Part 5

– Ön bizonyosan tudja, hogy én most már teljesen vagyontalan vagyok. Az adósságaimat a képviselői napidíjaimból és egyéb jövedelmeimből törlesztem. Ha ön most a váltóimat peresíti, én nem tudom kifizetni őket. Semmi esetre sem tudom. Ötven-hatvanezer koronát én semmiképen sem tudok előteremteni. A vége: a napidíjaim lefoglalása lesz. Akkor egyáltalában nem tudok fizetni. Valamelyik hitelezőm megkéri ellenem a csődöt, elveszítem a mandátumomat, semmit ki nem fizethetek, revolvert foghatok…

Az asszony mozdulatlan arccal nézett a földre.

– De hiszen, ez önnek sem érdeke – kiáltotta Vezekényi. – Csak nem akarja ön, hogy én főbelőjjem magamat?

– Ahhoz nekem semmi közöm – mondta az asszony. – Én a pénzemet akarom.

– Hiszen megkapja – válaszolta Vezekényi sietve. – Csak kérem: ne szegezze a mellemre a revolvert. Ne bánjon velem úgy, mint ahogyan gazdag fiatal urakkal szoktak az uzsorások.

Az asszony hirtelen felnézett.

– Én uzsorás vagyok – mondta dacosan.

Vezekényi összeszedte minden kedvességét.

– Kérem, – mondta – semmi nem volt tőlem távolabb, mint az a szándék, hogy önt megsértsem. Hiszen én tudom legjobban, hogy csak a jogával él. A kérésem nem is más, csak az: kegyeskedjék a jogával úgy élni, hogy valóban haszna is legyen belőle. Az, hogy ezzel a mérséklettel nekem is módot ad az életre, másodlagos szempont lehet. De arra igazán nincs oka, hogy a saját érdekei ellenére még a romlásba is kergessen. Azt hiszem, erre semmiféle oka nincs. Most van szerencsém először beszélni önnel és…

Az asszony felnézett. Vezekényi megakadt és elgondolkozva nézte meg az asszony arcát.

– Vagy lett volna már szerencsém? – kérdezte udvariasan. – Talán a hollódi kerületből való a nagyságos asszony?

– Nem.

– Akkor talán földiek vagyunk? Talán szomszédok voltunk Újlakon.

– Nem.

Vezekényi udvariasan folytatta a kérdezést; az asszony végre egy rideg mozdulattal elvágott minden találgatást.

– Ne tessék törni a fejét. Csak itt Budapesten találkoztunk egyszer. Az utcán.

Vezekényi abbahagyta ezt a témát és ismét előterjesztette a kérését: elégedjék meg asszony a részletekkel. Az asszony megint a földre nézett és halkan és kurtán válaszolta:

– Nem.

Vezekényi kezdte elveszteni a talajt a lába alól. A méltóságát és az elegánciáját próbálta még megőrizni, de nem lehetett. Eleinte csak kért, azután megrettenve és ellágyulva könyörgött. Az asszony konokul és kurtán válaszolta minden könyörgésre:

– Nem.

Vezekényi kétségbeesve bámult maga elé; az asszony ekkor felkelt. Vezekényi is felállott.

Minden nyugalmát elveszítette. Érthetetlen, megfoghatatlan volt neki az asszony kegyetlensége; elkábította, megzavarta, lesújtotta.

– Kérem, – mondta dadogva – ne küldjön így el… Hiszen ez borzasztó. Hiszen ez halálos ítélet. Hiszen ez oktalan kegyetlenkedés.

Az asszony nem válaszolt. Ment az ajtó felé. Vezekényi rémülten ment utána.

– De hát miért teszi ezt? – kiáltotta kétségbeesve. – Csak épen kegyetlenkedésből? Csak épen meg akar ölni valakit? Gyűlöli az embereket… pusztítani akar… mert mindenkit gyűlöl…

Az asszony felkapta a fejét.

– Én nem gyűlölök senki mást – mondta gyorsan.

– Senki mást? – kérdezte reszketve Vezekényi. – Csak engem?

– Csak önt – felelte halkan az asszony.

Vezekényi megdöbbenve nézett rá.

– De miért? – mondta kétségbeesve. – Mit vétettem én önnek? Hiszen sohasem bántottam. Miért gyűlöl engem? Minek tart engem?

Az asszony nem válaszolt.

– Minek tart engem? – kiáltott újra Vezekényi.

Az asszonynak reszketett az ajka. Vezekényi harmadszor is megkérdezte:

– Minek tart engem?

Az ajtónál voltak. Az asszony ekkor elpirosodott, előrehajolt és reszketve és a gyűlölettől sziszegve súgta:

– A világ leglelketlenebb gazemberének!

EGY BECSTELEN EMBER

Hát Isten vele, Klárika – mondta Kelemen barátságosan.

A lány felállott.

– Isten vele – mondta remegő hangon.

Kezet fogtak és Kelemen érezte, hogy a lány keze reszket. Megsajnálta.

– Viszontlátásra, Klárika – mondta melegen.

– Viszontlátásra – mondta halkan a lány.

Az ajtónál állottak, Kelemen ki akart menni; a lány ekkor hirtelen, kétségbeesetten, dadogva megszólalt:

– Nem… üzen… haza… semmit? Hogy… mikor… jön… haza?

Kelemen érezte, hogy ez a kérdés csak arravaló volt, hogy az elválást még egy kicsit halassza. Megesett a szíve a lányon.

– Csak azt, Klárika, amit már mondtam, hogy tiszteltetek mindenkit. És hogy nemsokára hazamegyek. Nagyon hamar.

A lánynak homályos volt a szeme. De hősiesen tartotta magát. Nem sírt, sőt amikor Kelemen még egyszer megrázta a kezét és kiment az ajtón, nagy erőfeszítéssel még mosolygott is.

Kelemen is mosolyogva ment le a lépcsőn. Furcsán, fanyarul, felsőbbségesen, de megindultan mosolygott. Ez a kedves kis lány, – gondolta magában. Ez az édes, szerelmes, bolond kis lány. Milyen megható, meleg, furcsa, alázatos kis jószág. Miért keresett ki épen engem, egy cinikus, harmincéves gazembert, egy kérgesszívű, romlott aggastyánt? Mit csináljak én vele? Csak nem teszem boldogtalanná azzal, hogy elveszem? Mit csináljak vele?

A lány könnyes szemére gondolt és megint fanyarul és megindultan mosolygott. Most hazamegy, – gondolta – azután átmegy édes anyámékhoz, elmondja, hogy nagyon kedves voltam hozzá, kalauzoltam, vittem képviselőházba, színházakba, beszél a lágy, langyos, meleg kis hangján… anyám hallgatja… beszél… azután elakad… anyám várakozóan néz rá… elakad… nincs több mondanivaló… lesüti a szemét… anyám is lesüti a szemét… és mind a ketten hallgatnak…

Újra elmosolyodott. Szeretnék, – gondolta – ha megházasodnám. Szeretnék, ha elvenném. Hogy kidicsérték, amikor feljött; mintha sohase láttam volna. Úgy küldték fel, hogy menyasszonynak menjen haza. Kedves, drága, meleg kis macska, furcsa, megható, szőke kis jószág… Csak nem veszem el!? De egy hónap mulva hazamegyek a kedvéért látogatóba.

Felért a szerkesztőségbe, beszélgetni kezdett; azután munkába fogott és lassan elfelejtette a lányt. Egy hét mulva levelet kapott az anyjától, akkor eszébe jutott. Egy negyedóráig gondolt rá, mosolygott, elérzékenyült, elhatározta, hogy nemsokára hazamegy, azután elfelejtette. Néha még eszébe jutott egy-két percre, de mindig hamar elfelejtette; egyszer csakugyan haza akart utazni, de elaludta a vonat indulását és Budapesten maradt; belátta, hogy ebből sem lesz semmi és bele is nyugodott, hogy semmi sem lesz belőle. Eltelt három hónap, négy hónap, mindig ritkábban jutott eszébe a lány és nyár elején már egészen elfelejtette.

Augusztusban szabadságra utazott. A tél végén megismerkedett egy feketeszemű asszonnyal, az asszony Abbáziában nyaralt, ő is Abbáziába indult. Az asszonyt ott találta, a barátságuk gyorsan fejlődött és nagy eredményeket ígért. Kelemen nagyon megelégedetten és nagyon boldogan kezdte meg a nyaralását.

A negyedik napon a fürdőben, a tengerben, egy vöröses kócszakállú, kövér fej bukkant fel mellette a vízből, fújtatva és prüszkölve.

– Szervusz Kelemen, szervusz kedves barátom – prüszkölve a szakállas.

Kelemen meglepetve nézett be a szakálla közé, azután némi undorral emelte fel a fejét.

– Te vagy az, Bencsik? – kérdezte kellemetlenül meglepetve.

– Én bizony. De örülök, hogy itt vagy; együtt leszünk majd; jó?

Kelemen boszankodott.

– Furcsa – mondta.

– Micsoda?

– Hogy téged is megtűr a tenger. És gyanutlan emberek ezrei most egy vízben vannak veled.

Bencsik nevetett.

– Jó vicc – mondta. – Te csak mindig jókedvű vagy.

Kelemen fel volt bőszülve. Mindenáron le akarta magáról rázni az embert.

– Hát te mit csinálsz? – kérdezte tőle pártfogó hangon. – Uzsorázod otthon a parasztokat? Nyúzod őket?

Bencsik vidáman hahotázott.

– Bizony, barátom, – mondta – még pedig most már kettős minőségben. Mint ügyvéd és újabban mint takarékpénztári igazgató. Új takarékot csináltunk.

Kelemen elcsendesedett és elszomorodva nézett maga elé. Látta, hogy ezt az embert nagyon nehéz lesz elsértegetnie magától. Nem is lehetett. Egyszer-kétszer még mondott neki valami mázsás gorombaságot, de Bencsik nem sértődött meg, nem tágított tőle és mellette is maradt. A feketeszemű asszonnyal való dolog szépen haladt előre, ebben nem zavarhatta Bencsik, mert ilyenkor egyszerűen elküldte, ahhoz pedig pár nap alatt egészen hozzászokott, hogy olyankor, amikor egyedül van, hozzá csatlakozik.

Egy napon megszólalt Bencsik a fürdőben.

– Te Pista, valami tanácsot kérek tőled.

– Tessék.

– Mondd, Pista, megházasodjak én, igen vagy nem?

– Házasodj meg.

– Te is azt mondod? Azt mondod, hogy házasodjak?

– Igen.

– Hát akkor talán megteszem. Hát akkor már megteszem. Ámbár az öreg Wolf nem nyithatja ki valami nagyon a bugyellárist.

Kelemen meghökkenve nézett rá.

– Az öreg Wolf? – kérdezte gyorsan felébredt érdeklődéssel.

– Igen. A Klárikát venném el. Nagyon ajánlják nekem. Szép kis lány, igaz. De nem kap többet tízezer forintnál. Én meg kaphatnék ötvenezret is.

Kelemen egy másodpercig összeszorított foggal bámult rá. Nagy kedve lett volna gyomron vágni. Azután lecsitította dühét.

– Mi közöm nekem hozzá! – mondta magában. – Ez legalább gazdag ember. Otthon azt fogják mondani, hogy Klárikának fene nagy szerencséje volt.

Elfordult és komolyan mondta:

– Vedd el mégis. Nagyon szép lány. Jó, kedves, derék lány.

– Szép lány. Az igaz. Ha meggondolom, milyen asszony lesz. Micsoda dereka van…

Részletezni kezdte a Klárika szépségét és rajongani kezdett a részletekért. Kelemen ekkor otthagyta és kiment a partra.

Aznap egészen rendbe jött a feketeszemű nővel, és másnap, amikor Bencsik a fürdőben újra kezdte a dolgot, már nyugodtan adott neki tanácsokat.

– Hát elvegyem? – kérdezte Bencsik.

– Okvetlenül vedd el. Ilyen szép asszonyt nem kapsz egyhamar.

– De kevés a pénze.

– Van neked elég. Milyen szép feleséged lesz.

– Az igaz. Láttam egyszer kivágott ruhában…

Újra a részletekről rajongott.

– Te a pénzedért már előre kiélvezed a szépségét – mondta Kelemen.

Bencsik nevetett, Kelemen nagy megvetéssel fordult el tőle, de most már minden részletet végighallgatott. Ez így volt aztán mindennap. Bencsiknek szüksége volt valakire, aki erősítse azt a nagylelkű elhatározását, hogy ilyen szegény lényt vesz el. Kelemen elszántan erősítette. Hadd legyen a kis lány gazdag asszony legalább. Bencsiknek szüksége volt valakire, aki a rajongását meghallgassa. Kelemen elszántan hallgatta.

– No, holnap utazom haza – mondta Bencsik szeptember elején.

– Te, – kérdezte ekkor Kelemen – biztos vagy te benne, hogy az a lány hozzád megy?

Bencsik harsogóan kacagott.

– Hogyne! – mondta nevetve. – Kihez menne, ha hozzám nem? Nagy szerencse ez neki. Nem futkosnak Létán az utcán a kérők. Húsz éves lesz már. Különben már beszéltek is az apjával. Vele is. Jön, ha kérem.

– Hát, sok szerencsét.

– Köszönöm. Hazaérek. Megkérem. Három hét mulva meglesz a lakzi. Eljösz? Ott kell lenned. Elgyere.

– Majd meglátom.

Bencsik másnap elutazott. Szeptember ötödike volt. Ez volt az első nap, amelyen a feketeszemű nő kissé terhére volt Kelemennek. A fürdőben is rosszul érezte magát.

– Mi a bajom? – kérdezte magától csúfolódva. – Talán Bencsik hiányzik nekem.

Gondolkozott. Eszébe jutott, hogy Bencsik holnap otthon lesz, mindjárt megkéri Klárikát és ez a gondolat rosszul esett neki. Másnap a fürdőben újra eszébe jutott Bencsik.

– Most már megkérte – gondolta. – Bizonyosan meg is csókolta.

Fájt neki ez a gondolat. Leszidta magát a fájdalomért.

– De szamár vagyok – mondta. – Mi közöm hozzá!

Mégis fájt neki a gondolat, és amikor másnap megint eszébe jutott, összeszorult tőle a szíve. Próbálta magának magyarázni ezt a fájdalmat.

– A férfibestia ez – mondta. – Az alávaló irígység. Nekem nem kell. És mégis fáj, hogy más kapja.

Megpróbálkozott egy rút vígasztalással:

– Minél hitványabb a férje, annál több reményem van asszonykorában.

Ettől a vígasztalástól úgy felháborodott, úgy dühbe jött, olyan undorral telt el, hogy nem tudta megérteni: ez a mocskosság hogyan juthatott eszébe. Megindultan és tiszta szeretettel gondolt a lányra, a könnyes szemére, a hősies mosolygására. Kedves, drága, meleg, kis jószág. Egész nap a lány járt az eszében, és amikor este lefeküdt és behúnyta a szemét, a lány képét látta maga előtt. Milyen édes, meleg, illatos, puha ajka lehet…

Egy hét mulva felrázta magát.

– Nem szabad többet rá gondolnom. Ha ez így tart, komolyan és fájdalmasan szerelmes leszek bele. Pedig nem veszem el; nem vehetem el. Nem szabad rágondolnom.

Megpróbálta nagyon foglalkoztatni magát. A feketeszemű asszonyt új buzgósággal kereste fel, társaságokba járt, hajnalban feküdt le; így áthúzott egy hetet nyugtalanul, idegesen, de baj nélkül. Ekkor vége volt a szabadságnak és hazautazott Budapestre. Az első napja gyorsan eltelt. A második napon bement a szerkesztőségbe. Az asztalán egy csomó levél feküdt. Átolvasta őket. Az utolsó levél meghívó volt. Wolf Klára és Bencsik Gáspár jelentik…

Kelemen gyorsan fölforrott haraggal tépte szét a meghívót és a darabjait bedobta a papirkosárba. Haragosan és idegesen fogott munkához, munka után színházba ment, azután vendéglőbe, azután egy mulatóhelyre. Hajnalban indult hazafelé. És amikor az utcán volt és felgyűrte a gallérját, mert hűvös hajnali szellő fújt, eszébe jutott a lány, akit egész este ki akart verni a fejéből és fájni kezdett a szíve.

– Hát meg vagyok én őrülve? – kérdezte másnap magától. – Hát mit akarok én? Amikor itt volt, nem kellett és most egyszerre kell? Hát ábrándos, szerelmes legényke vagyok én, hogy egy szőke lányról ábrándozom? Hát mit érdekel engem az egész lány, az egész házasság!…

Egy órára össze is tudta szedni magát. Akkor azonban egy bozontosszakállú emberrel találkozott az utcán, eszébe jutott Bencsik, eszébe jutott, hogy megcsókolja és megöleli majd a lányt, és olyan fájdalmat és olyan dühös haragot érzett, hogy ökölbe szorult a keze és véresre harapta a száját. Másnap számolni kezdte a napokat az esküvőig. Szerdához egy hétre lesz, – mondta – huszonkettedikén. Ma van tizenkilencedike. Még három nap.

Az első napot idegesen, tompa haraggal, magán mérgelődve töltötte el. A második napon az idegessége tűrhetetlenné, fájdalmassá, izzóvá lett. A harmadik napon, huszonegyedikén olyan vad elkeseredést, olyan megsemmisítő kétségbeesést érzett, hogy nem bírta tovább.

Berohant a szerkesztőségbe.

– Kérek egy napi szabadságot – mondta.

– Minek?

– Fontos családi ügy. Meg fogok házasodni.

Rohant ki a vasúthoz. A hatórás vonatot elérte. Beült egy fülkébe, egyedül volt, hátradőlt, kinyújtotta a lábait és elmosolyodott.

– Milyen szamár voltam – mondta. – Ezt megtehettem volna már előbb is. Mindig szerettem. Már a télen is. Édes, drága, kis lányom…

Egész éjjel ébren volt. A lányra gondolt.

– Botrány lesz – mondta magában. – Nem bánom. Reggel hétkor otthon vagyok. Az édes anyámnak megmondom: »Édes anyám, átmegyek és elhozom Klárikát. Megszöktetjük«. Szörnyűködni fog, de boldog lesz. Azután átmegyünk. Megfogom a Klárika kezét. És egyszerüen elhozom…

Mosolygott. Boldog volt. Reggel hét órakor hazaért. Leugrott a kocsiról és bement a házba. Az anyja már ébren volt. Sikoltott egyet, amikor meglátta.

– Pista, drága fiam…

Kelemen megölelte, megcsókolta anyját.

– Édes anyám, – mondta sietve – nagy dologban jöttem ám haza.

– No, édes fiam.

– Házasodni akarok.

Az öreg asszony csodálkozva nézett rá.

– Édes anyám, – mondta Kelemen – azonnal átmegyünk Wolfékhoz.

Az öreg asszony csodálkozó arcára nagy hidegség ereszkedett.

– Minek, fiam? – kérdezte halkan.

– Elhozzuk Klárikát – mondta Kelemen ragyogó arccal.

Az öreg asszony lehajtotta a fejét és szomorúan és suttogva mondta:

– Édes fiam, elvitték már azt.

– El?

– El. Tegnap volt az esküvője.

Kelemen felordított.

– Tegnap? Nem lehet. Ma van. A meghívó… Huszonkettedikén. A meghívó.

– Huszonegyedikén. Rosszul olvastad, édes fiam. Tegnap volt. Elvitte azt már… az a Bencsik.

Kelemen borzasztó fáradtságot érzett. A feje szédült; végigsimogatta; és összetörten ült le egy dívánra. A kezébe hajtotta a fejét; a szeme égett, kínlódva várta, mikor indulnak meg a könnyei és boldogtalan, tisztátlan, becstelen embernek érezte magát.

EGY TISZTA ASSZONY

Az asszony egészen eszméleténél volt. Kék szeme bágyadt, de nyugodt tekintettel siklott végig a szobán, átsurrant a férjén, átsurrant az orvos és az ápolóné fölött, azután megállapodott Györgyön. A szobában bántó, rossz csend volt, mindenki mereven és erőlködve ült, hogy semmi neszt ne okozzon, és ebben a fojtott csendben, ebben a süket erőlködésben az asszony bágyadt, haldokló kék tekintete rászállott Györgyre. Rászállott, megnyugodott és megpihent rajta. György visszahúzódott a sötét sarokba, mert azt hitte, terhére van a haldokló asszonynak. Az asszony tekintete azonban szelíden és makacsul követte. György ekkor reszketve és elfogódva belenézett az asszony szemébe. Eltelt egy félóra, azután egy óra és az asszony hervadó, szép kék szeme változatlanul, beszédesen, csendesen, mozdulatlanul nézett bele az övébe.

Sötétedett. Az orvos fölállott és odalépett az asszonyhoz. Föléje hajolt, azután megfordult és odaintette Jánost, a férjét. János fölpattant, odaugrott az ágyhoz és rögtön megértett mindent. Keserű, fájdalmas, gyötrődő zokogásba tört ki. Az orvos utasításokat adott az ápolónőnek, György pedig reszketve és hangtalanul ült a sarokban.

– Most menj ki innen, – mondta azután Jánosnak az orvos.

Odafordult Györgyhöz:

– Kísérd ki, – mondta neki. – Maradj vele. Itt nincs rátok szükség.

György odalépett Jánoshoz és karonfogta. Kimentek. Áthaladtak három szobán, azután beértek a János szobájába. Egészen sötét volt már. György meggyújtotta a lámpákat, azután leültette Jánost és maga is leült vele szembe. János sírt; György hallgatott. A János könnyei végre elapadtak, a tenyerébe támasztotta a fejét és égő, vörös szemmel bámult maga elé. Lassan, halkan, fáradtan beszélgetni kezdtek és a halott asszonyról beszélgettek éjszakáig. Közben bejött hozzájuk az orvos, vacsorával kínálta őket, rájuk kényszerített valami ennivalót; azután mozgás és zaj keletkezett kint: a ravatalt készítették már; János egy percre bement a gyerekszobába, hogy a fiát megnézze, de amint azután maguk maradtak, újra szomorúan és szeretettel az asszonyról kezdtek beszélni.

Éjfél elmult. János ekkor fölállott, odament az íróasztalhoz, kinyitotta az egyik fiókját és egy keskeny, kék borítékot vett ki.

– Mi az? – kérdezte György.

– Viola írta, – felelte János. – Tegnap mondta meg, hogy a szekrényében találom. Az utolsó üzenete, az utolsó akarata… Most fölbontom.

– Eddig nem nézted meg?

– Nem.

– Kibírtad?

– Ő így akarta. Igy kellett tennem. Nem csalhattam meg.

– Igaz, – mondta György – nem csalhattad meg.

János óvatosan és gyöngéden fölbontotta a borítékot és kivette belőle a levelet. Az asszony rendes, parfümös, kék levélpapirja volt ez, rajta néhány gyors kézzel írott, finom betüs sor. János átfutotta a levelet, hirtelen elfehéredett, fölkapta a fejét és szédülő, ájuldozó szemmel pillantott Györgyre. György nyugodtan állott és csendes várakozással nézett vele szembe. János újra ráhajolt a levélre, vonagló arccal olvasta el újra, kétségbeesve, tántorgó rémülettel kereste végig a sorokat, hátha rosszul olvasott valamit, azután odadobta a levelet Györgynek.

– Olvasd el! – kiáltott rá.

György elkapta a földre hulló levelet, a lámpa felé fordult és olvasni kezdte. János reszkető, gyanakvó szemmel figyelte az arcát. György olvasás közben egyszer föltekintett, azután gyorsan visszahajolt az írás fölé és végigolvasta. A levélben ez volt:

»János, én azt akarom, hogy a fiamat György nevelje. A fiamat, a vagyonomat, mindent neki hagyok. A fiam legyen az övé. Úgy kellett volna, hogy a fiam az ő fia is legyen. De későn ismerkedtem meg vele. Én téged el nem hagytalak volna már, és talán ő nem is akart volna engem. De én ő rá gondoltam mindig, mindig, mindig; akkor is, amikor a fiam még nem volt meg, akkor is, amikor meglett. A fiam legyen az övé. Ezt akarom tőle és ezt akarom tőled. És ezt akarom magamnak és ezzel az akarattal halok meg«.

György végigolvasta a levelet és fölnézett. János reszketve várta a tekintetét. Sápadtan, ijedten néztek egymásra sokáig és nem tudtak szólni.

– Mit mondasz? – kérdezte végre János rekedten, – mit mondasz?

– Én nem tudok… én nem tudok semmit… – dadogta György.

János összeszorította a fogait, keserűen megrándult az arca és hirtelen föllángoló dühvel mondta:

– Megcsaltatok… Aljasság…

György ekkor odalépett hozzá, nyugodt és tiszta tekintettel belenézett a szemébe és halkan és szeretettel mondta:

– Én megértem a fölindulásodat. De értsd meg te is, hogy énnekem épen olyan megrendülés, éppen olyan meglepetés ez a levél, mint neked. Értsd meg, hogy sem őt, sem engem nem szabad egy tisztátlan gyanuval megsértened. Értsd meg ezt a halott asszonyt, ezt a csodálatos asszonyt…

– Hogyan értsem meg – mondta János reszketve és keserűen. – Mit értsek meg?

– Értsd meg, hogy szenvedett, hogy mégis hűséges volt, hogy az ízlése és a tisztasága nem engedett meg neki soha egy percnyi habozást sem arról, elárulja-e mit érez, de hogy a becsületessége rákényszerítette erre az utolsó vallomásra.

János kínlódva nyögött. Hebegve kereste a szavakat:

– És… és… soha nem volt… közöttetek semmi?

György átkarolta.

– János, édes fiam, – mondta neki melegen – szabadulj meg ettől a rongy félelemtől. Mit féltesz most már!… És hogyha lett volna közöttünk valami, hát itt volna vajjon ez a levél? Nem egy tiszta asszony, nem egy becsületes ember írta-e ezt a levelet abban a feltevésben, hogy becsületes emberekhez szól?

– Semmi… semmi sem volt közöttetek?

– Semmi. Amikor én megismertem, már a te feleséged volt. Soha, egyetlenegy mozdulattal, egyetlenegy hangárnyalással meg nem mutatta nekem, hogy mást is érez irántam, mint rokoni, testvéri szeretetet. Egyetlen egyszer volt egy hosszú, meleg, búcsúzó, nekem akkor még érthetetlen pillantása a számomra…

– Mikor?

– Az utolsó órájában. Rám nézett; sokáig, érhetetlenül, melegen, fáradtan nézett rám. Ez volt a vallomása.

Most az ő hangját fojtották el a könnyek. János fölemelte a kezét és ideges, reszkető kézzel végigsimogatta a György fejét. György erre hangosan sírni kezdett.

– Azt értsd meg, – mondta tördelt és zokogó hangon – hogy nekem fájdalmas és rettenetes meglepetés ez a levél. Mert én soha sem mertem hozzája közeledni, nem mertem rá felemelni a szememet, mindig reszkettem, hogy elárulom magamat, de még a mozdulataimra is vigyáztam.

Hangosan kitört belőle a zokogás:

– Pedig hogy szerettem. Most megmondom neked, most megvallom neked, hogy én is szerettem. És soha még csak nem is sejtettem, hogy ő is szeret.

János leültette Györgyöt egy székbe, még egyszer megsimogatta a fejét, azután halkan és nyugodtan beszélgetni kezdett vele. Előbb arról beszéltek, hogy jobb lett volna talán őszintének lenni, akkor hármójuk közül ketten legalább boldogok lettek volna, azután a gyerekről beszéltek, akit majd ketten nevelnek fel. Halkan, sokáig beszélgettek, nagy szünetekkel, hosszú elhallgatásokkal, szomorú elmélázásokkal. Hajnalodott. György ekkor felállott és kinézett az ablakon.

– Ugy-e, nagyon szeretted? – kérdezte azután, félig hátrafordítva a fejét.

– Nagyon – felelte János.

– Én is. A világon mi ketten szerettük őt a legjobban. Te boldogan, legalább is hittel; én boldogtalanul és kínlódva. És együtt éltünk vele évekig. És fogalmunk sem volt róla, mi történik a lelkében.

A BORSVÁRI MANDÁTUM

A budapesti pártvezetőség ajánlólevelével mindenekelőtt a helyi pártelnököt kerestem fel. A fogadtatás minden volt, csak épen nem barátságos és nem biztató. Az elnök előbb meggondolta, hogy leültessen-e és csak akkor szánta rá magát erre az udvariassági aktusra, amikor előbb ráültem az íróasztalára. Ő maga tudniillik az íróasztala mögött ült és onnan mordult néhány barátságtalan szót kifelé. Mikor ráültem az íróasztalra, akkor meglepetve nézett fel és azt mondta:

– Tessék helyet foglalni.

– Köszönöm, – feleltem – már ülök. Felállott.

– Méltóztassék helyet parancsolni.

– Köszönöm, – mondtam makacsul – már ülök.

– De mégis: itt kényelmesebb.