Part 11

– Lássa, ha én most azt a pénzt elfogadnám, örökké bántana a lelkiismeret, hogy azt önök elől elraboltam; mert tegyük fel, hogy csakugyan elharácsolt az öreg úr egyet-mást tőlem, engedelmeskedve annak a nemes érzésnek, mely őt szinte szentté teszi én előttem, (a báró arcza kimelegedett és hangja lágy lett, majdnem reszketeg), csak az ő szerencsés keze, az ő gazdálkodása, roppant takarékossága és üzleti ügyessége mellett nőhetett az fel akkora összegre. Borokat vett olcsón s drágán adott el. Gabonával is spekulált. Mindezt azzal a gondolattal, hogy a gyermekeimnek legyen. Nálam az a pénz épp úgy elolvadt volna, mint a többi. Hanem azért én most seperjem be, ugy-e, tekintet nélkül arra, hogy az ő unokáinak marad-e vagy nem marad? Ugyan mondja meg, mit tartana rólam a világ? Hát megmondom én, mit tartana: azt, hogy Inokay hitvány ember, aki elfogadta attól a hű szolgától hosszú életének keserves verejtékét s kifosztotta az unokáit. Azt ugyan senki se hinné, hogy az a négyszázezer forint tőlem van elcsipegetve. Sőt komolyan mondom, most már én se hiszem.

– De hát akkor mit csináljunk? – szólt a főhadnagy szinte megijedve. – Mert az örökséget én se fogadhatom el, ha akarnám se, hiába hagyja nekem méltóságod.

– És miért?

– Mert rajta van a stigma. Maga az örökhagyó bélyegezte meg, rámutatva, hogy lopott vagyon. Engem a tiszti kardbojt kötelez arra, hogy visszautasítsam.

Inokay meglepetésében lenyelte a csibukja füstjét, köhögni kezdett tőle.

– Hm, erre nem is gondoltam. Ejnye, ez furcsa kezd lenni.

– Annyira furcsa, – vette fel a szót a főhadnagy – hogy végre is oda kellene adni csupa becsülettudásból az öreg úr hagyatékát valami jótékony czélra, idegeneknek. De hát akarhatta-e ő azt? Okos lenne az? A mai viszonyok között? Hiszen kaczagna rajtunk a világ.

Ez a szó uj perspektivát nyitott Inokay elé. Nevetségessé lenne. Persze nevetségessé. Ettől ijedt csak meg komolyan; ezt kerülte egész életében, ezért volt finnyás némely dologban s némelyekben könnyelmű és most íme ott áll, hogy éppen a finnyássága, a gavallérossága miatt váljék nevetségessé. A negyvenes évek pózoló nemzedékéhez tartozott, mely egy fönséges színjátékot játszott el Európa előtt, – maga dolgozván önmaga ellen, fölszabadítá jobbágyait, levetette bíbor palástját, eleresztette szolgáit, mintha mondaná: «Nem akarok úr lenni többé», csapra eresztette a zsírt, hadd folyjon el. Ez a nemzedék annyi ideig hányattatott a színpadon, hogy a való életről és annak követelményeiről megfeledkezett, pedig hát élni mégis csak kell, ingyen senki se ad semmit, a varga nem varr csizmát, a szíjgyártó nem ad lószerszámot. E fényes föllobbanások nem lehetnek állandók se egy ember, se egy nemzet életében. A realizmus és az idealizmus kell, hogy fölváltsák egymást, mint az éjt a nap és viszont. Mert akár az egyiket viszi túlságra, akár a másikat, elpusztul bele. A sovány ember is épp oly közel áll a szélhüdéshez a soványsága miatt, mint a kövér a hájáért. Inokay szinte hátra tántorodott e bepillantásnál az így fölvetett kérdés belsejébe. Úgy van, úgy, a főhadnagy igazat beszél! Inokay Gottfrieden kaczagni fognak. Oh hogyne! Hahaha! Don Quichote de la Mancha kidobta a négyszázezer forintot az ablakon s Rozinante éhesen nyerít az istállóban.

– Igaza van, főhadnagy, igaza van, – motyogta elszontyorodva – az nem volna okos dolog, sőt a legnagyobb esztelenség lenne. Valamit tehát ki kell gondolni. Valóban benne van abban a végrendeletben, hogy ez a vagyon tőlem van elszedve?

– Valóban benne van.

– Milyen szavakkal, mert én nem figyeltem a kifejezésekre?

– Azt hiszem, azt a szót használta az öreg úr, hogy «loptam».

– Bizonyos ön ebben?

– Jó volna talán elkérni a szöveget, a méltóságos asszony vette magához.

A báró csengetett a komornyiknak.

– Kérd el a bárónétól a végrendeletet, szükségem van rá.

A komornyik elhozta pár percz alatt, még egy kis czédula is volt hozzá mellékelve, behajtva pikkelyes kígyó alakra. A báró kibontotta és elolvasta a tartalmát. Csak egy sor volt: «Légy eszeden, Fredi. Szerdán itt árverés lesz, és azután is. Máli».

Idegesen gyűrte össze egy gomolyaggá az ujjai közt, miközben figyelemmel olvasta végig a végrendeletet. Síri csönd volt a szobában. A nyitott ablakon egy bignoniának a fehér virágos ága behajolt. A főhadnagy azzal mulatta magát, hogy a fürtöket olvasta rajta, bizonyosan ötjével a régi mód szerint, szeret – szívből – színből – egy kicsit – sehogy sem.

– Csakugyan a _lopott_ szó fordul itt elő, – morogta Inokay mintegy magában – és mégse tehetem, nem visz rá a lelkem, megcsömörülnék magamtól…

Így elmélyedve önmagában, dünnyögve olvasta tovább, míg egyszerre élénken felkiáltott:

– Hopp! Megvan!

A főhadnagy kérdőleg tekintett rá.

– Megtaláltam a megoldást.

– Hogyan? Mit?

– A szegény öreg úr nem volt józan eszénél, mikor a végrendeletet csinálta.

– De ez alkalmasint csak föltevés.

– Dehogy. Bebizonyítható. Megsemmisíthető az egész végrendelet, tehát a stigma is. Nem marad egy körömfeketényi ok se, hogy az unokák becsülettel be ne üljenek az örökségbe. Olyan jel van itt arra, hogy az öreg bolond volt, mely a napnál is világosabb.

– Hol?

– Hát ez a tétel, hogy a budai telkének _föld alatti részét_ Mari leányomnak hagyja. Hát van ennek valami józan értelme? Budán csak nincs se kőszén-, se ezüstbánya a föld alatt? Mi hát az a föld alatti része az ő budai telkének, ha nem egy megzavart agyvelőnek a fantazmagóriája?

– A telek föld alatti részét? – ismétlé zavartan a főhadnagy, és olyan piros lett, mint a kapos.

A báró észrevette, hogy sarokba szorította, és most egész kéjjel akarta ledömöczkölni, gyönyörködvén saját elméjének élességében s ki akarván annak a diadalát élvezni fenékig.

– No, ugy-e megvan az arkánum? Most tessék aztán beszélni. Érdekes eset, Istenemre. Hogy fog Balassa csodálkozni!…

S e pillanatban csak az a vágya volt, hogy Balassával bámultassa meg magát. Ha nem lett volna illetlen, legott átszalad hozzá.

– No, az ördögbe is, ugy-e nem hitte volna? – hadarta ezután. – Milyen megoldás! És a fiskális se vette észre. Ne hivassam be a fiskálist?

És felugrott, a csöngetyűzsinór felé indulva.

– Nem, méltóságos uram. Mert én magam is felvilágosítom, hogy tévedni méltóztatik. Sajnos, ez a théma még így négy szem közt is kényes rám nézve, de immár kénytelen vagyok vele. S legott belátja méltóságod, hogy nincs meg a megoldás.

– Én pedig határozottan állítom, hogy megvan.

– Hallgasson meg előbb!

A báró hitetlenül rázta fejét, mialatt Borly belefogott az elbeszélésbe, akadozva, vontatottan, elváltozott hangon, mint mikor az oskolás fiú olyan thémából felel, amelyre el nem készült, miközben szórakozottan morzsolta ujjaival kardbojtját. Elmondta, amit már tudunk, hogyan hált meg egy éjszaka a budai telken egy üres hordóban, hogy találta meg a gyémánt-tűt s ennek révén mint lett figyelmessé, hogy a hordó alatt kincsek lehetnek elásva.

– No és? – vágott közbe a báró türelmetlenül, a hosszúra nyúló elbeszélést megszakítva.

– Kerestem és megtaláltam a kincseket.

A báró gúnyosan kaczagott föl.

– Hozsánna, oh Boccaccio! Köszönöm a kedves mesécskét. A főhadnagy úr le akar engem pipálni. A főhadnagy úr kincseket talál a nagyapó fundusán, amelyek a leányomnak vannak testálva, azokat természetesen kiemeli, elpezsgőzi, elkártyázza a kantinban, minélfogva most már nem csak azért illeti az én gyermekemet a hagyaték, mert az öreg az övékéből lopta, hanem azért is, mert az unoka elherdálta a kincseiket. És ezt persze Inokay báró el is hiszi. Mert hát az ilyen báróféle ember nem gondolkozik, nem kombinál, hanem csak ugrik a fényes után, mint a csóka.

– Bocsánat báró úr, de én soha se szoktam hazudni.

– No, no, édes fiam, – szólt a báró a rokonszenves melegség hangján – nem is úgy van az értve, de ha két jó ember valami dologban a dialektika fegyvereivel vetélkedik, az egyik fegyverrel szabad a másik fegyvert kiparirozni. Azért hát, ha ön kincset talált a budai telek belsejében, mutassa elő és én megadom magamat. Dixi.

Nagyot fujt és hosszú lélekzetet vett, mint aki megint kilőtt egy bombát.

– A kincs megvolt, méltóságos uram (a báró gúnyosan mosolygott), bizonyára mondom, hogy megvolt, magam néztem át darabonkint, de…

– Hiszen éppen az a de – vágott közbe nevetve.

– De nem akartam megtartani, hát elküldtem postán a méltóságod leányának, a baronesznek.

Inokay felugrott, mintha egy villámáram lökte volna fel.

– Ez volt az? – kiáltott fel. – Kibújt hát a megfoghatatlan rejtély! Igen, igen, most kezdem már érteni az összefüggést. Az öreg úr sajnálta a családi ékszereinket és a maga pénzéből vette meg egy költött eladási lajstrom szerint, valójában pedig elásta a telkén Miczi számára.

Most a főhadnagyon volt a meglepetés sora.

– Hogyan? A méltóságtok ékszerei voltak?

– Sajnos, mi adtuk át az öreg úrnak, hogy zálogosítsa el, s miután több pénz kellett, azt az instrukcziót kapta, hogy adja el. Ő aztán el is adta, be is mutatta, milyen czégek vették meg, melyik darabot mily áron. Képzelheti ennélfogva meglepetésünket, midőn egy napon megérkeztek a különböző firmáknak eladott ékszerek együtt egy ládában a lányom nevére czímezve. Azóta sem mertünk hozzájuk nyúlni, senki se viselte, mert nem tartottuk a mienknek.

– És az öreg úrtól nem kértek felvilágosítást?

– Resteltük volna előhozni. Annyit azonban mégis gondoltunk, Isten bocsásson meg, hogy valami inkorrekt dolgot cselekedett. Pedig hát egy szent volt ő akkor is köztünk. Mit érezhetett az ő hófehér lelke a mi gyanakodó, szemrehányó tekinteteink alatt? Oh istenem, istenem, mily vakok voltunk! Milyen igazságtalanok. De legyen ön megnyugodva, én is foglalkozom egy gondolattal, kiásatom és az Inokayék kriptájába temettetem el. Elégtételt adok neki.

– Köszönöm, méltóságos uram.

– Ha van túlvilági élet, – folytatá a báró ellágyulva – bizonyára jól fog neki esni ez a kis figyelem. De mondja csak, főhadnagy, tudta már ön akkor a végrendelet tartalmát?

– Hogy tudtam volna?

– Hát talán fölismerte az ékszereket?

– Miről ismertem volna fel?

– Hát akkor miért küldte a leányomnak?

Egyszerű volt a kérdés, de a főhadnagyot ugyancsak megakasztotta. Nem jó sokat beszélni, kivált katonának, mert befonódik a saját kifejezéseibe, mint az Ábrahám báránya az iszalagok közé. Kínos verejték ütött ki a homlokán, míg arcza csupa láng lett.

– Nem haragszik meg méltóságod, ha egészen őszinte leszek? Nem ítél meg engem? – tagolta idegesen, szomorúan, zavartan, – ha elmondom, tekintve a körülményeket, a helyzetet, amit talán nem kellene, amit, hogy is mondjam csak, oh Istenem… de talán mégis…

– Csak beszéljen őszintén. Hiszen máskép nem érthetnők meg egymást.

A főhadnagy lehunyta szemeit és a kardjába fogodzott, szédült, a szoba forgott vele.

– Fiatal gyermek voltam akkor – szólt el-elhaló, rekedt hangon. – És tudja a báró úr, milyenek a gyermekek, nem veszi rossz néven, szerelmes voltam a kis baroneszbe.

Félve nyitotta ki szemeit, hogy áll-e még a világ és csodálkozott, amit látott és hallott. A bignonia-gallyak csak úgy lóbázták a fürtjeiket, mint azelőtt, a nap besütött és fényes aranysávot vont az Inokay Katherina brokát szoknyáján, a madarak csipogtak odakünn, a báró pedig nevetett.

– Aha, ni! Hát így sülnek ki a selymaságok? Aztán lássuk csak, – mondá évelődve – meddig tartott ez a szerelem?

– Bocsánat, de az már nem tartozik ide, – sóhajtá mélán, álmadozón.

– Bizonyos esetben idetartozik.

– S ez az eset, méltóságos uram? – kapott a szón Borly, mint az éhes hal a csaléteken.

– Ha még most is szereti – felelte Inokay csöndesen, kiégett csibukját leeresztve a padlóra.

A hadnagy lesütötte szemeit, mint egy elítélt.

– Ha szeretem-e? – szólt szenvedélylyel, álmodozón. – Ki se lehet azt mondani.

– No, iszen akkor mégis nekem van igazam, hogy megtalálható a megoldás.

– Hogyan? – nyögte a főhadnagy, kételkedő, réveteg tekintettel.

– Föl van adva a rébusz, találja ki, – mosolygott a báró.

– Méltóságos uram! Igaz lenne? Nem tréfa? Szabad szólanom?

– Csak egyenesen, katonásan, mint a nyíl, katona uram.

– Hát adja nekem feleségül a baroneszt.

– Én pedig két kézzel adom oda, – szólt egyszerűen, minden ünnepélyesség nélkül a báró – föltéve, hogy ő is akarja.

S ezzel mintegy jelképileg oda nyujtotta a főhadnagynak mind a két kezét.

A főhadnagy pedig lehajolt, elöntötték szemeit nagy boldogságában a könyek, némán megcsókolta kezét, de érezte a báró, hogy egy-két köny is hull rá s ezzel hirtelen átnyalábolta a fejét, a melléhez szorította, hogy síró katonát ne lásson és a nyaka tarkóján csókolta vissza.

– Mi ketten végeztünk, édes fiam: mostan eredj be az asszonyhoz és végezz a leányommal magad!

A főhadnagynak sem kellett több. Boldogan hagyta ott a bárót, szinte mámorosan az örömtől. A milyen kishitű volt a kezdet kezdetén, éppen olyan elbizakodott lett; katonaerkölcs az. Ha félig sikerül az attak, a győzelem nem lehet kétséges többé.

Ment, ment, azaz hogy szinte futott a hangos folyosón, megszólítván kurtán, parancsolón az ott ődöngő komornyikot.

– Jelentsen be a hölgyeknél.

– Nem szabad senkit bebocsátani, bent tanácskozik a két méltóságos asszony az ügyvéd úrral és Balassa báró úr ő méltósága is bent van; azt mondták, zavartalanul akarnak maradni, hogy még a bárót se bocsássam be.

– Hát a kisasszony?

– Az kiment a kertbe.

Iszen éppen az kellett Borlynak, hogy az öregek nélkül találja. Ámor okosan diktálja az ilyenfajta dolgokat a gondviselésnek.

Megindult a komoran susogó ős platánok alatt, vizsgálva a kavicsot és a füvet, nem mutatják-e meg a kis czipők nyomait. Bizony nem mutatták. Bolyongott ide-oda, de a kisasszony sehol se volt, csak kis mókusok riadtak meg lépteire és futottak fel a fákra. Végre valahol a zöldséges kert tájékáról parasztnóta csendült meg: «Magas a kaszárnya teteje.» A második sort elnyomta a kerekes kút zörgése. Aztán megint kicsattant a nóta:

Hej csak egy kis magyar szót hallanék, A kitől az rózsámnak üzennék.

Borly mellét kevélyen feszegették az üde hangok, a katona után epedő lányka keserűsége (amiben már benne van a _nyelvi kérdés_ is embrióban.)

A dal a kerekes kút felől hangzott. A káposztapalántát öntözgette a kertész lánya, kit a kút melletti szomorúfűz takart el a szem elől. Körös-körül vidám volt minden, csak a nótában rejtőzött valami kis szomorúság. Méhek, darazsak zöngtek a szerelemről, gyíkok suhantak a füvek között, virágokhoz tapadt bogarak ringatták magokat vékony száron. Illatot, mámort lehelt minden, még a szomorúfűzfa is nevetett.

Laczi a dal irányában a kertészlányhoz ért.

– Nem látta, kérem, a bárókisasszonyt?

– A búzamosókhoz ment – felelte a leány.

– Merre vannak a búzamosók?

– Nem tudom. A pataknál valahol.

Igen ám, de a patak, a Litva, végigfolyt az egész ötven holdas parkon, most tehát még kevésbbé tudta Borly, merre induljon. Mert a fák miatt az ember csak egy arasznyit lát a parkból egyszerre. Fülelt, hallgatott, semmi nesz, csak a harkály kalapácsolt valahol messze s fönn magasan száll egy vagy két galamb. Tovább megy, megint szárnysuhogás a levegőben, megint galambokból száll egy kis csapat, ez is bal irányban. Hopp, menjünk a galambok után! A főhadnagy irányt változtatott. Hiszen a madarak segítették már egyszer megtalálni a szerencsét, miért ne indulna ezúttal is utánuk? Amit megkezdtek, hadd végezzék be. Ha búzát mosnak valahol, a kis torkosoknak tudniok kell, hol van ma a lakoma.

Tudták is. Hír jár erről galambok országában. Csakugyan ott mosták a búzát a béresasszonyok rostákban, teknőkben a Litva patakban, azután lepedőn szárították. Ebből lesz a kalács az urasági asztalon. Ugyancsak a pataknál a túlsó parton fehérítették az otthon szőtt vásznat, mely szét volt teregetve a pázsiton. Ebből lesz a bárókisasszony kelengyéje.

A galambok nyomán oda talált Laczi. Mihelyt kiért a sűrűségből, messziről megpillantott egy óriási pipacsot. Az volt a bárókisasszony napernyője. Ott ült a patakparton buja páfrányok közt, a lábait lelógatva, horgát leeresztve az elsikló pisztrángok közé. Mellette a lepedő szélein, ahol a búza száradott, egy csomó galamb járt-kelt és csipegetett nagy biztonsággal. Fél is a galamb a galambtól! Se ők nem vetettek rá ügyet, se ő rájuk, mélázva hallgatta a patak csobogását. Hanem egyszer csak mi történik? A patak olyanformán kezd csörögni, nem ahogy a víz, de ahogy egy kard szokott. Ez mégis rendkívüli, ez mégse lehet. Hátra tekint, elsápad és felugrik. Megdermed benne a vér, mozdulni se tud. A főhadnagy jön.

Az első ösztönszerű mozdulat az apró lilavirágos szoknya gyüremléseit lesimítani. Majd megjelenik szemében a halálos rémület. A búzát rostáló asszonyok bent állanak a patakban s szoknyáik felgyűrve és a deréknál görcsbe kötve láttatni engedik fehér lábikráikat, föl egész térdig, sőt még felül is. Jaj, mindjárt meghal a szégyentől, ha ezt a főhadnagy meglátja.

– Le a szoknyákat! – kiáltja hevesen, mint egy vezényszót. – Hamar, hamar!

A béresasszonyok csodálkozva neszeltek fel s látván a közeledő tisztet, eltalálták az ijedtség okát, mire meg is szólalt a csintalan Horpácsi Verona nevetve:

– Jaj, lelkem kisasszonykám, ne féltse a katonát. Látott az már az asszonyból többet is.

De már ekkorára oda is ért a főhadnagy nagy sebbel-lobbal s messziről kezdte a beszélgetést németül, hogy a cselédség ne értse.

– Önt keresem, kisasszony.

– Engem? – csodálkozott Mária (pedig ugyan ki mást keresett volna ott?). – Szép, hogy én is eszébe jutottam.

– Sohase is ment ki onnan.

– Katona szava lőpor nélküli füst – mosolygott Mária, kék pántlikás kalapját megigazgatva fején, mely alól hátul két vastag szöszke hajfonat lógott végig a derekon, le egész a szoknya csipkefodráig.

– Hát mivel mulatja itt magát?

– Képzelje, horgászgatok.

– És fogott-e valamit?

– Semmit, uram, semmit. Nincs szerencsém.

– Azért hagyja abba?

– Azért, mert maga jött.

– Ne zavartassa magát.

A baronesz szót fogadott, lehajolt a horgáért, aztán ujra le akart ülni, de Borly figyelmeztette:

– Talán menjünk följebb, mert a halak megijednek a rostáló asszonyoktól és visszaúsznak.

Fölfelé mentek a zizegő füzesekkel szegélyezett parton, míg végre a főhadnagy talált alkalmas helyet egy satnya bodzafa mellett.

– Ez a jó hely. Itt fogtam én sok halat azelőtt.

– Hátha azóta már megváltoztak a halak is – ellenveté a leány.

– Hát még ki változott?

– Mit tudom én? – felelte Mária vállat vonva és leeresztette a horgot.

Leült, kecsesen elrendezvén szoknyája redőzetét a térdein, míg a két hajfonat sziszegve lecsapódott végeivel a földre a fűtestvérei közé.

– Engedje meg baronesz, hogy én tartsam az ernyőjét.

– Ha nem restelli.

A hadnagy tartotta most már a piros ernyőt, föléje hajolván, folyt a társalgás közömbös dolgokról, imitt-amott ejtvén egy-egy czélzást, amit a baronesz gondosan kikerült, mint a vízben úszkáló pisztrángok a horgot.

– Engedje meg baronesz, hogy én is leüljek melléje.

– Mit? már elfáradt? Nem, nem, csak maradjon.

– Attól tart talán, hogy a halak megijednének tőlem?

– Ugyan ki félne magától?

– Hát maga sem fél?

– Én? Hogy félnék? Hiszen meg nem esz.

– És mégse enged magához leülni?

– No, hát üljön le, nem bánom.

Így ültek aztán ketten egymás mellett és megint csak ilyen dib-dáb dolgokról beszéltek. Kakuk szólt valahol. Annak a szavát számlálták. Egy vén kecske jött a túlsó partról szomjasan s éppen velük szemben leereszkedett a patakba inni. Mária megint igazította a szoknyáját, nehogy a kecske megláthassa alulról a bokáit. A főhadnagy édesdeden nevetett az efféléken, a nap pedig szállt-szállt lefelé elbágyadva, szóval, telt az idő és nem jött alkalmas gondolat, amelylyel a főhadnagy megkezdhetné a rohamot.

– Hát maga azóta mindig Bécsben lakik?

– Igen.

– Vannak-e ott szép lányok?

– Szép lányok mindenütt vannak – felelte Borly.

– Persze el sem jött volna, ha ez a szomorú eset nem történik.

– Még nem.

– Ugy-e furcsának tetszik most a falu?

– Szebbnek találom, mint valaha.

– De a mi kertünk nemde csunyább most, elhanyagolt? A papának nincs rá pénze. Sok szép dolog elpusztult. Az áloék, a nagy agavék, amiket nyáron kiültettünk.

– Az én eszem most csak két növény körül jár, – felelte a főhadnagy rejtélyes arczczal – azokból kell egyet elvinnem. S az mind a kettő megvan. A többinek pedig nem érzem a hiányát.

– No, ugyan melyik két növény az?

– Hát az egyik ez – felelte Borly, leszakított egy pitypangot s a Mária ölébe tette.

– A másik?

– A másik meg ez – letörte egy fűzfavesszőnek a felső végét és azt is odabocsátotta a pitypang mellé.

– No, ezek, mondhatom, nem valami nagy ritkaságok. Maga igen szerény.

– Nem ritkaságok, de nagy jelentőségük van.

– Hogy-hogy?

– A pitypangból lánczot és gyűrűt csinálnak a falusi leányok, a fűzfából pedig a kosarat fonják.

Mária elértette és elfordította a fejét, hogy pirulása ne lássék.

Amint pedig a fejét elfordította, láthatóvá lett, hogy egy hernyó mászik a hófehér nyakán. Laczi ösztönszerűleg odakapott, de a hernyó becsúszott a ruha derekán, azon a tündérárkon, mely a nyakból kezdődik, hát bizony minden komolyabb megfontolás nélkül gallér alá kellett nyúlni és kivenni a szörnyeteget. Hanem hát a baronesz se rest s ha nem érzi meg a hernyót a nyakán, megérzi a főhadnagy izzó, lüktető újjait, felugrik, mint egy megriadt őzike s eközben haragosan hátra legyintett a tenyerével, hogy a főhadnagy kezét megüsse, de éppen az arczot találja nagy csattanással.

– Haragszom, menjen, menjen!

– De hisz a hernyót vettem le a nyakáról – védekezik a főhadnagy elszontyolodva s arcza kipiroslik, nem annyira az ütéstől, mint a gondolattól, hogy ütés érte.

– Mi történt köztetek? – csendült meg e perczben mögöttük egy ismerős hang, a báróé, aki keresésükre jött s akit a nagy izgatottságban észre sem vettek. – Összevesztetek?

Mária makacsul elfordította fejét és lenézett a vízbe, Borly is hallgatott.

– Látom, történt valami. Nos? Tegyen jelentést, főhadnagy uram!

– Hát csak az történt, – felelte Borly – amit igértek az Inokay-házban. Betelt rajtam a végzet. Egy csók várt rám itt hosszú idők óta és egy pofon. Nos, hát megkaptam a csókot is, a pofont is, de megfordítva, ahogy képzeltem. A csókot a ház gazdájától, a pofont a ház kisasszonyától.

Inokay bosszús arczot vágott.

– Talán egy kicsit ajtóstól rohant a leánykérésnek, főhadnagy uram?

– Még el se értem odáig – szólt a főhadnagy sóhajtva.

– De hát akkor mint történt a dolog?

– Egy hernyót vettem le a kisasszony nyakáról.

– Ejnye, Mária, hát pofonokat osztogatsz, mint egy markotányosnő?

– Hiszen csak a kezét akartam – szólt Mária elpityeredve.

– És alkalmasint nem nagyon?

Mária ujból nem felelt.

– No, felelj hát. Nagyon akartad vagy nem nagyon?

– Nem nagyon – tagolta Mária fáradtan.

– Látod, pintyőke, nem szép volt tőled. Hiszen Borly csak udvarias volt és semmit nem tett és nem mondott, pedig tőlem felhatalmazása volt többre is.

– Tőled? – hebegte Mária csodálkozva és megfordult, hogy a könyein keresztül apja lelkébe mélyeszsze tekintetét.

– Hiszen ha nem szereted, arról nem tehetek, – folytatta – tégy úgy jövendő sorsodra nézve, ahogy akarsz, de ez egyenesen illetlen volt, azért hát ne durczáskodj, eredj oda, engeszteld meg Borlyt, nyujts neki kezet.

Mária lehajolt a halászó botjáért, a napernyőjéért és ha már ott hevert, felemelte a pitypangvirágot is, odament Borlyhoz és átnyujtotta neki…

– Hát itt van a pitypangja, de most azután ne okoskodjék többé.

A megdicsőülés verőfénye ragyogott a főhadnagy arczán. Lehajolt, megcsókolta a hófehér kezecskét, mely a pitypangot nyujtotta. Mária pedig szemérmetesen lehúzta a nagy szalmakalapját a lángoló arczára.

– Nos, rendbe jöttetek? – kérdé Inokay meglepetve.

– Örökre – felelte a főhadnagy boldogan.

– Hát mégis szereted? – szólt Inokay nevetve.

A leány a fejével bólintott, hallgatagon, mélán lépegetve mellette a kastély felé, halászbotjával a rögöket ütögetve.