Part 9

Most, hogy a piacz részére készült árúk mind nagyobb és nagyobb mennyisége válik a részvénytársasági tevékenység tárgyává, miközben a tőke és munka összegyüjtésének és áttekintésének szerkezete mind komplikáltabbá válik és mindjobban szétszóródik, a financziális irányítás munkája hovatovább nyer jelentőségben. Oly czégek, mint aminők a Morgané, Rothschildé és hasonlók, azzal foglalkoznak, hogy az új ipari energiák végtelen áramának folyását a világ különböző részei felé irányítsák, utak építésére, mezőgazdasági- és bányavidékek felfedezésére és fejlesztésére, különböző fajtájú gépezetek és telepek létesítésére. Ezzel a termelő munkával párhuzamosan halad egy nagyszabású feltartóztató és romboló jellegű munka is, mely sok esetben hasonló módon eredményes a pénzemberre nézve. Ha ezen pénzügyi műveletek főnehézsége a társadalmilag hasznos műveleteknek a haszontalanoktól vagy ártalmasoktól való elkülönítésében rejlik, ez nem elegendő ok arra, hogy kétségbe vonjuk azt a nagy fontosságot, mely e műveletekben, mint valósággal _termelő_ tényezőkben rejlik. Más társadalomgazdasági rendszer mellett e munkának nagyrésze fölöslegessé válhatnék, vagy más munkával volna helyettesíthető; de jelenleg a pénzember munkája óriási értékű és mint minden más munkát, ezt is meg kell fizetnünk mindazzal, ami eredményének biztosítása szempontjából szükséges.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a pénzemberek profitjai pontos mértékei azon szolgálatoknak, melyeket ők a társadalomnak tesznek. Ellenkezőleg, semmiféle más munkát sem lehet jobban túlfizetni. Mert ezeknek a financziális szolgálatoknak természetéből folyik, hogy gyakran kizárják a hatékony versenyt. Kölcsönkötvények kibocsátását, avagy nagy társaságok finanszirozását csak egynéhány nagy czég vagy csoport vállalhatja és az üzletkötésnek oly feltételei, melyek a haszon minimumához vezetnének, csak ritkán vannak meg. Az ily munkának nincsen piaczi értéke: specziális alkalmak és specziális feltételek kérdése csupán. A titkosság vagy féltitkosság, amely ezen pénzügyi operácziók nagy részét körülveszi, szintén hozzájárul azoknak búsásabb megfizetéséhez. Ennélfogva nem lehet kérdéses, hogy az üzletek ezen ágának profitjai nagyobb arányát tartalmazzák a munkanélküli avagy érdemetlen jövedelemnek, mint bármely más fajtája a haszonnak.

Talán helyén való lesz, ha összefoglaljuk kutatásaink azon eredményeit, melyekre ebben és a megelőző három fejezetben jutottunk a föld, a munka, a tőke, az üzleti képesség és az ipari termelés felhasználásának követelményei s ezen követelmények megvalósításának módszerei tekintetében.

Az összes érdekeltek azon vannak, hogy a termelés eredményéből vagy a jövedelemből, ez eredményekhez képest kellő gondoskodás történjék mindazon tényezőknek fentartásáról, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a termelés folyamata zavartalanul végbemenjen. Ha a földet bármi tekintetben elértéktelenítjük, akár a talaj termékenysége, akár más természeti erők tekintetében rövidítve azt meg, más alkalmas helyen kell a hiányokat pótolnunk: nem szabad a föld termelőképességét csökkentenünk. Külön alapot kell létesíteni az épületek, gépezetek és egyéb eszközök használatából és esetleges károkból létrejövő elértéktelenedésnek és annak a koczkázatnak czéljaira, hogy esetleg jobbfajta eszközök beszerzése válik szükségessé. Kapcsolatban ezekkel az elértéktelenedési- és biztosítási alapokkal a föld és tőke czéljaira, eleve gondoskodásnak kell történnie a munkabérnek egy bizonyos részéről is, amely szükséges mindazon emberi erők biztosítására, amelyeket a termelés zavartalan folyásának munkája megkiván. A bérek és fizetések egy részét tehát nem a földjáradék és tőkekamattal együtt, hanem a romlások és kopások rovatában osztályozzuk.

Mindezek oly kiadások, melyek avégből szükségesek, hogy biztosítsák a fennálló ipari rend létezését és folytatólagos működését. Kezdetleges ipari társadalomban megtörténhetik, hogy felemésztik a termelés egész eredményét, de modern feltételek között a termelési tényezők együttműködése a termelésnek oly eredményét teszi lehetővé, amely messze meghaladja azt, ami a puszta fenmaradás szempontjából szükséges. Ez a többlet, vagy fölösleg arra használható, hogy a gazdasági rendszer fejlesztésére szolgáljon, megfelelőleg rendezett szétosztás segélyével, vagy pedig arra szolgál, hogy valamelyik tényező tulajdonosa, ha elég erős hozzá, pazar túlfizetésben részesüljön. A többlet egy nagy hányada bizonyos minimális kamat és haszon, avagy nagyobbfokú hatékonyságot biztosító munka bére formájában arra fog szolgálni, hogy különböző összetételű tőke nagyobb és jobb részét, valamint a munkaerőt és a kombinativ képességet oly irányba terelje, amely a haladott ipari társadalom igényeinek megfelel. Az állam is megkövetel és kap is hasonló járulékokat a fentartás és fejlesztés czéljaira azokból a pénzekből, melyek oly ipari termelés eredményei, amely ipari termelésnél a közhatóságok segédkeztek.

Az ipari termék egésze, az összjövedelem is előnyösen volna fölhasználható a termelési tényezők fentartásának és aránylagos növekedésének ezen czéljaira. Nyilvánvaló azonban, hogy a többletet a maga egészében nem szükséges erre használni és valósággal sem ez történik. Nagy részét nem arra fizetik el, hogy a fentartásról és fejlesztésről gondoskodnak, hanem nagy mennyiségben arra, ami közvetve szükséges ezekre a czélokra. Ha ez a többlet földjáradék formájában a nagybirtokoshoz, óriási osztalékok formájában a tőkéshez, nagyfokú vállalkozói nyereség formájában az üzletemberhez, avagy néha mint tulzott nagyságú munkabér a munkásokhoz folyik, mindenképpen lassítja az ipari haladást. A vagyonnak oly részei mennek ezáltal veszendőbe, melyek az ipari fejlődés czéljaira lettek volna felhasználhatók és mint «munkanélküli jövedelem» jutnak olyan személyekhez, akik ezáltal nem csupán annálfogva okoznak kárt a gazdasági életnek, hogy most már semmi sincs, ami arra biztatná őket, hogy egyéni energiájukat _fokozottabb_ mértékben állítsák annak szolgálatába, hanem arra nyernek képességet és hajlandóságot, hogy visszatartsák ezt a produktiv energiájukat is, melyet más körülmények között talán felhasználtak volna. Igy hát minden improduktiv többlet úgy hat, mint a tétlenség megjutalmazása.

Ez az «improduktiv többlet», akár földtulajdonostól, tőkétől, kombinativ képességtől, vagy munkától eredjen is, mindig ugyanabból a forrásból fakad, t. i. az illető tényezőnek mesterséges megkötésétől és a többi tényező tulajdonosának súlyos megterhelésétől. Minden túlfizetés eredete valamely természeti, vagy szerzett monopólium, vagy pedig valamely közreműködő tényező ritkasága. Nyilvánvalóan hamis következtetés, ha az összes tényezők közül csak az egyiknek tulajdonítjuk az egyedüli hatalmat ezen többlet elvételére. Sem a földbirtokos, sem a munkaadó, sem a tőkés nem bir ezzel a kizárólagos privilégiummal. Hol egyik, hol másik teszi az ő tényezőjét «ritkává» és ezen ritkasággal arányban aknázza ki a helyzetet. Sürü lakosságú országokban a földbirtokos az, aki ennek az improduktiv többletnek egy nagy részét magához ragadja, akár lokális értékek létesítése, akár föld- és bányajáradékok formájában, természetesen csak oly mértékben, a minőben ezt a hely könnyű és olcsó megközelíthetősége vagy kivülről jövő élelmiszer- és egyéb készletek lehetővé teszik. Védett iparágakban, melyekben valamely természeti, vagy mesterségesen szerzett előny birtoka bizonyos tőkéseket azzal a hatalommal ruház fel, hogy a «szabad» tőkét távoltartsa és a szabad versenyt megszoríthassa, a tőke zsákmányát magas osztalékok és a vállalkozók magas nyereségek formájában szerezhetik meg. Miután az ily védelem és a vele járó ritkasági érték rendszerint egy-egy üzletember szellemi erejének, ügyességének, szorgalmának, vagy szerencséjének eredménye, az ily ipari nyereségek, melyek arányaikban inkább tekinthetők haszonnak, mint tőkekamatnak, e kamatoknál jóval nagyobbak is. A szakszervezetek egyetértő eljárása, vagy más kedvező körülmények esetleg egy munkáscsoportnak is juttathatnak ilyen rövidéletű monopoliumos lehetőséget, lehetővé téve számukra a béreknek bizonyosfokú munkanélküli többletét. Minden esetben az ilyen munkanélküli improduktiv többlet valamely tényező természeti vagy mesterséges megkötésének eredménye, szemben a többivel, amelyeknek közreműködése szükséges ahhoz, hogy valamiféle jószág termelése lehetővé váljék.

IX. FEJEZET. A forgalom és az árak.

Mindezek után megérthetjük immár, hogy miért vehetünk Londonban egy tonna konyhaszenet ugyanazon pénzösszegért, amelyért egy pár középfinom takarót, egy fémteáskannát, egy fél tuczat gyapotinget, vagy negyven kenyeret vásárolhatunk. Ha mindezen vásárlásokat egy font sterlingért eszközölhetjük, ennek oka az, hogy a külömböző termelési költségek, vagyis azok a pénzösszegek, amelyeket a különböző termelőerők tulajdonosainak azon folyamatok sorrendjében fizetünk, amelyeken ezen árúk mindegyike keresztülment, véletlenül ugyanazt az összeget adják eredményképpen. Mindegyik esetben a font sterling nagy számát tartalmazza azon apró áraknak, melyeket a munkáért, az üzleti ügyességért, valamint a mezőgazdaságban, a bányában, a gyárban, a szállítás közben, a szétosztás tevékenységénél felhasznált tőkéért fizetünk s amely tőke a tonna szén, a takarók, a teáskanna, az ingek és a kenyerek termeléséhez és piaczrahozatalához szükséges. Ha mindegyiket a kezdő stádiumtól fogva kísérnők figyelemmel és követnők a nyers anyagokat ezen folyamotokon való átmenetelük közben, láthatnók, miképpen halmozódnak fel a költségek mindaddig a pontig, amíg a kereskedő haszna betetőzi a teljes összeget. Ezen fokozatok mindegyikénél azt észlelnők, hogy a termelés folyamatának összes kiadásai a kis költségeknek nagy változatosságát ölelik fel, magukban foglalva a legkülönbözőbb fajta munkáért, tőkéért, földért és üzleti jártasságért járó összegeket, melyek egyrészében benrejlik az a költség is, mely a szabad verseny szerkezetéből folyik, másika ismét valamiféle oly többletet rejt magában, mely egyik-másik tényező monopóliumát vagy ritkaságát juttatja kifejezésre. A különböző árúczikkek, melyeket egy font sterlingért árusítanak, semmi esetre sem ugyanazokban az arányokban képviselik a termelési költségeket és az értéktöbbletet. Megeshetik, hogy az a húsz shilling, amelyet egy pár takaróért fizetünk, csupán húsz százalékos, tehát négy shillinget kitevő értéktöbbletet tartalmaz, míg a kenyérért fizetett húsz shilling negyven százalékos, tehát nyolcz shillinget kitevő értéktöbblettel van megterhelve és a végösszeget valamely buzaspekuláczió, avagy a malomtulajdonosok, illetve pékek kartellje dagaszthatja meg. Annak a megállapításához, hogy a végső árnak mekkora összegét kell a fogyasztónak «termelési költségek» és mekkorát «értéktöbblet» fejében megfizetnie, avagy az értéktöbbletet tekintve, ennek mekkora része volt produktiv és az ipari fejlődés érdekében álló, mekkora improduktiv, vagyis pazarló és kártékony, minden egyes árú történetének specziális tanulmányozása volna szükséges.

Sokáig azt tartották, hogy a «járadékok» és egyéb értéktöbbletek nem tartoznak bele a végső árba és nem növelik azt, hanem csak külön fizetések, melyeket a különösen kedvező feltételek között lévő földbirtoknak vagy tőkének juttatunk. De a mi elemzésünk, mely az «értéktöbbletet» bizonyos fajtájú megszorítással és bizonyos fajta földbirtok, tőke, stb., a termelés folyamatában megkivánt teljes készletének felszökkentett árával azonosítja, véget vet ennek az ellenvetésnek. Ha a komlóföld csak szűkösen fedezi a kinálatot, a komló ára ki fogja pótolni ezt a rövidséget. Az a tény, hogy a komlóföldek egyes holdjai jobbak, mint mások és hogy a rosszabb holdak csak kevéssel több földjáradékot hozhatnak, mint amennyit hoznának, ha pl. buzát termelnének rajtuk, nem érinti azt a tényt, hogy a komlótermő földek «ritkasága» emeli a komlóárakat. Természetesen az, amit «különbözeti» járadéknak nevezünk és ami a mértéke annak a különbségnek, amely egy jó és egy rossz holdnyi komlóföld termelőképessége között van, nem érinti az árat. Miért is érintené? Az ár minden esetben egy bizonyos adott mennyiségű árúnak, vagy valamely szolgálatnak ellenértéke. Ha az egyik hold kétszerannyit ad ki ebből a termelőerejű szolgáltatásból, mint egy másik, természetesen kétszer akkora járadékot is hoz. Ennek semmi köze sincs az «értéktöbbletbeli» vagy «ritkasági» elemhez, amely részét teszi a komlótermelő-erő egy egységéért fizetett árnak.

Épúgy, ha az olaj, avagy az aczélsinek termelése kartel, vagy más hasonló szervezkedés tárgyává lesz, mely szervezkedések megszorítják azoknak a forrásoknak vagy gyáraknak a számát, amelyeknek a munka meg van engedve, megrövidítve ezzel az olaj vagy a sinek piaczi kinálatát, ez a ritkaság az egész olajnak és az összes sineknek árát emelni fogja, a legrosszabb forrásokból vagy a legeredménytelenebb telepekről jövőket épp úgy, mint azokat, amelyek a legjobb forrásokból vagy a legeredményesebb telepekről jönnek. Természetes, hogy a valódi profitok a legrosszabb források vagy gyárak termékeinél alacsonyabbak lesznek, mint a legjobbakénál, de ez csak azért van, mert ezek egy bizonyos időn belül kisebb mennyiséget vagy rosszabb minőséget termelnek.

Az értéktöbblet összes fajtái, melyeket eddig figyelemmel kisértünk s melyeket – mint láttuk – a földbirtokosok, tőkések, alkalmazottak, stb. ragadnak magukhoz a különböző folyamatok során, mind közreműködnek abban, hogy a fogyasztó által vásárolt árúk végső árát növeljék.

Ha abszolut «szabad verseny» léteznék mindenütt, valamennyi termelési tényező egyforma bőségével, az összes árak egyformán egy bizonyos minimumon állanának és az összes árúk és szolgálatok «költségeikhez» képest volnának kicserélhetők. Takaróink, teáskannánk, ingeink, kenyerünk és szenünk, megszabadítva minden járulékos értéktöbbletüktől, természetesen nem egy font sterlingen kelnének ezután, hanem különböző alacsonyabb átlagokon. Egynémely közgazdasági iró mesterkélt elmélete szerint a versenynek ez a szabadsága és teljes folyékonysága csakugyan fennáll, de ezen feltevések ellenére is tesznek engedményeket bizonyos tagadhatatlan «súrlódásoknak» vagy kivételeknek. Ez azonban – miként azt Ruskin kimutatta, – olyan, mint mikor azzal a feltevéssel fogunk az emberi test anatómiájának tanulmányozásához, hogy az abszolut rugalmas és azután utólag teszünk engedményeket esetről-esetre való rugalmatlanságának. Ritkaság és a szervezkedés oly reális és normális vonásai a mai ipar tényleges állapotának, mint aminő a verseny és a bőség. Tényleg lehetetlen magunknak észszerű módon számot adni az egész mai ipari rendszer működéséről a megrövidítések és értéktöbbletek elmélete nélkül.

Ennek a ténynek tiszta megértése nélkülözhetetlen a piaczról és a forgalomról szóló fejtegetéseinkhez. Árúk és szolgáltatások kicserélhetők egymás ellenében, még pedig termelési költségeik arányában és nem azon munkaidő-mennyisége arányában, amelyet tartalmaznak, vagy pedig a «természetes» termelési költségek valami más mértéke szerint.

Az ár és a termelési költségek, amint ezek egy árúkészlet minden részében kifejezésre jutnak, ugyanazok. De nem ugyanazok minden egyes résznek a költségei. Egy kilogramm búzának a termelési költségei kisebbek termékeny talajon, mint terméketlenen: 1000 tonna aczél termelési «költségei» alacsonyabbak egy jól felszerelt üzemben, mint egy rosszul felszereltben. Miután a «költségek» az értéktöbblettel _együtt_ adják a kiadások összegét, ennélfogva az ezekben rejlő értéktöbblet-elem és kinálati ár változik, lévén a legnagyobb az üzletek legkiválóbb tipusánál (mezőgazdaság, gyár, bánya stb.), legkisebb a legrosszabban. Ha valaki számon tartaná az összes, egy bizonyos piacz számára búzát termelő földeket, találhatna olyan földet, amely éppen csak annyit hoz, amennyi szükséges a buzatermelés folytatásához. Ez annyit jelent, hogy a föld, munka és tőke azon együttműködése czéljából, mely egy kilogramm búzának ezen a földön való termeléséhez szükséges, több termelő munkaerőt és tőkét kell vásárolnunk, ha a föld erejének kisebb mennyiségét ki akarjuk egyenlíteni. A búza termelésnek kilogrammonként ugyanazok voltak a költségei ezen a földön, mint a jobb földeken, de az összegnek egy nagyobb hányada jutott a tőke és munka költségeire, kisebb arány «értéktöbbletként» a föld kifizetésére.

Hasonló az eset az aczélsineknél is. Itt az ipar legrosszabb fajtájú üzemének megfelel a legrosszabb búzaföld. Az aczélsinek tonnánkénti árának nagyobb hányada esik itt romlásra, kopásra és tőke meg munka fentartására, tekintve, hogy a legrosszabb üzemekben a profit a minimumon áll. Valóban, egy tonna költségei, amint azok az árban, mondjuk 30 shillingben kifejezésre jutnak, látszólag felemésztődnek ezekben a szükségszerű kiadásokban, nem hagyva többlet-kamatot a befektetők, avagy nyereséget a vállalkozó számára.

Ámde, ha vannak oly földek, melyek a búzakinálathoz hozzájárulnak, de amelyek éppen csak hogy kifizetik a tőkét és a munkát, nem hagyva hátra többletet a járadék czéljaira, mikép állítható az, hogy a földjáradék is képviselve van az árban és azt növeli? Ha egyes vállalatok részt vesznek ugyan az aczélsinek kinálatában, de éppen csak azzal az összeggel, amely kifizeti a termelés költségeit és nem nyujtanak semminemű haszontöbbletet, mikép állítható, hogy a költségekben és az aczélsinek árában valamelyes értéktöbblet-elem is van? A válasz az, hogy a jó búzaföldek ritkasága oka a magas átlagköltségeknek, melyek egy kilogramm búza termeléséhez szükségesek és amelyek lehetővé teszik a földbirtokosoknak, hogy magas árat kérjenek a természet termékenységéért, a munka és tőke költségeit terhelve meg ezzel az értéktöbblettel. Az a tény, hogy egynémely használatban levő föld annyira terméketlen, hogy a természet csak nagyon keveset járul hozzá egy kilogramm búza termeléséhez és csaknem mindent a tőke és a munka végez el, nem érinti ezt az érvet. Ha elegendő termékeny föld állhatott volna rendelkezésre, a (járadék-) többlet nagyon kicsi és a kilónkénti költség és ár is annyival alacsonyabb lett volna.

Éppen a jobb földnek ez a ritkasága az, ami a rosszabb föld használatba vételéhez vezet, oly többlettel terhelve meg a buzatermelés költségeit és árait, melynél fogva tőke és munka sikeresen gyümölcsöztethető egynémely rossz földön is.

Hasonlóképpen, a jól fölszerelt aczéltelepek ritkasága okozza, hogy az aczélsinek termelésének átlagos költségei magasabbak, mint volnának abban az esetben, ha ilyen gyáraknak bővében volnánk és azok a magas árak, melyek ennek a ritkaságnak eredményei, néhány rosszul fölszerelt gyár számára is lehetővé teszik a fenmaradást, igaz, hogy a termelés eredménye nem is biztosít egyebet. A jól felszerelt gyárak a sineket magas haszonnal fogják eladni, a rosszul fölszereltek éppen csak hogy kiadásaikat fedezik. Bizonyos, hogy az a haszontöbblet, melyet a legjobb gyárak ritkasága a jól felszerelt üzemnek lehetővé tesz, kifejezésre jut a sinek magas költségében és árában: s ezek az árak azok, melyeknek hivatásuk, hogy a néhány elmaradt gyárat képessé tegyék a munka folytatására.

Ez a fejtegetés egyszersmind azt is bizonyítja, hogy a kinálati árak nem függnek az árútömeg legköltségesebb részének termelési költségeitől, amint ezt sokszor föltételezik, vagyis nem függenek annak a búzának az árától, melyet a legrosszabb földön termelnek és azoknak a sineknek az árától, melyek a legrosszabban felszerelt gyárakból kerülnek ki. Ez a «marginális» föld, amint azt nevezik és ezek a «marginális» gyárak csupán annálfogva érdemesek arra, hogy bennük a termelést folytassák, hogy a jobb föld és a jobb üzem ritkasága a kiadásokat és a kinálati árat oly többlettel terhelte meg, mely ezen ritkaság fokának mértékéül szolgál. Fedezz föl egy új, nagy, gazdag búzaföldet és ezen többlet, vagy «járadék» legnagyobb része, mely a költségekben is kifejezésre jut és a búza árait is emeli, egyszeriben el fog tünni és az árak hanyatlásával egyidejűleg a rossz búzaföld is ki fog kerülni a használatból. Létesíts egy sereg jól felszerelt új aczéltelepet s a létező telepek ritkasági értéke el fog tünni, profitok és árak esni fognak és a rosszul fölszerelt, vagy marginális gyárak ki fognak kerülni a használatból.

Termelési költségek és kinálati árak mindezeknél fogva nem függnek a legrosszabb vagy a legköltségesebb üzletektől, hanem a közönséges átlag-üzlettől. A legtöbb, piaczi czélokra gyártó iparágban a termelés zöme oly vállalatokból kerül ki, melyek megközelítőleg egyforma felszerelésüek. Csaknem valamennyi, ugyanazon szakmabeli gyár és telep modern gépezettel és munkamódszerekkel dolgozik és általánosan elfogadott nagyságok és minták meghonosítására törekszik.

Versenyző iparágaknál, érdekeik biztosítása czéljából, az üzleteknek ugyanazon előnyöket kell élvezniök, aminőket versenytársaik élveznek anyagbeszerzés, anyagfeldolgozás és a termék árúsítása szempontjából. Igy a textil vagy fémipar piaczra készülő árúinak mindegyikénél a versenynél fogva felmerül egy-két üzleti tipus és nagyság, mely hatékonyabb és gazdaságosabb a többinél és miután minden az illető iparágba fektetett új tőke ezeket a formákat igyekszik ölteni, ezek úgy tekinthetők, mint a reprezentativ üzletek. Az ezeknél észlelhető termelési költségek azok, amelyek az iparág legnagyobb részére nézve szabályt képeznek, és amelyek meghatározzák az árúk kinálati árát.

Lehet néhány olyan czég az illető iparágban, amely némi különleges előnynyel rendelkezik valamely szabadalom vagy műszaki titok birtokában, vagy kiváló üzletvezetője ügyességénél fogva és így egy kissé többet és olcsóbban képes termelni, mint az átlagos közismert üzleti tipus. Akadhat továbbá néhány elmaradt tipusú czég is, amely régi divatú gépeivel és üzleti módszereivel küzködik fenmaradásáért és várja korai végét, hacsak korszerüen ujjá nem alakítható. Ám ez a kevésszámú felső és alacsonyrendű czég nem befolyásolja érezhetően a költségeket és az árakat. Azok az átlagos, közismert, reprezentativ czégek, amelyek az egész kinálatnak, mondjuk 90, vagy még magasabb százalékát termelik, fogják az árakat szabályozni. A fölényes helyzetben levő czégek nagy megtakarításokat fognak ez árak mellett elérni, a legrosszabbul versenyzők pedig tönkremennek mellettük. Midőn azt mondják, hogy bizonyos minőségü gyapotszövet előállítása ennyibe kerül, vagy hogy az aczélsinek, hajlított bútor, boros palaczkok, stb. ilyen költség mellett termelhetők, ez nem az illető iparág legjobb és legvirágzóbb üzletére vonatkozik, sem pedig arra az alacsony szinvonalú czégre, amely alighogy tengődik, hanem a normális módon jövedelmező üzletre.

Magától értetődik, hogy számos olyan iparág van, amelyben a termékek és eljárások változatossága oly nagyfokú, a módszerek változásai oly finomultak és nagyszámuak, hogy átlagos tipust nehéz találni.