Part 3

Hónapok teltek el. Egy reggelen dideregve ébredt. Az elmult idők langyos, meleg napjai után meglepte a változás. Bundával takaródzott be, hevert még egy kicsit és félálomba tekintett ki ablakán. A levegő künn éles és tiszta volt és az ég kék. Kék volt az ég. Tiszta, világos kék. Örvendve ugrott fel és sietett ki háza elé. Künn dermesztő hideg fogadta. Fázva szorította össze ruháját és körültekintett. A csúcsokon dér ült, a vizeket pedig jégréteg fedte. A tél jött el egyetlen éjszakán? Nem tudott erre a kérdésre válaszolni. Bámulva nézte a tájat, de a hideg beégett a ruhája alá, mart és csípett és sietve kellett visszahúzódnia házába. Benn tüzet rakott. Ült a kályha mellett és gondolkozott. Örült a hidegnek. A jégen most elindulhat megnézni a környéket. Keresni fog. Felkutatja a szomszéd hegyeket: hátha vannak menekültek valahol. Megdidergett örömében erre a gondolatra.

Másnap bundát vett fel és elindult. A sziklákon veszedelmes volt a kapaszkodás; a víz símára fagyott rajtuk és egyszer csaknem lezuhant. A jégen is nehéz volt a járás. Tükörsíma volt az óriási sík és minduntalan megcsúszott. Hősies erőfeszítéssel verte át magát a síma táblákon; eljutott a szomszéd csúcshoz, de órákig tartott az útja. A csúcson túl új horizon tárult ki előtte: új hegyeket látott, de életet sehol. A síma jég csillogott csak a végtelenségben.

Megpihent. Végigdőlt a sziklán és a messzeségbe bámult. Ekkor észrevette, hogy a jég mozog. Az óriás síkon alig volt változás, de egy-egy hulláma, egy-egy dombja mégis akadt a símaságnak. Ezek a hullámok mozogtak. Ezek a dombok lassan, de láthatóan haladtak dél felé. Felszökött a szikláról. Most hallotta, hogy a mozgásnak zaja is van: lassú, állandó, fürészelő zúgása van a mozgó jégnek. Merev rémülettel tekintett a jégsíkságra. Hogyan jut el a házához? Hogyan lehetett olyan oktalan, hogy elhagyja biztos várát?

Vágyódva tekintett az elhagyott csúcs felé. Tisztán látta az éles levegőben a csúcs, a ház rajzát, de rettegett a mozgó jégtől. Az útnak mégis neki kell vágni.

Remegve ugrott rá a jégre. Vergődve, botorkálva haladt előre. A jég nem volt most teljes egész, mozdulatlan síkság. Óriási darabokra tört szét és a hatalmas táblák nagy robajjal törték egymást. Átugorni néha veszedelmes volt egyikről a másikra.

Alkonyodni kezdett és még mindig nem volt otthon. Reszketve, verejtékezve tört előre. A lábai inogtak a fáradtságtól, de az est fenyegetett. Ha itt marad, míg a sötétség eljő, veszve van. Rohant a jégen. Elbukott és feltápászkodott újra, sajgó tagokkal szaladt előre és a sötétség mind teljesebbé vált. Végre ott volt a csúcs mellett. Egy utolsó iramodással szaladt a hegy felé, ekkor recsegni kezdett lába alatt a jég és belezuhant a vízbe.

Nem merült el. Megkapaszkodott a jégbe. A vastag táblákat itt vékonyra horzsolta a szikla és támaszkodása alatt mindenütt zörögve szakadt a jég. Rémületének, halálfélelmének végső erőfeszítésével verte magát a szikla felé. A lába erős talajt érzett. Reszketve gázolt ki a vízből és két perc mulva dideregve, fázva, összetörve, bűnbánóan omlott oda kunyhójához. Odasímult a falhoz, reszketve ölelte meg a házat, a drága, a megmentő, a nagylelkű, az áldott házat.

Ezentúl nem mozdult ki. Nézte a mozgó jeget, kutatva bámulta a távolt, de nem mozdult. A környéket a jég zaja töltötte be. Északról délnek mozgott az óriási áradás. Eleinte síma táblák mozogtak csak. A jégtáblák később felrepedtek, összetornyosultak, óriási halmokká dagadtak. Hetek teltek el és északról egyre áradt a jég. A sarki világ mozdult meg talán. Bakacs Tamás előtt minden nap új meg új jégmezők vonultak el, fantasztikus alakú, hullámos, repedezett, váltakozó jégmezők. Később jéghegyek jöttek. Tornyosodó, nagy havasok mozogtak előre, rettentő recsegéssel. A jéghegyek összeomoltak, egymásnak mentek, töredeztek és összecsapásuk úgy hangzott néha, mint az ágyúdübörgés.

Az áradás nem szünetelt. A jéghegyek egyre dübörögtek északról. A sziklák között összeszorultak, megdagadtak és Bakacs Tamás reszketve látta, hogy a jégár hozzá ér már fel. A jég szintje egyre nőtt, egyre dagadt. A csúcsot már a ház alatt horzsolták a jégmezők és néha arra ébredt fel Bakacs Tamás, hogy egy-egy éles jégszirt háza falán recseg végig.

A pusztulás közeledett ismét feléje. A jégáradás bömbölve zúgott a csúcs körül. A jéghegyek egyre nagyobbak lettek, dübörgésük egyre fenyegetőbben zúgott feléje és most már látta, hogy a jég el fogja söpörni házát. A vízostromot kibírta a kunyhó, a jégrohamot nem bírja ki.

A jég föléje emelkedett már a szomszéd csúcsoknak. A kunyhó még állta a rohamát; a jégmező ropogva tört meg rajta, de a falakon éles vágások nagy sebei mutatkoztak. Ez a halál. Bakacs Tamás szorongva járt házában. Künn ropogott, csattogott, dühöngött a jég és menekülés nincs sehol. A jég egyre magasabbra emelkedik; vagy ki kell szökni a jégmezőre, vagy elpusztulni a házzal együtt.

– El fogok pusztulni – mondta magában Bakacs Tamás. – Inkább most egyszerre jöjjön a halál, mint lassú kínlódás, vergődő megfagyás után a jégmezőn.

Künn összetornyosult a jég. Egy hegyóriás, egy jégszörnyeteg közeledett a ház felé. Hullámzása recsegve zúzta a jeget és a sziklát. Most jön az összeomlás. Egy perc még.

Ebben az egy percben Bakacs Tamás reszkető sietséggel kapta fel bundáját, felmarkolt valami élelmiszert, kezébe ragadta golyós fegyverét és kiszökött a jégmezőre. Néhány ugrással eltávolodott kunyhójától.

A jég ráomlott a házra. A falak erősen állottak. A kemény jég sziporkázva csillogva, recsegve pattogott szerteszét. A ház még mindig állott. De a jéghegyet irtózatos erő szorította előre, úgy tört, úgy pattogott, mint az ágyúlövés, irdatlan, fagyott, fehér tömegével rázuhant a házra és a falak ropogva omlottak össze. A jég haladt előre, ráfeküdt a romokra, szétgázolta a házat és ment parancsolt útján dél felé.

Bakacs Tamás ott állott a végtelen jégsíkságon.

X.

Egész életének nagy ellensúlyozója, a halál gondolatával való nagy, szép megbékülés volt. Nyugalmának mindig ez volt az alapja:

– A halál nem a legrosszabb minden földi nyomorúságok között. A legrosszabb eshetőségeket ezzel a kevésbé rosszal mindig felcserélhetem.

Most itt volt a nagy csere ideje. Eljött az eshetőségek legrosszabbika, a nyomorúság teljessége, az átkok összessége. Itt áll, íme, a fagyott halál közepette, a jég nagy, fehér poklában, elhagyatva, reménytelenül, társtalanul. A föld vágtat végtelen útján az óriási űrben és fagyott, meghalt, fehér síkján talán egyetlenegy ember mered könnyező, reménytelen szemmel a távolba. Most meg kell halnia. Most önként, erős, szabad férfiakarattal kell a halált választania a vergődő, állati elpusztulás helyett.

Nézte a fegyverét. Jó, erős, hatalmas fegyver, ez megmaradt a multból, ez lezárja az elmult életet. Felemelte a fegyvert. Belenézett a csövébe. És undorodva, gyülölettel, méltatlankodva és felháborodva taszította el magától. Oh, milyen gyáva, milyen ostoba gondolat. Milyen ostoba mindenekfelett. Nem képtelenség: erejének teljességében eldobja magától egy férfi az életet? Hiszen erős, bátor, okos, félelem nélkül való férfi ő; fegyvere van, ha küzdeni kellene; meleg prém védi a hideg ellen; élelmiszere van – ha takarékoskodik – egypár napra. És miért ne találkozhatnék egypár nap alatt emberekkel? Mi bizonysága van arra, hogy talán a közelben is nincsenek-e élő lények?

Vállára vette a fegyverét és bátran, erősen, dacosan vágott neki a jégmezőnek. Nagy, csendes, sivár, halott fehérség volt mindenütt. Havas volt a jég és lépte alatt néhol ropogott a fagyott hóréteg. Másutt síma jég következett és itt csak bukdácsolva tudott haladni. De ment, ment határozottan, habozás, ingadozás, megállás nélkül, előre, nyugat felé. Úgy gondolta, úgy érezte, hogy arra találkoznia kell emberekkel. Az óriási jégmező ropogva, recsegve haladt előre dél felé; az útjába dombok és hegyek akadtak; néhol egy mély szakadékot kellett megkerülnie és csaknem a vízbe hullott, de töretlen bátorsággal vágta át magát a csenden, a jégen, a halálon, az ismeretlen reménység felé. Csend volt és hallgató halál mindenütt.

Alkonyodott. A napgolyó vörösen feküdt a nyugati szemhatáron és a fehér síkságon veresen csillogott a fénye. Bakacs Tamás erőlködve nézett bele a fénybe, nem lát-e valahol életet. De a hómezőt látta csak mindenütt.

Elfáradt. Leült. Sötéten közeledett az éjszaka. A bátorsága most már eltűnt. Rettentő volt az elhagyottság a halál fehér országában. Reszketett a szíve, félve és bánatosan tekintett körül és a szeméből lassan szivárogtak a könnyek.

Helyet keresett alvásra. Egy hódombba ásta be magát. Behúzódott bundájába és nem fázott. Fáradtan, összetörten nyújtózott és bundája melegségében, a fáradt álom gyönyörűséges lustaságában jól érezte magát. Ezt mondta:

– Meg fogok fagyni.

Ez sem bántotta. Lustán, fáradtan, mélyen aludt.

Nem fagyott meg. Mikor felébredt, mély köd fogta körül. Sűrűn, nehezen, lomhán feküdt a köd fölötte, a nap sugárzása alig tört át rajta. Kényelmesen feküdt és nem volt kedve felkelni. Újra elaludt. Mikor felébredt, a köd még mindig tartott. Ekkor elindult. De csaknem belement egy szakadékba és ezért visszatért hótanyájára. A ködben ezt is csak véletlenül lelte meg.

– Amíg a köd tart, – mondta – itt maradok.

A köd tartott. Eljött az éjszaka és sűrű fátyla mindig ott feküdt felette. Itt kell hát maradni. Belebámult a feketeségbe. Azután lassan újra elaludt.

Három nap telt el a ködben. Az élelmiszere fogytán volt. A szívét félelem szorongatta. Most jön a vég, a nyomorúságos halál, az éhség hitvány halála. Szorongva járt azon a kis helyen, amelyen járni mert és kétségbeesve meresztette a ködbe a szemét: nincs-e valahol remény, nincs-e valahol megváltás. A köd fekete volt, sűrű, kérlelhetetlenül csendes.

Elfogyott minden. Nem volt semmije. Egy falat sem. Ekkor nekivágott a ködnek. Inkább jöjjön a halál küzködésben, merész fáradásban, akárhogyan, mint így, gyáva és nyomorúságos várakozásban.

Imádkozni kezdett:

– Istenem, ha vagy: akkor a jég és a köd fölött is vagy. Ha vagy: akkor láthatod, hogy benned hinnem lehetetlen volt. Ha vagy: és a te akaratod volt, hogy eddig megmeneküljek, ne akard, uram, hogy itt pusztuljak el.

Ment keserű haraggal, dühödt, vad bánattal gázolt a homályon át. Teltek az órák. Remegett a fáradtságtól és az éhségtől és érezte, hogy itt a vég.

Megállott. Belemeredt a ködbe. Nagy lemondás didergett a szívében. Kezébe fogta a fegyverét és hogy kipróbálja, hogy hangot halljon, azzal a titkolt és érezni is alig mert reménnyel, hogy talán más is hallja, belelőtt a levegőbe. A ködbe belevillant a lövés, a dördülés felverte a csendet és egy fél perc mulva hangos kiáltás felelt rá:

– Hahó…

Bakacs Tamáson forró borzongás futott végig. Felkapta a fejét, lihegve és táguló orrlyukkal hajolt előre. Ez emberi hang volt.

Kétségbeesett, remegő erőfeszítéssel, reszkető, teli tüdővel kiáltotta bele ő is a ködbe:

– Hahó!…

Remegve figyelt. Elnyújtott, hosszú kiáltás válaszolt ismét. Most már az irányt is észrevette. Nyugat felől, persze, hogy nyugat, nyugat, nyugat felől. Futva indult előre. Elkiáltotta magát újra, meg újra, hogy az irányt el ne tévessze s előlről egyre harsogott felé a biztató, elnyújtott, hangos kiáltás.

Rohanva szaladt át a ködön. És a tisztuló homályban, a közeledés világosságában látta már, hogy hajó van előtte, erős, szép hajó, tépett vitorlájú, törött árbocú, hóval és jéggel fedett, rongált hajó, de hajó, amelyen emberek vannak. Két perc mulva odaér.

Az utat odáig már belátta, a tér már tisztán állott előtte. A tiszta téren ekkor egy különös alak egyenesedett fel. Tíz lépésre alig volt tőle, de a minden élettől úgy elszokott szeme nem is ismerte fel hirtelen. Talán ember… Nem az volt. Egy óriási, fehér bestia, egy félelmes jegesmedve ágaskodott az útjában. Bakacs Tamás megtorpant. Ijedten hökkent vissza az első pillanatban, azután őrült düh fogta el. Itt, a menekülés küszöbén akarja megállítani ez az otromba dög? Ököllel neki tudott volna menni és úgy érezte, legyűrné. De kezében volt a fegyver. Megkapta. Nyugodtan töltötte meg újra. Az állat előtte volt. Szinte érintette a fegyverét. Ekkor nyugodtan, hideg elszántsággal fejbe lőtte. A nagy állat csaknem rázuhant. Átlépett rajta és rohant a hajó felé.

Hangos kiáltások fogadták:

– Hahó! Agyonlőtted a medvénket! Három hónapja kísér bennünket. Nem tudtam puskavégre kapni. Hahó, hahó!

Bakacs Tamásnak minden tagja reszketett az őrült, a boldog felindulástól. Emberi beszéd, emberi hang. Emberek. Ez a boldogság teljessége, ez az üdvösség, ez a megváltás.

A hajó belefagyva a jégbe, mozdulatlanul állott. Fuldokolva kapaszkodott fel és a fedélzeten azt hitte, sírnia kell a boldogságtól, azt hitte, össze kell roskadnia ennyi örömtől. Lihegve a fáradtságtól, felindultan és szótlanul állott.

A fedélzeten egy férfi volt és egy nő. A nő gyenge, szőke leány: karcsúságát és szőkeségét a durva, nehéz ruhák alatt is meglátta Bakacs Tamás. A másik vörösarcú férfi, rideg, rossz, keményvonású. Németül beszéltek. Elárasztották kérdésekkel.

– Honnan jössz? Milyen hajóval vagy? – kérdezte a férfi.

– Miértünk jönnek? – kérdezte a leány.

– Milyen hajóval? – sürgette a férfi a választ. – Hol van a hajó?

Bakacs Tamás lihegve állott. Bámulva tekintett a két emberre. Mit képzelnek ezek? Nem tudják ezek, mi történt? Hallgatott. A választ azonban sürgették és Bakacs Tamás ekkor valami különös indulattól, valami idegen félelemtől, egy furcsa sejtéstől hajtva, amely a lelke fenekén reszketett, csendesen, lassan, hazudta:

– Francia hajó. Itt van a közelben. Eltévedtem.

– Mi vagy te a hajón? – kérdezte a férfi.

– Orvos vagyok – válaszolta csendesen Bakacs, a szemébe nézve a férfinek.

– Azt hittem, értünk jönnek – szólt csüggedten a leány.

– A hercegnő mindig reménykedett – mondta a férfi. – De hiszen hazavisznek így is bennünket.

– Miféle hajó ez? – kérdezte megütközve Bakacs.

– Ez – válaszolt a férfiu, – a _Margarete_, a hohenkasteli herceg őfensége hajója. A hercegnőről keresztelték el.

A leány bánatosan intett.

– Hogy került ide? – kérdezte Bakacs.

A leány válaszolt:

– Bizonyosan tudja, doktor, hogy apám két évvel ezelőtt építtette a hajót: elindult a Spitzbergák felé, hogy befejezze azokat a tanulmányokat, amelyekből egy kötetet írt már. Úgy volt, hogy én az út első felére elkísérem. Az északi norvég partok körül rettenetes vihar kapott meg bennünket és felhajtott északra. Egy hónapig küzdöttünk a viharral és meghalt mindenki. Apám is. Az egész legénység. Csak ketten maradtunk. Mikor a hajó legénység nélkül maradt, a vihar belehajtotta a jégbe és azóta mindig jég között vagyunk. Én mindig vártam, hogy megmentenek.

A leánynak könnyes volt a szeme. Bakacs kérdő tekintettel fordult a férfihez.

– Én fűtő voltam – válaszolt az a néma kérdésre. – Müller Johann, fütő.

Hallgatva állottak a fedélzeten. Bakacs Tamás elmerülten gondolkozott és a többiek várták, hogy szóljon. Végre a leány kérdezte:

– Hol a hajója?

– Eltévedtem – válaszolt megrezzenve Bakacs, – de majd keresnek.

Odafordult a fűtőhöz:

– Éhes vagyok, adjon ennem valamit.

Az ember nehéz léptekkel távozott, bementek egy kabinba és a leány itt reszketve fordult Bakacshoz:

– Ó, az ég szerelmére, – mondta franciául – mentsenek meg ettől a rettenetes embertől. Hála az istennek, hogy találkoztunk, hogy idejöttek.

– Mi történt? – kérdezte Bakacs.

– Ó, alig tudtam már védekezni, alig tudtam már visszatartani. Azt mondta, hogy soha sem jön értünk senki.

Bakacs értett mindent. Az ember belépett. Konzervhúst hozott. Bakacs szótlanul evett. Azután készen volt az elhatározása.

– Princesse – mondta a leánynak, – tud ez az ember franciául?

– Nem – válaszolt a leány.

– Mégis kiküldöm. Felesleges, hogy idebenn legyen.

A leány ijedt tekintetet vetett rá. Bakacs felállott és nyugodtan mondta a gyanakvó pillantású embernek:

– Menj ki. Semmi dolgod idebenn.

Az embernek megvillant a szeme, dacosan nézett egy percig Bakacsra. Bakacs kiegyenesedett és az ember kutyamódra kotródott ki.

– Hercegnő – mondta akkor Bakacs, – szomorú közleni valóm van.

A leány rémülten pillantott rá.

– Itt a közelben – mondta Bakacs – semmiféle hajó nincs. Annak a földnek, amely itt a tenger és a jég alatt volt, valamikor Magyarország volt a neve. Nem a sarkvidék ez. Az a rettentő vihar, amely a _Margaretet_ felhajtotta a jég közé, elpusztította talán az egész földet. Mindenesetre elpusztított mindent, ami tőlünk északra van, mert hiszen a hajó nem haladhatott volna másképen eddig a jéggel.

A leány tágra nyílt, rémült szemmel tekintett rá, azután kínos zokogásra fakadt.

– Sejtettem – zokogta. – Tudtam. Láttam, hogy a hajó, a jég egyre dél felé halad. Mindig délre. És embert sehol se láttunk. Életet sehol se láttunk. Csak a medve kísért. Tudtam.

Bakacs meleg részvéttel tekintett rá. Megindult a szíve és szeretett volna ő is vele zokogni. De még egy nehéz feladat volt hátra.

– Most meg fogom mondani ennek az embernek is – szólt a leányhoz.

– Ne, ne – könyörgött a leány. – Ne, ne, rettenetes lesz.

– Megmondom – szólt kemény elhatározással Bakacs.

Kinyitotta az ajtót. Kikiáltott:

– Hé! Gyere be.

Bejött. Alázatosan, sunyi dacossággal.

– Nem érted te a delejtűt? – kérdezte tőle.

– Nem. Fűtő voltam én.

– Nem tudod, hogy a hajó merre haladt?

– Nem. Most szegődtem először tengeri hajóra.

– Hát az a hely, ahol most vagyunk, délebbre van Németországnál. Magyarország ez. Elpusztult minden. Talán az egész föld. Vízözön volt. Én csodamódon menekültem meg és két év óta nem láttam embert.

A meghajlott férfi kiegyenesedett:

– Hát nincs itt a közelben hajó?

– Talán az egész világon nincs.

Az ember villogó szemmel tekintet a leányra. Rajta égett a szeme egy másodpercig; a leány kezébe hajtotta a fejét és zokogott. Az égő szemű ember meghorkant, lehajolt és dühödt erővel vetette magát a Bakacs torkának. De Bakacs Tamás készen várta. Rettenetes öklével rásujtott a fejére és az ember tántorogva bukott vissza. Szédülve állott egy másodpercig, azután kinyitotta az ajtót és kirohant.

– Fegyvert hoz, – sikoltott a leány. – Engem is fenyegetett.

Bakacs nyugodtan nyúlt a fegyvere után. Megtöltötte. Az ajtó félig nyitva volt. Melléje húzódott. A folyosó végén megjelent az őrjöngő ember rohanó alakja. A kezében revolver. Bakacs felkapta a fegyverét, a leány görcsösen szorította a fülére a kezét. Bakacs lőtt. Az ember megtántorodott és végigbukott a földön. Bakacs várt egy percig. Ekkor megsímogatta a zokogó leányt és kiment. Odalépett a fekvő emberhez. Halott volt. A revolvere mellette hevert. Ezt felvette. Kikutatta a zsebét, hátha talál benne valami hasznavehető dolgot. Nem volt semmi. A fedélzet szélére hurcolta ekkor a holttestet és kilökte a jégre.

Utána nézett. A jog jutott eszébe, a viták, amelyeket vívott, az ideális törvények, amelyeket védelmezett; és elmosolyodott. Egy perccel megelőzte a másikat: ez az ő joga.

Visszament a leányhoz. Az könnyes szemekkel bámult maga elé. Bakacs odaült hozzá.

– Szőke leány, – mondta – egyedül jártam ebben a rettenetes jégsivatagban és vágyva vágyódtam utánad.

A leány bánatosan nézett rá. Bakacs megsímogatta a haját. A szívében mintha forró és illatos bimbók pattogtak volna fel. Az ereiben lüktetett a vér; soha nem érzett kábító mámor tette részeggé.

A törött hajón, az ölés után csupa tavaszi boldogság volt a szíve. Elmult életének minden öröme nem ért fel ezzel az örömmel, hogy itt van ez a szőke leány, símogatta a haját és hallgatta a szíve dobogását. És kérés és kérdezés nélkül, sem a fiatal bánatot, sem asszonyi, emberi jogot nem is tekintvén, az erős jogán, mámorosan és habozás nélkül, egyszerűen birtokába vette a leányt.

XI.

Az asszony elmélázva nézett maga elé. Összekulcsolta a kezét és bánkódva, töprengve hallgatott. A férfi vidám volt, tele jókedvvel, örömmel és boldogsággal. Áradó jókedve egyre azon fáradozott, hogy felvidítsa az asszonyt is. Bohókás volt, tréfált, fecsegett. Verseket idézgetett és szavalt. Letérdelt és szerelmi vallomásokat tett. Minden szellemessége kigyult és ötletei körülsziporkázták az asszonyt. Eleinte egy fáradt mosoly volt csak az eredmény. De Bakacs Tamás hatalmas elméje, duzzadó férfiassága, szerelmes boldogsága végre is győzött. Meghódította az asszonyt. Az asszony mosolygott, nevetett, kivirágzott, az lett, amivé lennie kellett: mámoros, szerelmes, boldog, fiatal asszony.

– Látod, – mondta Bakacs, – mit törődöm most vele, hogy künn elpusztult a világ. Nem akarom tudni. Nem is tudom. Nincs gondolatom a számára. Nem mindegy-e, mi van odakünn? Vágyódtam utánad és most itt vagy. Ezt a szobát megtölti a boldogságom. Mi van kívüle, érdekelhet az engem?

Az asszony hozzásímult és boldogan intette, hogy nem.

Később mégis törődniök kellett vele, mi van odakünn. Hajójuk az ifju nász, a mámor és a boldogság háza volt. De jégben úszott. Egy halott világban haladt. Hová? Délre. Mindig délre. Egyre délnek mozgott a fagyott áradás.

Bakacs Tamás elméje türelmetlenül feszegette a kérdést: hová jutnak? Mikor áll meg ez a halott mozgás. Válaszolni nem tudott. Nézte a hajót: az erős volt még, ép, kitartó. Nézte az élelmiszereket: ez elég lesz talán, amíg élünk.

Ebbe bele kellett nyugodni.

– Leéljük itt az életünket – mondta az asszonynak – olyan szépen és olyan boldogan, mint ahogy ember csak élhet. Azután elcsattan az utolsó csók a jég fölött és nem lesz több élet a földön.

Az asszony egész lelke alázatosan hozzásímult már a férfiéhoz. Szépnek találta ezt a gondolatot is.

– Az utolsó csók a világon…

Ezt a gondolatot azonban nemsokára elkergette egy másik. Egypár szép szerelmes hónap telt el és az asszony megmondta Bakacsnak, hogy nemsokára hárman lesznek.

Bakacs Tamás megdöbbent. Idejön egy kicsi lény, egy gyöngéd, egy gyenge teremtés a pusztulás világába. Azután hatalmas öröm rázta meg. Az apaság büszkeségét érezte.

– A pusztulás nem tarthat örökké. Újra jön majd az élet országa. Lehet, hogy vannak emberek és lehet, hogy találkozni fogunk velük. Az én fajtám, az én vérem az első lesz közöttük. Lehet, hogy nincsenek emberek. Akkor az én fajtámé lesz a föld.

Lázassá tette ez a gondolat. Letérdelt az asszony előtt, aki anyja az ő gyermekének és tüzes, rajongó lélekkel gondolkozott.

Más élet lesz itt a földön, mint az elmult. Bakacs Tamás vére nem fog itt gyűlölködésben és butaságban, vérben és szennyben élni. Olyan élet kezdődik itt majd, amely a mult minden tudását, minden eredményét, minden javát felhasználja arra, hogy különb életet, különb fejlődést, jobb életet teremtsen magának annál, amely elmult.

– Oh, – mondta Bakacs Tamás, – itt van a fejemben az egész emberi civilizáció. Itt van az elmémben minden tudása a meghalt emberiségnek, minden lehetősége annak, hogy emberek jobb, tisztább, szebb és becsületesebb életet éljenek a földön. Az eljövendőknek azért az egész civilizációért, amelyért az emberiség százezer évig szenvedett, nem kell küzdeniök. Készen kapják. Örökségül. Soha apa ilyen örökséget a fiaira nem hagyott.

Boldog volt. Büszke. Mámoros. Imádta az asszonyt. Boldogsága és hatalmas szelleme betöltötte házukat és az asszony szíve csupa hála, öröm és szeretet volt. Bakacs Tamás a jövő terveit építgette. Hogyan kell megrakni alapjait az utódok boldogságának. Ha valahol majd partot érnek és eljő újra az élet, a tavasz és a nyár, hogyan kell kezdeni az életet, hogy a mult bajai ne bánthassák soha.

Teltek a napok és ajtójuk zárját kellett egyszer megjavítani. Nem csukódott jól. Bakacs Tamás szerszámokat keresett elő, levette a zárat és meg akarta csinálni.

A vasdarabok ott voltak előtte. Ott volt az egész szerkezet. Ebben a pillanatban rémült kétségbeesés rohanta meg. Ezt a zárat ő nem tudja megcsinálni. Nem tudja. Sejtelme sincs róla, hogyan kell hozzáfogni és talán hetek telnek el, míg töri rajta a fejét és még mindig nem tudja.