Part 7

A király féltése tölti be a darab első felét. E féltés ép oly szertelen, mint akár Othelloé. A különbség annyi, a mennyi a különbség Othello és Leontesz között Leontesz feleségéhez illő férj külsőre és származásra nézve és király, királyi hatalommal és kezében eszközeivel egy királyi boszunak. És valóban, a mig a mór sajátkezüleg lesz Dezdemona hóhéra, addig Leontesz törvényszéket, tanácsot (mondhatnám országgyülést) és orákulumot mozgósit, hogy királyi pompával és csalhatatlansággal essék meg a bosszu műve. A vétség persze ugyan az marad: a gyanusitott asszony elpusztitása. A törvényszék előtt külömbséget tehet, hogy Leontesz csak hiszi, hogy elölte feleségét, a kit egy becsületes miniszter elszántsága megmentett, ellenben Othello nem ad rá módot, hogy Dezdemona megmeneküljön; de a muzsa vagy az erkölcs szemében az egyik olyan gyilkos mint a másik: sőt Leontesz a gyilkosabb, a ki hatalmánál, királyi voltánál fogva még a földi igazságszolgáltatás alul el is vonhatja magát. Hiszen ő a legfőbb biró, az utolsó forum. A féltékenység tehát itt is, ott is ugyanaz, következményei is ugyanazok, csak az eljárás más, a mi tisztán a hős más-más voltán fordul meg. Ha nem jönne tekintetbe más, csak a féltékenység és a vétség, melyre e lelki kórság a hőst ragadja, akkor Leontesz ép oly tragikai hős volna mint Othello, vagy az utóbbi ép oly kevéssé volna az, mint Leontesz. Hol keressük tehát a különbséget? Ott, a hol a tragikumot megtaláltuk: az emberben, a hősben.

Othelloról ugy találtuk, hogy tragikus momentuma nem a féltésben rejlik, hanem szertelen szerelmében, melynek a féltés csak excesszivus elfajulása. Tragikuma, hogy erkölcsi világrendünk nem nyujtja e szerelem léte föltételeit a velenczei mórnak. Ez érzelmi nagysághoz hasonlót Leonteszben hiába keresünk. Szerette feleségét, kétségkivűl, szerette ugy, azt is megengedem, a hogy a földön legjobban szeretni – szokás. Égett tűrhetetlen lánggal mint vőlegény, czélt ért a lakodalom által, kivette részét a mézeshetek édességeiből, azután lett egy rendes szerető férj, egy boldog papa, a ki mint egykor menyaszonyát, utóbb ölébe ültetgette gyermekeit Azért van neki a darabban fia is, a kis Mamiliusz, a mit felettébb fontosnak és jellemzőnek tartok. Gyanuja nem annyira szerelmét sérti, mint becsületét, hiuságát, méltóságát; nem vesztesége elviselhetetlen, hanem szégyene, pironkodása. Hogy őt igy meglehetett csalni! Vigyázzatok férjek! Ez a sorsotok! Most már azt sem hiszi, hogy Mamiliusz az ő fia volna és brutális gúnynyal támad a kis ártatlan gyermekre. Egy közönséges kis lélek, teli nagy szavakkal, kicsinyes kedvteléseivel egy sebzett hiuság boszuságának; nevelése és a királyi palást menti meg sorsa folyásának előbbkelő stilusát. Hol látjátok őt, mint Othellot, vesztesége gyötrelmeiben bucsuzgatni az élettől, egyenkénti felsorolásával mindannak, a mi becses és drága volt benne előtte: isten veled harczi mén, trombita, ágyuk dörgése! Othello tudja, hogy az élet becse ránézve elveszett Dezdemonával, Leontesz addig nem is sejti, hogy életét fosztja ki kecsegtető részeiből, ha feleségét pusztitja el, a mig meg nem tette. De az élet, akármilyen, azontul is drága neki. És boszuja! Semmi rendkivüli nem lévén benne, az ő boszujának is elégségesek a társadalom s az állam nyujtotta eszközök. Forma szerint, törvényes uton itélteti el vádlottjait; a birák segitségével áll boszut, semmit sem kiván, a mi a közrend szerint nem lehetséges. Még az isteneket is belevonja ügyébe, hogy formai hibát ne tegyen valamiképen. Elküld orakulumért, hogy minden rendesen menjen. Nem az ő szertelensége követelései, hanem a törvények és szokások szerint Ez a rendes ember az ő tulságaival, botlásaival, hibáival, tévedéseivel, melyek következményeinek mértékeig lakolni van hivatva: nem pedig a rendkivüli, a ki tragikus bukással engeszteli ki nagyságát. Ez a középfaju dráma, szemben a tragoediával. Leontesz husz évig özvegyi sorsban epeszti magát, mert feleségét botorul eltette láb alól; gyermektelenül, mert kis lányát odaadta elemészteni, fiát pedig elvették tőle az istenek. Meglakol büne mértéke szerint. Szép és szerető feleségétől megfosztotta magát, lelkifurdalásban, magányos gyötrődésben tölt el élete virága; vénségére kapja vissza feleségét és lelki nyugalmát, a mikor már mindenkép ez utóbbi a becsesebb. A fennálló közrend által nyujtott eszközökkel volt módjában boszut állani jóhiszemüleg egy képzelt sérelemért; a közrend engedte őt tovább élni, mint a hogy élt az előtt, de viselve botorsága következményeit a méltó meglakolás mértékeig. Bün és büntetés fedezik egymást, érzéseink megzavart egyensulyát az igazságos mérték helyezi vissza A királyi oktalanság elvette büntetését. De – mivel nem Lear módjára, a kinek indulatait csak saját indulatainak intézkedései tudják kielégiteni, s a ki eltapossa, számüzi azt, a ki neki jó tanácscsal szolgál, – maga intézkedett, hanem a törvényes instrukcziók eljárása: ő, a ki inditotta, befolyásolta, királyi tekintélyével ugyszólván erőszakolta ez eljárást, meg is lakolt azzal, hogy kincseit elvesztette; de visszanyerte végül lelke nyugalmát, öregsége békéjét. Igen gyönyörü darab, kiváló remekmű, méltó testvére a nagy tragoediáknak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Shylok talán ma érdekesebb az elmélkedésre mint valaha. A szép Jesszika apja és sorsosai akkoriban sem voltak nagyon népszerüek, Velenczében sem. Uzsorásoknak voltak kikiáltva és Shylok védelmezi is magát e vád ellen, még pedig az ó testámentomból, Lábán történetéből. Az csak jogos nyereség, türelemmel, találékonysággal és koczkáztatással szerezve, a mit ők zsebretesznek. Igaz, hogy a kik által ők vádoltatnak, azok szintén kereskedők, tehát szintén jogos nyereségből élnek és gyarapodnak. Ezek megvetik Shylokékat, Shylokék ellenben gyülölik ezeket. De se az egyik, se a másik érzelem nem személyes, nem egyesekre irányul, hanem az általánosra. Sőt az egyesek üzleti összeköttetésbe, de nem ritkán más összeköttetésbe is lépnek egymással. Shylok pénzt ad kölcsön Antonionak, egy fiatal keresztény legény pedig elszereti Jesszikát, az öreg zsidó leányát. Hogy a keresztények megvetése a gyengébb érzelem és a zsidók gyülölete az erősebb, mutatja a példa, megmagyarázza ez érzelmek tápláléka. Mikor Antonio Shylokot ebédre hivja magához – tehát minden megvetése mellett eltürné asztalánál, az öreg azt feleli: adok-veszek veletek, de nem eszem veletek egy asztalon. Világos, hogy a nem zsidó megveti a zsidót nem vallásáért, hanem azért, hogy milyen; milyen gondolkozásban, milyen magaviseletben, ruházkodásban, életmódban, üzleti elveiben és a többi. A zsidót ellenben törvénye táplálja a keresztények iránt való érzelmeiben, a törvény, mely a vele való közösséget, asztala, étele megosztását tiltja neki. Ismétlem tehát, az összeütközés forrása nem személyes, vagy legalább csak igen csekély mértékben, a mennyiben tudniillik Antonio a legelőbbkelő keresztény, Shylok a legelőbbkelő zsidó kereskedők közül való volt s igy általános érzelmeiket volt mód kölcsönösen egymás irányában kifejezniök a kereskedő helyeken előfordult érintkezéseik alkalmával. De más-e azért lényegében, mint más érzelmek? Nem szeretjük-e az asszonyokat általában, de csak Juliáért halunk meg különösen? Nem zsarnokoskodunk-e általában, de csak gyermekeink lázadása őrjit meg bennünket?

Antonio, hogy egy barátján segithessen, kölcsönpénzre szorul és Shylokhoz fordul. A remény, hogy e legbüszkébb velenczei kereskedő, a kinek előkelősége és gazdagsága oly független helyzetet biztosit, hogy tartózkodás nélkül éreztetheti megvetését az uzsorás zsidóval, valamikép körmei közé kerülhetne, temperamentumos fajának minden keresztény-gyülöletét Antoniora konczentrálja. Mint Romeo Róza után megtalálta Juliáját, Shylok mások után Antonioját. E pillanattól fogva e két ember fel van avatva a dráma két ellenséges felévé, s nekünk már most csak a hős minemüségét kell vizsgálnunk, Shylok uralkodó szenvedélyét, hogy Shakespeare konczepcziójának természetével tisztába jöjjünk.

Shylok gyülöli – most már előttünk – Antoniot, gyülöli egy életen át elfojtva volt gyülölet tulságaival, szókészletével és érzelmi hevességével. Gyülöli oly ellenállhatatlan erővel, hogy kéjélvezettel forgatja gondolatában azt a lehetőséget, hogy el is vesztheti, elpusztithatja gyülölete tárgyát.

De itt a lényeges pont.

Hogyan veszitse el? Kést üssön bele? Bravokat fogadjon, – mert pénze temérdek van s akkorában a bravo elég olcsón dolgozott Olaszországban. Titkos mérgeket is, hatásukban fölismerhetetleneket árultak jo pénzért Velenczében s az olasz városokban. Vagy mely más csalhatatlan módon hütse ki boszuját a gyülölt Antonion?

Mindezektől a jó Shylok gyülölete igen távol van. Ő secundum regulas artis, ő törvény szerint, a társadalmi rend keretén belül akarná boszuját gyakorolni. Ha lehet jó, ha nem lehet hát ugy is jó. Megélt eddig nála nélkül, ezentul is meg fog élni; de ha sikerül, annál jobb. Shylok valóságos polgári szerződést köt, adóslevelet, melyben boszujának egy – egyelőre szinte lehetetlennek látszó – eshetőséget tüz ki czéljául. Ad kölcsön pénzt, de arra az alig képzelhető esetre, hogyha Antonio a terminusra nem tudna fizetni, neki – Shyloknak joga lesz Antonio testéből akárhonnan egy font hust kivágni. A dusgazdag Antonio könnyen aláirja a kötést. Shylokra nézve is az kezdetben inkább egy gyülölködő tréfa értékével látszik birni, semmint a reménynek komoly becsével.

De egy fordulat Antoniot fizetésre képtelenné teszi s a gyülölködő tréfából gyülöletes, ádáz valóság lesz, egy jog a gyilkosságra. Más izgalmak és közbejött események is hozzájárultak, hogy Shylok indulatait a végsőre felkorbácsolják: lánya megszökött egy keresztény fiuval és drágaságai egy részével; de a gyülőlet boszuszomja szemben a boszu lehetőségével minden egyébnél erősebben ég szivében. Meg is jelenik a törvényszék előtt, félkezében egy élesre fent késsel, félkezében a világos kötést magasra tartva, szemében baljós tüzekkel és követeli jogát, a melyet a velenczei közrend, a birák szája által neki meg is itél Itt van most a kritikus momentum A nagytudományu Belário, bolognai jogtudós elmés segélye – Porczia birói parókában – közbejöttével oda módositatatik az itélet, hogy igenis, egy font hus illeti Shylokot Antonio testének bármely részéből; de csak is egy font hus, sem több, sem kevesebb, és semmi egyéb. Ha akár többet, akár kevesebbet vágna ki, akár egy csepp vérét eresztené (a mire a kötés jogot nem ád) vagy épen meg is ölné Antoniot, a mire a kötés szintén nem hatalmazza fel, Velencze törvényei szerint maga lenne halál fia.

És Shylok gyilkosnak látszó gyülölete annak mutatkozik a mi: egy felfuvalkodott hólyagnak, a mely nem pattan el a mérges gázoktól, hanem szépen lassan lelohad, megereszkedik és összehull. Ha itt Shylok neki megy Antonionak, beleüti a kését és kihasitja a szivét, és megbizonyitja, hogy bosszu nélkül nem tudván élni inkább meghal boszuja végezetten: akkor az ő gyülölsége tragikus nagyságu, és ilyennek kellene lennie ahoz a felfogáshoz képest, a melyben e szerepet szinészeink játszák. De Shylok távol áll e végzetes fordulattól. Ő csak arra vállalkozik, a mire a társadalmi rend neki módot, jogot és eszközt ád. Ő szivesen lenne gyilkosa is ellenfelének, de csak ugy, hogy a felelősséget a közerkölcs viselje. A maga szakállára ő ilyenre nem vetemedik. Ő adni venni és tovább gyülölni akar, nem pedig hősködni egyéni felelősség mellett. Egész vállalata nem volt egyéb egy kis üzletnél a társadalmi renddel, s kis hija, hogy az uzsorás rá nem szedte ezt is. A végső perczben rajtavesztett, meghunyászkodott és elvette mértékes büntetését azért, hogy a közlelkiismeretet akarta gyilkossá tenni maga helyett az ő ellenségén. Ha gyülölete jogaihoz nem juthat a társadalmi rend keretén belül, ugy szólván rendes polgári per utján, akkor inkább ne jusson. Shylok megvetve ellenfeleitől s gyülölve ellenfeleit inkább tovább akar élni, mint sem hogy bosszuszomját kielégitve, elpusztitsa magát. Akár mily ékes szólóvá teszi polgári gyülölete, jellemre nézve ő maga marad egy kis lélek, egy közönséges ember.

Ez a középfaju dráma szemben a tragoediával. Shylok nem egy erős, hatalmas, rendkivüli tragikus jellem, mint inkább egy heves, erőszakos természet, a ki kifakadásaiban az indulatok legfőbb hurjait is megpenditi, de nem ritkán meltatlan tárgyakra pazarolva e fölséges zenét, és cselekedeteiben annyira számitó és józan, hogy hangjának páthosza, siralmainak méltatlan tárgya és furfangos cselekedeteinek és számitásának ad absurdum vitele őt egy valóságos tragikomikus hőssé avatják. Méltó anyaga egy geniális és ambuciozus szinész próbájának, a ki a régiek, bár mily nagyok hagyományát is csak birálva követi.

XVII. A halál a tragikumban.

A halál az emberiség köztragikuma. Hogy maradhatna hát el a halál a tragikus embertől? Természetesnek tartom, hogy ott, a hol valamely tragikus alak sorsa betelik, ott e sors a halállal visszavonhatatlanul meg is pecsételtessék. Nem mintha Szász Károlylyal a hatást félteném, nem mintha az embereknek olyatén frivol gondolkozásától félnék a tragikai pillanatban, hogy ki tudja, nem játsza-e hősünk, okulva a jelen eseten, történetét ujra, de komédiának, ha életben marad? Ez a gondolat nem a tragikai katasztrófa rettenetei által megbilincselt néző gondolata, hanem a reflexiv birálóé, a ki hideg és gyanakodó. Általában a hatás nem terjed tul a darabon, nem foglalkozik azzal a mi ismeretlen. A hatás csak eredménye annak a mit látunk és hallunk. A mi azontul jöhet vagy nem jöhet: arra se gondunk, se figyelmünk, se gondolatunk nincsen A hatás csonka, ha a költő nem jól fejezi be művét. Ha gondolkozásunkban vagy érzelmeinkben meghasonlást támaszt, nyughatatlanságot megnyugvás helyett: akkor adósunk maradt valamivel, rosszul fejezte be művét A hatástól életben maradhat a hős, mert önkénytelenül kivégzi – ha az iró megkegyelmezett értéktelen életének, – kivégzi a néző képzelete, ha különben tragoedia a darab és bensőleg jól van megoldva. Nem a szinpadi hatásnak van tehát szüksége a tényleges halálra; az beéri azzal, hogy a közönség olybá veszi Bánkot, mintha meghalt volna. A halálra a mű igazságnak, a mű teljességének van szüksége, mert az adja meg neki a végét. Az aeszthetikai erkölcsnek van szüksége a halálra; a mű erkölcsi tanulsága visszavonhatatlanságának van rá szüksége. Mert egy ember sorsa ki van meritve egy tragoediában, sors pedig nincs élet nélkül, tehát be kell állania annak, a mi a sorsnélküliségnek megfelel, a halálnak. Ellenben ha megmarad az élet, a hős sorsa tovább tart, nincs kimeritve: lelke létele eddigi bilincseiben, ugyanazon testben éli tovább a sorsát, a mi megfosztja a tragikumot attól, a mi kiváló sajátsága: életbevágó mivoltától, attól, hogy a hős az élettel a maga követeléseiért harczot viva provokálja a halált. Ha életben marad, magának vivta ki az eredményt akármily megtörtnek láttuk is a katasztrófa pillanatában. Ez erkölcsi momentumából fosztja ki a tragikumot. Szüksége van aztán a halálra a szinmű természetének, a mely némileg sajátságos. Regényben, eposzban, balladában bizvást életben maradhat a tragikus hős, csak ugy mint a való életben, mert a regényben és eposzban ráérünk elmondani, hogy miképen élt – haláláig, az egyetlen momentum a mely még érdekel bennünket róla; az élet pedig nincsen öt felvonásra osztva és egy „cselekvényre“ szoritva és jelenetekre logikai következés szerint felfüzve. Az életben egy-egy jelenet, minö például a megőrült hősé, eltarthat husz évig; – a szinműiró a 20 évből 20 perczet csinál s előttünk halatja meg a hőst. A ballada egyáltalán nem részletez. Az csak azt veszi ki vázlatosan a tárgyból, a mi dalába illik. A halált is, ha a szerint komponál, a halált se, ha anélkül is jót komponálhat. A szinmű is elkerüli néha a halált, de ezt a szinpadon oda képzeli a közönség; csak olvasva nagy csorba a tragoedián a hős életben maradása. Mert olvasva nem képes az illuzió oly mérvét költeni a költő, mint szövetkezve a szinpad csalódásaival és az előadó művészek közvetlen impresszióival. Itt ezer tényező kergeti nagy munkára a képzeletet, amott csak a poéta eszközei, ki nem veszi észre, hogy mi nagy különbség, ha Nagy Imre szép alakját a porban fetrengeni látjuk, halljuk kétségbe esett fájdalmának panaszos hangjait, megtört zokogását, megsemmisült lényének végső szavait, s ha mindezt csak olvassuk a könyvből? Amott látjuk a haldoklót, ki nem élheti tul a függöny legördülését; ott szemünk, fülünk szolgálnak képzeletünknek az elmével szövetségben; emitt ellenben az olvasás nehézségei s alkalmatlanságai – apró betü, öregebb betü, homályos idő, sajtóhiba, rossz nyomtatás, lapok forgatása… megannyi tényező az olvasmány hatásának csökkentésére, az elme, a képzelet, az érzések lehütésére, s a kritikus vágy izgatására: itt szabadulnak föl méltán Szász Károly kétségei és föltevései, ha csak meg nem hal a hős az olvasott tragoediában.

A tragikus dráma tehát természet szerint halállal végződik, vagy a hősnek oly megtörésével, oly megsemmisülésével, melyben a néző a fizikai halált is látja. Ez utóbbi azonban nem természetes, csak egy le nem győzött külső nehézség, melyet a néző illuziója győz le a költő helyett. Az ily darabokat olybá kell vennünk, mintha valóságos fizikai halállal végződnének.

Halál nélkül külsőleg nem teljes a tragikai katasztrófa, sőt természettelen is, mert két halált mér egy emberre a költő, a mivel isten sem sujtott bennünket. Egyszer meghalatja a megsemmisülés minden kinjával erkölcsileg, azután föntart számára még egy halált külön, a fizikait. Épenséggel képtelenség az, ha a költő a hőst a katasztrófa után még egy uj földi hivatás terhe alá állitja, mint Teleki László gróf a Kegyenczet. Ez erkölcsi gályarabság. Minekutána erkölcsileg tönkre ment Petroniusz Maximusz, fogja magát a római birodalom gályája elé és legyen mozgató ereje, legyen császára! Mi dolgot tud még a költő Bánk bán számára e földön gondolni, ha csak nem remeteséget – a rettentő katasztrófa után? És ha nem tud számára jövőt: mivégre hagyja itt erkölcsi nyomoréknak? Gyakran megesik, hogy a zseni eltalálja a dolog lényegét, és hibát csinál a jelentéktelenebb részen. Senki, maga Katona sem tudna mást mondani arra a kérdésre, hogy mért hagyta Bánkot életben, mint hogy – nem volt képes helyes módját megtalálni halálának. Öngyilkosság, szivszakadás… banális dolgok és nem épen Bánk jellemébe valók. Leszurassa valakivel?… De kivel és mely pillanatban? Mikor volna rá alkalom, még nincs itt az ideje, s mikor már itt volna az ideje, nincs már rá alkalom. Kardjába dőljön – akár a magáéba, akár hogy Tiborczéba, a kinek odaadhatná a magáét? – Ez római majmolás. A költő nem talál magához méltó módot és inkább függőben hagyja a végső elintézést. Mintsem hogy meghalassa oly módon, a mely se hőséhez, se ő hozzá nem illik neki, inkább koczkáztat egy tökéletlenséget, a melyen a szinész enyhithet, melyet azonban az aeszthetika csak mentegethet, ki nem menthet soha. A tragikus hősnek élethalál harczát tulélnie nem lehet sem az életben, sem a müvészetben. E kettő közt csak az a különbség, hogy az életben nem mindig tart lépést a fizikai megsemmisülés az erkölcsivel. A hős teste néha börtönbe, néha őrültek házába hurczoltatik, s ott pusztul el lassabban. A költészet drámai formájában azonban ott, a hol vége a darabnak, végének kell lenni a hősnek is. Erkölcsileg megölni, testének megkegyelmezni, a legembertelenebb dolog. Valóságos büntetés, még pedig sulyositó körülményekkel. A tragikum pedig nem büntetés, hanem közsorsa az embereknék a halálban, mely közsors egyesekben, kiválóbbakban fenséges példakép járul elejbénk megdöbbentő tanulságképen.

Beőthy az ő szellemes akadémiai felolvasásában (most könyvében) ezeket mondja: „… ismételjük, a kibékitő végü cselekvényekben a tragikum és tragikai benyomás soha sem teljes. Az igazi tragikum mindig élethalálharcz; s oly csomó, mely bármily nehezen, de mégis megoldható, nem jelent élethalál harczot. A valódi tragikai hatás az egyetemesnek csupán oly érvényesüléséből, oly diadalából fakad, mely az egyént megsemmisiti.“

Megsemmisül-e az egyén, halála nélkül? Nem! Mégis ezt teszi hozzá Beőthy: „Ez a megsemmisülés… nem nyer minden esetben, föltétlenül és mulhatatlanul a fizikai halálban kifejezést.“ Mily körülsánczolás! „Minden esetben,“ „föltétlenül és mulhatatlanul!“ Tehát mely esetekben, minő föltételek és melyek elmulasztása mellett? Van-e mód rá, hogy Romeót életben hagyhatom Julia nélkül, vagy megforditva, avagy mind a kettőt? Elég a teljes belső megtörés, a belső megsemmisülés Nyilván nem hinnők el Romeonak teljes benső megsemmisülését, ha nem inná meg a mérget? Vagy a Juliáét, ha nem követné szerelmesét? Mért volna szavahihetőbb más tragikai hős, p. o. Bánkbán? És a botor Othello, a ki elmetszi a torkát: hinnénk neki, ha nem tenné? Azt kell hinnem, inkább a két magyar tragoedia mentségére van az elmélet erőszakolva, semmint az igazságért, mely nincsen meg benne. Ezt érezni látszik Beőthy is, mikor ezt mondja: „de tagadhatatlan, hogy ilyenkor mindig nagy és veszélyes próbára teszi a költő erejét, kinek meggyőzően, minden kétséget kizáróan éreztetnie kell a véget, a végnek sajátos képe nélkül.“ E mondat maga feleslegessé látszik tenni minden vitatását a kér désnek. „Minden kétségen kivül éreztetni kell a véget“, tehát a halált, – „a végnek sajátos képe nélkül“: nélküle a halál képének. Mi czélja van ennek. Ha éreztetni kell a véget és ennek természetes és egyetlen biztos módja a halál: mi indithat egyéb egy költőt arra, hogy elmellőzze a halált, mint szeszély vagy kénytelenség? A szeszély szeszély marad, méltatlan önkény a poézis legfenségesebb nemének legkomolyabb pillanatában. A kénytelenség a felvett tárgy nehézségeiből eredhet és érhet a poéta erejéhez képest oly sikeres véget, mint Bánkbánban; mentségünkre számithat, mint kivétel figyelemre méltó, de elméletet nem lehet reá épiteni. Beőthy tanitásának is az értelme ez: a tragikai hős végül meghal; de életben is maradhat, ha a költő elég erős arra, hogy bennünk a hős halálának illuzióját fölkeltse, ha oly benyomást tud ránk tenni, mintha a hős előttünk valóban meghalt volna, ha – az ő elmés fogalmazásával élve – minden kétséget kizáróan tudja velünk éreztetni a véget, a végnek sajátos képe nélkül.