Part 9

Mint bánik a szerető Bánk meggyalázott Melindájával, – és mint Petroniusz Juliával! De a két hős közt nincs más hasonlóság, mint hogy boldogságuk kifosztatott és boszuért sir megsebzett szerelmök; e szerint az asszonynyal való bánásmódjukban is lehet külömbség köztük Én azt óhajtanám, hogy Petroniusz ölné meg Juliáját, azután induljon – ekkor már akármily hosszu – utjára a boszunak. Tehetne mást is, csak azt ne tenné, a mit épen tesz. Feleségét, a kiért boszut állani készül a császáron, a miért ez meggyalázta: átadja szeretőül a – császárnak, hogy lekötelezze s közelebb férvén hozzá, jobban követhesse boszuló terveit. Ez alávaló és felháboritó cselekedet. Az az ember, a ki ezt teszi, további érdeklődésemre számot nem tarthat. Az nem egy nagy, az nem egy rendkivüli, az még csak nem is kicsiny ember, az egyszerüen nem is ember többé. Központjává teszi magát csodarendszerének, a mely ezt tanitja: ha egy gazember, a ki náladnál nagyobb ur, feldulta családi szentségedet, annak lökd oda imádott és szánandó feleséged erényének romjait, hogy igy elámitván kifoszthassad őt te is. Ha kifosztottad, vedd ismét vissza a maradékot, a mi még netán meglesz feleségedből, s éld vele világodat. Ki mondhatja, hogy ez boszuállás a hitvesért? Ez egy eszeveszett, egy állati játék az emberi gondolkozás segitségével. E pontnál dráma, tragikum, minden meg van ölve. Ha tán Petroniusz a cselekmény fejlődése folytán oly kelepczébe jutna, a melyből csak e cselekedet által tudna szabadulni: akkor talán meglehetne e szörnyüséget érteni. De világos szükség, sőt kényszeritő hatalom nélkül a nőt, a kinek sérelmeért él csak, a kinek sérelme nélkül soha csak eszébe se jutott volna trónra vágyni: e nőt odavetni a sértőnek ocsmány áldozatul: ez tul megy azon, a mit embertől elviselni képes vagyok. Itt Petroniusz nem ember többé, cselekedeteit nem vehetem komolyan, a tragoedia zátonyra jutott, el van veszve hősével, hőse által, a ki diszqualifikálja magát. Ha trónra vágynék, tehetné; ha csak kegyencz akarna maradni, tehetné; de hitveséért, tartozó boszujáért nem teheti meg ugy, hogy embertársai tapsaira is számitson. Az ok és az elhatározás kizárják, lehetetlenné teszik egymást emberi gondolkozás szerint.

Egy további fordulat, ha lehet, még jobban kivetkőzteti emberi formájából Petroniuszt. Nem csak trónját, nem csak életét akarja elvenni a császárnak – hiszen ez mind nem bir rá nézve becscsel, csak mint boszu, – hanem, midőn oda adja a bujának saját imádott feleségét, ugyanakkor elmegy ő viszont bujálkodni a – császár felségével: becsületét is elveszi ő felségének. Sulyosbitó körülmény, hogy a szegény Eudoxia császárné fiatal korában szivében hordta Petroniuszt és most annál könnyebben lesz csábitásainak áldozatává. (Különös, hogy az elvetemedett férfiak e csunya társadalmában, alapjokban merő jó, derék, szánalomra méltó asszonyok vannak!)

Hogy ember, jó ember, egy távoli boszuért ily hidegen alávaló legyen és szimpathiánkra is számitson: az egy megtévedt kisérlet. Egy gazembertől elnézzük mindezt érdeklődéssel. Egy becsületes embertől megundorodunk, ha ilyenbe sülyedni látjuk.

Mondjam-e tovább? Petroniusz eléri boszuját egész mértékben, s felakarja magához a trónra emelni Juliát, de e boldogtalan asszony akkor már mérget ivott s meghal. Ime, Petroniusznak teljes mértékben megérdemlett büntetése vétségeiért és mégis, ki szánja ezt a ficzkót? Ki hisz neki? Ki vett részt érzelmeivel brutális cselekedeteiben? Ember nem! A tudós bámulhatja a mű szabályosságát, az emberi sziv becsukódik embertelen fordulatai elől. A tény az, hogy a közrend akkori állapota megadta Petroniusznak a módot arra, hogy boszut vegyen: meggyalázta, a trónról ledöntötte és végre megölte ellenfelét s maga a római nép tapsai közt a császári trónra ült. Ellenben elvesztette fiát és elvesztette nejét. De mit vesztett e kettőben? A fiában vesztette fiát, a kinek boldogságát (kedvesét, a császár leányát) töprengés nélkül feláldozta boszuterveinek. Nejében elvesztette azt a nőt, a kiről már korábban maga lemondott utált ellenfele javára, szintén boszuja érdekében. Mi nagy veszteség ez szemben azzal, hogy boszuja teljesen sikerült? Érdemes, hogy mi, nézők, megsirassuk érte a hőst? Avagy csak arra is, hogy komolyan vegyük az ő siralmait?

És a tragoedia vége: a közrend visszahelyezése in integrum? Ez abból áll, hogy a közrend főőre, biztositéka ezentul ez a Petroniusz lesz, a kit szemünk előtt tőn boszuja képtelen alávalóságok elkövetőjévé. Jobb lesz-e a közrend Rómában ő alatta mint volt III. Valentinián alatt, a kin végre is Aëtiusz, a katalaunumi hős gyakorolta döntő befolyását, a mig Petroniusz cselszövényei folytán meg nem öletett? – Semmi sem biztosit bennünket erről. És igen jellemző, a mit a hős mond, minek utána Aëtiusz lekaszaboltatott: „A főakadály el volna háritva! ugy mond Már most kettőnké (övé s a császáré) a világ: együtt forditandjuk azt ki sarkából, az egész nemzedék daczára“ Igy is történik. Azaz a világ jóformán ki van forditva sarkából már is, a közrend bomlott és rothadt, hogy olyanabb se lehet már, és Petroniusz egy tragikai hős secundum regulas artis, a ki nem hogy visszazökkentené, hanem inkább csak tovább forgatja, tovább görgeti a világot sarkaitól.

Tisztelettel és kegyelettel adózom Teleki rendkivüli szellemének. Egy tragikus rendkivüliség, egy tragikus természet volt ő maga, a kin sorsa be is telt; de midőn megkisérlé e téren az alkotást, az irodalomban, elvétette az embert, s elvétette vele a tragoediát.

Érdekes, hogy ő maga mit mond előszavában. „Mit kivántam, azt mondja e munkámban fösteni, mi legyen azon főeszme, melyet az egész igazolás gyanánt előadni s szinmüvemen keresztül ügyekeztem vinni: azt itt fejtegetni fölösleges; mert ha kitüzött czélomat nem vétettem volna egészen el, ugy az olvasó fölvilágositó jegyzetek nélkül is érteni fogna, ha pedig elvétettem, s szindarabom maga magának nem elég megfejtés, ugy – szerencsétlen teremtő én! csak silány holttetemet tudék alkotni, melynek semminemü, bármi mesterségesen összeszőtt előszó sem fog soha lelket adhatni.“

Gondolom világosságot vet a költő szándékára, tán többet, mint a mű maga, a Liviuszból vett kettős mottó. Az egyik azt mondja, hogy a mint Róma neki indult a lejtőnek s rohanni kezdett lefelé, oly időkre jutott, a melyekben bűnei is meg e bűnök orvossága is már elviselhetetlen volt A másik pedig azt mondja, hogy elmerülve a kéjgyönyörökbe az a vágy szállta meg az embereket, hogy fényűzés és fajtalanság által pusztuljanak el. Oly idő e szerint a melyben nincs jó, nincs szent, nincs hűség, nincs család, nincs barátság, csak dőzsölés, szeretkezés, csalás, ámitás, vérontás, gyilkosság. És mégis; a kegyenczben látunk egy férjet, a ki imádja második házasságabeli feleségét, sőt felháborodik a gyalázaton, a mely rajta esik, s mi több még boszura is gondol! Ez a hős nem e kor gyermeke. Látunk egy nőt, a ki egyhosszu éjen át megtudja védeni hitvesi tisztaságát egy császár csábitásai és attakjai ellen; mi több, az ellene szőtt merényleten fölháborodik mint valami példátlan dolgon; de gyötrelme tetejét abban a gondolatban éri el, hogy az ellene szőtt komplotban férje is bűnös lehet Mind közönséges dolgok abban az időben s a ki ezek ellen erkölcsi kitörésekkel, egy naiv sziv jajgatásaival védekezik, az nem ama kor leánya. De még a császárné is egy nemes római anya és asszony, a mig ifjukori ábrándjainak romjai közt Petroniusz galádul meg nem ejti; a császár leánya oly tiszta szüz és oly ideális, hogy a lovagkorban sem sohajtozott nálánál külömb az erkélyeken; szerelmese, a fiatal Palladiusz, Petroniusz fia, egy romlatlan és egyenes jellem, hogy a római köztársaság virágzó korában termett csak hasonló. Aëtiusz egy komoly ember, Boëthins szintén; Fulgentiusz egy tiszteletet gerjesztő alak, Ezek főbb személyei a kegyencznek, és ezekben lássuk ama romlott idő tragoediáját? Itt van, a mi tévesztett utjára csalta Teleki zsenijét. Mintha azt akarta volna megmutatni, hogy abban a bomlott időben a jók s nemesek se lehetnek jók, nekik is gonosz és elvetemedett eszközökhez kell folyamodniok. Terhükre voltak a vétkek, terhükre orvosságaik. Ezt látszik bizonyitgatni a drámairó, de bebizonyitni nem tudja, mert semmi kényszeritő ok egy helyen is fen nem forog arra, hogy mind annak ugy kell történnie, a hogy történik. Petroniusz boszujának nincsen rá szüksége, ép oly kevéssé mint Bánkénak és Hamleténak, csak annak van rá szüksége, a ki drámája feladatának nem azt nézi, hogy jó tragoediája legyen egy üdvéből kifosztott férj boszujának, hanem azt, hogy jól bizonyitsa a történetiró szavait. Azonban e czél is, azt hiszem el van tévesztve. Nem mintha Teleki nem jól festette volna művében az V. század erkölcseit, hanem a mennyiben a dolog hősére vonatkozik. Petroniusz Maximusz vagy olyan volt, minőnek Teleki festi s akkor nem cselekedte azokat, a miket a drámában végrehajt; vagy cselekedte mindazt, de akkor meg más jellem volt, mint minőnek a drámában feltüntetve van. A szakadást jelleme, természete, lelkülete és cselekedetei közt, nem tölti be semmi kor, semmi idő, a legszörnyübb se. Akár milyen volt a kor, ő más volt, s cselekedetei nem lehetnek az időéi hanem az ővéi maradnak mindig; tehát nem az időhöz, hanem ő hozzá kell hasonlitaniok. A kornak van befolyása az emberekre; de ha a kor az embert, gondolkozását, jellemét nem tudja átalakitani, nincs hatalma arra, hogy a lélek és gondolet megtestesülését: a cselekedetet s elhatározást tegye mássá mint milyen az ember. Az idő, a kor kétségkivül gyakorolja hatását a jellemre: vagy ellenállásra ingerli, vagy simulásra csábitja. Nyilván az idő hatalma, hogy Petroniusz Maximusz, a ki alapjában jó, nemes jellem, a többi léhával együtt a bohócz császár tivornyáin lopja a napot, sőt többet tesz: koczkáz a léhákkal. Egy nemesebb irányu korban a nemesebbek munkáiban venne épen igy részt. A mikor azonban az idő léhaságai őt támadják meg legszentebb jogaiban, a melyeknek szentsége ő neki nem szünt meg szentnek lenni: akkor fölkél a benne alvó oroszlán ez idő ellen és forgatja, de a saját félelmetes fegyvereit, nem másokéit, s épen a legnyomorultabbakéit. Cselekedni indul és cselekszik a helyzet kedvezése vagy kényszere szerint, de saját lelke törvényeinek alapján, nem a korrumpált koréin.

És maga az a rémes ötlet, melyet egy kitünő aeszthetikusunk fejtegetéseiben is olvastam, mintha egy bomlott idő a nemes anyagu embert arra csábithatná – mert a kényszerüség esete nem forog fen a kegyenczben, – hogy jelleméből kilépve az idő álorczájában játsza végig saját tragoediáját, s ne a maga cselekedeit hajtsa végre, hanem társadalma többségéit: ez maga egy rettentő tanitás. Enyhitő körülmény, hogy Teleki zseniális botlásának mentségére van feltalálva.

A legbomlottabb társadalom, a legfékevesztettebb közerkölcs nem másitja meg az erkölcs törvényeit és a lélekéit, a melyeket a jó követ, nem mert parancsolva vannak és egy szigoru őre a közérdeknek vigyázz reájok, hanem mert a jónak ez szükség. Nem tehet mást. Tévedés dolga nála bünt követni el, vagy erkölcsi kényszeré, de nem elhatározásé. Sőt tovább megyek: a legbomlottabb közrendben, a hol legtöbb szabadsága van, ott mutatja csak az emberiség igazi arczát, nem egy szigoru, rendőrileg és nem tudom miképen fegyelmezett köztársaságban. Amott nyiltan, utczán jár a feslett erkölcs, a tivornya, a bün, az erkölcsi nyavalyák farsangi bohóczserege; de mellettük van a jó is, a nemes, az igaz, a hü ember, és csak annál tündöklőbb. A megfegyelmezett, az erényeire féltékeny társadalomban őrzik és ellenőrzik az erkölcsöket, vigyáznak rettentőn az illendőségre, s a forumon legnagyobb szája van a legnagyobb képmutatónak vagy a legostobább erényhősnek. Miben különbek a mai társadalmak az V. századéinál? Formában, külső illendőségben. Csak egy futó tekintetet vessetek feléje: a kik a hangadók, száműznek, stigmatizálnak, üldöznek könyvben, szinpadon mindent, a mí ha haloványan is, képére emlékezteti őket annak, a mit az erényes máz, melylyel a társadalom magát kendőzi, eltakar. Társadalmunk jelszava: látszani nem lenni! Látszani önzetlennek, és köz és magánvagyont sikkasztani: látszani idealistának és pénzért eladni magát; látszani munkásnak és lottón, börzén, kétes vállalatokon, alapitásokon szédelegve szerezni vagyont; uzsora törvényt hozván, látszani evangeliomi erényünek és lovagolni váltón, űzni uzsorát, tűrni uzsorátüző vállalatokat, korcsmát, uzsora-bankokat; látszani erényesnek, erkölcsösnek, de szeretőt tartani; birálni közerkölcsöket és járni az erkölcstelenség tanyáira; ott hagyni nőt és gyermeket, s uj házasságokra lépni meglágyithatatlanul; üldözni, rendőrileg betiltani darabot, mely erényt és bünt merészebben mutat fel a nézőnek, de megtürni egy rendőrséget, mely a prostitucziót spárgaágyként tenyészti – magának; megtürni, hogy a vesztegetés közbenjárói minőségben polgári keresetképen szervezkedjék; a klikkségeket, a közigazgatás lelkiismeretlenségeit, a hivatal vadászatot, mandatumok áruba bocsájtását s mindazt, a mit korrupczió alatt egymásnak négyszemközt beszélünk asszonyokról, a kik a feldult családi életből a halálba menekülnek; a katasztrófák okairól, a kik szerepelnek nyilvánosan s tapsainkra számolnak (és a kiket mi meg is tapsolunk!) éretlen ifjakat, a kik az élet küszöbén pisztolyt szegeznek mellüknek… Mind ez valóban nem a minta társadalom. Könnyü volna rajta kétségbe is esni, ha meg nem enyhitené az ember, a gondolat, hogy végre is az ember – ember. Mióta van, lényében nem változott. Mindig ilyen volt, mindig alkalomszerinti szint játszott! Ha volt rá alkalom, kitört belőle a salak; máskor másik tulajdonsága került szem elé, a melynek épen kedvezett a – levegő. De benne meg van mindig valamennyi. A mihypokrita világunknál egyben még szebb a kegyencz kora is. A nemes ember anyaga ott fénylik, mert mindenki a maga anyaga szineit hordja: a nemes az aranyét. Nálunk ma mindenki arnyozva iparkodik járni s nem ritkán rugja félre a buta ón, nemeslevéllel a kezében az aranyat: félre erkölcstelen! Én akarok fényleni az erény szinében!…

De hova jutottam! Ennyi mindebből a tanulságom: Mindenha voltak jó emberek, mindenha voltak gazok: III. Valentinian idejében és a mai időkben egyaránt. Akkor a szabadosság ragadta el a többséget: a gyenge lelkek nagy seregét a gazok táborába; ma a – szédelgés, a képmutatás sodorja azokat, a kik a szél után mennek. Az önálló jellemek akkor is azoknak a törvényeknek hódoltak, a melyeknek ma hódol a karakter. Ez Petroniusz Maximusz tragoediájának a halálos itélete.

XIX. Arisztotelesz és én.

– 1. A hamartia. 2. A katharzisz. –

Minden Arisztotelesztől van, azt lehet jóformán mondani. A tragoedia egész theoriája és egész irodalma alig egyéb, mint magyarázata, kibővitése, kiegészitése és átirása az ő tanitásainak. Nem Arisztotelesz az oka, ha az uj theoriákban fődolgokká lettek, a miket ő nem tekintett azoknak s mellékes szavaira épittettek uj rendszerek, a melyekről ő nem álmodott.

Az ő könyvének a költészetről nyoma van minden irodalomban, még az arabsban is. A filozofusok – minden utána következett idők bölcsei – kiragadták belőle azt a mi legnehezebben látszott megérthetőnek, a mi legközelebben volt félre magyarázható s abból konstruáltak elméleteket s arról irtak könyveket. Az idők poétái pedig különösen a franczia u. n. klasszikusok a magok darabjainak igazolására magyarázták Arisztoteleszt. Legszükségesebbnek látszik tehát az ő tanitásaival szemben az elfogulatlan józan elme.

A „Peri tész poétikész“ VI. fejezetének 2. §-ában van megmondva, mi a tragoedia és pedig:

„A tragoedia tehát, ugymond, egy jelentős és teljes cselekménynek bizonyos terjedelmü utánzása művészi nyelven, azonkivül az egyes részekben más más fajával az ékitésnek, eszközölvén, és pedig cselekvés és nem elbeszélés utján félelem és részvétel által való megtisztitását ugyan ilyen indulatoknak“.

E szerint a tragoedia befejezett komoly cselekmények utánzása; eszköze a más művészi eszközökkel is fölékesitett élő szó; czélja részvétel és félelem gerjesztése által a gerjesztettekkel rokon vagy hozzájok hasonló, vagy ugyanazon – tón toiútón pathématón – indulatok megtisztitása (Katharzisz.)

Más helyen igy szól Arisztotelesz (9. fejezet 11. §.):

„Minthogy azonban (a tragoedia) nem csak egy teljes cselekmény utánzása, hanem félelmesé és részvétkeltőé is, az eféle pedig jobban támad akkor…“ stb.

E szerint a tragoedia félelmes és részvétkeltő eseményekből áll, és annál jobb, mentől alkalmasabbak az eseményei arra, hogy részvétet és félelmet keltsenek. Leghatásosabb tényezői Arisztotelesz szerint a tragoedia ilyetén czéljának. 1) A fölismerés (egymást nem ismerők közt a válságos pillanatban; 2) A fordulat (peripeteia), midőn egy előkészittett és várt hatás a maga ellenkezőjébe csap át és 3) A drasztikum (dráó), ádáz, sulyos, gyilkos cselekedetek. Erre vonatkozólag mondja a 11- fejezet 4. §-a:

„Az ilyetén fölismerés (és fordulat) pedig vagy részvételt vagy félelmet gerjeszt, a mit gerjesztő cselekvények utánzásának épen a tragoediát mondottuk…“

A 13-ik fejezet az, mely a még idézni valókat a következőkben tartalmazza, u. m.

„Mit kell követni, mit kell kerülni a mese megalkotásában és honnan van a tragoedia hatása, a most elmondottak után az legyen okoskodásunk tárgya. Minthogy már a legszebb tragoedia alkotásának (összetételének, kompozicziójának) nem egyszerünek, hanem bonyolodottnak kell lennie, de ilyenségében is félelmes és részvétkeltő dolgokat utánzónak (ez lévén az ilyetén utánzás sajátsága), világos először, hogy nem kell sem szerencséből szerencsétlenségre jutandó kegyes jámbor férfiakat feltüntetni, (mert ez se nem félelmes se nem részvétkeltő, hanem utálatos,) se nem kell szerencsétlenségből szerencsébe jutandó becsteleneket (alávalókat), minthogy ez valamennyi eset közül a legkevesbé tragikus, (mert semmivel se bir abból a mivel birnia kellene: se nem emberséges – (filanthropon, méltányos) – se nem részvétkeltő, se nem félelmes); se nem kell a nagyon alávalót szerencséről szerencsétlenségre vetni, mert az ilyen feltevésben volna ugyan méltányosság (igazság) de se részvétel se félelem; mert az egyik a méltatlanul szenvedőt illeti, a másik a magunkhoz hasonlót: a részvét t. i. a méltatlanságot szenvedőt, a félelem a magunkhoz hasonlót, e szerint az eset se nem részvétkeltő se nem félelmes. Hátra van e szerint a közbül eső; olyan, a ki se erény által nem tündöklik és igazságosság által, se rosszaság és elvetemültség által nem jut szerencsétlenségre, hanem valamely hiba által (hamartia) és a ki nagy diszben és szerencsében él, minő Oedipusz és Thyesztesz és más ilyetén nemzetségekből eredett kitűnő férfiak. Szükséges azután, hogy a szépen készült mese inkább egyszerü legyen ne kétágu, mint némelyek mondják és ne forduljon balsorsból szerencsébe, hanem ellenkezőleg szerencséből balszerencsébe, s ne gonoszságért hanem nagy hibáért, még pedig olyan emberéért, a milyen mondatott, vagy inkább még jobbnak mintsem rosszabbnak hibájáért. A példa is ezt bizonyitja. Eleintén ugyanis a költők minden kinálkozó mesét számba vettek, most pedig csak kevés nemzetségről alkottatnak a legszebb tragoediák, minő Alkmaion és Oedipusz és Oresztes és Meleagron és Thüesztesz és Télefon és a kiknek más ilyeneknek jutott rettentőt elszenvedni avagy véghez vinni. Eképen van alkotva tehátlan a művészet szerint való legszebb tragoedia (azért is hibáznak azok a kik épen azért gáncsolják Eüripideszt, hogy eképen cselekszik tragoediáiban és nagy részét balvégzettel fejezi be. Ez épen, valamint megiratott, a helyes. Legkiáltóbb jele ennek, hogy a szinpadon és a versenyeken az ilyenek mutatkoznak legtragikusabbaknak ha jól adatnak elő, és Eüripidesz, noha egyfelül nem jól gazdálkodik, másfelül mégis a költők közt legtragikusabbnak látszik). Második csak az a mit némelyek előbbre valónak mondanak, a melyiknek kettős kifejlődése van, mint teszem az Odüsszeának, és ellenkezőleg végződik a jobbakra és rosszabbakra nézve, de ugy látszik, ez csak a közönség gyengeségéből lett előbbrevaló, mert a költők a nézők kivánsága szerint cselekedve alkalmazkodtak. Ez azonban nem a tragoediáktól várandó gyönyör, hanem inkább a komoedia sajátsága; mivel hogy ebben, ha kik a legellenségesebbek is a hagyomány szerint, minő Oresztesz és Aigiszthosz, végül megbarátkozva távoznak el és egyik sem öli meg a másikát“.

A ki ez idézeteket, melyek a lehetőségig hiven vannak forditva, elfogulatlanul olvassa, nem tart megértésökre készletben egyebet mint fogékony józan eszét, se rendszereket, se műszókat, szókhoz kötött uj fogalmakat, az, ugy érzem, hamar tisztába jön Arisztoteleszszel.

Az idézetben mind az benne foglaltatik, a mi valaha fontosnak vagy lényegesnek tartatott a tragoedia elméletének vizsgálata körül: benne van, mint a tragoedia czélja a részvétel és félelem keltése, a hamartia s a katharzis. A mi ezenkivül a tragoediáról Arisztotelesz költészettanában foglaltatík, az inkább vizsgálata a görög tragoediák anyagának, szerkezetének és eszközeinek. Majdnem gyakorlati utmutatások görög drámairók számára, valamint egész vizsgálata is a dráma körül csupa gyakorlati kérdéseket fejteget s nem vész el a művek bölcsészeti és ethikai méltatásában. Definicziója maga tisztán a műfaj hatására redukálja magát, hatásában keresi czélját, és többi fejtegetéseinek tételeit mind e hatás szerint birálja el. Minden neki csak annyit ér, a mennyiben jó vagy jobb tényezője e hatásnak. E hatás szerint osztályozza a költőket, műveiket, és a művek alkatrészeit. Ez által egy oly félre nem érthető és egyszerü vezérvilágosság van a bölcs művében, a mely rásüt okoskodásának minden részére s egybe foglalja, átlátszóvá teszi az egészet. Mindig és mindig csak ez egyre, a hatásra, mint okra és czélra térünk vissza, és minden csak ezért vagy ettől jelentős és becses. És ez olyan közértetü, hogy mindenkinek be kell látnia, a ki közönséges okos dolgok belátására alkalmas értelemmel bir.

Indulatokat kelt fel bennünk minden jelenség a világon, a mi érzékeink által reánk hatását gyakorolja. Minő indulatokat egy, minőket más jelenség: ez a tudós ember vizsgálatának tárgya. A görög tudós vizsgálata szerint a tragoedia félelmet és részvételt. De nem bármiképen, hanem csak mint cselekmények, események és jellemek egybefonódott művészi utánzása.