Part 5

A kocsi most elhagyja az országutat. Nekihajt az uttalan mezőknek, borz uraimék nem laknak a forgalmasabb helyeken. A tarlókban nehány keréknyom mutatja, hol lehet valahogy keresztülvergődni. A kocsi inog, dölingéz: Borzi ujjongva viháncol. Dombokra kell fölkapaszkodni: most már árkon-bokron át iramlanak. Borzi föláll az árkok előtt és tapsol, mikor beléjükruccannak.

A gróf nem sajnálja lovát, kocsiját. És ez csak Borziért van igy.

Szabédy dühös. Utánaugrat a kocsinak, de senki se ügyel rá. Borzi előre néz, mit érdekli őt, az, ami már elmaradt? Egy zökkenőnél majdnem kirepül a kocsiból, a gróf megragadja, szinte átöleli.

– Dőljünk fel, ah dőljünk fel! ujjong Borzi.

A gróf nevet, a kutyák kicsit rémülten csaholásznak.

Fönt, a meredek tetején már kitetszik a sürü bozóterdő.

A borzok hazája.

Az oldalban zsellérház lapul, ott megállanak, a kocsi meg a lovak ottmaradnak. Most már gyalog kell fölkaptatni. Pillanatra minden oly gyönyörü: fiatal diófák árnyalta tisztás előttük, a barnuló füvek közt csillagszemü kikiricsek. Visszatekintve a falu mosolyog: bentről rút vályograkás, innen kedves, zöld bársonyba himzett gyöngyszem a sok parányi ház.

A diófás tisztáson tul kezdődik a bozót. Pista, a vadászlegény előremegy és négykézlábra esve csuszik be a sürübe.

– Utánam méltóztassanak! szól hátra konfidens fontossággal.

– De Borzi, szól hirtelen Szabédy, csak nem fog maga is… ily módon?…

– Miért ne? Gyermek vagyok. Most megyek intézetbe. És smaragdszemét dacosan veti Szabédy szemébe. Mintha azt mondaná:

– Ne hagyj elmennem!

De Szabédy nem érti meg.

És akkor Borzi a földre fekszik, az apja meg a gróf után és mint egy kis zöldbarna gyik, besurran a galagonyarengetegbe. Hogy kúszik! Vissza se néz többet.

Mikor Szabédy is rászánja magát: már csak a nevetését hallja jó bentről. A nevetése fáj, sebez: Szabédy hanyatt fordul. Nem akar tovább. Nincs kedve semmihez, fölbámul a galagonyalomb között azurló égre. Mi ez… Feje fölött, a tüskékbe akadva aranybarna pókháló… Nem. Darabka fátyol. A Borziéból. Lekapja onnan, és a kezébe szoritja… magához rejti. Ugy kuszik tovább. Mintha drága talizmánt lelt volna.

– Holla! hangzik Bardócz hangja a sűrűből.

A kutyák izgatottan, szinte rikácsolva csaholnak.

A földigtüskés bozótban ott ásit a borzlyuk, körüle hatalmas földhányás: a borzok lapátolták azt ki. Mily mélyre furhattak!

Az ásólegények munkára készen állanak. Pista, a nyalka vadászfiu csak a nyilást őrzi, hogy kereket ne oldhasson a borz. Ho-hó… de vajjon otthon van-e egyáltalán?

A kutyák még láncon vannak. Pukit most eleresztik.

Mint a nyil furódik a borzlyukba. Morog, csahol, szinte sikolt… Hivják, csalogatják, nem jön ki többet, mig Pista ki nem húzza.

– Hurrá!

A Puki orrából csorog a vér. Borz urfi otthon van.

Puki vergődik, tekeredik a Pista kezében. Vissza akar bujni, az első vágás felbőszitette. Mufit is elengedik. A másik kettő nyöszörög, üvölt, felébredt bennük a vadászkedv. És láncra vannak verve.

A gróf a kutyák után kúszik, bevilágit a borzlyukba.

Borzi Csokoládét, a kedvenc dakliját ölben tartja. Majd rá is sor kerül, mégpedig fontosabb szerepben. Csokoládé, a párnára szokott becekutya azonban nem mutat semmi izgatottságot. Sőt mintha nagyon barbár dolognak tartaná Pukiék lelkesült üvöltözését, rosszalóan mormog néha-néha.

– Vesszőt faragni!

Pista nekilát.

A hosszú pálcát a gróf az odúba sülyeszti.

– Hm. Fölfelé megy a hegynek. Bajos lesz utánaásni.

Bardócz nézegeti, hol ássák az első gödröt. Mert a borz egyre beljebb, beljebb vonul várába, felülről kell hozzáférni.

– Messétek le a galagonyákat!

Csattog a fejsze, egy kis tisztás keletkezik az irdatlanban.

– Ugy. Itt kezdhetitek. Itt nincs gyökér. Négyszögben ássatok!

Omlik a föld, kemény, szijjas mezőségi agyag.

A föld alól szörnyü csatározás hangja hömpölyög. Puki meg Muki csaholnak, a borz mintha sirna, mérges, vonyitó hangot ad, de csak alig kiszüremlőt. A földre kell feküdni, az odu elé, hogy az ember hallja.

A gróf aggodalmaskodik. Vajjon jó helyt ásnak? Ha elhibáznák s a földalatti üreg másfelé kanyarodnék! Jó egy órája, hogy az ásó nyesszen. A legények derékon jóval felül vannak a gödörben. Bardócz lekúszik, hallgatózik… semmi.

Tovább!

Most Borzi mászik be. Fülét a gödör aljára tapasztja. Mintha hallana valamit… Hirtelen ölbeli kedvence nagyot vakkantva felugrik mellőle, kisiklik a karjából. Meghallotta a földalatti riadalt! De csak nem fél? Borzi örökre meggyülölné.

– Hallom… hallom! ujjong Borzi.

No, most vigyázni az ásással. Mert megeshetik, hogy a beszakadó nyiláson át borz uram kereket old.

– Kéznél tartani a kutyákat! kiált a gróf Pistára.

Az is nagy kérdés, vajjon az eredeti bejárat meg a kiásott gödör közti járatban lesz-e őkeme, mert akkor innenfelől az uj nyiláson át is rá kell engedni a kutyákat. De ha még mélyebb a földalatti gang, akkor nem kerülhet még két tüz közé a borz. Bevonul a mélybe, ha hirtelen el nem bánnak vele. Akkor aztán uj gödröt kell ásni, mindig tovább, mig a barlang végéig jutnak.

Most Puki előtámolyog a föld alól. Vérbe van köpülve. Muki azonban tartja magát.

– A Puki, az meg van semmisülve, bölcselkedik Pista és láncot vet a kidőlt harcosra.

A többi kutya őrjöng, hogy bocsássák szabadon őket. Pufit elengedik. Vén, kicsit szélütött jószág. Az orra csupa régi hegedés. A fejét féloldalt lógatja. De mikor érzi, hogy szabad, diadalthorkantva rohant a gödörbe.

Szabédy Mufit tartja készen. Borzi Csokoládét. Most fog az ásott gödör beszakadni, az uj nyilásba uj, friss harcosokat kell bocsátani.

Az egyik ásó mélyen szalad a földbe.

– Megnyilt! kiáltja Bardócz. A kutyákat! Gyorsan!

A gróf a gödör szélén áll, a fegyvereket tölti.

A nyilást kikerekitik. Szabédy el akarja engedni Mufit.

Borzi elébeveti magát. Csokoládéé az elsőség. Odadobja a nyilásnak kedves pajtikáját. Csokoládé bukfencet vet és usgyé! neki a gödör meredekének, kifelé.

– Csokoládé! Gyáva gazember! sikit Borzi.

E pillanatban tüskés, csikos árnyék surran át a nyilásnál: a borz! Mire Mufi nekiugrat, már elvillámlott, be, mélységes várába, a föld gyomrába. Mufi utána.

A gróf szivéből nevet, és kezet nyujt Borzinak. Csokoládé hőstettéhez gratulál. A kis gyalázatos ott lapul a Borzi felöltőjén, egy galagonya aljában. Bardócz ráhúz egyet.

– Szép história! Neki az ásásnak!

És már délre jár. Még egy ilyen baklövés: bealkonyul és ott kell hagyni az egészet. Holnapra pedig Borz uram kereket old.

Borzi ki van pirulva a haragtól.

– Szégyentelen, semmirekellő! Takarodj!

Lehengeriti Csokoládét a köpenyéről.

Tulnan, a bozót aljából kiáltozás foszlik arrafelé. Pista megszólal:

– A többi nagysádok.

Borzi kivergődik a galagonyásból. A tisztáson rőzserakás ég: ott melegszik az ebéd. Rózsa a teasüteményeket rakosgatja. A szobalány a földreterit, a zsellérné a tűz körül foglalatoskodik.

– Nem jöttök be? kérdi Borzi.

– Én irtózom a vértől. Az egész borzvadászat rémes állatkinzás. Egyetlen szerencsétlen állatra ráuszittok öt-hat kutyát. És reggeltől estig gyötritek a szegényt.

Ezt Anna mondja.

– És hogy festesz, Borzi, ha látnád! A fátylad egy rongy. A hajad tele sárga galagonyalevéllel. A kezed…

Borzi keze össze van karmolva. A galagonyatüskék.

Rózsa még hozzáfüzi:

– Nem valami hóditó!

– Oh, ki gondol affélére abban a forró izgalomban odabent! jelenti ki Borzi, és ez Rózsát kellemesen nyugtatja meg.

Most az urak is jönnek. A borzlyukat Pista, meg a kutyák őrzik. Bármily pompás az ebéd, a négy vadász sietve, tempózás nélkül költi el. Majd jóllaknak este: bálmossal, szalonnában pirult galambbal, párnafánkkal. Most minden: a borz!

Vissza a sürűbe!

Az uj gödör már embernyi mély. De nem hallani semmit a föld alól. Próbakép a gróf beledobja Csokoládét: de az nem iramlik el semerre. Az ő gyávasága ezentul a próbakő. Borzi rá se néz többet.

A gödör egyre mélyül. Megkopogtatják az alját… mintha kongana.

– Az alját ássátok! Vezényel Bardócz.

– Az oldalát! Az oldalát! kiált a gróf.

A legények nem tudják, kire hallgassanak.

Az izgalom nőttön nő.

A kutyák kettesével furakodnak a nyilásba, a láncon lévők tombolnak. Hirtelen az oldal beszakad. No most! Ha ujra elszalasztják, vége. Uj gödröt ásni már nincs idő. Az öklömnyi sötét üreg kikerekedik az ásók nyomán. Benntről a kutyák őrülten csaholnak, maguk előtt hajtják a borzot, innenfelől reszketve tombol Mufi.

Az ásitó oduból keskeny, csíkozott fej ütődik ki; Mufi odakap. Kiserked a vére, a borz orron harapta. De a borz is menekül. Vissza. Vissza? Mögötte a tulnan szorongó kutyasereg. Két tűz közt van és úgy látszik, a vára nincs tovább. Nincs hova huzódnia bellebb. És a kutyák mégsem birnak vele. Talán körben forog, hogy olyan sebeket osztogat? Üldözői vonitanak, de nem tágitanak.

– Ki a gödörből! Bardócz kiáltja ezt az ásóslegényeknek.

– Félre mindenki! Ez a gróf.

A borz feje ismét kinn van.

– Ne lőjjön méltóságod: a kutyát sebzi meg!

– Bánom is én a kutyát, van elég!

– A kutyáim!

Bardócz megragadja a gróf kezét. A borz Mufival együtt kihengeredett a gödör aljába, utána Pufiék, mind. Össze vannak gabalyodva.

Puki, a láncravert, irtóztató csaholásba kezd, táncol, hempereg, el akarja harapni a láncát.

Borzi lángoló arccal áll a gödör szélén. Szabédyval senki se törődik. Az kedvetlenül tekint oda: a fegyverrel célzó, marcona, fiatal főurra, s a hozzáhajló pompázatos kis Dianára, Borzira. Ah, ezeket csak a borz érdekli most! Együtt ujjonganak. És ő, ő nem tud ujjongani. Keserü és levert. Az ebéd alatt a gróf folyton Borzival évődött. És neki azalatt teasüteményt kellett ennie. Hogy gyülöli pedig a teasüteményt!

Most megdördül a kétcsövü. A borz hátából piros forrás eredez. De azért él: vergődik, marakodik. Bardócz leugrik a gödörbe, hogy elválassza a viaskodókat. A gróf utána. A kutyákat alig lehet a borzról letépni.

Olyan zürzavar támad, hogy senki se veszi észre az uj szenzációt: a borz éltepárja most üti ki orrocskáját a nyilásból. Rémülten gurul kifelé és nekiveti magát az oldalnak. Igy, ezért győzték a harcot két felé, ketten voltak.

– Még egy, még egy! kiáltja el magát Borzi.

De senki se hallgat reá.

Borzi odarántja Szabédyt a gödörhöz.

– Löjjön! parancsol rá türelmetlen lázban.

Szabédy vállán érzi a leányka meleg kacsójának nyomát. A karja megreszket.

Fegyvere elsül, a lövés egy galagonyatőbe furódik. A borz visszanéz reájuk, mintha fügét mutatna, s eliramlik a sürübe.

A kutyák esze sincs helyt. És Borzi meg Szabédy elfelejtik uszitani őket. Mialatt mindenki a másiknak, a haldokló borznak tombol, ők hirtelen, az elszalasztott borz feletti ámultokban egymásra tekintenek. De aztán szétrebbennek.

A hangulat tetőpontja lejárt.

Bardócz kimászik a gödörből: a kutyáit hozza. A gróf a borzot. Sejtelmük sincs, hogy egyet elszalasztottak. A kutyák se vették észre: a hátukon futott végig az eliramló kis szökevény. Úgy vivtak a párjával, hogy meg se szimatolták a másikat.

Pista azonban kacskaringósan vágja ki:

– Ahajt szalad őkigyelmének a hites felesége. A Szabédy uraság elhibádzta.

A gróf odadobja a borzot a kutyáknak.

Hadd legyen jutalmuk: marcangolhassák a zsákmányukat. Szegény borz! A hátán sötétpiros, lucskos, borzalmas seb; de még él: apró szeme olyan szomoruan akad fenn, a csalit közt betekintő égen. A teste csupa verejték: egész nap viaskodott. S a párja, az kereket oldott, itthagyta.

– Pedig ez a nőstény, állapitja meg Pista.

– Igen. Néha mi vagyunk a bátrabbak. A férfiak pedig…

Borzi elhallgat. Szabédy mámoros, bámuló szemmel nézi őt.

– Gyávák…? sugja hirtelen. Ne higyje.

Künn a tisztáson ezalatt Anna kikiricset gyüjtött. Rózsa a teasüteményeket pakkolta vissza. Volt miért hoznia. Szabédy mintha robotból ette volna. A sürübe egyikük se kivánkozott. Patyolatruha volt mindkettőn, rongyra tépődött volna.

Most jönnek a vadászok. Pista a borzot lóbálja, a kutyák majd letépik őt, vérző orrukkal folyton nekikapnak. Még a szélütött Pufi is. Agyon van pedig fáradva, tántorog. A gróf meg Bardócz nyakig agyagba vannak maszatolva. Borzi szoknyaszéle is meghurcolódott a sárga földben, a füléhez galagonyabogyókat tűzött; galagonyabogyónyi ajka el van nyilva, mintha most már, nemsokára, ahelyett, hogy tömlöcbe kerülne, szabad volna beleharapnia az életbe. Hogy csillognak az éles gyöngyfényű fogacskái! A szemére aranyfátyol ereszkedett.

*

Az intézőlakra koraesti holdfény leng alá.

A konyha felől pompás vacsoraillat terjeng. Rózsa kisasszony a szalonnában sült galambokat forgatja. Belátta, hogy a teasütemény nem célravezető. Anna virágokat rak az ebédlőben fölteritett asztal vázáiba.

A gróf most öltözik át. Bardócz a borzot nyúzatja. Szép, kövér jószág.

Borzi, a kis semmittevő a verandán ül. A veranda gardéniái hallgatózva tartják magasba fejecskéjüket. A rezedák mámort lehelnek. A leányka izzó arcát gyengéden cirógatja a holdfény, haja homlokába hull, mint a bronzfátyol.

Lódobogás. Most jött meg Szabédy. Imént hazament, ruhát cserélni. Lassan jön fel a lépcsőkön a verandára.

– Borzi… szól gyengéden, mikor a leánykát megpillantja.

Borzi kicsit fölemeli a karját. Szabédy hozzáhajol.

– Nos… meg van elégedve a mai nappal?

– Meg. Nagyon szép volt.

– És még nincs vége. Még jöhet egy csodás fordulat benne. Bár maga szerint ma már nincsenek csodás fordulatok.

– Hát vannak?

– Például nagy csoda lenne az, ha maga… ma este egy caterpillart kapna ajándékba?

– És vele együtt… leheli a lányka.

– Vele együtt… ezer holdat.

Borzi fölveti nagy, drága szemét.

– Oh nem… hanem… téged!

Karja átkapcsolja a fiatalember erős nyakát.

– Vacsorálni! Nem illik mindig elkésni az asztaltól, pláne mikor őméltósága itt van; szól föl egy csipős hang az udvarról. Rózsa kisasszonyé.

Borziék az ebédlő felé mennek.

– No gróf, most már nem félek tőled!

Szabédy fölemelt fejjel lép az ebédlőbe.

A társalgás a vadászat körül forog. Mindenki nyert valamit benne. Anna egy zsák kikiricset hozott haza. Rózsa kisasszony a borzprémet ajándékul kapta a gróftól a sok jó teasüteményért. Bardócz másfél liter borzzsirt remél a nyergeinek. A gróf… na, ő meglőtte a borzot, egy vadásznál ez a főnyereség. Hát Szabédy? Rajta mindenki nevet, hogy a maga borzát elszalasztotta.

– Ki tudja? szól Szabédy titokzatosan. Hátha megfogtam… elevenen?

És szeme beleragyog Borziéba, és megszoritja az asztal alatt a leányka meleg kacsóját.

Kimondhatatlan boldog. Sejtelme sincs, hogy a gróf maga is vőlegény, Erdély legszebb főuri kisasszonyának jövendőbelije. Ha sejtette volna, nem gondolt volna ma oly képtelenségekre, nem lett volna oly ostobául féltékeny; és ha nem lett volna féltékeny, nem bolondult volna bele halálosan Borziba, és nem is lenne most a világ legboldogabb embere. Lám, lám, a balgaság néha a mennyország kapujába vezérel.

TARTALOM.

A tükör 3 Szegény kicsi Jula 33 Borzhistória 69