Part 4

A zár itt volt előtte minden nap. Csak egy vaslap takarta el. Használta minden nap. És ekkor gyötrődve és sikoltó lélekkel mondta, hogy az egész emberi civilizációt, az emberiség minden tudását és minden eredményét csak úgy ismerte, mint ezt a zárat: használta, de lényegét, mivoltát eltakarta valami láthatatlanul az ő számára.

Mit tud ő voltaképen? Át akart adni az eljövendőknek minden eredményt, minden tudást. De mi van birtokában?

Minden nap látta a villamos csodákat. De mit tud róluk? Összeszedte ismereteit. Hogyan világított a villamosság, hogyan vitte a hangot, hogyan hajtott gépeket? Tudta az elvet, ismerte a nagy összefüggéseket, de nem ismerte a valóságot, nem tudott egyetlen részletet sem. Gépekről álmodott, amelyeket utódainak ad? Egy zárat sem tud megcsinálni. Nem tudna megépíteni semmit azokból a csodákból, amelyekről azt hitte, hogy elevenen és készen élnek a lelkében.

Nem tud semmit. Semmit. Gyűlölettel és undorodva gondolt arra, amit hajdan tudományának nevezett és amit mások is annak csodáltak. Akkor talán volt valami értéke. Most kínos gúny. Itt van a zár és nem tudja megcsinálni.

Most már azt is látta, hogy az eljövendő fejlődést még akkor sem tudná kényelmessé, széppé és szabályossá tenni, ha valóban élne az elméjében az egész emberi civilizáció, az eredmények és a tudás összessége. A civilizációnak csak halvány tükörképe élt a lelkében. De a jövendőt úgy sem lehetne a mult alapjára építeni. A szoporodás, a fejlődés kénytelen volna járatlan új utakat törni magának. A tizeknek és a huszaknak hiába hagyná ő a villamosságot. Mit érnének vele? Nem volna erejük, nem volna emberük a géphez. Boldogok volnának, ha valaki a faggyúgyertyát feltalálná és megajándékozná őket vele. A jövendőnek új utakon kell előre törnie: a régi bajokkal, vagy új bajokkal, de új utakon. Az új emberiség megint át fog menni a régi nyomorúság minden iskoláján. Lesz könny és gyötrelem, vér és verejték.

Bakacs Tamásnak sírt a szíve. Eljövendő gyermekére gondolt és bánatával az asszonyhoz kellett menekülnie. Hozzáhajtotta a fejét, homlokára húzta a kezét és sokáig ültek együtt csendesen.

XII.

A jég olvadni kezdett. Recsegve töredezett mindenfelé és hatalmas tócsák foltozták be fehér csillogását.

A hajó ingadozott. A jég engedett súlya alatt és néha már víz emelgette nagy testét. Árbócairól, bordáiról lassan olvadt le a jégburok, minden repedése megnyílott, minden eresztéke ingott. A nagy testet a romlás veszedelme fenyegette és néha úgy látszott, hogy összeomlik.

De ezen aggódni nem volt idő. Jött a nagy óra, a szenvedés és a gyötrelem órája, amikor a harmadik életet várták kettejük közé.

Bakacs lihegve járt a nagy hajón. A levegő telve volt egy újjászülető világ lehelletével, a tavasz nehéz szaga, fojtott melege töltötte meg a levegőt és olvasztotta a jeget, és ő reszkető, elboruló szemmel, lihegve és verejtékezve, tehetetlenül meredt maga elé. Az asszony minden sikoltása a lelkébe mart és nem tudott rajta segíteni. Nem tudott. Nem értett hozzá. Ha megérintette, fájdalmat okozott neki és azt hitte, nem szabad hozzányúlnia.

A tehetetlen fájdalom minden hatalmas erejét felemésztette, reszketett minden tagja és a halál fáradtságát érezte magában.

Gyermeke aztán megszületett. Az asszony pedig meghalt. Nyomorultul meghalt, mert segíteni nem tudott rajta. Szenvedő teste hidegen feküdt, halálban, elnémulásban. Búcsút sem vett tőle. Egy szempillantása sem lehetett gyötrelmei között az ő számára.

Ott volt a gyermek. A szenvedés, a halál gyenge gyermeke. Bakacs Tamás félve tartotta erős kezeiben. Mire újra este lett, meghalt a gyermek is. A kezei között. Érezte, mint válik az élő, puha, gyenge testből halott anyag.

Ez volt a fájdalmak teljessége. Több már nem jöhetett. Sem a földről, sem a végtelenből, sem a testére, sem a lelkére több gyötrelem nem hullhatott. A fájdalom beborította Bakacs Tamást. Ereje, amely sohasem érzett meg hajdan semmi veszteséget, széttiporva vonaglott most. Bakacs Tamás hangtalanul vergődött. Végigzuhant a padlón és arcát lefelé fordította.

A hajót himbálta a víz. A nagy test tehetetlenül ingott és ment, amerre az ár parancsolta.

Bakacs Tamás nem tudott róla. Arcát lefelé fordítva feküdt; hogy egy új világ születik, hogy a régi elpusztult, nem bánta most. A maga világának a pusztulása sikoltozta be a szívét és kétszer lett éjszaka, amíg meg sem mozdult. Élt még és a nagy hajó a két halottal és az élővel csendesen ringott az éjben előre.

Végre megmozdult. Fáradt mozgás volt, egy haldokló fáradt mozgása. Az életet most már nem kívánta egy gondolatrezzenése sem. A halált várta.

Körültekintett. Szabad vízen úszott már a hajó, szabad, kék tengervízen. Vajjon hol? Nem tudta. Nem is akarta tudni. A távolban partot látott. A hajó lassú ringással haladt a part felé és Bakacs Tamás most már nem törődött vele, mi van ott a parton és mi van túl rajta.

Fáradt szeme végigjárta a szemhatárt. Karcsú, fekete sziklákat látott a szárazföldön, magas bazalttűket, amelyeket vulkánok toltak fel. Életnek nyoma sem volt sehol. Egy fűszál sem sarjadt a sziklán; kopár hegyhát, itt nyúlt ki a tengerből, amelyet talán csak évszázadok tesznek majd zölddé. A halál partja felé közeledett a hajó.

De ha emberek várták volna rajta, akkor sem törődött volna vele Bakacs Tamás. Nem akart már mást, mint meghalni.

Halottait lennhagyta a szobában. Puha agyat vetett magának a fedélzetre lassan, csendesen, fáradtan. Lágy pihenőre ide feküdt meghalni.

Az elhatározáson és a fájdalmon túl, a halál várásában már tudott gondolkozni. Csak az asszonyt siratta. Ha ő meghalt, a gyermeknek jobb volt meghalnia. Mi lett volna itt vele? Összetörött, fáradt, megöregedett apja sem táplálni, sem tanítani nem tudta volna. Egyszer maga maradt volna ebben a csendes, szörnyű világban, anélkül, hogy apjától kapott volna valamit. Nem tudta volna tanítani sem fiát, ezt érezte már Bakacs Tamás.

Nem tudott volna semmit átadni neki abból, ami elmult. Azt sem lehetett volna megmagyaráznia, mi volt itt a földön a pusztulás előtt. Honnan tudja azt, mi a _város_, aki soha házat nem látott? Még azt a halvány képet sem tudta volna átadni neki, ami a multról lelkében élt. Jobb volt meghalnia.

Nyugodtan gondolkozott Bakacs Tamás és minden gondolatának az volt a vége, hogy jó íme meghalnia. Egyetlen idege, egyetlen vércseppje sem kívánt élni; egész teste, egész fizikai mivolta csak az elmulást kívánta.

Feltekintett a mennyboltra, amely újra ragyogott. Tiszta, mély, bársonyosan kék volt; csillagai sziporkáztak és felkelő teli holdja fénnyel szórta tele a kezdődő éjszakát.

Bakacs Tamás nézte a holdat és különösnek találta. Ragyogó színének homályos rajza más volt, mint amilyennek ismerte. Éles szemmel, látását megfeszítve figyelte. Más ez a kép, más ez a rajz, más ez a hold.

Borzongás futott keresztül a tagjain.

A tudás vágyát érezte, erőt érzett. Felugrott és a teleszkópot kereste meg.

Remegő kézzel fogta szeme elé és beleirányozta a tiszta éjszaka végtelen messzeségében, a hold felé. A domború üveglencsékben megjelent a sugárzó gömb óriási nagy képe. Bakacs Tamás feszült figyelemmel vizsgálta.

Megdobbant a szíve és fejétől lábáig egy forró vérhullám szökött rajta keresztül. A hold más. A hold megváltozott. Az ismert holdtérképnek nyoma sem volt. A Tycho di Brache és a többi csúcs, az ismert holdkráterek sehol sem voltak. A kiégett, tátongó, szaggatott szirtes tájék eltűnt. Új világot mutatott az üveg: új hegyeket, új völgyeket, amelyek lágy símulással olvadtak össze.

A kiégett kráter-vidék eltűnt; termékeny tájat mutat a hold, amelyen víz és levegő és bizonyára élet is van.

Mi történt? Bakacs Tamás fáradtan tette le a teleszkópot, szabad szemmel meredt a sugárzó égitest felé és türelmetlenül sürgette elméjét a válaszért. Mi történt? Felsóhajtott. Megértette. A rettenetes erő, amely a föld nagy zuhanását okozta, megrázta pályáján a holdat is. Ki nem lódította útjáról, amelyen az erő törvényei viszik, de megfordította és új forgásra kényszerítette.

A hold mindkét oldalát megmutatja ezentúl a földnek; szabályosan fordítja mindkét oldalát a nap felé, természetet és életet kap mindkét felére.

Nem tudott betelni a csodálatos látvánnyal. Szeme újra meg újra kutatva kereste fel a mennybolt felséges csodáját és a szíve bámulattal és hódolattal telt meg.

Ime, ott a végtelen messzeségben kezdődik az élet. Kezdődik talán a földön is. De ha itt vége volna is, ott íme folytatódik.

Egyszerre megérezte, hogy a születés tavaszi levegője úszik körülötte. A termékenység friss és mámorító illatát érezte. Tavaszi éjszaka jött az elpusztult földre.

Nem. Itt sincs vége az életnek. Megértette, hogy az az évmilliós fejlődés, amelynek eredményeiben része volt, épen olyan pusztulásból nőtt fel, mint amilyen most tört a földre. Az élet nő, árad, virágzik, fejlődik és megdagad és elpusztulása nem más, mint talaj egy újabb évmilliós fejlődésnek.

Civilizációk jönnek és elpusztulnak; de pusztulásuk csak rétegeket rak le és az élet el nem pusztul. A földön talán mindig más lény az úr, az élet csodálatos változatokkal játszik, de az élet maga megmarad.

Az élet nem pusztulhat el. És künn, a végtelen messzeségben, más világokon most is tobzódik az élet, ujjong, hörög, vonaglik. Születik és átváltozik. De élet van mindig a nagy mindenségben. Az élet egy és halhatatlan.

A halál hajóján még egyszer átérezte az élet minden örömét, az élet igazi megértésének mámorát Bakacs Tamás. De az az anyag, amelyből alkotva volt, összetörött, meggyötört, kiéhezett, elfáradt mivolta halni kívánt, új életeket termő nagy átváltozásnak kívánta átadni magát. A halál gályája reccsenve ért partot és Bakacs Tamás nyugodtan hajtotta le fejét, hogy meghaljon.

_1904. február havában_.

ELCSÁBÍTÁS

Vezekényi a liget felől jött; felfelé ment az Andrássy-uton, lassan sétálgatott és az volt az egyetlen gondja, hol lehetne jól vacsorázni. Jókedvűen ballagott, kigombolta a felöltőjét és nagy passzióval szítta be a tavaszi este friss levegőjét. Az Eötvös-utca sarkán összeütközött egy nővel, aki sietve jött kifelé az utcából.

– Pardon, – mondta gyorsan.

Megemelte a kalapját. A nő nem válaszolt, elfordult és sietett fel a körút felé. Vezekényi csak a hátát, a nyakát, a fejét, a termetét láthatta. Ezek a részletek azonban felkeltették az érdeklődését. A karcsú termeten és a formás nyakon finom fej ült. Vezekényi rövid habozás után utána eredt.

A körútnál már elébe került. Az ismeretlen nő ekkor bal felé fordult és Vezekényi egy másodpercig szemügyre vehette. Gyorsan megállapította, hogy az első sejtése helyes volt: az ismeretlen nő nagyon csinos. Az arca fehér és puha, mint a tej, a szemei mélyek és valószínüleg kékek, a szája friss, a haja szőke, a járása ringó és elegáns. Szép lány; bizonyosan lány; tisztességes, tiszta, meleg, bizalmat keltő polgári szépség.

A lány ment előre a körúton. Vezekényi utána. Mire a Király-utcához értek, Vezekényi néhányszor már elébe került a lánynak és nem indiszkrét és nem bántó módon, de figyelmesen és észrevehetően az arcába nézett. A Király-utca sarkán a lány észrevette, hogy Vezekényi ő utána megy. Összerázkódott, meghökkenve szegte fel a fejét és sietni kezdett. Vezekényi a nyomában maradt. A lány menekült egy ideig, de amikor látta, hogy Vezekényi makacsul követi, akkor hirtelen a kocsiút felé fordult és a gyalogjáró szélén megállott. Vezekényi meglepetve nézett utána és rövid habozás után lassan feléje indult. Mikor odaért hozzá, akkor látta, hogy a lány egy villamosmegálló oszlopához menekült. Melléje állott és oldalról nézett bele a lány kipirult arcába. A lány mozdulatlanul bámult maga elé. Vezekényi jókedvűen és mosolyogva nézegette és meg akarta szólítani. A lány ekkor két lépést tett előre. Villamoskocsi jött. A lány sietve ugrott fel a lépcsőkön, Vezekényi nyugodtan utána ment. A lány leült és elfordította a fejét. Kinézett az ablakon. Vezekényi leült vele szembe és csendesen nézegette.

A lány az Üllői-útig ment. Az Üllői-útnál felállott és leszállt a kocsiról. Vezekényi is leszállott. A lány sietve ment át a kocsiúton és szaladva indult meg az Üllői-úton felfelé. Vezekényi utána ment. A lány észrevette, hogy még mindig a nyomában van és szinte rohant, úgy sietett. Vezekényi egy ideig követte, azután abba akarta hagyni az üldözését.

– Polgári erény – gondolta. – Ez olyan makacsul védekezik, hogy semmi kilátás a sikerre.

A lány azonban ekkor befordult egy mellékutcába, és Vezekényi elhatározta, hogy még egy kísérletet tesz. Utána sietett a lánynak és hamar utolérte. Az utca sötét volt és elhagyatott. Vezekényi a lány mellé nyomult. A lány rohant. Vezekényi mellette. Ez a rohanás három-négy percig tartott. A lánynak zihált a melle.

– Az Isten szerelmére, – mondta ekkor Vezekényi – ne tegye magát tönkre. Ez őrültség, így rohanni. Belébetegszik.

A lány nem válaszolt, elfordította a fejét és rohant.

– Kérem, ne szaladjon így – mondta Vezekényi barátságosan. – Nem tudom a lelkemre venni, hogy beteg lesz. Inkább megállok. Elmaradok. Visszafordulok. Akarja? Fáradt?

A lány nem válaszolt.

– Hát fáradt? Akarja? – kérdezte Vezekényi gyöngéden.

– Igen – felelte elfúlva és gyorsan a lány. Vezekényi felnevetett örömében.

– No hála Istennek, – mondta ujjongva – csakhogy megszólalt már. Kezdtem kétségbeesni. Azt hittem, teljesen vígasztalan a helyzet. Most látom, hogy nincs oka… a fogait rejtegetni… Hogy szép a szája… Hogy szép a hangja… Hogy imádni való édes, okos, szép lány…

A lány nem válaszolt. Vezekényi csendesen felemelte a jobb karját és szótlanul a lány karja alá fűzte. A lány megrettenve bámult rá. Azután összeszedte magát és reszketve és félig sírva mondta:

– Kérem, eresszen el. Ha nem ereszt el, segítségért kiáltok.

– Dehogy kiált segítségért – felelte Vezekényi szeretetreméltóan. – Hiszen abból botrány lenne. És maga fél a botránytól. Igaza is van. A botrány rút dolog.

A lány tehetetlenül bámult rá, azután sírva fakadt.

– Eresszen el engem – mondta. – Kinek néz maga engem? Mit gondol maga rólam?

Vezekényi nevetve válaszolt:

– Biztosítom, hogy a legjobbat. Azt, hogy egy kedves, jó, elragadóan bájos, imádni valóan szép lány…

A lány haragosan vonta össze a szemöldökét.

– Azt, – mondta erre sietve Vezekényi – hogy tisztességes lány. Azt, hogy úri lány. Azt, hogy jó családból való, előkelő, korrekt úri lány, akinek semmiképen sem árthat meg az, ha egyszer életében, kivételesen az utcán köt ismeretséget egy olyan férfival, aki a haragjának is kitette magát azért, mert nem tudott ellenállni annak a vágynak, hogy gyorsan megismerkedjék magával. Akit egy félórával ezelőtt látott meg először és akit követni kellett, kellett, kellett, mert lehetetlenségnek látszott, hogy az első találkozás után mindenkorra eltűnjék…

Vezekényi nagy figyelemmel várta a szónoklata hatását. A lány kissé megengesztelve nézett rá. Vezekényi ekkor sietve kihasználta a kedvező hangulatot.

– Hogy egészen megnyugtassam, – mondta – becsületszavamat adom rá, hogy semmi egyebet nem teszek, mint elkísérem addig, ameddig most menni akar. Nem is jó ilyenkor egyedül járni… Mihelyt azt mondja, hogy megérkezett és én elmehetek, én elmegyek. És ha nem ad rá engedelmet, soha máskor nem leszek terhére. Nem élek vissza a helyzettel.

Lovagiasan ismételte:

– Erre becsületszavamat adom.

– Igazán? – kérdezte sírósan a lány.

– Igazán – mondta férfiasan Vezekényi.

A lány habozva nézett rá.

– Hová megy? – kérdezte erre gyorsan Vezekényi.

– A Pipa-utcába, – mondta pityergősen a lány – a nagynénimhez…

Vezekényi megfogta a karját és elindult vele a Pipa-utca felé. A lány ki akarta húzni a karját.

– Nem, – mondta Vezekényi – ezt nem szabad. Ez benne van a megállapodásban. A Pipa-utcában azután elküldhet.

Mire a Pipa-utcába értek, a lány meg volt nyugtatva, jókedvű lett, nevetett és vidáman kezdett fecsegni.

– Hallatlan a maga arcátlansága és vakmerősége – mondta nevetve. – Hallatlan. De legalább mindjárt elküldöm.

– Hátha nem megyek el?

– Elmegy. A becsületszavát adta.

– Hátha nem tartom meg a becsületszavamat?

– Leleplezem, ha nem tartja meg.

– Leleplez? Nem is tudja, ki vagyok.

– Dehogy nem.

– Hát ki vagyok?

– Maga Vezekényi István. Képviselő.

Vezekényi meglepetve nézett a lányra.

– Honnan tudja ezt? – kérdezte. – Egy hónapja vagyok képviselő. Jogászkorom óta nem voltam itt Pesten.

– Az unokabátyám mutatta magát a mult héten egyszer. Együtt jártak maguk gimnáziumba. Kassán. Az unokabátyám ügyvéd.

– Hogy hívják?

– Boros Károly. Azelőtt Weinfeldnek hítták.

– Ahá!

Vezekényi hallgatott.

– Maga tehát tudja, – mondta azután – hogy engem hogy hínak. Nem szerezné meg nekem azt az örömöt, hogy szintén megmondja…

– A nevemet?

– Igen.

– Weinfeld Ilonka. Az apám bizományos. Tanítónői oklevelem van. De nem fogok tanítani. Akar még tudni valamit?

– Köszönöm. Ez elég egyelőre.

– Akkor, Isten áldja meg. Megérkeztünk.

Vezekényi ránézett a lányra. A lány szép volt, friss, fiatal, karcsú, elegáns. Sajnálta elereszteni.

– Maradjon még – mondta neki.

– Isten mentsen. Mire gondol? Hogy képzeli ezt?

– Úgy képzelem, hogy még egy kicsit sétál velem.

A lány tiltakozott. Vezekényi azonban két perc alatt rábeszélte, hogy még egy negyedórát sétáljon vele. Megfogta a lány karját, magához szorította, befordultak egy sötét mellékutcába és negyedóráig sétáltak.

– Istenem, – mondta a lány – borzasztó, amit én csinálok. Utcán ismerkedni! Karonfogva sétálni valakivel, akit félórával ezelőtt láttam először!

Összekulcsolta a kezét.

– Mit szólnának hozzá otthon, ha tudnák – mondta sóhajtva.

A negyedóra eltelte után a lány fel akart menni a nagynénjéhez. Vezekényi azonban egy új negyedórát kért és kapott tőle. Azután egy újabb negyedóra jött.

– Istenem, – sóhajtotta a lány megdöbbenve – mit művelek én. Mit szólnának hozzá otthon…

Összesen egy óra hosszat sétáltak. Ezalatt megállapodtak benne, hogy az ismeretségükről senkinek sem kell tudnia, hogy másnap este találkoznak és ezentúl mindennap találkoznak, a lány elmondta az egész eseménytelen multját, minden kis titkát, az egész családi életét és a búcsúzásnál nem védekezett haragosan előbb egy, azután két-három-tíz-húsz heves csók ellen.

A búcsúzás után Vezekényi megelégedve és felmelegedve ballagott kifelé a körútra.

– Milyen kedves kis lány – gondolta. – És maga a tisztesség, a jó, biztos, elhatározott és rendíthetetlen polgári erkölcs. Minden szavából csak úgy áradt a becsületes család nagy erénye. Csak a vakmerő szemtelenség használt vele szemben. És az benne a kedves és azon látszik meg, milyen tisztességes, hogy amikor egyszer egy pár szót mondott már, akkor utána bizalommal és kedvesen kipakolt mindent. El kellett csábítani. Ez a séta az ő polgári lelkének annyi volt, mint egy elcsábítás. Kedves kis lány! Most hazudik a kedvemért. A tisztességes családban. Mit szólnának hozzá, ha tudnák!…

Mosolygott. Meg volt elégedve magával.

– Jó mulatság lesz a kis lány – gondolta. – Szeretni fog. Ma rólam álmodik.

Megvacsorázott, társaságot keresett, azután hazament és jól aludt. Másnap délután hat óra tájban kártyázott. Nyert, és nem állhatott fel a kártyaasztaltól. Hét órára szabadult el; ekkor már hiába lett volna az Andrássy-útra kimenni és a lányra várni. Pontosan, fél hétkor kellett volna találkozniok.

– No, majd holnap – gondolta.

Színházba ment, nagyon jól mulatott. Színház után a társaságával orfeumba ment, azután reggelig pezsgőzött. Délelőtt korán kellett felkelnie. Délután négy óra tájban nagyon elálmosodott. Lefeküdt aludni. Mielőtt elaludt, eszébe jutott a lány. Ha most elalszik, félhétkor megint nem találkozik vele. És a lány várja. Mit gondol vajjon, ha többet nem találkoznak?

Egy fél percig habozott, azután nyugodtan behúnyta a szemét.

– Jobb is nem találkozni vele – gondolta. – Még baj lehetett volna a dologból. Polgári erkölcs… a végén még azt kívánhatták volna, vegyem el…

Csendesen elaludt. A lánnyal nem találkozott többet. Egy-két évig az Andrássy-út és az Eötvös-utca tájékán néha eszébe jutott még a lány; eleinte az arcára is emlékezett, látta a szemét, a haját, az egész becsületes, tiszta polgári szépségét; az arca azután egészen elmosódott az emlékezetében; magára az esetre sokáig emlékezett még, de tíz-tizenöt év mulva azt is egészen elfelejtette. Huszonöt év telt el és soha a lány, az üldözése és a meghódítása, az elcsábítása eszébe sem jutott.

Ekkor egy napon felszólítást kapott, hogy valamelyik tízezer koronás váltóját megóvatolták. Az értesítéssel elment az ügyvédjéhez.

– Nézd csak, öregem, – mondta – mit kaptam. Erről elfelejtettél gondoskodni.

– Dehogy felejtettem – mondta az ügyvéd. – Fizetni akartam a rendes törlesztést. De nem fogadták el.

– Nem fogadták el? Hát miért? Hát mit akarnak?

– Hogy az egészet fizesd ki.

Vezekényi káromkodott.

– Miért? – kérdezte azután. – Mi jutott az öreg Pozsonyinak az eszébe?

– Nem Pozsonyinál van már a váltó.

– Hát kinél?

– Valami özvegy Bauer Bernátnénál.

– Ki az?

– A férje ügynök volt. Kölcsönöket is adott. Az asszony is ilyesmivel foglalkozik.

– És nem akar részleteket elfogadni?

– Nem.

Vezekényi megvakargatta a fejét.

– Hát mit lehet csinálni – mondta sóhajtva. – Felhajkurászom valahol a pénzt.

– Öregem, – mondta az ügyvéd – csakhogy baj van.

– Mi baj van?

– Ennek a Bauernénak az ügyvédjénél, valami Boros nevűnél, van egy jelölt. Úri gyerek. Az titokban elmondta nekem, hogy minden váltód odakerült ahhoz a Bauernéhoz és az mindezt peresíteni akarja.

Vezekényi megdöbbenve bámult az ügyvédre.

– Nem beszélsz komolyan – mondta halkan.

– Fájdalom, nagyon is komolyan beszélek – felelte az ügyvéd.

Vezekényi ijedten nézett maga elé. Gondolkozott.

– Bauer Bernátné, azt mondod, úgy híjják?

– Igen.

– Mit akarhat tőlem az az asszony?

– Nem ismered?

– Soha a nevét sem hallottam.

– Talán ki akar revolverezni valamit. Protekciót, máseffélét…

– Az lehet – mondta Vezekényi megkönnyebbülve.

Egy hét mulva új váltó-óvatolást kapott. Ekkor felkereste Borost, a Bauer Bernátné ügyvédjét. Az ügyvédet nem találta otthon. Az irodavezetője azonban szívesen megadott minden felvilágosítást:

– Az ügyvéd úr nem tehet semmit. Utasításai vannak. A képviselő úr legjobban teszi, ha egyenesen Bauer Bernátnéhoz fordul.

Vezekényi megköszönte a felvilágosítást és elindult Bauer Bernátnéhoz. Bejelenttette magát. A lakás tiszta és avult polgári lakás volt, mindenféle kirakott ezüstholmival és plüssfüggönyökkel és takarókkal. Bauer Bernátné kövér, öreg asszony volt, a járása elnehezült, a haja ősz. Vezekényi udvariasan meghajolt előtte és várta, hogy az asszony kezet nyújtson neki. Az asszony nem nyújtott kezet. Vezekényi azután bemutatkozott és várta, hogy az asszony leültesse. Az asszony nem ültette le.

– Nagyságos asszonyom, – mondta erre Vezekényi – én pár percig igénybe szeretném venni a szíves türelmét; nem volna kegyes megengedni, hogy leüljek?

– Tessék – szólt kurtán az asszony.

Vezekényi leült egy székre. Az asszony, jó messze tőle, leült egy másik székre és mozdulatlan arccal nézett le a földre.

– Nagyságos asszonyom, – mondta Vezekényi – én arról értesültem, hogy a váltóim nagy része az ön birtokába került. Ez nekem épenséggel nem volna kellemetlen, ha az a rám nézve nagyon fájdalmas körülmény nem járulna hozzá, hogy nagyságos asszonyom minden következő lejáratnál a váltók teljes összegének a kifizetését óhajtja.

Az asszony a földre nézett és hallgatott.

– Én azért vagyok bátor most tiszteletemet tenni, – mondta Vezekényi – hogy önt megkérjem, kegyeskedjék ettől a kívánságtól elállni és – mint a váltók eddigi tulajdonosai – részlettörlesztéssel megelégedni.

Vezekényi elhallgatott és várakozóan fordult az asszony felé. Az asszony nézte a földet és halkan és hidegen mondta:

– Nem.

Vezekényi megütődve nézett az asszonyra.

– Nagyságos asszonyom, – mondta azután – nem tudom, jól értettem-e? Azt jelenti a válasza, hogy nem egyezik bele a részlettörlesztésbe?

– Azt.

Vezekényi kezdte elveszíteni a biztosságát.

– Kérem, nagyságos asszonyom, – mondta – engedje meg, hogy meggyőzzem róla, hogy ez a ridegség az ön érdekeinek is árt.

Az asszony nem válaszolt. Vezekényi remegő hangon folytatta: