Part 1

A VIZÖZÖN

ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

ÍRTA

BIRÓ LAJOS

MÁSODIK KIADÁS

BUDAPEST, 1918 – AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSULAT KIADÁSA

9379. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.

A VIZÖZÖN

Lomnicról vidám társaság indult kirándulásra. Tizenöten voltak a három vezetőn kívül: asszonyok, leányok, férfiak, mind fiatalok és jókedvűek; színes, nyári blúzokban a nők, könnyű turistaruhában a férfiak, mindnyájan szalmakalapban, amely mellé virágokat tűzdeltek később.

Jókedvűen vágtak neki a széles útnak, hangosan nevetve és tréfálkozva. A júniusi reggel még hűvös volt, de a dél felé haladó nap már melegen tűzött le.

A társaság elhagyta a széles, kényelmes utat és hegyi ösvényeken haladt fölfelé. Ez már a magas Tátra alpesi világa volt. A fák megkisebbedtek, kopasz sziklák tolták felfelé tar fejüket és a haladás lassabbá lett. A társaság még jókedvű volt. Hol az egyik, hol a másik szaladt előre: bizonyítani, hogy nem fáradt és hogy az út nem is fáradságos. Egy karcsú, szőke leány egyre a társaság élén volt vidáman kipirulva, nevető szemmel: élvezvén ifjuságát, erejét és a nyarat, amelynek a napja izzó sugárkévékkel verte szét a délelőtt hűvösségét.

Egy kis erdő felé közeledtek. A karcsú fenyők sötéten és komolyan állottak, homályba zárván a teret mögöttük. A szőke leány gyors léptekkel vezette a társaságot a sziklás ösvényen. Egyszerre megállott, hirtelen visszadobbanva és halkan sikoltott egyet.

A könnyű sikoltásra ijedten állott meg mögötte a társaság. Az erdőben előttük, a zöld ragyogású sötétségben élet támadt, a homály megmozdult és az erdőből a napsütötte erdőszegély szikrázó világosságába kilépett egy férfi.

Kalap nem volt a fején, a lábán szandált hordott. Ócska szürke ruha lógott le rajta, nyári ingéből – gallér nélkül – duzzadva tört felfelé bikanyaka és a nyakon keményen, gőgösen ült oroszlánfeje. Az óriási tagok, a titáni váll, a duzzadó nyak, mintha mind csak arra szolgáltak volna, mintha egyébre nem is teremtődtek volna, hogy ezt a merészen, magasan, felségesen és ijesztően felfelé szökő fejet hordozzák. Ezen a fejen a királyiság, a parancsolás, a nagyság és az akarat tündökölt. Az erős orr mögött mélyen benn a nagy homlokívek alatt két hideg fényű kék szem szórt sugarat. Az előretörő áll nem rontott a fej szépségén, csak zordabbá és keményebbé tette. A bajusz és a szakáll úgy símult el a finom metszésű száj körül, hogy a fejét az oroszlán fejéhez tette hasonlóvá. Az óriási jobb kéz botot tartott, egy rettenetes dorongott, egy ijesztő és hatalmas fegyvert. A balkezében nem volt semmi és a férfi úgy állott a sötét erdő napsütötte szélén, mint a félelmes ősember, az erdő ura, a féltékeny őrizője és parancsolója, aki jobb kezének hatalmas fegyverével szétzúzza a birtokába tolakodókat.

A bot azonban nem mozdult. A kirándulók riadtan és zavartan állottak. A fecsegések, a nevetések elhallgattak és nagy némaság ereszkedett le, mintha a sötét, csendes fenyőerdőből suhogott volna ki. A férfi az erdőszélén még végigpillantott egyszer a társaságon és eltűnt az erdőben.

A kirándulók egymásra néztek. A karcsú, szőke leány erőltetett vidámsággal kérdezte:

– Ki volt ez a vadember?

Az egyik férfi suttogva válaszolt:

– Nem ismeri? Bakacs Tamás, az igazságügyminiszter.

Még mindig nem mert senki hangosan beszélni. Elindultak újra felfelé és fojtott hangon, halkan, ijedezve beszélgettek az eltűnt férfiről.

A jókedv nem tudott visszatérni. Egyik-másik erőltette a nevetést, tréfált, bolondozott, de a többiek hallgatagok voltak és végre mindenki elhallgatott. Az asszonyok mélázva nézegettek a levegőbe, a lányok megborzongtak és a férfiak kelletlenül, elgondolkozva próbáltak udvariaskodni.

Nem is jutottak a tetőig. Délben megpihentek, kirakták az ennivalókat, megebédeltek és azután más úton – a vezetők csodaszép látnivalókat ígértek – indultak lefelé.

A jókedv ekkor kezdett visszatérni. De amint egy patak mentén lassan ereszkedtek lefelé és egy sziklafal és egy cserjések mögül kis tóhoz értek, amelyet a patak alkotott, a nők sikoltva kiabáltak.

A forrás jéghideg vizéből fújva és csapkodva, mint egy mesebeli triton, mint a vizeknek valamely uralkodója, egy titáni test és az oroszlánfej merült fel. Bakacs Tamás, ismét Bakacs Tamás, az erdőknek és a vizeknek, az egész hegyi vidéknek birtokbavevője és ura.

Az asszonyok sikoltva hátráltak, a férfiak megemelték a kalapjukat és az egész társaság nagy kerülővel, elkésve, fáradtan és hallgatagon ereszkedett le a cifra nyaralókhoz.

Bakacs Tamás kikapaszkodott a jéghideg viz kövecses medencéjéből, lefeküdt a mohára és száríttatta magát a délutáni nappal. Azután felöltözött, kezébe vette botját és lefelé indult. Elhatározása készen volt és így hangzott:

– Itt nem lehet egyedül lennem. A hegy itt nem lehet az enyém. Már most, kora nyáron is jönnek az emberek és megrabolják a csendet és a magányosságot. Fel hát a tetőre!

II.

Másnap reggel Bakacs Tamás átküldött a Wagner-villába:

– Kéretem Wagner urat, kegyeskedjék a kávéházban felkeresni.

Reggelizett még, mikor lihegve rontott be Wagner, a gazdag, sovány, sárga képű építőmester.

– Parancsoljon velem, kegyelmes uram.

– Wagner úr, szeretnék egy kis házat építtetni magamnak…

– Oh, kegyelmes uram…

– … a lomnici csúcs tetején.

A sovány embernek nyitva maradt a szája.

– Hol, kegyelmes uram?

Bakacs Tamás ránézett az elképedt emberre, maga elé húzta sonkás tányérját és csendesen nevetett.

– A lomnici csúcs tetején. Egy kis házat akarok, egy kis fészket, erőset, tartósat, keményet. Itt sok az ember és én az egész nyáron, az egész nyáron magam akarok lenni.

Wagner lecsapta a fejét, azután újra felkapta, ezzel a mozdulattal jelezvén, hogy most már mindent ért. Persze, persze, a miniszter magában akar lenni. Az ilyen nagy embernek ilyen pihenés kell.

– Nos, kedves Wagner úr, mennyi idő alatt lehet készen a házam?

Wagner elpirult örömében, hogy a nyerseségéről híres Bakacs ilyen szeretetreméltó hozzá, összeszorította az ajkát, ráncokba szedte a homlokát.

– Nos, kedves barátom?

– Azt hiszem, kegyelmes uram, négy hét alatt elkészülhetek vele, ha minden erőmet összeszedem.

– Hát jó. Csak minél előbb. Költséget nem kell kímélni.

A sovány, májbajos ember irígyen nézte még egy ideig a miniszter óriási étvágyát, azután meghajtotta magát, kapott egy kézszorítást, amely ismét boldoggá tette és elment.

A lomnici csúcs tetején még aznap megkezdődött a munka. Wagner huszonöt emberét vezényelte fel a tetőre, akik négy hétig fenn táboroztak. Az építőanyagot óriási fáradsággal cipelték fel és Wagner minden harmadnap, félholtra fáradva, maga is megnézte a munkát.

Bakacs Tamás mindennap ott volt. A helyet ő választotta ki: egy tenyérnyi fensíkot, közvetlenül a csúcs mellett. Ha a ház felépül, mondta a miniszter, a csúcsa olyan lesz mögötte, mint egy őrszem.

Wagner – mikor találkoztak – tüzesen magyarázgatott a miniszternek.

– Egészen különös építésmódot alkalmaztam, kegyelmes uram, mert egyrészt a háznak gyorsan kell készen lennie, másrészt erősebbnek kell lennie, mint Szebasztopol várának. Az egész váz vasból van; mindenütt vasbetont alkalmaztam, mert a házacska nagyon ki van téve viharnak, esőnek. Arra is kell gondolni, hogy itt bizony kicsit nehéz fűtőszerhez jutni és a pompás, modern kályhát, amelyet beállítok majd, nem igen használhatja kegyelmes uram. Pedig itt néha irgalmatlan hideg van forró nyárban is. A háznak azonkívül sokáig is kell állnia. Ha kegyelmes uram nem is használná majd – ereklye lesz itt…

Bakacs Tamás elnevette magát és elégedetten mondta:

– Köszönöm, kedves Wagner úr, nagyon köszönöm. Én is így képzeltem a dolgot és nagyon örülök, hogy önhöz fordultam.

A Wagner ambicióját megkétszerezte a dicséret és kikérte magának azt a kegyet is, hogy a házacskát ő bútorozza be és ő gondoskodjék arról, hogy a miniszter – aki három hónapot akar fenn tölteni – semmiben ne szenvedjen hiányt.

A negyedik héten készen állott a ház: csinosan, erősen, tisztán, kényelmes, tartós bútorzattal. Két szoba volt az egész, kicsi előszobával, amelyben főzni is lehetett és amely éléskamrául szolgált. Az egész házacska a maga alacsonyságában és tömörségében olyan volt, mintha egy óriási sziklából esztergályozták volna ki. Lapos tetején csak a villámhárító szökött felfelé és egy nemzeti színű zászló, amelyet Wagner tűzött ki. Az ablakai kicsik voltak, vastag, szinte törhetetlen üveggel. A bejáró-ajtó magas volt, erős, mint egy várkapu, páncélozva, mint a Wertheim-szekrények.

– Ezt azért csináltam így, kegyelmes uram, hogy rossz melegvezetővé tegyem. A falaknál is ezt a rendszert alkalmaztam. Forró napokon így hüvös marad a ház, hideg napokon megtartja a melegét.

Az előszobában Wagner büszkén mutogatta a készleteket:

– Itt konzervek vannak, kegyelmes uram, itt húsok, sonkák, itt tea, itt a saját termésű boraimból húsz üveg és itt huszonöt üveg pezsgő, amit bátor voltam szintén mellékelni.

– Az Isten szerelméért, Wagner úr, hiszen ez tíz évre is elegendő még nekem is – mondotta nevetve Bakacs.

Wagner komolyan válaszolt:

– Minthogy kegyelmes uram esetleg hetekig maga akar maradni, mindenre kell gondolni. Felhalmoztam jókora mennyiségű fűtőszert is: préselt széntörmeléket, lévén ez a legkiadósabb. A kályhákat egyébként fával is lehet fűteni.

– Jó, jó, kedves Wagner úr, lássuk a szobákat.

Bementek a szobákba. A miniszter el volt ragadtatva. Wagner mindenre gondolt; a könyvállványtól a barométerig, egy elsőrangú messzelátótól a kényelmes karosszékig, íróasztalig, minden volt a két tágas szobában, amire csak szüksége lehet az embernek. Két puskáról is gondoskodott Wagner: egy könnyebbről és egy nehéz golyós fegyverről, mert nem lehet semmit tudni… Sőt vívókard is az íróasztal felett.

– Kegyelmes uramnak, mint az ország egyik legjobb vívójának, bizonyosan jól fog esni, ha néha-néha egy pár kardforgatást csinálhat.

– Wagner úr, – nevetett Bakacs – ön igazán csodatevő. De hiszen mindez belekerült egy millióba.

– Oh, kegyelmes uram, ha megengedné, hogy felajánljam…

– Wagner úr, – mondotta kissé szigorúan Bakacs – erről egy szót se. Nem akarom, hogy akárki is rajtam gazdagodjék meg, de ingyen nem fogadhatok el semmit. Kérem, mondja meg, mivel vagyok adósa.

– Majd beterjesztem a számlámat, kegyelmes uram – mondta könnyű sóhajtással, rezignáltan a sovány ember.

– Köszönöm, köszönöm, igazán nagyon lekötelezett a kedvességével, a gyorsaságával, az ügyességével. Ha egyszer szüksége lenne rám, ha kívánna majd valamit, örömmel állok rendelkezésére.

Wagner újra boldog volt. Arra gondolt, hogy a lapokat elárasztja most hírekkel, a Bakacs Tamás különös kívánságáról, amelyet annyi ügyességgel és tudással elégített ki Wagner, a neves műépítész és nem vette észre, hogy a miniszter türelmetlenkedni kezd. Bakacs Tamás idegesen járkált és végre megszólalt:

– Kedves Wagner úr, most szeretnék magam maradni…

Wagner összerezzent, felkelt a puha karosszékről, amelyen ült és búcsúzott.

– Kérem, Wagner úr, mondja meg a szállóban, hogy az összes könyveimet, ruháimat, minden holmimat küldjék fel ide. A postát minden héten egyszer küldjék fel…

Wagner elment. Bakacs Tamás kikísérte, utána nézett, amint embereivel lassan lefelé haladt és azután háza elé ment. Megállott a kis sík szélén és körültekintett. Mögötte volt a csúcs, de maga előtt nem látott magasabb helyet a tetőnél, amelyen állott. Messze előtte mindenütt sziklaormok nyujtogatták fel a fejüket, de őt egyik se érte el. Az ormokon túl pedig hosszan, szélesen, a messzeségbe nyulva terült el az óriási síkság csillogó folyóival, amelyek vékony vonalként rajzolódtak a távolba, tornyaival, amelyek fekete foltoknak látszottak és embereivel, akikből nem látszott semmi. A nap lenyugvóban volt és felfelé törő sugarainak sárgás fénye tündökölve omlott Bakacs Tamás lábához. Az óriás ember a sziklatetőn, a sugárzás közepette, az ormok felett, a tornyok felett és az emberek felett, érezte, hogy büszkeséggel, örömmel, ittas mámorral telik meg a szíve. Nagy melle dagadva szítta be a tiszta, hűs levegőt és királyi gőggel mondta:

– Itt a helyem.

III.

Ott volt a helye. És ha nem volt is az ormon, ő mégis úgy állott a bámuló ország előtt, úgy élt és beszéde úgy hangzott, mintha magas hegytetőn állna egy félelmes óriás.

Bakacs Tamás egy van négyszáz képviselő között, – terjedt el egyik bámulójának az igéje – de a többi háromszázkilencvenkilenc nem hiányoznék, ha nem volna meg. Ha a mérleg egyik serpenyőjébe őt tennék és a másikba a többi százakat – a mérleg rohanva buknék le a Bakacs Tamás súlya alatt.

Az egész ország hipnotizálva bámulta az elmének azt a gigantikus erejét, amelyet Bakacs könnyed leereszkedéssel mutogatott meg a képviselőház vitáiban és amíg egyre szaporodott az a tábor, amely tőle várta az ország megváltását, az ellenségei bátortalanul, gyáván és meghunyászkodva állottak meg szemközt vele és csak pletykákkal tudták kikezdeni hozzáférhetetlenségét.

Érvényesülni még sem tudott. Nagysága túlságosan félelmes volt, ereje sokkal jobban feszegette a határokat, elméje és bírálata sokkal kíméletlenebbül dörgött felfelé és lefelé, semhogy vezéri helyre engedték volna. A tanári katedrát otthagyta az igazságügyminiszteri székért, amellyel jóindulatát megvásárolták és amellyel félelmes erőit foglalkoztatták, de az a munka, amelyet így végzett, pedáns okmánygyártás volt, bürokrata ügyintézés és a nagy munkaterek, a széles és termékeny mezők, a tágas horizont zárva maradt előtte. Ő az országot akarta újjáalakítani és járásbírák konduit-lisztáit kellett tanulmányoznia, a jövendőt akarta meghódítani a magyarság számára és a kereskedelmi törvény novelláján kellett pepecselnie. Herkules fonalat tartott – és duzzadó, tomboló ereje keserűségre vált, nyerseségre, durva szavakra, lenézésre az emberek iránt és megvetésre irántuk. Útjában és előtte törpéket látott és a törpéken lehetetlen volt átgázolnia.

De lehetetlen-e? Keserű lelke ezen a kérdésen tépődött.

Vannak erők, – mondta magában – amelyeket egyetlen ütés szabadít fel, vannak jegecek, amelyeknek egy érintés kellett csak, hogy alaktalanságukból ragyogó formába szökjenek. Hatalmas erejét hiába korlátozták a kicsinyes viszonyok, imádta a magyar fajtát és úgy érezte, hogy egy ütés hihetetlen erőket szabadítana fel ebben a csodálatos, rokontalan, ázsiai fajtában, egy érintés sugárzó formába szöktetné lelkének, haladásának és kultúrájának alaktalanságát.

De az ütéshez kinek van ereje? Az érintésnek ki válhatnék művészévé? Úgy érezte, hogy ő.

Mikor harminc éves korában egy nagy német egyetem kínálta meg katedrával, visszautasította az ajánlatot. Úgy érezte, hogy a történelem szavát hallja: ennek a nemzetnek szüksége van rá, ez a fajta és ő csodálatos dolgokat fognak még együtt végezni.

Utóbb sokszor azt kérdezte magától: nem csalódott-e. Alkotni azóta keveset alkotott, világhírű jogtudós helyett lett egy kis ország minisztere, a felséges tudományt elcserélte a piszkos politikával és eredményt alig látott.

Negyvenöt éves lett. Az elégedetlenség, a csüggedés, a lemondás, a kezdődő tél férfi-korszakát járta és nem volt egyéb, mint igazságügyminiszter és nem alkotott mást, mint egy pár hasznos, de jelentéktelen törvényt.

Megemlékezett arról, hogy internacionális közönsége külföldi kongresszusokon mennyi hódoló alázattal, bámulattal és lelkesedéssel fogta körül francia, angol, vagy német szónoklata után és keserűen mondta magában, hogy itthon már csak vacsorázó társaságban beszél néha. A párolgó húsok mellett megilletődve hallgatják esténként, azután mennek a miniszterelnökhöz, meg másokhoz.

Egy-egy ötleten hetekig nevetett az ország és ő keserűen gondolt rá, hogy csak ötletekkel látja el már azt az országot, amelyet megmenteni akart.

De az ötletekből, a habozásból, a tétlenségből és a várakozásból elég volt. Határidőt adott magának:

– Őszre cselekedni kell.

Óriási elméje nehéz fáradsággal őrölte titáni gondolatait. Az őszre készen kell lennie elhatározásának, szándékának, csatatervének: letép magáról minden köteléket, messze hajít el minden tekintetet és kiáll a síkra, hogy kötelékeitől és tekinteteitől megszabadítsa az országot is és messze lódítsa előre a halhatatlanság csillagos útján…

… A magány, az alpes, a hegyorom ezért kellett neki. Óriási testét fojtogatta a város, erejét ingerelték az emberek, elméje munkáját zavarták, bántották a szavak és a pillantások.

A tetőn megtalálta a magányt, a csendet, önönmagát, amely szabad repüléssel szárnyalt a magasságokban, a síkok, a városok és az emberek felett. Első napja a tetőn a mámor napja volt. Terve olyan készen, tisztán, annyi biztonsággal és erővel megépítve, olyan merészen és határozottan a magasba szökve állott lelke előtt, hogy már a siker és az eredmény diadalát is érezte. Így kell történnie mindennek, így kell az eseményeknek egymásba kapcsolódniuk, így kell az óriási gépezetet megindítania gigászi erejének, így kell győzni. Hosszú évek óta először feküdt le elégedetten.

Másnap feltámadtak a kétségek. Látta a hézagokat, az ingadozásokat, az erők hiányosságát, de bizalma, bátorsága és ereje nem hagyta el. Járta az ormokat, fegyverét ráemelte egy-egy vadra, fürdött a jéghideg forrásvízben és elméje szakadatlanul, zúgva, zakatolva, lázasan dolgozott.

Felhozták ruháit, könyveit házába, a reggel és este hidege miatt bundákat és téli csizmákat rendelt, ebédjét és vacsoráját maga készítette el, felirogatta, amire szüksége volt, hogy alkalomadtán felhozathassa és ezenközben kimondhatatlan gyönyörűséggel élvezte saját elméjének erejét, a teremtés büszkeségét, a nagy koncepció mámorát és azt az óriási munkát, amelyet gondolkozása – egyszerű élete közben – végzett.

Egyszer végigtekintett a síkon. Ekkor az emberek felett valónak érezte magát, különbnek, többnek egy embernél. Csendesen mosolygott:

– Ha azok ott tudnák, hogy a lomnici csúcson Magyarország történelme készül.

IV.

Voltak órái, amikor valami különös szórakozást kívánt. Egy ilyen órában elővette golyós fegyverét és célba lövöldözött vele. Irt Wagnernek, szerezzen be neki töltést és az építész harmadnapra egy nehéz ládát küldött neki ötszáz golyóval. Az élelmiszereket is ontotta Wagner. Minden másod-harmadnap megjelent egy küldötte valami különlegességgel, valami pompásan konzervált hússal, sülttel, tésztával, gyümölccsel, amely hónapokig eláll. Bakacs már bosszankodott:

– Ez az ember azt hiszi, hogy minden igaz, amit az én rettenetes étvágyamról az élclapok írtak.

Később megbékült:

– Valami kitüntetést akar, ordót vagy nemességet.

Emberismerete elnézővé tette az efféle gyengeségek iránt és a dologgal nem foglalkozott többet.

Élte a maga vad, férfias és szabad életét, óriás erejű teste és óriás elméje egyformán dolgozott és meg volt elégedve.

Egy napon szokott kirándulását el kellett hagynia. A ragyogó kékségű ég az éjjel elborult, nehéz fellegek rongyai szántották az ormot, súlyosan dübörgött a távolban a mennydörgés és köd sötétlett a hegyiutak felett. A reggel ragyogó világossága helyett sárga felhőköd burkolta be a házat és tíz lépést sem tehetett a lezuhanás veszedelme nélkül. Elégedetlenül tért vissza szobájába és hogy tagjainak mozgást és munkát juttasson, először fennidőzése óta, levette a vívókardot és egy párszor megforgatta.

Ez nem elégítette ki. Fel és alá járt, azután újra lefeküdt és elaludt.

Mikor felébredt, még mélyebb volt a vak homály. Órája két órát mutatott, de künn alkonyati sötétség volt.

Kimenni hasztalan lett volna. Evett, szivarra gyujtott és komoran bámult ki az ablakon a szürkeségbe.

A távolban állandóan zengett a mennydörgés. Dübörgő, lassan és zúgva hömpölygő hanghullámok követték egymást szakadatlanul. Egy pillanatra nem szünt meg a zaj, egymásra tolulva, felemelkedve és leszállva, élesedve és tompulva, tolakodva, fenyegetően és hömpölygő hullámzással követték egymást az óriási villámszikrák hangjai.

Az órák teltek. Bakacs Tamás kibámult az ablakon a sárga ködbe, a mennydörgés pedig szélesen zengett a messze távolból a hegyek és rónák felett.

Este lett. A homály feketére vált, Bakacs Tamás nem tudott aludni, nem tudott lefeküdni sem. Soha nem érzett riadozó félelem tartotta feszültségben minden idegét.

– Különös – mondta magában. – Valóságos állati félelmet érzek. Óriási vihar előtt kínlódhatik az állat így.

Nyugtalanul járt-kelt és úgy tetszett neki, hogy az éjszakán, a ködön, szobája falain át riadt állati hangok sírása tör hozzá: ijedt üvöltés, halálfélelem vonítása, menekülő vadállatok nyöszörgése és vinnyogása.

A mennydörgés egyre hullámzott a csúcsok felett. Dübörgő tompa hangja egyszerre élesre vált, a hömpölygő hullámzásból egy csattanó ütés emelkedett ki, és eldördült harsogó csattanással a csúcs felett az első villámütés. Hangja és fénye sükítve és vakítva töltötte el a szobát; utána mindjárt új csattanással dördülve csapott le a második villamos szikra és a csúcs körül a titkos erővel terhes felhők sziszegve, csattogva, dörögve ürítették ki tartalmukat. A szikrázó tűzostor egyre ott pattogott a tetőn, a zászló a házon kormos rongy lett, a villámhárító vége pattogó szikrák tüzében égett. Egy dördülés, vakító fényáradás, csattanó gyilkos villámszikra a házban, a homályból fehér világosságra emelkedik minden kis tárgy a szobában és Bakacs Tamás nehéz zuhanással bukik végig a földön.

V.

Mikor eszméletre tért, a nagy félelemre emlékezett csak, amelynek még az óriás villámszikra hatása előtt ideje volt a gondolat gyorsaságával megráznia elméjét. Most örült, hogy él. Bénán hevert a földön, mozdulni sem tudott, de az élet öröme lüktetett benne. Nagy dolgokat alkotni szép, a halhatatlanság nagy és kívánatos, de élni, élni – mégis ez a legnagyobb.

Mennyi ideig hevert eszméletlenül, nem tudta. De elgyengült teste az éhséget is érezte; ezért azt gondolta, hogy legalább huszonnégy óráig tartott ájulása. Óriási erőfeszítéssel vonszolta be magát előszobájába. Nem tudott felállni. Miután evett, egy kissé erősebbnek érezte magát. Felállott. Bevánszorgott hálószobájába, lefeküdt és vágyódva tekintett az ablak felé.

Künn szürkeség volt, köd, homály. A mennydörgés a távolban morajlott, de rettenetes tüzijátéka nem látszott. A sárga felhők most vizet ontottak, zuhogva, zúgva, csobogva dőlt le a víz; a ház tetején hallatszott a zöreje és hallatszott, amint csörömpölve zuhog a sziklákra. Egyenletes, bőséges, dús zuhanással hullott alá, nem szálakban, hanem tömeges hullásban, fehérlő áradással, hullámzó, habzó, kavargó eséssel.

Bakacs Tamás búsan fordult el az ablaktól. Most társaságot kívánt volna, ápolást, dédelgetést, vagy talán csak egy jó szót.

Vagy talán csak egy emberi szót, egy emberi hangot. Megdöbbenéssel vallotta be magának, hogy társaságot kíván, akármilyen, csak emberekből álljon, csak élő lények legyenek benne. Egy embert csak, egy emberi hangot. Vagy akár egy állatot, egy élő, meleg állati testet, egy világos szempárt, valami életet…

Fázva fordította el fejét az ablaktól és elaludt.

Ébredése ismét a büszkeségé volt, az erőé, a gőgé. Az egészsége visszatért, az ereje is és közömbösen lépvén túl elmult gyávaságát és gyengeségén, ezt mondta magában:

– Ennek az országnak a legkülönb embere én vagyok. A kerek földön alig van egy pár koponya, amelyben az enyémhez hasonló elme székelne. Ennek az országnak tehát én leszek a vezére, az ura, a megváltója.

Frissen ugrott fel ágyáról. Künn sárgán zuhogott le a vizek tömege és ő bosszusan gondolt rá, hogy heti postáját ma nem fogja megkapni.

A kívánt és szeretett magányban is egyre feszült figyelemmel hallgatózott a világ nagy érverésére, amelyhez az ujságok juttatták el hozzá. Elfogódva és tisztelettel tekintett bele mindig a telenyomtatott lapokba. Az ujságok íróiról nem volt általános véleménye: megbecsülte vagy lenézte őket külön-külön, értékük szerint. De a legjelentéktelenebb ujság fekete soraira is tisztelettel tekintett: – ezek a sorok – mondta – a világot jelentő sorok. Az emberiség életét, haladását, magát az emberiséget jelentők, mert általuk fogja fel elménk a felfoghatatlan milliókat, a beláthatatlan országtereket, a határtalan eseményeket.