Part 2

Bosszankodott, hogy a lapjai elmaradnak és unottan keresgélt a régi papirok között. Végiglapozott egy ujságot, és mindent, amit olvasatlanul hagyott, most érdeklődve futott át. És valamelyik jelentéktelen és lenézett rovatban, ahol szerinte a tudományos szédelgésnek volt a tanyája és ahol hazug érdekességekkel szoktak csalni, különfélékben vagy vegyesben, ezt találta:

_Új vízözön_. A világnak sokszor megjósolt pusztulásáról ismét szól egy jóslat. Ezúttal komoly ember hirdeti veszendőnek szegény földünket. Franklin Henrik, a greenwichi csillagvizsgáló-intézet igazgatója cikket írt a londoni Daily Newsba a fenyegető kataklizmáról. Szerinte egy hónap mulva következik be a nagy világpusztulás, amelynek egyik részlete lesz a vízözön. A katasztrófát az okozza, hogy a naprendszer külső bolygói felől egy eddig ismeretlen sötét égitest közeledik felénk, amelyet látni éppen sötétsége miatt eddig nem lehet ugyan, de amelynek a hatása a Neptunuszon és Uranuszon látszik már. Az ismeretlen égitest hat majd a földre is. Közvetlenül nem okoz katasztrófát, mert pályájából annyit már biztosan meglehet állapítani, hogy a földdel nem ütközik össze. Hatása mégis rettenetes lesz, mert a földtengelyt – amelyet egykor hasonló hatás térített el pályájára merőleges helyéből – ismét megingatja. A földtengely elmozdul helyéből és ez okozza a katasztrófát. A földtengely elbillenése következtében meg kell változnia a földtömeg elhelyezkedésének is. A nyugalom és az egyensúly megbomlik és a most pihenő gigantikus földrétegek nyugat felé torlódnak. Hasonló katasztrófa okozta egykor annak a nagy földterületnek a sülyedését, amely a Csendes-óceán helyén volt. Ez a földterület hihetetlen mélységbe sülyedt, fölé áradt a víz és alkotta az óceánt. Az egykori geológikus forradalomra, a rettentő földtorlódásra vall az Andesek hosszú lánca, amelynek magasságai közvetlenül a legmélyebb tenger szélén esnek hirtelen a mélységbe. Az Andesek születéséhez hasonló katasztrófát okoz a greenwichi tudós szerint az ismeretlen égitest. A földtengely megmozdulását kérlelhetetlenül követi az, hogy a földtömeg új elhelyezkedést, új egyensúlyt keres. A vészthozó égitest közeledését rettenetes viharok fogják jelezni, vulkánikus zivatarok, földrengés és áradó eső. Mihelyt a nagy kozmikus forradalom végbement és a földtengely elmozdult helyéből, jön a kataklizma, amely az angol tudós szerint minden életet elpusztít a földön. Először a tengerek vize mozdul meg és beárad a szárazföldekre. Azután megmozdulnak a szárazföldek is és rettentő torlódásban tartanak nyugat felé. A mai kontinensek talán mind tenger alá merülnek és a tenger új, nagy világokat hajít szine fölé. Rettentő vulkánikus kitörések lesznek, síkságok közepén születnek hegyek, az északi sark jege megindul dél felé és amit a tűz nem emészt meg, azt a víz és a jég pusztítja el. A nagy kataklizmát – mint minden geológiai forradalmat – jégkorszak követi, amely talán rövid lesz. De mire ez véget ér, a földön minden élet elpusztul. Franklin részletes és alapos számításokkal bizonyítja jóslata helyességét és kijelenti, hogy a fenyegető veszedelem elől nincs menekvés. A londoni ujság vezető helyen közli a nagy veszedelmet jósló cikkét, amely azért kelt figyelmet, mert Franklint igen komoly tudósnak ismerik és világszerte a legelső szaktekintélynek tartják, különösen meteorológiai téren. Érdekes pesszimista jóslására természetesen már meg is jött a válasz, több tudóstársa alaposan lecáfolta a greenwichi tudóst és valószínű is, hogy ez a jó, öreg föld ezúttal is békén forog tovább keserű levében.

Bakacs Tamás ijedten bámult a betükre. A tréfálkozó hangot frivolnak találta, egy nagy dolognak ez a könnyenvevése bántotta, bosszantotta, szinte elepedt a részletekért és haragosan kiáltott fel:

– De hátha igaza van!

VI.

A sárga homály künn nem változott. A nappal sötét volt, siváran szürke, a távolban zengett a mennydörgés és az eső csörömpölve zuhogott le.

Bakacs Tamás háborogva járt szobáiban, elkeserítette, fellázította, dühbe hozta fogsága. A keze ökölbe szorult, az izmai megfeszültek, úgy érezte, hogy erejét és nagyságát megalázták. Esztendők óta először szállott szembe vele valamely ismeretlen erő és vak dühe a felhőknek akart nekimenni, amelyek vizükkel, ködükkel, homályukkal fogságba vetették.

Lázadozva, elfuló dühvel, vakon öltött ruhát magára és erőszakosan csapta ki háza ajtaját. Dacosan lépett ki a homályba.

– Ki áll ellent Bakacs Tamásnak?

Sivító szélroham fogadta. A szél nekidőlt, rázúdította az eső dús vizét és Bakacs Tamás elkábulva, elvakulva állott háza előtt.

Lemenni nem lehet. Hat lépésre sem látott. A ház falának kellett nekivetnie magát, hogy meg tudjon állni. Botorkálva, inogva, tapogatózva haladt előre a falak mellett és úgy tetszett, hogy egy órába került, amíg a háza túlsó oldalára jutott, hogy egy pillantást vessen legalább a síkságra.

A ház mellett állva semmit sem látott. Előre kell mennie. Két lépést tett és a tomboló vihar leütötte a lábáról. Azért sem enged. Azért is látnia kell a síkot, az emberlakta rónát.

A szél és az eső nekifeszülve és ő csúszva, kezével-lábával kapaszkodva az esőverte sziklán mászott előre. A gőzfüggöny nem lebbent fel előtte, de a szikla szélén a felhőrongyokon, a ködön és az elvakító esőn át mégis ellátott a messzeségbe.

Szemét kezével védelmezte a lezuhanó víztömegek ellen és erőlködve meredt a távolba, ahonnan folyton harsonázott a mennydörgés.

A széles, tiszta sík ködbe volt burkolva. A ködöt villámok fénye hasogatta át. Délnyugaton óriási füstoszlopok lökődtek az ég felé és a füstöt egy-egy óriási lángoszlop felvillanása festette vörösre.

Az eső zörején túl dübörgő recsegés lármája hangzott. A levegő tele volt ismeretlen zajokkal, a föld dobogott, reszketett, ingott. A levegő sziszegett és nyögött és a szemhatár végén, a szinte láthatatlan messzeségben egy fehér vonal csillogott ki a sárga ködből.

A sziklán is érezte a döngető csapásokat, a föld alatta is ingott, a füstoszlopokba belevilágított a tűz és a fehér vonal a szemhatáron mind élesebben rajzolódott ki félelmes csillogásával.

Bakacs Tamás térdenállva meredt bele a messzeségbe. A ormon, ahonnan az emberekre és a tornyokra felséges gőggel letekinteni, most nem látott semmit, ami az emberé. Rettenetes új hatalmak vonultak fel előtte, amelyekre nem lehet az uralkodás büszkeségével tekinteni. Azok a tűzoszlopok délnyugaton tűzhányók és az a fehér vonal…

Reszketve kutatta szemével a messzeséget. A csillogó vonal mind előbbre hatolt a homályban, egyre láthatóbb lett, egyre világosabb, percről-percre növekedőbb. Bakacs Tamás, a térdelő Bakacs dideregni kezdett, szívét, elméjét, lelkét őrült félelem ragadta meg; mámorának diadalmas helyén a kétségbeesés veszett ordítása tört ki a torkából.

… Az a fehér vonal: a víz.

VII.

És ez az egész kavarodás, a sziklák rengése, a lezuhanó víztömegek, a sikoltozás és a nyögés, amely a levegőben vonaglik, a földnek ez a reszketése: ez a vízözön.

*

Térden verte be magát a szobájába. Egyetlen érzéke nem volt, amely működött volna. Gondolkozása és tapintása egyformán tönkrement. Ledőlve, összetörve, széttiporva vágódott le szobája padlójára formátlan gomolyagba: egy reszkető, korbácsolt állat.

Egész léte egy rongyhalmaz volt, emberi tagoknak egy formátlan dombja, amelyen át futkosott még az éltető vér, de amely cselekvésre nem képes már. A félelem vak köde burkolta be az embert.

*

És most jött a nagy katasztrófa. Percek teltek-e el, órák vagy napok, a remegő állat a tető kis házában nem tudta.

Jött a nagy katasztrófa. Az óriási zendülés, az erők rettentő bomlása, igazságok, mértékek, súlyok megfordulása, a földteke nagy zuhanása. Az erők, a hegyláncok, föld és víz keresik az új rendet, az új egyensúlyt.

A hegy, amelyet a féreg maga alatt nagynak és biztosnak tudott, megingott. Egy zökkenés előbb. Azután, mintha pokolbeli öklök döngetnék, új rázkódások. A hegy kínozva vergődik. Még ellentáll, de földanyja parancsol, és a hegy engedelmeskedik.

A hegy meginog és mintha lombos ág volna, amelyet a vihar fú, utána nincs többé ereje. A gránit gyöngébb a gyönge lombos ágnál és úgy inog, úgy hajlik, úgy enged, mintha soha sem lett volna kő és hegy.

Künn minden zaj felszökken, megharsog, dübörög. Az ős földteke megreccsen. Vulkánok szélesre tátják izzó szájukat. A földkéreg reped, széthasad, megbomlik. A nyugvó földtömegek megrezzennek. Riadva, bomolva dől a föld, a tűz, a víz, a hegy nyugat felé egy rettentő áradásban, amint a parancsoló, örök törvény, a súly kívánja.

A homály most már feketére vált. Sűrü, nagy éjszaka borul a vajudó földre. A pusztulásnak nincs szeme. A nagy halált beborítja a sötétség. Síkságok közepén vulkánok törnek ki, de piros pokolfényük mécspislogás. És a halálon, a pusztuláson, embermilliókon, palotatörmeléken át sírva, bömbölve, riadtan vágtat át a nyugtalan, a harsogó, a hajszolt víz, míg új ágyát meg nem találja. A föld sötét és a sötétben harsog a halál.

A féreg ott a hegytetői házban nem tud semmiről, nem gondol semmire. Meg akarta váltani az országát, a népét? Egy világnak akart világítani? A hegy inog lábai alatt és most nem gondol országára és nem gondol népére, nem siratja a pusztulást és nem bánja a világot: térdrebukott és porban csúszik a halál előtt.

VIII.

Mikor a föld megmozdul! Mikor az anyaföld, amelyre mindig biztosan és hálátlan gondatlansággal léptünk, megrázkódik! Mikor a hegy, az örök erő, a nyugalom maga, a biztosság maga meginog! És milyen ingás. Széles, rázkódó, nagy szökkenések, bomlott, borzalmas ugrások! A hegyet feldobja, taszítja és elragadja valamely rettentő erő.

Künn egy világ pusztult el. Benn vége volt az érzésnek és tudásnak, szeretetnek, összetartásnak és aggódásnak az embertestvérekért. A féreg megmozdult, de csak azért, hogy félelme tudatossá váljék, hogy rémülete formákat öltsön. Gondolata a reszketéshez tapadt még, de az idő – mennyi idő telhetett el? – legalább gondolatokat hozott.

Bakacs Tamás elméjébe a gyermekkor emlékei nyomultak be: a rettenetes ó-testamentum. Az írás szavait dadogta ajka, az írás szavait, amelyek csudálatos frisseséggel keltek fel elméjében:

„_Megszakadának minden kútfejei a nagy mélységeknek és az égszakadások megnyilatkozának és eső lőn a földre negyven nap és negyven éjjel_“.

… És eső lőn a földre. A földtengelyt, a nehezkedés törvényét, a tudományt, mindent, ami benne volt, kitörölt agyából a félelem és helyébe lángbetükkel írta az ódon írást: megszakadnának minden kútfejei… és eső lőn a földre negyven nap és negyven éjjel.

A gondolat, a tudomány, az elme bukva hanyatlott lefelé. Már nem volt kínlódó állat Bakacs Tamás, de volt a legnyomorúságosabb, a leggyávább ember. A gondolkozás büszke hérosza, a tudó, a tagadó, a hitetlen, a lenéző most mint a leglenézettebb nyomorultak, mint a tudatlan hitványok, reszketve, áhitatosan, dideregve és reménykedve imádkozott a haragvó Istenhez:

– Istenem, én haragvó uram, Istenem…

Napok multak el. Az éjszaka sötétségét ködös nappal szürke világossága váltotta fel. A váltakozás nem volt szabályos. A megérkező világosságot sokszor órákra elfojtotta valami sötétség: fekete felhőknek, sűrű füstnek fénylő gomolygása.

Bakacs Tamás rettegése már tudott gondolkozni. A kis ablaknál ülve belemeredt a messzeségbe, a vízpárás levegőbe és amíg a víz harsogó rohamát érezte döngeni a hegyen, kínos erőfeszítéssel dolgozott elméje azon a gondolaton: megmenekül-e, mit kellene tennie, hogy meneküljön.

A menekülésen kívül nem volt más gondolata. De meg kellett értenie, hogy ő a menekülésért semmit sem tehet. A rettenetes erővel szemben, amely künn tombol, haszontalan volna minden erőfeszítése, minden találékonysága.

Künn dübörgött az áradás; neki benn kell ülnie és reszketve kell várnia irgalmas lesz-e iránta az ár, a víz, a nagy összeomlás.

A víz óriási hullámokban dőlt neki a hegynek és zúgva törött meg rajta. Az ár nőtt. Minden nap emelkedett. Viharos zúgása betöltötte az egész tájat. Amerre ellátott Bakacs Tamás, mindenfelé harsogva bömbölt a víz, hullámzott, áradt és bőgve tódult távoli síkságok felé. A vihar belémarkolt és hegymagasságú hullámokat csapott fel belőle. A hegyoldalon pedig a víz szine nőtt, dagadt, emelkedett fel a kunyhó felé.

Vajjon elbírja-e a ház? Bakacs Tamás remegő kézzel tapogatta végig házának sarkait. A ház keményen állott. Eresztékei nem tágultak meg a viharban. Ez a ház áll addig, amíg a hegy áll. De hátha az ár átcsap a hegytetőn?

Bakacs Tamás reszketve pillantott le a víz szürke, kavargó, dagadó szintjére. Meddig emelkedik, vajjon? Az emelkedés állandó volt. A víz mind közelebb ért a csúcshoz és most már nemcsak hullámai csaptak át a ház felett, hanem maga a víztükör is ott volt a tetőn.

A ház ajtaját döngette a víz, falait csapkodta és ablakára szórta szennyes tajtékját. Az ár egy-egy kemény testet vágott a házhoz: fatömbök is lehettek, de Bakacs Tamás borzongva mondta magában, hogy holttestek. Ha ezt a rettentő rohamot ki is bírnák a falak, az ár emelkedik és beléfojtja lakóját a házba.

Multak a napok. Néha elaludt Bakacs Tamás, de fáradt álmából felverte a dühöngő víz. Néha evett, de torkát minden percben összeszorította a rettegés. Minden perc azzal telt el, hogy kémlelte: árad-e víz.

Szeme már belefáradt ebbe a kínos munkába. A nézés fájt, a szeme sajgott és amikor kínos erőfeszítéssel meredt az árra, nyögve kellett rátapasztania a kezét fájó szemére.

A gyötrődésnek egy napja végül örömet hozott. A víz apadt. Határozottan, észrevehetően, bizonyosan apadt. Nem akarta hinni az első percekben. De házának fala szabadon állott, a vízostrom megszünt és a csúcs felső részéről is visszahúzódott a víz, maga után hagyván sárga salakját. A víz apad. Fuldokló ujjongás tört ki a torkából. Sírnia kellett; kiáltania kellett örömében, mintha a kunyhója falának akarta volna hirdetni örömét. Meg kellett simogatnia ezeket a falakat, szeretettel végig kellett ölelnie őket, ezeket a drága, erős, hős falakat, amelyek kitartották az ostromot. Leszállt az éj és napok, vagy talán hetek óta először feküdt le megnyugodott lélekkel, csendes és bízó álomra. Ébrenlétének utolsó percében Wagner jutott eszébe, a sovány építőmester. Sárga arcát, furcsa alakját elevenen látta maga előtt. A szíve megindult. Hol van most ez az ember? A végtelen víz zúg fölötte. Tele volt a szíve hálával és gyöngéd szeretettel iránta. Jónak, nagylelkűnek és hatalmasnak látta azt az embert. Ő mentette meg. Ő építette ezt a szép, ezt a jó, ezt a drága házat…

Csendes, tiszta, mély álmából éles dübörgés zaja verte fel. Csodálkozva nyitotta ki a szemét. A levegőben ismét mennydörgés harsogott és a szobát vöröslő tűzfény töltötte el. Felszökött. Kitekintett az ablakon. Éjszaka volt, sötét és mély feketeség. De az éjszakát a távol délkelet felé égő tűz festette meg. A feketeségben egy tűzoszlop meredt felfelé, egy óriási lángcsomó nyult az égre. Körülötte sötét felhők gomolyogtak, fehér villámok cikáztak a sűrü füstben és a mennydörgés újra meg újra, harsogva zúdult szét a levegőbe.

Mi ez? Rémülete szinte öntudatlanul kérdezte magától: mi ez? Nem tudott válaszolni. De a sötétség meglágyult egy kevéssé. Keleten halvány világosság jelent meg és a nap fénye átszűrte a feketeséget. A derengésben a lángoszlop esett és újra felnyult, tüze a végtelenségbe csapott, villámai újra sziporkáztak és a dörgés újra zengett. Bakacs Tamás ingadozó szeme a lángoszlop alján sötét és merev körvonalakat látott meg. Egy hegyből tör ki a tűz. Tűzhányó hegy rázkódik ott a sötétségben.

Tűzhányó délkelet felé? Ott síkság volt, termő, puha, lágy, síkság. Az a tűzhányó most született. A vajudó föld most tolta fel sziklagerincét láng és villámlás között.

A derengés megvilágosodott. Látta a hegyet. A tűz még mindig áradt. Új meg új lángoszlop tört ki a hegyből és a szikla kúpalakja egyre jobban emelkedett a víztükör fölé, a melyben villogva tükröződött a láng.

Bakacs Tamás nem félt most, de végigborzongott rajta egy ismeretlen borzongás. Néma didergéssel nézte az emelkedő hegyet: íme, így alkot a föld.

Elmult életének minden dolgát törpe gyermekjátéknak érezte. Ez itt a nagyság. Ez itt a szépség. Nem félt és valóságos művészi gyönyörködéssel nézte a homályba sötéten rajzolódó hegyet és a vöröslő lángot, amely feltört belőle.

Egyszerre megdobbant lába alatt a föld. A hegy újra megingott, mint ahogy már ingott egyszer. A szikla megmozdult. Nem nézte már gyönyörködve a tűz nagyszerű játékát. Remegve várta, mit hoznak a percek.

A hegy megmozdult. De mozgása most különös volt. Bakacs Tamás nem is merte végiggondolni, milyen mozgás is ez. De a gondolat elől menekülni nem lehetett. Meg kell érteni, végig kell gondolni, tudni kell, hogy a hegy sülyed. Sülyed. Rettentő, de a szemet becsukni lehetetlen és a szemnek hinni kell. Amott a síkságból szökött fel egy hegy, itt pedig lassan, lágyan, de egyre mélyebbre sülyed a hegy. Körülötte a csúcsok már kimeredtek a vízből. Eddig föléjük nyúlt. Most egyszerre hozzájuk sülyedt és leszállása itt sem áll meg.

Hová visz? Talán le, egészen az anyaföld szinéig, vissza a földbe, ahonnan valamely másik forradalom kivetette. Le a földbe. Le a víz alá.

Bakacs Tamás őrjöngve tekintett körül. Menekvés nincs sehol. Kiszökni, rohanni: ez a halál útja. A hegy pedig lassan, lágyan száll lefelé. A szomszéd csúcsok már fölébe emelkedtek. Most jön a halál, mondta Bakacs Tamás. A rettegés percei úgy kínozták, mintha évszázadok lettek volna. Fuldokló gyötrelemben vergődött. Azt hitte, hogy a víz már elborította házát. A hegy újra megingott. Szilaj, erős lökések rázták meg és egy rándulás után megállott.

Megállott-e vajjon? Az öröm és a kétség remegett Bakacs Tamásban. A szomszéd csúcsok fölötte voltak, de a víz alatta volt. És a hegy állott: oly erősen, olyan rendületlenül, olyan biztosan, mintha sohasem ingott és sohasem sülyedt volna.

Bakacs Tamás remegve kémlelte, nem sülyed-e újra. Kitekintett a messzeségbe. Délkeleten ott állott az új hegy, kopáran, magasan, éles vonalakkal, de tüze, villámai és dübörgése elmultak már.

Itt is csend volt. A hegy nem mozdult, alatta mozdulatlan volt a víztükör is. Néha szívébe nyillalott még a félelem, de azután bízott a hegyben Bakacs Tamás. Néhány napig nyugtalan volt még, de amikor jöttek a napok egymásután és jöttek az éjszakák, ismét megnyugodott.

Csend volt. A víz lassan hullámzott. Nem áradt és nem apadt. A nagy víztükör hallgatagon fogta körül a hegyeket és némaság volt fölötte. A napok teltek és egyik sem hozta az életnek egyetlen jelét sem. Halott hegyek és halott vizek…

A hegyek felső részéről letakarodott a víz. Az ár lehántott minden gyepet, minden fát, minden termőföldet róluk. A sziklák meztelenül, halottul meredeztek felfelé és a sziklasíkokat meddő, agyagos iszap ülte meg. A víz is csendes volt.

Bakacs Tamás napjai azzal teltek el, hogy ezt a halott csendet nézte. Menekülésének, az életnek az öröme nem didergett már újra, meg újra keresztül rajta; megnyugodott és gondolkozott.

A halott víz eltakarja egész Magyarországot. Az áradás délről jött, átgázolt az egész termékeny rónán és letiport minden életet. Hetek teltek el és nem mutatkozott senki és semmi, ami életet jelentene. Máshol, szerencsésebb tájakon élhetnek még emberek, itt megfojtott a víz minden életet.

Magyarország nincs… Megindította ez a gondolat. Forró szeretete országa és népe iránt megremegett benne. Kár ezért a szép, ezért a különös, nemes és érdekes fajtáért. Ő megél akárhol. Ő az elsők között lesz akárhol. De kár ezért a népért.

Jövendő életére gondolt. Valahol, valamilyen nép csak él. Talán németek, talán angolok. Ausztrália csak megmaradt. Vagy Amerika. Ott fog majd élni: talán az egyetlen gyanánt, de mindenesetre a legelsőnek, aki a magyarságból megmaradt. Ő lesz az őrizője, a megtartója egy évezredes nép emlékének. Némi büszkeséget és valami hiú örömet érzett erre a gondolatra: milliók nyelvének, érzésének, tudásának, történelmének, vágyainak és gondolkozásának ő lesz az őrizője.

Kitekintett a messzeségbe és büszkesége és reménye első feltámadásakor szomorúnak és boldogtalannak érezte magát. Az egyedüllét gyötörte. A nagy csendességben valamely hangot kívánt, a nagy meghalásban valamely életet.

Soha nem érezte a nőnek, az asszonynak, a feleségnek igazi szükségét. Most világosan látta, hogy asszonyi társ kellene életéhez. Az élet és a megmenekülés öröme így semmi. Asszony kellene, hogy hozzásímuljon, hogy simogassa a haját, hogy átkarolja és szíve dobogását hallgassa a rettentő csendben. Kétségbeesve, gyötrődve vágyódott egy asszony után.

Képzelete végigszárnyalt elmult évein és egyszerre megállott az utolsó nőnél, akit látott. Az a karcsu szőke leány jutott eszébe, akivel a hegyen találkozott, mikor fenyveserdejéből kilépett. Behúnyta a szemét és látta a leányt: virágos szalmakalapban, színes blúzban, kipirult arccal, karcsúan, erősen kívánatosan. Forróság futotta át. Soha nem érzett, lihegő, fojtogató vágyódás fogta el, gyötrödve kívánta azt a leányt, a karcsút, a szépet, a szőkét.

Kitekintett a csendességbe és most érezte meg először a pusztulás rettenetes mivoltát. Eddig a maga félelme, a maga öröme foglalta el. De a víz alatt, a halálban van az a szőke leány is. A leány pusztulása megérttette elméjével az egész pusztulást, az óriási, a végtelen, nagy halált. A csendes, néma víz eltakarja halálos hallgatásával azt a szőke leányt is. Belemarkolt szívébe a pusztulás fájdalma és megtörten, kétségbeesve, az egyedüllét bánatától sajgó szívvel, minden halottat siratva, tiszta, nagy, gyermeki, testvéri fájdalommal zokogni kezdett.

IX.

Az élet azután lassan telt. Nyugalom volt a vizek felett; ha jött is néha vihar, az szelíd suttogás volt az elmult pokolzivatarokhoz. Bakacs Tamás biztosságban érezte magát háza védelme alatt, kimerészkedett a sziklára és csodálkozva szívta be a levegőt, amely párásan, vízgőzösen ugyan, de a régi maradt. Apró örömei is támadtak. Néha kivillant egy kis kékség a szürke felhők közül: ez boldoggá tette. A vízben mintha halakat látott volna: megdobbant a szíve az örömtől. Szivarjai voltak: néha jól esett a dohányfüst is. De a csendességben, a halál közepette egyre forróbban vágyódott ember után, hang után, lágy, meleg, édes asszonyi beszéd után. Ez a kívánság zúgta be állandóan a lelkét: asszonyt, asszonyt kívánt. De a holt vizek hallgattak és az életnek nyoma sem volt sehol.

Törte a fejét: hol lehet élet most még, hogyan élhetnek az élők, hogyan juthatna el hozzájuk? Bánatosan nézte a vizeket és látta, hogy várnia kell. Várnia kell, míg eljön a nagy apadás. Akkor talán nekiindulhat a messzeségnek, hogy társat keressen életéhez. Addig várnia kell a csendes házban. Ostoba könyvei között. Türelmetlen dühvel tekintett ezekre a könyvekre. Haszontalanoknak, léha fecsegőknek látta őket, akik nagyképűen forognak egy semmiség körül és zajt ütnek hitvány szavakkal. A gyújtónak volt most értéke előtte, a drága, a kímélt, a dédelgetett gyújtónak.

A jövővel sokat foglalkozott. De gondolatai nem tudtak szabadon repülni. Az asszonynál akadtak meg mindig. Gondolkozásában addig jutott el, hogy embertársaságba kerül ismét és asszonyt hódít magának. Elméje reszketni kezdett itt és aláhanyatlott ennek a gyönyörű gondolatnak a súlyától. Oh, csak távozhatnék már innen: megmentő várából, átkozott fogságából…