Part 6

Könyörögve nézett rám. Megszántam és beleültem egy karosszékbe. A szeme most nyájasan és csodálkozva futkosott végig rajtam. Kis malacszeme volt, ellenben nagy pápaszeme, torzonborz, őszszakállas arca. Ő is leült és most már kissé felmelegedve beszélt.

– Nem biztathatom, kollega úr, – mondta – nem biztathatom. Az iparosok nem kedvelik az ügyvédeket…

– Pártelnöki minőségben sem? – kérdeztem.

Csodálkozva nézett rám. Azután megértette a dolgot.

– Én? – mondta – engem tetszik gondolni? Hja, ha kollega úr helyi ember volna. Tetszik tudni, mi nem szeretjük az idegeneket. Hja, ha kollega úr helyi ember volna… A pártvezetőség nem teszi helyesen, hogy idegen elemeket küld a nyakunkra. Mink nem szeretjük a jöttmenteket.

Meghökkenve néztem rá. De nem, – ez az ember nem akar gorombáskodni velem. Ez az arc, ez a szem! – lehetetlen. Kielégítetlen ambiciók egyesültek itt egy megelégedett, nagy butasággal. Néhány zamatos ostobaságot elmondattam még vele, azután fölkerekedtem okosabb embert keresni.

Az okosabb emberekben sem volt köszönet. A párt vezető tagjai konok és megátalkodott hidegséggel fogadtak és versenyeztek benne; ki tud hathatósabban rábeszélni arra, hogy visszalépjek.

Ezeken a biztatásokon kevéssé épültem és hamarosan elmentem ebédelni. A kis vendéglőben minden asztal el volt foglalva és a hangosan ebédelő városi és megyei hivatalnokok semmi kedvet nem mutattak rá, hogy megtűrjenek valamelyik asztalnál. Az utcán kellett sétálnom, amíg egyik asztal megüresedik. Az utcán azon haboztam, kikeressem és pofonüssem-e azt a jókedvű fiatal urat, aki a távozásom percében félhangosan így szólt:

– Ki a pesti vigéccel.

Végre elhatároztam, hogy egyelőre nem verekszem. Teszek egy utolsó próbát, azután majd meglátom, mi a teendő. Az utolsó próba ebédutáni látogatás volt a polgári körben. Ez a próba sült el a legrosszabbul. Ha a polgári kör tagjai – szinte kivétel nélkül – nem derék kisgazdák, csizmadiamesterek, tímárok és szabók lettek volna, akkor alighanem az egész polgári kört provokálnom kellett volna. Itt ugyanis semmit sem használt az a metódus, amely a pártelnökkel szemben olyan kitünően bevált; ha itt az asztalra ültem volna, akkor alighanem lelódítottak volna róla. A bemutatkozásaimra itt nem is válaszoltak; a szabók még csak mormogtak valamit, de a csizmadiák már egyszerűen elfordultak, a timárok pedig nyiltan meggyanusítottak azzal, hogy ha értéktelen gépeket nem, hát bizonyosan részletfizetéses díszmunkákat akarok rájuk sózni. A kisgazdák nem is vették tudomásul, hogy a világon vagyok.

A kinézés olyan nyilvánvaló volt, hogy már mulattam rajta. Mosolyogva körülnéztem még egyszer a polgári körben és dicstelenül el akartam távozni, amikor egyszerre néhány hangos szó hítta a tanítót. Csak így:

– Tanító gyere be. Tanító ide gyere. Itt a pesti úr.

A tanító bejött. Soha ilyen tanítót nem láttam még. Három fejjel volt magasabb a társaság legmagasabb tagjainál; olyan széles vállai voltak, mint egy díjbirkozónak; a mellkasa: egy pinceboltozat; a karjai egy-egy csontbuzogány. Keményen kifent bajusz, rideg, kegyetlen arc: – jaj lehet annak a szegény borsvári gyereknek, aki ennek a keze közé kerül.

A tanító egyenesen felém jött. Bemutatkozott.

– Nagyságodat keresem, – mondta. – Ezek a parasztok bizonyosan nem beszélnek értelmesen nagyságoddal. Én, mint művelt ember, azt a tanácsot adom nagyságodnak, távozzék minél előbb Borsvárról.

– Nagyon szeretetreméltó, – feleltem neki – azt hiszem, hogy ezt a szíves tanácsa nélkül is megtettem volna most már.

– Látjátok, – mondta a tanító a többieknek – az intelligens ember mégis csak többet ér az ilyen parasztnépségnél. Látjátok: ő nagysága már megértette, hogy eltévesztette a hivatását…

Némi csodálkozással néztem a tanítóra, de láttam, hogy egészen komolyan beszél.

– Igen, – mondtam neki – úgy látszik, alaposan eltévesztettem a hivatásomat.

Barátságosan kezet nyújtottam neki és menni akartam, de a tanító még tartóztatott. Olyan ritkán van alkalma intelligens emberrel beszélgetni, – mondta – és ha már nem akarok képviselő lenni, akkor barátságosan beszélgethetünk. Beleegyeztem. A vonatom este kilenckor indul, – mit csináljak addig?

A tanító politizált velem. A nézetei kissé különösek voltak, de a polgári kör közönsége határozottan helyeselte őket. Nekem már minden mindegy volt. Én is helyeseltem. A tanító szívét a helyesléssel egészen meglágyítottam, úgy, hogy végül így szólt:

– Bizony kár, hogy nagyságod…

– Jöttment, – szóltam én közbe.

– Igaza van, – felelte boldogan. – Kimondta. Bizony az a kár.

Búcsúzóul még a párt választási reménységeiről volt szó.

– Az iparosok mind velünk vannak, – mondta a tanító.

– Hát a kereskedők? – kérdeztem én.

– Azok is. Az kéne még csak.

– Hát a gazdák?

– Azok is. Egy szálig mind.

– Hát a hivatalnokok?

– Az államiakat kivéve mind a miénk.

– Hát a papok?

– Mind a miénk.

– Hát a lateinerek?

– Mind a miénk. Nem él itt meg olyan orvos vagy ügyvéd, aki nem a miénk.

– Hát ki van akkor ellenünk?

A tanító gondolkozott egy kicsit; némi zavarodottság látszott rajta; azután gyors elhatározással kibökte:

– Az arisztokrácia.

Elámulva néztem rá.

– Mi? – kérdeztem tőle. – Hát van Borsváron arisztokrácia?

– Hogyne, – felelte ő – hát a Csaplovics báró.

Most már semmire sem voltam kíváncsi többé. A borsvári arisztokrácia, Csaplovics báró személyében a pártunk ellen van: – én igazán mehetek vissza Budapestre.

– A Csaplovics báró, – mondta a tanító – egészen svarcgelb. És nincs, aki szembe merjen vele szállni.

Otthagytam a polgári kört és sétálni akartam egy kicsit a borsvári utcákon. A séta azonban nehezen ment. Az éjjel bő, májusi eső esett és a borsvári utcákon sűrű, mély, fekete sár volt. Visszafordultam tehát a fogadó felé, ott becsomagoltam a holmimat és fájó szívvel gondoltam rá, hogy még vagy öt óra hosszat kell Borsváron unatkoznom. Másfél órát nagynehezen eltöltöttem a szobámban, azután újra lementem az utcára. Meguzsonnázom, – gondoltam – azzal is telik az idő. A fogadóban csak vendéglő volt; amikor uzsonnát kértem, a cukrászdába utasítottak.

– Hol a cukrászda?

– A Fő-utca végén.

Nekiindultam a Fő-utcának. Itt a gyalogjáró aszfaltos volt; a kocsiúton mély sárban vergődtek előre a parasztszekerek, de a gyalogjárót felszikkasztotta a májusi nap és itt legalább száraz lábbal lehetett járni. Szép májusi délután volt; öt óra elmult; a Fő-utca kezdett megélénkülni; sétáló kisasszonyok jelentkeztek rajta és furcsáló pillantásokkal méregettek végig. No ez is csak majd elmúlik már; szép Borsvár, engem se látsz többé…

Lassan ballagtam előre a Fő-utcán és a távolból megpillantottam a cukrászda széles ablakát. Messziről látszott azonban – és feltűnt nekem – hogy az egyre szaporodó sétálók a cukrászdánál nem mennek tovább, a cukrászda előtt visszafordulnak. Miért? A cukrászda előtti gyalogjáródarab bizonyosan a legjobb sétálóhely. Miért kerüli mindenki?

Hamarosan megtudtam. A cukrászda előtt – keresztben a gyalogjárón – egy állat feküdt. Ha nyilvánvalóan kutya nem lett volna, akkor valami ismeretlen fenevadnak néztem volna, olyan nagy volt. Borjúnagyságu állat; valami vérebfajta, rettentes állkapoccsal és lelógó, félelmes szájjal. És keresztben feküdt a gyalogjárón, úgy, hogy az egész gyalogjárót elfoglalta. Mintha odarendelték volna, mintha kiparancsolták volna a gyalogjáró őrzésére. Aki tovább akart menni, annak vagy át kellett lépnie rajta, ha mert, vagy le kellett kerülnie a kocsiútra, a sárba.

Egyikhez sem volt kedvem. Előbb azonban megálltam és vártam, mit csinálnak a borsvári sétálók. A borsvári sétálók mind visszafordultak a kutya előtt, mintha természetes lett volna, hogy a kutya eltiltja őket a továbbhaladástól. Egy-két mezítlábas cseléd haladta csak túl a kutyát; azok azonban lementek a gyalogjáróról és sietve belegázoltak a kocsiút sarába.

Úgy elbámultam ezen a látványon, hogy pár percre egészen megfeledkeztem a cukrászdáról. Később azonban rátévedt a szemem a cukrászda széles ablakára és itt, az ablakban néhány vigyorgó arcot pillantottam meg. A fejek előrenyomultak, oldalra hajoltak, összebújtak, hogy engem jól lássanak. Ott nyilván én rajtam mulatnak…

Nézőim akadtak azonban az utcán is. Sokkal hosszabb ideje álltam már, semhogy a borsvári sétálóknak fel ne tűnt volna. A hátam mögött tehát nem késett egy társaság összeverődni; fiatalabb és idősebb hölgyek, továbbá fiatal urak és a közeli boltok néhány gazdája gyűlt egy csomóba és várta nyilvánvaló kárörömmel, mihez fogok most. Borsvár tanúja akart lenni, amint a pesti úr visszavonul a kutya elől vagy pedig belemászik a sárba.

A legtöbbet kedvet a visszavonuláshoz éreztem; de amikor egy pillantásom rávetődött a cukrászda ablaka mögött diadalmasan vigyorgó pofákra, akkor elöntött a düh. Nem hallgattam az okosság szavára, hanem elkövettem egy oktalanságot. Odaléptem a kutya elé.

– Hé! – kiáltottam – takarodj innen!

A kutya meg sem mozdult.

– Takarodj innen! – kiáltottam még egyszer. – Csiba te!

A hátam mögött vihogni kezdett a gyorsan szaporodó nézőközönség és én magam is éreztem, hogy nevetséges vagyok. A józan eszem újra azt súgta, forduljak vissza. Mit akarok én itt? Mit erősködöm én itt? Mit bánom én, hogy Borsvár utcáin ilyen forgalmi akadályok vannak? A cukrászda ablaka mögött azonban pokoli módon jól mulattak rajtam, és ez újra dühbe hozott. Egy sárga pofaszakállas ember – az ablak mögött – szinte rázkódott a nevetéstől. Egészen elöntött a düh.

Felemeltem a jobb lábamat és teljes erőmből belerúgtam a kutyába. A kutya felkapta a fejét és morogni kezdett. A morgása olyan volt, mint a mennydörgés. A hátam mögött csend lett. A kutya véres szemmel és morogva nézett rám; az ablak mögött még mindig vigyorogtak az emberek. Jobb volna még mindig visszafordulni. De most már nem lehet. Ránéztem a cukrászda ablakára és még egyszer belerugtam a kutya oldalába.

A kutya egy szökkenéssel talpon termett és szembe állt velem. Én úgy tettem, mintha meg volnék elégedve az eredménnyel és elindultam a cukrászda bejárata felé. Ugyanebben a másodpercben benyúltam a zsebembe a revolveremért, amit helyesen tettem, mert a kutya az első mozdulatomnál egy óriási ugrással rám vetette magát. Félreszöktem; a roham a vállamat érte; csak megingatott, de nem döntött el. Ekkor már a kezemben volt a revolverem és mielőtt a kutya másodszor ugorhatott volna, felindultan, de vigyázva és jól célozva rálőttem. A széles szájába akartam lőni; a golyó a hátába ment be. A kutya megrázkódott, összekapta magát és újra ugrani akart. Én nem vártam be ezt az ugrást, hanem – most már még nyugodtabban és még jobban célozva – belelőttem a fejébe. Ez a lövés egészen jól talált. A golyó a két szem között fúródott be; a kutya megingott, összecsuklott és végignyúlt a földön. Gyorsan támadt egy kis vértócsa körülötte.

A revolver még a kezemben volt, amikor egy hadonászó, üvöltő, őrültnek látszó ember rontott ki a cukrászdából. A sárga pofaszakállas vigyorgó volt: hosszú, vékony, öreg legény, lódenruhában. Úgylátszott, elvesztette az eszét. Hadonászott, tombolt, üvöltött. Előbb kétségbeesve ugrált a kutya körül és ebben a furcsa gyásztáncban szívrehatóan szólítgatta a döglött ebet:

– Leonidász! Leonidász! Leonidász!

A kutyát nyilván Leonidásznak hítták. Leonidászon persze nem lehetett már segíteni. Ekkor nekem fordult:

– Gazember! Gyilkos! Sehonnai! – ordította. – Megölöm. Keresztülmegyek rajta! Megölöm!

Egy ideig türelemmel hallgattam. De azután én léptem oda egészen közel hozzá, az öklömmel az orra alá.

– Csend! – ordítottam rá. – Meglepetve hallgatott el.

– Ne üvöltözzön itt, – mondtam neki. – Ha akar valamit tőlem, rendelkezésére állok. Érti?

Értelmetlenül bámult rám és szemmelláthatóan összerezzent.

– Értette? – kérdeztem még egyszer. – Itt a névjegyem. Ha akarja, a segédei a Bárányban megtalálnak.

A nagy tömegben, amely körülöttünk állott, ekkor egy borsvári rendőr jelent meg. A sárga pofaszakállas észrevette és újra ordítozni kezdett.

– Becsukatom, becsukatom… Vidd be ezt az embert! Fogd meg ezt az embert! Becsukatom! Becsukatom!

– Hallja! – mondtam ekkor neki. – Ha be nem fogja a száját, én úgy vágom magát pofon, hogy elájul. Ne ordítozzon itt. Ami dolga van velem, azt elvégezheti másképen is.

A rendőr ott állott előttünk és nyilvánvalóan habozott: vigyen-e engem. A pofaszakállas magánkívül, de most már sokkal halkabban sürgette:

– Vidd be! Vidd be!

– Nézze, – mondtam a rendőrnek – én magával megyek, csakhogy végét vessük ennek a dolognak.

– Leg is jobb lesz az tekintetes úr, – mondta a rendőr helyeslőleg.

Elindultunk. Elől táncolt a pofaszakállas, aki félőrülten szaladgált előre meg vissza; azután én, mögöttem a rendőr, a rendőr mögött pedig egy folyton növekvő tömeg. Végre odaértünk a kapitánysághoz. Mielőtt a kapun bementem volna, a vállamra teszi a kezét valaki. A tanító. Lihegett a futástól; erősen szaladt, hogy még a kapu előtt elérjen. Felnéztem rá. Mi az?

– Éljen, éljen! – lihegte a tanító. Rábámultam.

– Majd hall rólunk nagyságod! – mondta. – Csak ezt akartam közölni.

Bementem a kapitány elé. A pofaszakállas már ott táncolt előtte. A kapitány nyugodtan pipázott és hunyorgatva hallgatta.

– Csukasd le, csukasd le! – ordította a pofaszakállas.

Bemutatkoztam. A kapitány kezet nyújtott.

– A báró úr, – mondta – már előadta a dolgot. Talán elmondaná a doktor úr is, hogy történt…

A báró úr? Ez, úgy látszik, a borsvári arisztokrácia: Csaplovics báró. No, én nagy hatalmakkal kezdtem ki… Elmondtam az ügyet. A kapitány hunyorgatva hallgatta, azután csendesen megszólalt:

– Igen. Eljárásra nincs ok. Semmi ok. Jó, hogy ide tetszett jönni, – ezt megállapíthattuk legalább. Most tessék nyugodtan hazamenni.

A báró újra üvölteni kezdett. A kapitány nyugodtan hallgatta. Amikor láttam, hogy nem lép közbe, odamentem a báróhoz.

– Akar ön én tőlem valamit végre is, igen vagy nem?

A báró nem felelt.

– Ha igen, – mondtam – rendelkezésére állok. Ha nem, akkor ne üvöltsön, mert ha megmukkan, akkor én…

A báró nem várta be a mondat végét. Kapta a kalapját és kirohant az ajtón. A kapitány arcán a gyönyörűség széles, édes mosolygása terült el. Odajött hozzám. Megfogta a kezemet és melegen, elragadtatva megszorogatta.

– Ezt jól csináltad öcsém, – mondta boldogan. – Megszabadítottad a várost Leonidásztól. De még, úgy látszik, a bárótól is. Hiszen ez gyáva. Mink meg elhittük neki, hogy vakmerő. Mind féltünk tőle, öcsém, mind!

Kiderült, hogy a báró nyugalmazott katonatiszt; pár éve került Borsvárra és a pár év alatt agyonterrorizálta a várost a toporzékolásával, de különösen Leonidásszal. Leonidásztól már a szomszéd községek is rettegtek.

Elbúcsúztam a kapitánytól és kimentem az utcára. Amikor a kapun kiléptem, zúgó éljenzés fogadott. A kapu előtt nagy tömeg várt rám, amely ezideig nyilván attól tartott, hogy ott tartanak a rendőrség börtönében. Amikor megláttak, eltűnt az aggodalom és lelkes örömnek adott helyet. Alig győztem az éljenzést megköszönni.

Elmentem a cukrászdába, mert most már igazán nagyon éhes voltam. A cukrászdából azonban meg kellett szöknöm, mert nemcsak a szűk helyiség telt meg emberekkel, akik engem bámultak, hanem az utcán is megakadt a forgalom, olyan tömeg gyűlt össze engem megbámulni. Megszöktem. Hazamentem a fogadóba. Alig hogy hazaértem, itt is csoportosulás támadt a kapu előtt és nemsokára kopogtatás hallatszott az ajtómon. A tanító jött be a polgári kör néhány tagjával. Hogy menjek el a polgári körbe. – Köszönöm, nemsokára utazom. – Miért akarok elutazni? – Semmi értelme, hogy maradjak. – Dehogy nem, most határozzák el a polgári körben, hogy nekem ajánlják föl a jelöltséget. – Ne bolondozzanak. – De igen, ők voltaképen már deputáció is, ha forma szerint nem is az; és méltóbb embert a jelölés nem is érhetne; mert aki rettenthetetlen bátorságáról már olyan tanuságot tett…

Elmentem a polgári körbe, és három hét mulva megválasztottak képviselőnek.

MEGBOCSÁTÁS

Kint ültek a verandán. Csendesen borozgattak. A lánynak valami dolga akadt; kiment; a két férfi hallgatott.

– János bátyám, – szólalt meg azután kissé elfogultan a fiatalember – János bátyám… mit szólna hozzá, ha én megkérném Klárikát?

A doktor meglepetés nélkül, de nyugtalankodva nézett rá és kissé szorongva kérdezte:

– És elvinnéd magaddal?

– Az bizony nem menne másképen.

– Lyonba?

– Bizony oda.

A doktor csendesen, állhatatosan nézett át rá az asztal felett, azután szomorúan és hősiesen mondta:

– Hát… ha ő veled akar menni, hát vidd. Nekem az életem fele megy el vele, de hát ez a dolgok rendje. Ez a lányok sorsa és ez az apák sorsa. Már láttam úgyis, amióta itthon vagy, láttam, hogy ez így jön…

Felállott és bement a házba. A fiatalember egyedül maradt. Egy félperc mulva visszajött a lány.

– Hol van apa? – kérdezte.

– Bement a házba.

A lány leült. A fiatalember feléje fordult, előrehajolt, a lány ránézett.

– Klára, – mondta a fiatalember – szeretnék tőled megkérdezni valamit. Azt, hogy nem jönnél-e el velem…

A lány megrezzent, lehajtotta a fejét, azután felnézett.

– Nézd, Jenő, – felelte halkan – én megmondom őszintén: én gondoltam már rá, hogy te ezt megkérdezed majd tőlem. Én gondolkoztam róla…

Bizalmasan, egy meleg mozdulattal, a szeretetnek egy fellobbanásában odanyújtotta neki a kezét.

– Én szeretlek téged – mondta. – Az bizonyos. Amióta nem vagy itthon, öt év óta öntudatlanul is rád várok. De most nem érzem magamat elég erősnek arra… most úgy érzem, nem tudom itthagyni az apát.

– De Klári – mondta nevetve a fiatalember.

– Nem, Jenő, ne nevess ezen. Ő neki olyan nagy szüksége van rám és én őt úgy szeretem… a drága, kedves, okos, jó apámat… Nem ismerek nála különb embert, nincs nála különb ember; ha férjhez mennék, a férjemet mindig vele hasonlítanám össze… Bizonyos vagy-e benne, hogy megállod az összehasonlítást?

– Édes Istenem… nem! Bizonyosan nem. Ő csakugyan nagyon kitűnő ember; egy tiszta és előkelő falusi bölcs. De Klári, egy férj más ám, mint egy apa…

A veranda ajtaja kinyilott és a doktor jött ki hozzájuk. Megnézte őket; a lány zavarodottság nélkül visszahúzta a kezét; a doktor bólintott és halkan mondta:

– Tíz óra lesz; én lefekszem; ti maradhattok még, ha akartok.

Megcsókolta a lányát, a fiatalembernek kezet nyújtott és elment. A leány és a fiatalember ott maradtak a verandán; előbb hallgattak, azután a fiatalember a lány keze után nyúlt. A lány átengedte neki a kezét.

– Az a kérdés, Klári, hogy szeretsz-e engem?

– Igen.

– Akkor velem jösz.

– Nem tudom, Jenő…

A fiatalember megcsókolta a kezét, azután felállott, odalépett elébe, felállította őt is a kertiszékről, amelyen ült, magához emelte, átkarolta és megcsókolta. A leány nem védekezett. Nem volt szokatlan dolog, hogy megcsókolták egymást, a gyerekkoruk óta hozzászoktak; most azonban hevesebb, lázasabb, türelmetlenebb, nyugtalanítóbb volt a csók, a leány megborzongott tőle és eltolta magától a fiatalembert.

– Nem, Jenő, – mondta akadozva – ne… Menjünk le a kertbe… Sétáljunk egy kicsit…

Lementek a kertbe. Jószagú, meleg nyári éjszaka volt. A fiatalember karonfogta a leányt, magához szorította a karját és arról beszélt neki, hogyan fognak élni, hogyan kell élniök. A leány rázta a fejét, nem tudta magát az igenre elszánni és a Jenő lyoni életéről kérdezősködött. Jenő mérnök volt ott egy nagy gyárban.

A kertből lassan kisétáltak az utcára. A poros falusi utca most tiszta volt, csendes és elhagyatott; kétoldalt virágzó akácfák állottak. Az akácfák alatt átsétáltak a Jenőék házáig, ott leültek egy padra, a fiatalember fogta a leány kezét. Gondolkoztak és hallgattak.

Előttük, a poros utcán, egy fehérruhás nő ment el. Nesztelen lépésekkel ment a kocsiút porában; nem vette észre őket. Jenő előrehajolt, hogy megnézze.

– Ki ez? – kérdezte. – Nem ismerem ezt az asszonyt.

A leány nem válaszolt.

– Mostanában került ez ide? – kérdezte a fiatalember.

Ránézett a leány arcára. A leány arcán zavarodottság és undor volt.

– Ez – felelte – egy utálatos teremtés.

– Ah!

Nem kérdezősködött tovább. Utána nézett a lassan továbbhaladó nőnek és úgy tetszett neki, hogy a doktor háza előtt, a kisebb kapunál áll meg. Ez a kisebb kapu a doktor betegei számára való volt és egyenesen a doktor rendelőszobájába vezetett. A nő itt megállott, azután eltűnt. A csillagos éjszaka nem volt elég világos arra, hogy meg lehessen állapítani, hová lett. A fiatalember ránézett a leányra, látta-e vajjon ő is, hová lett a nő. A leány a házuk felé nézett, összehúzta a szemöldökét és összeszorította az ajkát.

Sokáig hallgattak. Azután lassan, halkan, nyugodtan és bizalmasan megint beszélgetni kezdtek. Arról, hogy a leány elmenjen, egyelőre nem volt szó. Mindenféle elmult dolgokról és eljövendő dolgokról beszélgettek. A fiatalember pár hétig itthon marad még, azután három-négy hónapra Törökországba küldi a gyára; azután visszamegy Lyonba.

A templomtoronyba tizenegyet ütött az óra. A leány felállott.

– Kísérj haza, Jenő – mondotta.

A fiatalember karonfogta. Lassan mentek hazafelé. Amikor a házzal szemben voltak, – az akácfák alatt, sötétben – a ház kis kapuja kinyilott. A kapu nyikorgott. Kilépett rajta a fehérruhás nő. Visszafordult a kapu felé, egy-két szót mondott, hallani lehetett a doktor hangját, amint halkan válaszol neki, a nő azután elindult, a kapu becsukódott mögötte, a kulcs megcsörgött a zárban és csend lett. A fehérruhás nő nesztelen lépésekkel ment el, bele az éjszakába.

Jenő megrettenve nézett rá a leányra. A leány mozdulatlanul állott, az arca sápadt volt és merev, a szeme kitágult, ijedt és fájdalmas. Mozdulatlanul állott. Jenő gyengéden megfogta a karját és megmozdította. A leány vele ment engedelmesen, de mereven, sápadtan és szótlanul. Bementek az udvarra, a kertbe, azután fel a veranda elé.

– Klári! – mondotta itt aggódva a fiatalember.

A leány ajkán hirtelen, váratlanul, megdöbbentően fékevesztett, kétségbeesett, áradó zokogás buggyant fel. Reszketett az egész teste, rátámaszkodott a fiatalember karjára és elkeseredve, elveszve, kétségbeesetten zokogott.

– Klári, Klári! – mondta a fiatalember ijedten. – Klárikám, nézd… Hát mi az?… Hát nem kell…

– Az én apám! – zokogta a leány kétségbeesetten. – Az én apám!… Ilyen utálat… ilyen, ilyen, ilyen piszok…

A veranda ajtaja kinyilott és az ajtóban megjelent a doktor. Meghallotta a leány zokogását, átsietett a verandán és lejött a lépcsőn. A lány meglátta az apját és olyant sikoltott, hogy a fiatalember eleresztette a karját és a doktor ijedten állott meg.

– Mi az, Klári? – kérdezte a doktor.

– Nem, apa, nem! – mondta a leány. – Most nem. Ne… Nem akarok…

A karját kinyújtotta feléje, mintha távol akarná magától tartani, azután megfordult és elsietett a kert felé.

– Mi történt, Jenő? – kérdezte a doktor.

– János bátyám, – mondta a fiatalember – nagyon is tökéletes voltál a lányod szemében. Most meglátta, hogy ember vagy.

Elmondta mi történt. A doktor elsápadva hallgatta, azután bólintott.

– Én bemegyek. Te keresd meg és vigasztald meg.

Bement a házba. A fiatalember megkereste a leányt a kertben, melléje ült, megfogta a kezét, azután megölelte. A lány hozzábújt és símogattatta magát, nem szóltak egy szót sem. Sokáig ültek így.

– Akarsz még engem feleségül? – kérdezte azután halkan a leány.

A fiatalember felelet helyett még szorosabban magához szorította.

– Akkor – mondta a leány – vigyél el, minél előbb.

Odakínálta az ajkát és szomjasan, lázasan megcsókolta a fiatalembert.

Egy hét mulva a doktor karonfogta Jenőt.

– Jenő, – mondta neki – beszélj te Klárival arról a dologról… Értesd meg vele, hogy… hogy nem bűn… hogy emberi dolog… hogy… Értesd meg vele, hogy nem szabad engem gyűlölnie.

A fiatalember aznap este elment sétálni a leánnyal.

– Klárikám, – mondta neki halkan, melegen és bizalmasan – ne légy rossz az apádhoz.

A leány megrázkódott, lehajtotta a fejét és halkan mondta:

– Én nem vagyok hozzá rossz.

– Nem beszélsz vele úgy, mint azelőtt, hideg vagy hozzá, idegen vagy hozzá…