobogó szívvel várt.

Másnap délután táviratot mutatott neki az asszony.

– Nézze, – mondta elfordított szemmel – megjön az uram. Holnap indul, holnapután itt lesz.

Pásty meghökkent. Mi ez? Mi történt? Hogy lehet ez? A leveleket még meg sem kaphatta. Vagy ha megkapta, akkor miért táviratoz előbb? Miért nem jön váratlanul? Ő meglepetést várt, rajtaütést, botrányt, harcot, ököllel, késsel, revolverrel. Vagy megszökést az utolsó percben, úgy hogy semmit se lehessen bizonyítani, de mindent kelljen sejteni. Miért táviratoz?

Az asszony is meg volt zavarodva. Nem tudtak egymásnak mit mondani, három zavarodott, szégyenkező és ostoba napot töltöttek el. Pástynak az a bizonytalan érzése volt, hogy lassan és különösen kicsúszik a kezéből a diadala. De hogyan? Milyen módon? Hogy lehetséges ez?

Harmadnap délben megérkezett Török Gábor. Pásty délután találkozott vele. A feleségével sétált; csendesen, békésen és nyugodtan sétáltak. Pásty már messziről az arcát kereste, elfojtott remegéssel az arcát kutatta. Török Gábor felemelt fővel járt, erős volt, hatalmas, délceg, szép és mosolygós. Mosolygott… Nyugodtan, felsőbbségesen. Gúnyosan mosolygott, amikor közelebb ért hozzájuk, Pásty nem tagadhatta le magának rémülten, ájult ijedelemmel kellett bevallania magának, hogy gúnyosan mosolyog. Rajta mosolyog. Lenéz rá, egy fejjel magasabb nála, erős, délceg, gőgös és szép és gúnyosan mosolyog.

Pásty megemelte a kalapját, tüntetően, félreismerhetetlenül az asszonynak köszönt, az asszony bólintott. Török Gábor pedig mosolygott. Pásty tovább haladt és a szívében egy nagy ürességet érzett, a megsemmisülést érezte. Miért mosolyog? A leveleit azóta meg kellett kapnia. Megismerte az írását? Vagy általában nem hiszi, hogy a levelek igazat beszélhetnek? A gőgje olyan rettenetes, hogy el sem képzelheti, hogy őt egy percre is el lehet felejteni Pásty Béla miatt?

Török Gábor másnap elutazott. Egy éjszakát töltött a fürdőn, azután hazament. Pásty másnap találkozott az asszonnyal. Az asszonynak ki volt sírva a szeme, bágyadt és fáradt volt az arca. Pásty nem tudott mit mondani neki. Nem tudott hozzá szólni. Az asszony is hallgatott; azután földre fordított szemmel halkan megszólalt:

– Maga is írt neki…

Pástynak megrendült az egész teste. Az arca elfehéredett.

– Láttam a leveleit – mondta az asszony.

Pásty nem is védekezett, nem is akarta letagadni, nem is próbálta megmagyarázni. Más volt az, ami megrendítette.

– Hát… egyéb levelet is… kapott? – kérdezte reszkető szájjal.

– Igen, – felelte eltörődve és szomorúan az asszony – én már… már az első napon… már az első találkozásunk után írtam neki. Azóta is mindennap.

Pásty azt hitte, hogy megértett mindent.

– És ő megismerte az írást – mondta gyorsan – és nem hitte el, azt hitte, hazudunk.

Az asszony megrázta a fejét.

– Nem, – mondta csüggedten – nem ismerte meg az írást. Nem is gondolt rá. Vagy ha megismerte is, elhitt mindent.

– Hát akkor?…

– Azt mondta, természetesnek találja, hogy mikor a két legnagyobb ellensége találkozik egymással, hát bosszút áll rajta.

– És nem bánta? Azelőtt olyan vérszomjasan érzékeny volt… a becsületére. Azelőtt olyan féltékeny volt.

– Most már nem – mondta panaszosan az asszony. – Nem törődik velem. Azt mondta, néha talán kellek még neki, de csak úgy… mint akármiféle lány… Nem féltékeny rám. Nem törődik velem. Ha öt évvel ezelőtt lett volna, akkor igen… De most már nem. Már el sem akar válni tőlem. Elkéstem.

– És én… az, hogy én voltam…

Az asszony kifakadt:

– Azzal sem törődik. Magával sem törődik. Én azt hittem, hogy maga… magával megbosszulhatom magamat… Amikor találkoztunk, azért örültem meg. Maga gyűlöli. Én is gyűlölöm, szent Isten, hogy gyűlölöm. De magával sem törődik. Azt mondta…

– Mit mondott?

– Azt mondta, magunkra hagy bennünket… tehetetlenek vagyunk… hogy eddig sem szerettük egymást… egy pillantással meglátta… Hogy gyűlöljük meg és utáljuk meg egymást…

Pásty rábámult. Az asszony is rémülten nézett a szemébe. Érezték, hogy idegenek, hogy a harmadiknak a törhetetlen és hozzáférhetetlen ereje és gonosz okossága ismét legázolta őket, hogy máris gyűlölik és máris utálják egymást. Rémülten bámultak egymásra. Pásty az öklét szorította rá a szédülő fejére és az asszony kétségbeesve és sírva fakadt ki:

– Kinevet bennünket… Azt mondta, hogy kinevet bennünket.

MARIANNE

A szoba tele volt kofferekkel és skatulyákkal. Marianne kinyitott egy skatulyát, kivette belőle a pirosvirágos kerti kalapját, egy pillantást vetett a tükörbe és megállapította, hogy ez a kalapja áll neki a legjobban, belemosolygott a tükörbe és szótlanul indult kifelé.

– Marianne, – szólalt meg az anyja kétségbeesve – hová mégy? Magam pakoljak?

– Igen, mama, – felelte Marianne – pakolj magad.

Az anyja kiegyenesedett és elszörnyedten nézett rá. Marianne biccentett a fejével és indult kifelé. Az anyja panaszosan mondta:

– Bizonyosan megint…

Marianne félbeszakította:

– Igen, mama, megint a terraszra megyek, megint mister Williams-szel fogok beszélgetni, megint nem lehet a beszélgetés végét kivárni… és te igazán hálás lehetnél a leányodnak, hogy így fáradozik az érdekedben.

– Az én érdekemben?

– Igen, hogy minél előbb megszabadulj tőlem.

Az anyja megint elszörnyedve akart felelni, azután meggondolta a dolgot és intő hangon mondta:

– Marianne, vigyázz! Megjárod. Hátha ez a Williams kalandor és csak pénzt akar?

Marianne rejtelmesen mosolygott. Az anyját idegessé tette ez a mosolygás.

– Csak nevess, – mondta haragosan – azt hiszed, mindig te vagy az okosabb. Majd meglátod még! Ez az ember ka-lan-dor!… Ha glasgowi gyáros volna, nem ülhetne itt Velencében harmadik hónapja. Te pedig egy ostoba liba vagy, tudod, hogy beugrasz neki. Ka-lan-dor! Érted?

– Édes mamám, – felelte Marianne halkan, nyugodtan és felsőbbségesen – hát azt hiszed, hogy ez nekem sohasem jutott eszembe?

– Annál rosszabb!

– Édes mamám, ez nekem már az első héten eszembe jutott és én rögtön írtam Viktornak Pestre és rögtön irattam vele egy nemzetközi hiteltudósító irodának.

– Mi-i-i?

– Felvilágosítást kérettem mister Joseph Robert Williams glasgowi gyárosról. Megnyugtathatlak: a legkitünőbb információkat kaptam. Elsőrangú referenciák!

Az anyja álmélkodva nézett rá, ő csókot dobott az anyjának és mosolyogva kiment a szobából. Lement a terraszra. Williams már várta. Elébe ment, megszorította a kezét, azután mind a ketten leültek a terrasz sarkába, a kis sátor alá. Előttük tágan, kéken, hullámosan, őszi napfényben ragyogva terült el a tenger.

Hallgattak. Néztek ki a tengerre.

– Este utaznak? – kérdezte azután Williams.

– Igen, este utazunk – felelte Marianne.

Odafordult Williamshez, csendesen ráemelte a szelíd és őszinte tekintetét, azután elfordult és ismét kinézett a tengerre.

– Milyen szép napok voltak ezek – szólt halkan Williams.

– Csodaszépek – mondta melegen és halkan Marianne.

Állandóan kinézett a tengerre.

– Most elválunk egymástól – szólt Williams.

Marianne összeszorított ajakkal szótlanul bólintott.

– Miután úgy összebarátkoztunk.

Marianne feléje fordult és barátságos, bizalmas, helybenhagyó mosollyal intett igent. Azután ismét komoly lett az arca és komolyan, elgondolkozva, mélázó szemmel a messzeségbe bámulva nézett ki a tengerre.

Williams nem szólt többet. A leányt nézte egy ideig, azután ő is a tenger felé fordult és habozva, töprengve, összeráncolt homlokkal nézett maga elé. A leány egyszer-kétszer óvatosan rápillantott; Williams láthatóan küzdött magával; a leány nem szólt bele ebbe a küzdelembe, de amikor az idő mult és még mindig csend volt, akkor felemelte a fejét.

– Na, – mondta – búcsúznunk kell és most felmegyek majd.

Nem mozdult, de Williams ijedten kérte, hogy maradjon még.

– Nem lehet, – felelte Marianne – akárhogy szeretném is. Segítenem kell a mamának.

– Még csak egy kicsit!…

Marianne várt, de ismét csak hallgatás következett.

– Mi – mondta Marianne azután – soha többé nem fogjuk látni egymást. Milyen különös…

– De nem… nem… – dadogta elpirultan Williams.

– De igen. Soha többé. Hiszen ez természetes. Én hazamegyek egy kis magyar faluba, maga hazamegy egy nagy angol városba, nincs olyan véletlen, amely még egyszer összehozna bennünket.

– De nem… kérem… nézze… az lehetetlen…

– De igen; ez így van. Ezt tudomásul kell venni. Soha többé nem találkozunk.

– Soha többé…

Marianne rátette a kezét a terrasz párkányára, mintha fel akarna állni. Puha fehér keze ott pihent a szürke párkányon Williams előtt. Williams feléje hajolt… most ráhajol… most megcsókolja!… Nem csókolta meg. Visszadőlt a székében és halkan mondta:

– Milyen szomorú, hogy soha többé nem látjuk egymást. Milyen kár. Maga nem sajnálja?

Marianne meghökkenve figyelt a hangjára. A hangja kissé hideg és kijózanodott volt. Marianne rögtön felállott és nyilt, tiszta, nagy szemmel nézett rá.

– Isten vele! – mondta.

A kezét nyújtotta neki és a pillantása elborult.

– Isten vele! – mondta újra.

Williams felállott és habozva fogta meg a kezét. Marianne öt másodpercet adott neki. Az öt másodperc eltelt; Williams még mindig habozott; Marianne megrázta a kezét és nagyon melegen és nagyon barátságosan mondta:

– Isten vele!

– De… írnom… szabad? – kérdezte Williams.

– Oh… ha kedve van rá… Ha valami történik magával, írja meg; én is megírom, ha van valami esemény az életemben.

Marianne megfordult és elment. Az emeletről lenézett és látta, hogy Williams gondolkozva néz maga elé, azután töprengve sétál fel és le. Ez nem ér már semmit – gondolta. Benyitott a szobájukba.

– No! – kérdezte az anyja.

Marianne megrázta a fejét.

– Semmi, – mondta – egyelőre semmi.

– Egyelőre? – kérdezte gúnyosan az anyja. – Sohasem látjátok egymást többé.

– Én is ezt mondtam neki – felelte Marianne.

– No hát akkor!

– Várjunk…

Este elutaztak. Mikor hazaértek, egy képes levelezőlap várta már őket Williamstól. A levelezőlapon pár szó állott, de ez a pár szó nagyon meleg volt. Másnap új képes levelezőlap jött. Williams hazafelé tartott és Angolország felé való útjában minden hosszabb stációjáról képes levelezőlapokkal számolt be. Eltelt egy hét és Marianne gyanakodva kezdte olvasni a sűrűn érkező híradásokat. Pár sor volt az egész mindig, de ennek a pár sornak a melegsége mintha csökkent volna. Az anyja, a kinek megmutatta a levelezőlapokat, szintén észrevette ezt a változást és rosszalóan és aggódva rázta a fejét minden újabb levelezőlap elolvasása után.

Tíz nap mulva Párisból jött levelezőlap. Ez volt Glasgow felé az utolsó stáció; Williams öt napot akart itt tölteni. Mikor a párisi levelezőlapot megkapta, akkor Marianne leült és hosszu levelet írt. Szólt a levél Williams úrnak Glasgowba; mire hazaérkezik, már ott várja majd az asztalán.

„Irnom kell magának, – szólt a levél – nem azért, hogy válaszoljak a rövid útihíreire, nem is azért, mintha választ várnék. Erre a levélre ne is válaszoljon, – általában ne válaszoljon a leveleimre. Kérem rá; teljesítenie kell ezt a kérésemet; – eltiltom tőle, hogy írjon nekem. Én azonban írok, mert nagy és ellenállhatatlan lelki szükség kényszerít rá, mert meg kell mondanom, most elmondhatom már és el kell mondanom, mi volt az én számomra az a két hónap, amelyet együtt töltöttünk. Mi sohasem fogjuk többé egymást látni és nem is szabad többé egymást látnunk, hogy én most megmondhassam és mert én most megmondtam, hogy az én számomra akkor kezdődött az élet, mikor magával megismerkedtem és hogy az én számomra ez lesz a legszebb, a legdrágább, a legszentebb mindabból, amit az élet adhat. Meg kell köszönnöm ezt a nagy és csodálatos ajándékot; a szívem tele van vele; írnom kell, hogy megmondjam és írnom kell, mert az én számomra ez most már az élet… Mi sohasem fogjuk többé egymást látni, ezért írhatom ujjongva és fájdalmasan, hogy szerettem és szeretem és hogy amilyen kevéssé szabad valaha látnunk egymást, – nem tudnék a szemébe nézni – annyira az élet értelme és tartalma nekem, hogy újra meg újra elmondjam…“

Nagyon hosszú levél lett belőle. Marianne gondosan átolvasta és borítékba tette. Ekkor jött be hozzá az anyja.

– Mit írtál?

– Williamsnek írtam.

– Mit?

– Megírtam neki, hogy szeretem.

– Megőrültél?

Marianne mosolyogva rázta meg a fejét:

– Nem.

– A levelet nem engedem elküldeni.

– De igen.

A levél elment. Másnap követte egy új és terjedelmes levél.

„Itt ülök a kertünkben és nézem, amint a levelek lassan hullanak le a fáról. Csodaszép, meleg ősz van és én azt kérdezem magamtól, nem a legteljesebb boldogság-e így élni: nyugodtan, nyitott szemmel álmodva, egy egyre tisztuló, nemesedő és gazdagodó emlékkel a szívemben. Belenézek a lelkembe és azt kérdezem: mért vagy boldog; elég, hogy _te_ szeretsz? És azt felelem rá magamnak: elég; ez édes, bánatos, fájdalmas boldogság, de betölti a lelket…“

Tíz oldalon keresztül. A leánylélek, az asszonyi lélek, a boldogság. Másnap újabb levél: velencei emlékek. Williams szavai, Williams tekintetei, a hervadhatatlan, mert egészen befejezett emlékek. Egy hét mulva válasz jött a levelekre: felindult, izgatott, nyugtalan válasz. Williams engedelmet kért rá, hogy ő is írhasson.

„Nem, – felelt erre Marianne – nem szabad nekem írnia. Soha többé nem szabad találkoznunk és soha többé nem szabad írnia nekem, különben én hallgatok el. Én csak akkor írhatok, én csak akkor mondhatok el mindent, ami a szívemen van, ha maga hallgat, mint a mult, ha személytelenné válik, ha emlékké válik, mert csak így tudom szégyenkezés nélkül elmondani, mennyire szeretem…“

– Marianne, – mondta neki az anyja, aki értesült a dologról – te olyan ostoba vagy, mint a legbutább liba. Ha magad írod neki, hogy nem szabad felelnie!

Marianne komolyan felelte:

– Nem, jó ez így… A férfiak nem tudnak hallgatni.