Part 1

Krúdy Gyula Összegyüjtött Munkái

Krúdy Gyula Összegyüjtött Munkái

EDDIG MEGJELENT KÖTETEK

1. A VÖRÖS POSTAKOCSI

2. A FRANCIA KASTÉLY

3. SZINDBAD UTAZÁSAI

4. PALOTAI ÁLMOK

5. PUDER

6. ANDRÁSCSIK ÖRÖKÖSE

7. A VÍG EMBER BÚS MESÉI

8. A PODOLINI TAKÁCSNÉ

A VÍG EMBER BÚS MESÉI

ELBESZÉLÉSEK

IRTA

KRÚDY GYULA

BUDAPEST 1914 SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

_Minden jogot fenntartunk._

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA

Az aranysarkantyus vitéz legendája.

I.

Ez a történet belényúlik a tegnapba. Jól össze kell szedni az emlékezésemet, hogy tisztán láthassam, merre kanyarog ez a mese, amelyiknek címül ezt adám: „Az aranysarkantyús vitéz legendája.“ Tudnivaló, hogy a felséges király az aranysarkantyú-renddel legkiválóbb főnemes híveit, katonáit tünteti ki. Az én emberem nem ezek közül való. Ő inkább lentebb keresendő a falusi hétszilvafák árnyékában, ahol napos dombok között csöndesen telik-mulik az idő. Az udvarház kéményei fölött a keleti szelek zúgnak. Az ember pedig – ez alatt az _ember_ alatt Bikky Pált értem – édes nyugalommal hallgatja meg Julis asszony jelentését reggelenkint, aki beszámol a belső gazdaság állapotáról. A vörös hollandi kakas sehogy sem fér össze a mi régi jó kakasunkkal, a Gyurkával. Nemkülönben a tyúkok is éreztetik ezt a veszedelmet. Kevesebb a tojós.

– Azt a német fajzatot pusztítsd el a háztól, Julis, – adja ki a rendeletet Bikky Pál.

Azonkívül jó volna fát hozatni a berekből.

– Vágd kupán, Juliskám, azt a lusta betyárt! – dörmög Bikky Pál. (A betyár: János, a kocsis.)

És hiányzik egy kulcs estve óta a karikáról. A jégverem kulcsa. Kovácsot kellene hivatni a faluból.

– Csak cigányt ne, Julis. Mert a cigány lop.

Innen pedig nem sok már a lopni való. Ez igen nagy szegénységből. – Ezzel rendbe folynak tovább a dolgok. És a nap eltelik csendesen.

Estve egy nagy bőrködmön búvik be az ajtón. Sárga bajusza táncol rézvörös orra alatt az ispán úrnak, amint _Szerencséss_-t kíván. Nagy csizmák, agarászustor, vadászpipa és pálinkaszag: ez Belpoták, a Bikky Pál ispánja. Ez a Belpoták tulajdonképpen még azokból az időkből maradt itt, amikor a németek uraskodtak a jó magyar földön. Belpoták azonban nagyot változott. Nem szereti elsősorban a nevét és olyan rosszul beszél németül, hogy Bikky Pál úrnak gyönyörűsége hallgatni. Belpotáknak németül kell előterjesztenie jelentését a külső gazdaság mibenlétéről. Bikky Pál ugyanis, úgy tudja, hogy a gróféknál – itt a szomszédban – a német nyelv a divatos. Miért ne tehetne ő is úgy, mint a grófék?! Belpoták jámborul áll meg a küszöbön; belépvén, mélyen meghajtja magát:

– Karsamadiner…

– Jól van, Belpoták fiam, – mondja Bikky Pál fennhéjázva és szeretné, sokan hallanák, hogy hozzá az ő Belpotákja németül beszél.

Általán a roskadt házban a nagyúri tempók divatosak, kivéve Julis asszonyt. Ő magyarul káromkodik és többször megrázta már a sovány, nyurga Belpotákot, ha németül hallotta szólni.

Akkor, mondom, közbejött nálunk valami. Főispáni installáció. Amire ez a történet megindul.

II.

Azon a csunya, nedves, szomorú őszön, amikor igen félünk a Tiszától, erősen készülődött a vármegye. Valami bárót küldött ide a miniszter főispánnak, holott nálunk sohasem volt még mágnás főispán. Mindig a vármegye y-os uraiból került ki valaki a gondokkal járó állomásra, akit aztán a nemes urak módfölött lenéztek és a német kutyájának szidalmaztak mindaddig, amíg el nem rugta magától a hivatalt.

Az idegen báró jöttének hírére meghökkentünk. Mi ez? A kormány beleköt a vármegyébe? Rá akar ijeszteni az emberekre, mert nem szavaznak követválasztáskor a kormány jelöltjére? A parasztok azt dörmögték, hogy nyilván emelkedik az adó.

Mindazonáltal a vármegye nem hagyta annyiba a dolgot. Ha már jön a báró, legalább lássa, hogy hová jön. Hogy urak közé jön a báró, tudniillik, mert a báróról az a hír keringett, hogy szegény az árva, és üveget hordoz a fél szemén. Meg ilyenek. No, mi sem voltunk már ebben az időben valami nagyon gazdagok, de csak kikerült négy ló, meg egy _zándlájfer_ még valahonnan. És mentés huszár is, meg tulipános szűr a kocsis alá. (A színes tulipánok ugyanis, belehímezvén a gácsi fehérbe, lelógnak a kocsi hátulsó ülése mögött a kasra.)

A Bikky Pál esze tüzet fogott, amikor a hír eljutott az ő falusi udvarházáig. A vénecske, potrohosodó ember már nem igen járogatott sehová. Amióta a szegénységök igen nagy itten. Nem is igen szerették, mert a természete kötekedő és hányavető volt. Afféle vad pusztalakónak született Bikky Pál, aki a fokosával fenyegetőzik, ha valaki nincsen magas úri tetszésére. Elmaradt a világtól, bár ő ezt nem tudta és a zöld cserépkályha mellett hallgatván Belpoták zagyva német szavát, igen nagy úrnak tartotta magát. És mert a grófék is a kormány jelöltjét támogatták, ő is oda adta le a vótumát. (Két kis szürkével döcögvén be a városba, Belpoták sovány, nyurga termetével félénken gibicelt a hátsó ülésen. Miután előre tudta, hogy megdobálják őket a parasztgyerekek a szavazatjuk mián. Ami be is következett. A tekintetes úr alig menekedhetett meg ép bőrrel a két pókos szürkével.)

Bikky Pál úgy látta, hogy itt az alkalom, amikor végre megragadhatja a szerencse farkát. Tulajdonképpen semmire sem vágyott, csak azt szerette volna, ha igen nagy tisztelettel és becsüléssel közelednek feléje és kalapjaikat leveszik a hencegő Tardoskeddyek, Tornyosyak, Vándorfalvyak ő előtte. A főispán nyilván barátjává fogadta és karonfogva sétál vele be a nagy terembe, ahol az installáció lészen. És tán valami pompás, úri hivatal is akad ebben a vármegyében az ő számára is.

A Bikky Pál házában attól a naptól fogva, amikor a tekintetes vármegye meghívó-írása ideérkezett, mintha megbolondult volna mindenki.

Főként maga a vénecske gazda. Egész nap azon törte a fejét, hogy vajjon hányadik lészen az ő fogata abban a kocsisorban, ami a vasuti állomástól a vármegyeházig kíséri a bárót. Balsejtelmei voltak és szorongatta az öklét, amikor a Tardoskeddyek és Tornyosyak esetleges hencegése jutott eszébe. Tán legutolsónak teszik őt, mert a hatalom most még az ő kezükben van. Őt, Bikky Pált, legutolsónak, abban a kocsisorban, amelyik a bárót a vasúti állomástól a vármegyeházig kísérendi.

Végre, hogy a sértést elkerülje, elhatározta, hogy lóháton fog megjelenni, és ha sikerül kezei közé kaparítani a lovasbandérium fővezérségét, akkor… Ah, nem is mert tovább gondolkozni.

A kis potrohos Bikky Pál ettől a naptól fogva a lószerszámokat vette rendre. A zöld cserépkályha mellett üldögélvén, sokszor elábrándozott bogláros kantárról, skófiumos nyeregtakaróról és ezüst zabláról… Azonban mindez nem volt meg. Csak réz volt itt és töredezett bőr. Fényesítette tehát a rezet, dörzsölgetvén; és jóféle hájakat követelt Julistól, amik a szíjak megpuhítására valók.

Julis asszony is sokkal többet veszekedett ezekben a napokban, mint egyébkor. Módfölött fölizgatta őt is gazdája szereplése. Julis hű gazdasszony volt, de mindig irigyelte Tardi Máriát, aki vénasszony létére az alispánék házvezetője. Habár ott egy asszonnyal kell küzdeni, az alispánnéval, itten pedig ő, az özvegy Bikky Pálnál egészen a maga ura. Mennyivel nagyszerűbb volna azonban, ha Bikky Pál is alispán volna! Ah! Sóhajtott ilyenkor Julis és a legjobb hájakat hozta elő a kamrából, amelyekkel a tekintetes úr saját úri kezeivel bekente naponkint a régi szíjakat.

A szürkét pedig János kefélgette az istállóban.

Ez a János olyan kocsis volt, hogy minden esztendőben otthagyta a gazdáját. Tudniillik János feleselt és káromkodott, ha a tekintetes úr beleszólt a kocsisi dolgokba. És János – harcolván Mantuánál és Solferinonál – mélységesen megvetette az ő urát, aki a kormányra szavaz, amikor követválasztás vagyon. Azonban János minden esztendőben visszajött. Miután ő meg a gazdája úgy voltak egymással, hogy egymás nélkül el nem lehettek. Máshol Jánosnak tilos volt a feleselés, itten pedig mondhatni szükséges volt. És az engedetlenség is. Ha a tekintetes úr azt mondta:

– János, balra hajts!

János jobbra hajtott. És mindig így volt jobb.

A tekintetes úr ugyan káromkodott és a fokost emelgette – azt elvette tőle János – és a végén még a tekintetes úr örült, hogy János meg nem verte. Mondom, ez a János a szürkét kefélgette. Közben beszélt hozzá:

– Te szegény pára! Hát te cipeled majd azt a rongyos gazdádat?!

A kefe és a vakaró élénkebben működött János kezében:

– Azt a potrohos gazdádat?

– Azt a német kutyáját? Te? Te? Te?

A szürke fölugrott, mert János már a bőrét nyúzta volna le a vakaróval.

Igy készültek a nagy napra.

III.

A tekintetes úr az utolsó héten – mintha igazán ez lett volna az utolsó hét ezen a világon – azzal töltötte a napjait, hogy próbalovaglásokat rendezett a nagy udvaron. János az udvar közepére állt és hosszú kötélre eresztve a szürkét, pattogtatta az ostort. A szürke egykor cirkuszi ló volt. Igen tetszett neki tehát a körben való futás, még bókolt is fejével és pókos lábait gangosan emelgette. A tekintetes úrnak ez igen tetszett és igyekezett délcegen megülni a vén jószágot. Ami Jánost végtelen elszomorította. Ő ugyanis azt várta a szürkétől – akit annyi esztendők óta kezelt – hogy néhányszor földredobja a tekintetes urat, amit ő megérdemelne, János szerint. A szürke ezt nem tette, hanem ellenkezőleg olyan gangosan emelgette vén lábait körbefutván, hogy gyönyörűség volt nézni. A tekintetes úr meg folyvást kiáltozott:

– Hopsza paripám, hopsza, hopsza!

És cukorral traktálta a szürkét.

De egyszerre elkomorodott.

– János, nékem hibádzik valamim! – mondá hirtelen.

János mogorván dünnyögött:

– Mi az ördög hibádznék?

– Nincs sarkantyum. Hogy ülöm én meg a paripámat sarkantyu nélkül?

János zordonan nevetett.

– Hát éppen úgy, mint most.

– Az nem lehet, – mondta a tekintetes úr és elszomorodva szállt le a lóról. Lehajtotta a fejét és elgondolkozva ment be a házba. Sarkantyu nélkül nem lehet kirukkolni a báró barátja színe elé. (Már barátjának tekintette a bárót.) És a hencegő Tardoskeddyek és Tornyosyak?? – Elfutotta a düh a tekintetes urat.

Akkor eszébe jutott, hogy volt neki egy felesége egyszer. Az a szegény szomorú asszony még abban az időben került ebbe a házba, amikor a tekintetes úr eljárkált a szüretekre és mulatságokra. Elszegényedett mágnásleány volt, aki egyet-kettőt lélegzett csak ebben a vén oszlopos, dohos házban és elszállt innen a más világokba. Az apja magasrangu katonatiszt vala egykor e szegény asszonykának. Az nem élt már, amikor a gazdag rokonság lerázván nyakáról, a kis báróleányt Bikky Pálhoz adta férjhez. Hanem olajfestmény itt függött a falon az ebédlőben, amelyik a nagyurat ábrázolta. A tekintetes úr elnézte most sokáig ezt a képet. És magában azt gondolta, hogy: lám, eljár az idő. És egyebet semmit. Soha sem gondolt az ő hiú lelke eddig arra, hogy az ő egykori apósa aranysarkantyúkat hordott a csizmáján.

– Bár az aranysarkantyúid megvolnának, öreg! – sóhajtott a tekintetes úr, intvén a képnek, amelyik katonai uniformisban, kipödrött, hegyes, deres bajusszal ábrázolta a nagy urat életnagyságban. Kardját oldalához szorította félkezével, a balban pedig pergament-tekercset tartott. Fényes csizmáin pedig szinte ragyogtak mostan az aranysarkantyúk, amint a tekintetes úr sóvárogva nézte őket. Hej, ha levehetné őket! Azonban most mást gondolt. Miért ne lehetne neki is aranysarkantyúja? Erre a gondolatra szinte melege lett. Hogy az emberek esztendőkig emlegetnék – a legdélcegebb lovas Bikky Pál volt, az aranysarkantyús vitéz! Bikky az aranysarkantyús! – Igen melege lett és végig lépkedvén a szobán, hallotta csengeni amaz aranysarkantyúk pengését.

És muszáj-e annak az aranysarkantyúnak színaranyból lenni? Tán elég volna ezüstből is, bearanyozva, avagy fényes rézből?… Nem, aranyból kell lenni. Egy Bikky csak aranysarkantyút viselhet saruján. A tekintetes úr e percben egészen biztosan hitte, hogy nem volt olyan Bikky a földkerekségén, amelyik csak ezüstsarkantyút viselt volna.

IV.

Belpoták még ebben az órában útra kelt a város felé, befogván a két szürkét az ernyős kocsiba. A tekintetes úr kiadta neki a rendeletet:

– Mindent zálogba lehet tenni, amennyit csak ád Klein Májer még, Herr Belpoták. Ferstét? Allesz! Ferstét? Itt a meghatalmazás. Én mindent aláírtam már. Csak pénzt hozzon. Az aranymíves pedig csinálja a sarkantyúkat. Ferstét? Azonnal, Herr Belpoták. A szürkére pedig vigyázni, ferstét? Hogy kondiciója jó legyen a nagy napra. Ami után jön a díszes, nagy hivatal báró barátom kezéből.

Az ernyős szekér kifordult a kapun. A tekintetes úr azonban még utána iramodott a szekérnek.

– És egy pár lakkcsizma is kellene, Herr Belpoták! Nem? Lakkcsizma az aranysarkantyúhoz. Ferstét?

A sovány Belpoták táncoltatta a bajuszát és alig hallhatólag, igen nagy tisztelettel rebegte:

– Lakkcsizma, ja.

– Aranypaszománttal, – tódította kitüzesedett arccal a tekintetes úr. – Aminek majd alispán koromban is hasznát vehetem.

Belpoták felnyögött:

– Paszománttal, ja.

A tekintetes úr belekapaszkodott a kocsi sárhányójába.

– És mente, nem? – kérdezte, habozva tekintve Belpoták ijedt arcába. – Tán mente is illenék?…

– Mente?

– No igen, – tüzeskedett a tekintetes úr, – mente.

– Mente? – sóhajtott halaványan Belpoták.

A tekintetes úr fölkiáltott:

– Persze, – mente. Paszománttal.

(A János, aki a bakon ült, veszettül káromkodott.)

– Ja, mente, – mormogta Belpoták halkan.

– Valami jó magyarszabónál, – tette hozzá a tekintetes úr. – És ha, – ha – dünnyögte elfulladva – már aranysarkantyúk lesznek a csizmámon, tán kellene egy új kalap is?… A régi kalapom már zsíros…

Belpoták rémülten nézett a tekintetes úrra.

János kocsis erre leugrott a bakról és iszonyu káromkodások között fogta ki a lovakat. Egy szót sem szólt, csak kioldozta az istrángot és behajtotta a lovakat az istálló felé.

A tekintetes úr fogcsikorgatva kiáltott rá:

– János, te kötnivaló gazember, mit csinálsz?

János leszedte a lovakról a szerszámot és egy hangos szót sem ejtett, csak magában káromkodott.

– Hol a puskám? A puskám? – kiabált iszonyu dühösen a tekintetes úr. – Hadd lőjjem le ezt a betyárt. Hogy mertél kifogni, te ördög?

A kiáltozásra Julis asszony sikoltozva futott ki a házból. A vén, deres János erre megszólalt, Julis felé fordulva és nagyujjával a vállain keresztül a tekintetes úr felé bökdösve:

– Hát azt akarja, hogy menjünk a városba és vegyünk aranysarkantyút, meg lakkcsizmát, meg paszomántos mentét, meg még – az Isten akárhová tegye, – még kalapot is akar!?

Julis asszony szótlanul meredt a tekintetes úrra. A tekintetes úr szitkozódva rángatta a kocsi bőrfüggönyeit, amelyik alól a másik oldalon Belpoták remegve osont ki.

Julis asszony szólt.

– Belpoták! – Mintha az égből csapott volna le ez a rikoltó asszonyi szó. A nyurga, sovány Belpoták lesütötte a szemét. – Belpoták, kapott pénzt a vásárláshoz?

Belpoták a válla közé kapta a fejét és kifordította a tenyerét.

– Hát? – pattogott Julis asszony.

– Adósságra akarja, – dörmögte közbe János kocsis. – Mindent elzálogosít a zsidónál. Zsidó lesz a gazdánk, Julis asszony, – tette hozzá a vén kocsis elkeseredve.

– Adósságra? – sikoltott Julis, – hát nincs már elég adósság? Nekünk három év óta hűséges szolgálatunkért nem fizet senki bért – és még adósságot csinál? Adósságot? Hogy kilökjenek bennünket ebből az oduból? – Lakkcsizma, aranysarkantyú?… Kalap?

Julis asszony sírt, mint a záporeső. Belpoták elosont valamerre az udvar zugába, János kocsis pipára gyujtott s hátát a falnak vetette.

A tekintetes úr bizonytalan hangon kiáltotta:

– Ha a puskám itt volna, mind lelődöznélek benneteket.

– Le bizony, – zokogott Julis asszony, – hát akkor ki főzne a tekintetes úrra; ki mosna; ki vasalna; és ki ültetne kacsát, libát? Az Isten áldja meg a tekintetes urat, jőjjön be az udvarról, mert megeredt az eső. Jó ebédet főztem.

A bánatos októberi égből hosszú fonatokban eredt meg a suhogó őszi eső. János kocsis megfogta a kocsi rudját és húzta befelé a szín alá az eső elől.

– Hanem ezt a vén betyárt lelövöm, – kiáltotta a tekintetes úr.

János csendesen mondta:

– Jó, jó. Ne veszekedjen az emberrel örökké, – tette hozzá zsörtölődve.

A tekintetes úr erre bement az ambitusra. Ott Julis asszony elkapta a kezét és behúzta maga után a szobába.

Az eső – ami ezen a nedves, csunya őszön nem szünt meg – suhogva esett a mohos, düledező udvarház fölött.

Délután a zöld cserépkályhában vígan lobogott a tűz, a tekintetes úr mérgesen szívta pipáját és az üvegajtón át elnézte a ködbevesző messzeséget. Mérges volt és nagy tervvel foglalkozott. Azzal ugyanis, hogy a legközelebbi főispáni installációnál jóval előbb gondoskodik az aranysarkantyúról és hozzávalókról. Most az egyszer elmarad a báró barátja fogadtatásáról. „Mert még megvertek volna a cselédeim“, tette hozzá gondolatban. Majd arra gondolt, hogy vajjon mivel kedveskedik Julis vacsorára? Amikor Belpotákot is megrovandja majd gyáva magaviseleteért.

Az eső eközben csendesen suhogott a régi udvarház körül – és a dombok a messziségben belévesztek a leereszkedő őszi ködbe az álmos délutánon. Azon a csúnya, nedves, kedvetlen őszön, amikor a bárót installálták nálunk.

Nyári nap.

I.

Volt idő, amikor mindnyájan jó és engedelmes gyermekek voltunk és nagyon szerettük az édesanyánkat. Otthon ültünk és tanulgattunk és igen csúfaknak és rosszaknak láttuk azokat a fiúkat, akik engedetlenek az édesanyjukhoz. Amely időből és Miskára emlékezem, a szomszéd fiára.

Jövel meleg, szerelmes nyári nap! Lágy, édes sugaraid bejönnek az ablakomon és ezek a sugarak bekóborolják körülöttem a szobát. Az akác virágot bont és a félig fölnyitott zsalugátereken át a délutáni szél a szobámba sodorja az akácvirág illatát. Minden úgy van, mint egykor volt. A régi május ez: kis gyermek vagyok-e újra és az édesanyám ölébe hajtom a fejem, a szomszédban pedig Miska nótázik a nagy hársfa alatt?… Az óraütés is úgy hangzik a toronyból, mint akkor hangzott és a délutáni utcán a szél jár, ami a fehér lombokat lengeti az akácon.

Miska igen hamar nagy fiú lett. Még alig, hogy serkedt a bajsza, már lányok után járkált és a kabátján virágot hordozott. Az öreg Tószögi bácsi – a mi jó, pápaszemes doktor bácsink – nem igen bírt Miskával és Miska a kis tiszta, nyárfás házból elszökdösött, ha a doktor bácsi rá is zárta az ajtót, tanulás céljából. Szeretett a ligetben csavarogni, mindig magánosan és apró fiúkkal nem barátkozott. Serkedő bajszát kis tükrében nézegette és kalapjához tollakat tűzött. Közben persze nem igen tanult és a doktor bácsinak szomorúságot szerzett. Az édesanyácskám mondta is mindig: „Látod, ilyenek azok a fiúk, akiknek nincsen édesanyjuk, aki szeresse, kérlelje őket. Mert vajjon ha Tószögi Miskának azt mondaná az édesmamája, amint én neked mondom: kisfiam, tanuld meg Horatiusból a föladott ódákat. – Miska nem tanulná-e meg? – Hát csak menj, kisfiam és tanulj.“ Igy az anyácskám. És én valóban jó gyermek voltam.

Miska ezalatt legényesen felnőtt. Nagy, erős, barna fiú volt; egyszer az iskolából is kicsapták aztán, mert korcsmázott. A doktor bácsi fehér fogantyús botjával topogott a betegeihez és mindenütt Miskára panaszkodott, akiből immár nem lesz semmi sem. A nyárfás, tiszta udvaron a fehér agarával játszott Miska és nem igen törődött azzal, hogy mi jó gyermekek borzalommal tekintünk rá. Sőt néha goromba is volt és néhány diákot megvert az utcasarkon. Estvénkint a lányokat kísérgette. Amennyi varrókisasszony csak volt az utcában, azoknak Miska nagyokat szokott köszönni és fütyörészve leste meg őket a toronynál, amikor alkonyattal az üzletekből hazafelé tartottak.

Mennyi idő mult el, nem tudni. Mintha örökké csak az a mosolygó, meleg, szép nyári nap járt volna az égen és az akác virágait bontaná. A doktor bácsi kis házának tiszta udvarán pedig a vén nyárfák zizegnének nyughatatlanul, beszédesen mindig.

Miska akkor már nem lakott a nyárfák alatt. A tekergő élet sehogy sem tetszett az apjának és mindig is pörölt Miskával emiatt. „Te lump, te csavargó, te betyár!“ Igy a jó doktor bácsi mindig, akitől pedig kemény szót nem igen hallott még eddig senki. Kék szeme mosolygott a szemüveg alatt és zsebében cukrot hordozott, mert az iskolás, apró fiúk, ha az utcán előkapták, megrohanták, körülfogták. Az öreg úr ekkor katonás rendbe állította a fiúkat és botjával dirigált, kemény kommandókat mondogatva; mert a doktor bácsi addig katonaorvos volt és mikor megöregedett már nagyon, csak akkor tette le az uniformist.

No igen, hát Miska elköltözött otthonról. (A jó gyermekek hogy szörnyűködtek ekkor. Sőt az asszonyok is mind és mindenki előre tudta, hogy Miskának, ennek a tekergőnek nem jó vége lesz.) Miska legénylakást fogadott a külső soron s vígan élt. A cigányokkal csókolódzott és a varrókisasszonyok az utcánkban annyi szerenádot még sohasem kaptak, mint abban az időben. A jó gyermekek akkor az érettségi vizsgálatra készültek és hajnalonkint, amikor könyveikkel a liget felé mentek tanulni, néha látták Miskát, kibomlott nyakkendővel és homlokára hulló hajjal, amint a cigányokkal ballagott a házak mellett. Némely kis ablak előtt megállott a banda és nótára gyújtottak.

Miska szomoruan támaszkodott az akácfa derekának és a földre bámult.

II.

Hogy ezek a dolgok mind eszembe jutnak: tette a nyári nap, ami szerelmes csábjaival eláraszt és az elmult évekből, elmult majálisokból szép történeteket világít meg. Amikor egyszer is híre jött, hogy Miska megházasodni készül.

A doktor bácsi, a mi jó, öreg, pápaszemes doktor bácsink, kiviaszkolt deres bajuszával és kopott katonaköpönyegével a városban járkált és mocskolta Miskát. Megállította az embereket és mindenkinek elmondta, hogy megöli, lelövi, lebombázza azt a kölyköt, aki vén fejére szégyent hoz. A polgárok fejüket csóválták és Miskára mindenki rosszakat mondott. Miska ekkor már fölhagyott a cigányozással; sőt meg is komolyodott, mert egy ügyvédi irodában állást kapott. Sápadt, szomorkás orcájával szinte bujkálva járkált a házak fala mellett. Némileg meg is soványodott. („Persze, kutyának való a kosztja“, mondta a doktor bácsi, amikor Miska megfogyatkozását hírül hozták neki.) Hanem esténkint egy kis feketeszemü, gyenge leánnyal látták Miskát sétálgatni, akinek karjába szerelmesen fogódzott és semerre nem tekintett, csak annak a kis leánynak a szemébe. A kisebbik Néhár-leány volt, a Miska mátkája, Lidike. A kis szomoru, gyenge violához hasonló Lidi, aki gyengeségével és kicsinységével fékezte a szilaj fiút.

Nem is tudni, hogy történik az ilyesmi. A szegény Néhár-lányok, az árvák, varrogattak, amikor egyedül maradtak. A kemény Márta vezette a házat és kis boltot rendezett be itt az utca végén. Hát Miska idetalált. Lidi – ez a kis fekete bogárka – került az útjába a rossz fiúnak, akibe Miska beleszeretett és ő is Miskába. Mert szegény Miskát senki sem szerette és a polgárok, ha róla beszéltek, csak szidalmazni tudták.

Miska kérvényt nyújtott be a város árvaszékéhez, amelyben engedélyt kért a nősüléshez, miután Miska még nem volt teljes koru.

III.

Homályosan emlékszem ezekre a dolgokra. Mindig csak Lidit látom most, a kis komoly, vékonyka, feketeszemü Lidit, aki a rossz fiút szerette. És Márta is, a szigorú, elém jön keményre vasalt kék szoknyájában és szöszke, magasra emelt fejével, amint katonásan dirigált mindent és mindenkit. Még a doktor bácsit is, ha tudta volna.

Mert ő volt az, aki egy reggelen beállított a nyárfás, tiszta, kis udvarra. Fejét ó-divatu selyemkendőbe takarta és karján cekker zörgött. A doktor bácsi az ámbituson üldögélt pirosvirágu kabátjában és a legyek mászkálását nézte öreg szemével. Márta megállt a grádicson és a kezét a mellére tette.

– Én Néhár Márta vagyok, – mondta. – A doktor urat keresem.

Az öreg doktor bácsi mogorván tolta föl a pápaszemét.

– Beteg tán valaki?… Tessék közelebb jönni.

Márta közeledett és egy asztalra támaszkodott két kezével:

– Nem. Nem beteg senki.

– Hát?

– Hát? – Márta keményen beszélt. – Én annak az édesapjához jöttem, aki az én kis hugomat feleségül akarja venni.

A doktor bácsi erre fölállott és kezét leeresztette. Hátralépett és mély hangon szólt:

– Akarja! Hát akarja csak. Én apja nem vagyok annak a gézengúznak! Semmi közöm hozzá.

Márta összehúzta szürke szemét. A doktor felé lépett: