Part 8

De a fizikai halál csak „sajátos képe-e“ a végnek és nem inkább csak az maga a valódi vég? Egy egyén, egy ember élete megszünik-e a halál nélkül? Nem folytat-e uj életet, nem termékenyül-e meg lelke és szelleme a legret: tentőbb csapások után is ujra, ha csak tuléli a csapást? Csak kettő lehetséges, ha a katasztrófát a hős fizikailag tul éli. Vagy megtörte a csapás, megsemmisitette a hős erkölcsi és szellemi életét, vagy nem fosztotta meg reagáló képességétől. Az első esetben a tragoedia ötödik felvonásában a siralomház egy nemében hagyjuk vissza a hőst. Vége van, tanyája a beteg szoba, az őrültek házának valamely osztálya, a hol a hős magáról mit se tudva, várja a fizikai halált, a melylyel a költő adósa maradt. Lehet, hogy mint veszélytelen bolond vagy hülye az utczákat járja, gyermekseregtől űzve, gunyolva. Bármi lesz is sorsa ezek vagy hasonlók közül: semmi oka nem mutatkozik a költőnek arra, hogy miért hagyta ki darabjából a hős halálát, mint tragoediájának bezáró kövét. Mért juttassa a földön gondolható legszánandóbb sorsra egy katasztrófa által azt, a kinek nagysága megbámulására, mint isteni látványra hivott meg bennünket. Csak hogy nagyobb erejét mutassa? Ereje ezzel csak látszhatik nagyobbnak, nem nagyobb valóban. Ellenben darabja vége teljesebb, tökéletesebb, bezártabb a halál békéje, a per visszavonhatatlan befejezése által. A poéta egész ereje benne van és hozzá a természetes vég is, tehát a dolog ereje is, melynek pótlására nem kell amabból elvonni semmit. A hol a katasztófa kimeriti, fölemészti a hős erkölcsi és szellemi lényét, ott értéktelenné lesz a fizikai élet: a hősre nem is létezik, a világra nézve teher és gyötrelem Egy ember, a ki nagy volt, de most csak vegetál: ezt produkálni, ily lényekkel benépesiteni a világot, ezért találtatott volna fel a tragoedia vagy csak mint szabadalmat is igényelheti fensége csorbája nélkül? Nem. Ily hőst életben hagyni csak kisebb-nagyobb tökéletlensége a szerzőnek, – mely többé-kevesbé sérelmes a mű becsére nézve is, a melyben előfordul.

A második eset az, ha a hős erkölcsi és szellemi tartalma sem semmisül meg teljesen, ha gondolkozó és helyesen érző tehetségeit kimenti a hajótörésből. Az ilyen ember uj életet kezd, uj kötelékekbe lép, uj viszonyok központja lesz, vagy a régiek megmaradt töredékeiből alakult ujabb bonyadalmak sodrába jut. Ez történik trilogiák, tetralogiák hőseivel; cziklusokba osztott történeti darabokéival. De ezekre az utólsó lapon mégis ott leselkedik a halál, a vég, ezekben egy bizonyos egység van, ezek tragoediák, melyeknek előadása annyiszzor a menyiszer több időt igényel mint másoké, ennyi az egész. Nem ezekről van Beőthy elméletében a szó, hanem a Bánkokról s a Petroniuszokról, azokról a boldogtalanokról, a kik egy tragikai vétségért – háromszor bünhődnek; először egy katasztrófával, azután (sit venia verbo) a Lukács Mór-féle (voltaképen csak német) „tetszélettel“, végül valóságos halálukkal De persze, a költői igazságszolgáltatás csak a katasztrófát számitja be; a többit nem az aeszthetikáért szenvedik, hanem ingyért, az istentől. Mondhatná valaki, hogy a mi a darab keretén kivül esik, ami a katasztrófa után jő, ahoz már nincsen közünk. De én ez ellen tiltakozom. A szindarabbeli ember és az életbeli ember mint erkölcsi lények közt nincsen különbség. S a mint az életbeli ember, bármely katasztrófán ment légyen keresztül, ha megmentette életét, megmentette a legbecsesebbjét, – ugy a szinpadi ember is. Mert az ember ugy van fizikai és erkölcsi törvényekből egységgé szerkesztve, hogy minden egyebet ujra visszaszerezhet, minden veszteséget kipótolhat, csak élete van neki egy. Ha tehát az embert meg kell semmisitenünk, nem teljesitettük feladatunkat, a mig élete birtokában meghagyjuk. Beőthy a maga definiczióját, a melyet idéztem, csak a szók illuziójával menti meg. Azt mondja, hogy a költő „éreztetni tudja“ hőse teljes benső megsemmisülését „a véget a vég sajátos képe nélkül.“ Ez csak szó kereskedés. A véget éreztetni kell tudni minden körülmények közt. Ha a költő ezt nem tudja éreztetni, akkor hiába mutatja a véget sajátos képével együtt is, mert nem hiszünk neki, a halál nem teszi ilyenkor a halál benyomását a szinpadról. Megmarad mutatványnak, hiányzik belőle az igazság. Ellenben, a hol a költő szükséges ereje megvan, ott – ha nem mutattatik is a halál képe – a néző oda képzeli, munkás, felizgatott fantáziája kiegésziti a költő művét s ott is látja a halált, a hol a költő külsőleg nem léptette fel. Meg vagyok győződve, hogy azok közül, a kik Bánk bánt csak szinpadról ismerik, nem egyszersmind olvasásból, a legnagyobb zavarba jönne nem egy, ha azzal a kérdéssel lepnők meg, hogy mi történik a darab végével Bánk bánnal. Egy pillanatig ránk bámulna az illető, aztán felelne: – a törvény értelmében, a mely benne él s erkölcsét kormányozza, – hát természetesen, meghal!

A beteg theoria, a mely a szinpad tragikai hőseit egyes esetekben fölmenteni hajlandó a halál elszenvedésétől, csakis kiegészitése a theoriának a vétségről és bünhődésről. Ha elégségesen van vétségéhez képest a hős büntetve magával a belső megsemmisüléssel, – a külsőt a fizikait elengedhetjük neki. Ez Bánk esete. De mért nem Hamleté is? Mivel talán Hamletet nem lehet lénye egyes tényezőire szétszedni, mint a vesszőcsomót s mutogatni, hogy megbukott mint lovag, mint hazafi, mint királytisztelő mint férj Ennélfogva Hamletnek életét kell venni, hogy meglakoltnak mondhassuk. Én Bánk ilyetén felbontását is elemeire inkább csak elmésnek találom, kevésbé csodálom meg e felfogást igazságáért. Én azt hiszem, hogy Bánk mindezeket a bukásokat kiheverte volna, ha egy dolog nincsen beleszőve a játékba: az ő szerelmes nagy szive! Ebben és csak ebben az egy pontban szenvedett helyrehozhatatlan és rá nézve elviselhetetlen veszteséget. Ezt megpecsételte feltörhetetlen pecsétjével a halál. Loyalitása, nő-tisztelete, hazafisága – mind szilárdul állott, a mig a fenállott korcs közrend Melindát el nem vette tőle. Az ország állapotát látta, az udvar dorbézolásának tanuja volt, feslett erkölcseit szemlélte, midőn Otto Melinda előtt térdelt és mégis… az összeesküdt hazafiakat lecsendesitette. Mikor sérelme megesett, indult leszámolnni azzal, a kiben boldogtalansága forrását látta, immár összeesküvők nélkül is. Természetes, hogy most már az ő szemében a hazafiság szinében is játszott cselekedete. Lovaghite nem szenved csorbát, ha csak egy keritő esik el boszuló keze alatt. De az ő loyalitása, lovagbecsülete, törvénytisztelete, az mind csak egy irányban tényező: hogy boszuja müve elé tornyosult erkölcsi akadályokat görditsen, nem pedig hogy tragikumának a kritika prizmája által szétszórt szinképét adja. Mind ez érzelme a király bocsánata folytán megtalálta volna egyensulyát; de egyet nem adhatott neki már vissza se király se isten: Melinda hitvesi tisztaságát és életét. És e nélkül, melyért maga tultette volt magát mind a többin, értéktelennek kell lenni rá nézve az egész életnek, melyben mindent feltalálhat még, csak Melindát nem többé. Ha pedig azt is találhat, akkor egy hitvány komédiás volt, nem pedig tragikai hős. És ha mindez igaz, akkor halála nélkül sokkal sulyosabban van büntetve mint halálával. Egy értéktelen fizikai élet terhével a vállán, semmi, se dologgal, se föladattal, se hivatással, semmi, czéllal, csak várni a fizikai halált, ugy szólván itt felejtve haldokló állapotban a halál angyala által. Ez se nem erkölcsös, se nem költői, se nem emberi, se nem törvényes igazságszolgáltatás. A költő minden funkczióját bitorolta az istennek, midőn egy embert a sors ádáz haragjának martalékul dobott oda, csak az – irgalmát, az isten legfenségesebb tulajdonságát vetette meg hetykén, vagy mellőzte, mert valamivel mégis gyengébb volt feladatánál, bármi erős volt is különben.

Tehát a büntetés, a tragikai bünhödés elmélete csábitja Beöthyt a halálos vég nélküli tragoediák igazolására Sajátságos ebben még az, hogy attól látszik tartani, mintha a hőst nem látná az emberiség eléggé büntetett állapotban a halál elszenvedése nélkül. Ez abszolute ugy is van, természetesen föltéve az emberben az élet szeretetét, az élethez való ragaszkodást. A halál az egyetlen, a mit helyrehozni vagy kárpótolni nem lehet. Ez a megismerés viszi Beöthyt egy érdekes fejtegetésre a haláltalanságról, a legenda amaz alakjairól, a melyek nem halhatnak meg: a bolygó zsidó, a bolygó hollandi, a büvös vadász. Ezeknek boldogság volna a halál, mert az élet teher nekik, tehát a haláltalanság a nagyobb büntetés. A legenda ez alakjai azonban nem a társadalom, nem a rend ellen lázadtak, hanem isten kisértéssel, isten sérelmével lettek bünösök: bün és büntetés vallásos felfogásával, a hol az örök üdvösség és örök elkárhozás a bezáró kő. Az egyik a szenvedő Krisztust bántalmazta tettleg s örök bolygásra átkoztatott; a másik elbizottságában az istent provokálta, s bolyg a tengeren; a harmadik az istennek szentelt napot szentségtelenitte meg s mindörökké üzni kénytelen a vadat. Nem halhatnak meg, mert meghalván pihenést találna testök, lelkök örök üdvösséget is. Rájok pedig átokul van függesztve, a mi rajtunk áldás: az élet. Ez a büntetés a vallás joghatósága körében közvetlen isten ellen elkövetett vétkekért. A büntetés véghetetlenségében van egy borzalmas fenség, de semmi más rokonság a fenség benyomásán kivül a tragikummal. Ezzel rokon, ha nem is ugyanaz, a tragoediának az a megoldása, a mely a hőst életben hagyja. Megfosztja egy erkölcsi megsemmisülés után a halál jótékonyságától. Büntetését kiterjeszti még érdeklődésén tul is, tul az életen, mert a hős a tragoedia keretéből kilép élni, a hol dolga nincs, élni ott, a hol a költő által felkarolt élet többé nem létezik Élni abban az erkölcsi nyomorban, a melyben utolszor láttuk. Élni az idők végeig, az örökkévalóságig, a percztől fogva, a melyben a közönség tudomásul veszi a költő művét. Mert a költő nem engedi meghalni, ép ugy mint a legenda a bolygó zsidót. Hol van már az a varga, a ki a szenvedő Krisztust bántalmazta? Hol az igazi Bánk, a kiről a történet s a monda beszél? Poruk elszéledhetett mind az öt világrészbe. Meghaltak, pihennek: isten irgalmazott nekik. Nem ugy a legenda és a magyar tragoedia, pedig mind a két alak itt él, itt van csak igazán. Az igazi jeruzsálemi varga s az igazi Bánk semmik. Ezek a valakik, a kiket a költészet feldolgozott, ezeket ismerjük, ezek érdeklődésünk tárgya. És ezek nem halhatnak meg, ezek örök bolyongásra vannak itélve a – muzsák által. Az egyik, mert istenre kezét emelte, büntetésül; a másik egy elmélet igazolása végett a tragikai véltségről.

De a tragikai hős nem egy tragikai vétségért lesz egy katasztrófa áldozata, nem is sulyosbitott bünhödés végett éli tul katasztrófáját. A tragikai hős a maga jogait kivenni, vagy jogai sérelmét megtorolni kél harczra, vagy mert a törvényes rend bilincsei szoritják nagyságát, vagy mert e rend rothadását nem viselheti el kiválósága. Birokra kél az emberekkel, a kik e rendet képviselik, meg vannak vele elégedve vagy alkudva és védelmét élvezik. Legyőzi az embereket, de elvész a csatában, mert a rend középszere és kaduczitása nem tartalmazza az ő boldogulása föltételeit. Az ő küzdelme folytán helyre állhat ismét a rend, melyet ő bontott meg, vagy meggyógyulhat ha bomlott volt; de ő nem élhet benne, mert természetét e rendnek nem változtathatja meg (sem a magáét) s e kettő összeférhetetlen. A rend ugyanazon proczesszusoknak marad kitéve s ugyanazon változások martaléka mindig. Egy hős harczát egy másik hős ismét fölveszi, és igy megy a dolog századokról-századokra. De egy hős csak egyszer viv párbajt a sorssal és meghal vele: ez a tragikum. Greguss Ágost ama fejtegetése, mely szerint a tragikai hős sorsa végzetes fordulóján tévedése vagy vétsége belátására jut, a mi azt jelenti, hogy szabadságát visszanyerve e tapasztalással vagy belátással gazdagabban másként intézné sorsát: egészen henye kérdésnek látszik. Ez a középszerekre fontos és áll is, a kik halálos vállalatba külsőleg sodortathatnak, de lényük által hajtva nem kapnak. A tragikus természet, ha meg van fogva tragikuma bonyodalmában, onnan többé nem szabadulhat; mit tenne tehát, ha szabadulna: ez oly kérdés, mely egy lehetetlenséget föltesz lehetőnek. Ily fejtegetésnek csak annyi értelme van, mint annak, ha azt kutatnám, mit csinálnánk éjjel, ha világos, mit nappal, ha a nappal sötét volna? Az éjjel sötét; ha világos volna, akkor nem volna az, a mit éjjel alatt értünk. A tragikus jellem katasztrófájának áldozata. Ha nem az, akkor nem tragikus jellem. Ha pedig tragikus, akkor sorsa is az, és e sorsot csak azért nem ismétli százszor, mert először bevégzi és belehal. Jön utána egy másik és a nélkül, hogy elődei példáján okult volna, bevégzi ugy mint elődje. Greguss Á. kicsinyes föltevése megfosztja a tragikumot erkölcsi hatása egyik főtényezőjétől: a kényszerüségtől. Ha föltehető, hogy egy tragikus hős, a kárán tanulva, egy uj esetben több belátással és megfontolással intézné sorsát, akkor a tragikum mindössze az elégtelen belátásra és elégtelen megfontolásra redukálódnék. A tragikum a nagyság által provokált halál. Minden tragikus jellem tudja vállalata jelentőségét. Othello végül belátja, hogy méltatlanul ölte meg Desdemonát; de addig is nem a belátás hiánya és a személyes hiszékenység volt a „büne“, hanem az ellenmondás szerelmi szenvedélyének szertelensége és egyéniségének nem szerelemre termett volta közt emberi szokás, izlés és törvény szerint. E szerelem nélkül Othello se nem hirtelenkedő, se nem meggondolatlan, se nem hiszékeny. Csak boldogságának természettelen látszata teszi azzá az érdekelt pontban. És a mig ez a tudat gyötri és szerelme ég: addig ő ennek rabja s kiábrándulásról nincs szó, csak minekutána gyötrelme imádott tárgyát elpusztitotta s az életet magára nézve minden becsétől kifosztotta. Ha – mielőtt ő maga magát megöli – Desdemona fölébredne, kigyógyulna s a tévedések ki is derülnének: a legelső leghitványabb alkalom ujra meginditaná a tragoediát minden régibb tanulság daczára; mert az ok a hősben rejlik, nem Jago fondorkodásában. A földi fogalmak, szokások és rend szerint Othello nem élhet tartós boldogságot Desdemonával, nélküle pedig egyátalán nem élhet: ez a tragikum, ez a kényszerüség és ezt megpecsételi a halál.

A fizikai halál tehát, ha mint egyetlen módja a kétségtelen végnek, külsőleg legtermészetesebben fejezi be a tragoediát, s e vég nélkül minden tragoedia vége kétes és tehát gyengébb mint a nélkül, vagy épen hibás; ugy másfelül a tragikai erkölcs diadalának, a kiengesztelés művének is ez a fizikai halál egyik főtényezője. Mert valójában semmi sem nehezebb az emberre nézve a halál elviselésénél. Képe a legrettentőbb kép, pillanata a legborzalmasabb pillanat. De a tragikai muzsa a belső megsemmisülést bocsájtván előre, a halált mintegy megváltást küldi a hősre, s eképen az, a mi az életben mindig a nehezebb – a halál – a tragikai poézis illuzióiban a könnyebbnek látszik és kimondhatatlan termékenynyé teszi a nézőben az erkölcsöt. Vigasztal, fölemel, könnyit. A halál – glóriával ellátva.

XVIII. A kegyencz.

Irodalmunknak egy felettébb érdekes műve van, a mely kitünő tragoedia hirébe kevertetett és e nemben nálunk sor szerint a második helyet foglalja el jelesség dolgában. Első helyen áll Bánkbán, kivel e könyvben sokat foglalkoztam, a másodikon „A kegyencz“, Teleki László gróf műve; lehetetlen, hogy a tragikumról könyvet irván, hallgatással menjek el e mű akademiai hire mellett. Nem érdekes-e, hogy két hires tragoediánk tárgyában majdnem azonos? Itt is, ott is a hős a nején tett gyalázatot megy megboszulni. Itt is, ott is a boszu végrehajtatik és a hős életben marad. Mindenikhez egy kissé hasonlit Hamlet, a ki szintén egy gaztett megboszulására van elhivatva. Mind a három találkozik abban, hogy a bünös, a ki ellen a boszu a hőst felfegyverzi, biborban, trónon ül. A további paralella messze vinne bennünket. A versenyben Hamlet nagyon elhagyná két magyar versenytársát, és Bánk épen annyira a Kegyenczet.

Mégis nem lehet csodálkozni a Kegyencznek irodalombeli nagy hirén. A schéma szerint ez egy oly tökéletes tragoedia, hogy „példának okáért“ alig lehetne külömbet találni. Az iskolai meghatározások tökéletességét viszont alig próbálja jobban darab ennél. Hogy mi a tragikai vétség, az arisztotelesi peripeczia, a tragikai szarkazmus, a tragikai bukás: azt e darabból minden kétséget kizárólag meg lehet bizonyitani. Mert szinte mindent bizonyit ez érdekes mü, müve egy kétségkivül rendkivüli szellemnek, még azt is, hogy birhat egy mü az iskolai tanitás minden szabályával, mindazzal, a mi e tanitás szerint a jó tragoediához megkivántatik, és lehet mégis egy teljesen elhibázott alkotás. A kegyencz nem teszi sem egy jó darab, sem egy jó tragoedia benyomását. Nem is látszik alkalmasnak szinpadi előadásra; lehetetlen, hogy egy közönség, a mely a szinházban nem szabályokban, hanem emberekben és eseményekben kiván gyönyörködni, annyiszor a mennyiszer inszinuálják neki az ellenkezőt, el ne háritsa magától e müvet Mindazonáltal e mű nyelve rendkivüli erőt, a kifejezésekben ritka találóságot és merészséget, fényes szellemet, mély és sokoldalu gondolkozást, egyes jelenetek dialogjában virtuozitást, a szövevényben találékonyságot és a cselekvény megalkotásában tökéletes szabályosságot mutat, a már fent érintett értelemben s hozzá szilaj páthoszt a hangban, a mely csak ritkán nehézkes és mindig tartalmas. Mind e tulajdonságok igazolják irodalmi hirét, de erőtelenek arra, hogy a nagy közönség szivét meghóditsák részére. Mi az az ellentett erő, a mely mind ez erények munkáját sikerétől megfosztja? Mi okozza azt, hogy annyi kétségbeesett jóakaró kisérlet is, mely e művet a játékrendbe beilleszteni iparkodik és ebbeli törekvésében ki nem fárad: mind hiu és hasztalan? Hogy oly fényességek oly kifogástalan szabályosság keretében nem képesek jogaikhoz jutni? Mi okozza ez aranyból vert szörnyeteg ilyetén tragikus sorsát?

Egy csekélység. Az a titok, hogy a tragikum nem egy tragikai vétség elkövetésében, és a tragoedia nem az e vétség tana szerint megkonstruált szabályok megtestesitésében rejlik, hanem magában a hősben. Nem akadály a szabály: a szabályok mind meglehetnek egy műben s e mű kitünő is lehet. Sőt ott, a hol a hős elvétve nincsen, ott sokkal lazább kompoziczióban is elemi erővel hat a tragikai momentum. Az elhibázott embert ellenben nem menti meg a legmesteribb szerkezet sem. A tragikum egy ember oly mérvü nagyságában áll, a mely a fenálló világrend szerint igazaihoz nem juthat Ez a lényeges. Petroniusz Maximusz előkelő római III. Valentinián császár udvarán, s második házasságban él Juliával. A kéjencz császár megkivánja a szép nőt s hamis koczkajátékkal elnyeri Petroniusz gyűrüjét, a melylyel Juliát a császári palotába csalják. Dult lélekkel rohan onnan haza a boldogtalan asszony, nem mintha az alávaló cselt siker koronázta volna, hanem mert azt hiszi, hogy férje is részes a gyalázatosságban, mely ellene elkövettetett. Csakhamar meggyőződik azonban Petroniusz ártatlanságáról a cselben, de viszont Petroniusz nem hajlandó többé hinni neje abbeli állitásának, mintha csakugyan épen menekült volna ki az asszony a kéjvadász körmei közül. Azt hiszi, ezt Julia csak az ő megnyugtatására mondja s szilaj elkeseredéssel kiált boszut! De hogyan? „Caesar! Caesar! – mi leend a váltság? Csupán nyomoru buja életed? rothadó tetem lélekért?“ Igy kiáltoz. Az asszony ne esküdözzék ártatlansága mellett. Hiszen már elhiszi. „De hogy is ne? igy folytatja. Ha lehető volt játszó asztalnál aranyban köbözve, téged veszitni el: miért lenne rögtön oly hihetetlenné, hogy elveszve mégis megmaradj, s szeplősitve tiszta légy? Egy kevés türelmet, neki szokik agyvelőm a csoda rendszernek, s végre megtanulom érteni azt is, miként lehet embernek élni, gyilkolva önmagát, s miként válhatik gyámoltalan polgár mérgiből habzó tenger, mely egy hatalmas fejedelmet biralmastul elborit.“ Mintha Bánkot hallanók: „Mily gondolat lesz agyamvelőmben első születésikor már meghatározás! Épülj fel, izmosodj meg gondolat!“ De ez, a Bánké nem „csodarendszer,“ hanem természetes boszu. Egy csodarendszer feltünhetik egy feldult lélek előtt pillanatokra, de csak káprázat marad. Rendkivülit várunk a hőstől, de csodarendszert nem szabad reméllenünk.

És mi az a csodarendszer, a mely a tragikus helyzetben, mely ily megdöbbentő gyorsasággal Petroniusz elé lépett, lelkébe rajzolódik? Föladata a boszu; de nem „lebökni“ egyszerüen a buját Ez kicsi boszu volna Megőrleni, lejáratni, helyére a trónra ülni és aztán elbánni vele. Nos, ez sem a csodarendszer. Abban a világban ez nem is olyan nagy dolog. Petroniusz igen szerény, mikor magát „gyámoltalan polgárnak“ nevezi. Ő igen előkelő, elsőrendü udvarbeli, romai nemes, befolyásos, hatalmas, dúsgazdag, tehetségekben kiváló. Mindenféle eszközökkel rendelkezik e boszujához, és a mi nincs meg, könnyen megszerzi. De ne téveszszük őt magát szem elől, mert ez a fő. Egy becsületes ember, szerető férj, a kinek boldogsága, becsülete hirtelen fel van dúlva? ki ezért boszut liheg, kvalifikált boszut. E boszu utja kissé hosszu s lehütő, ha gyötrelme kitöréseinek hitelt adunk. Az, hogy császár akár lenni s ugy boszut állani a császáron: nem teszi ránk a benyomást, mintha nagyobb lenne tőle a boszu; csak későre marad, s veszit hevéből, erejéből, közvetlenségéből és igazságából. Oly kitörések után, a fájdalom oly süvitése után eredményül egy nem szükségszerü perhalasztás: ez lehangoló; feldult boldogsággal, mely után csak a boszuért érdemes egy nagy léleknek életben maradni, még száz cselszövésbe kezdeni, hogy trónra jutván, boszuját végrehajtsa: felesleges bonyolitása egy egyszerü dolognak. Még akkor is, ha egy jól őrzött, általán szeretett, jól uralkodó császár ellen indulna is, a mi felette megnehezitené a feladatot, és nem egy – bocsánat a kifejezésért – oly operette-császár ellen, minő talán valóságban volt III. Valentinián, de minő a tragoediában csak silány ellenese Petroniusznak.

Ha azonban a boszuterv már kétséget támaszt bennünk amaz indulatok igazsága iránt, melyekből fejlődni látjuk, egy ujabb fordulat teljesen leveri rokonszenves érdeklődésünket. És ez az a „csodarendszer“.