Part 6

Mint egyszerü közpolgár ez ideális, sugárzó nagyságban, egy szabad társadalomban barátok központja, ellenségek czéltáblája, a jók bálványa, a gyarlók és gonoszok gyülöletének tárgya lesz: és elviselhetetlen jelenség ama rosszak szemében, kik esetleg a társadalmi rend őrei, hatalmainak kezelői, tekintélyének képviselői. Ha Athéne rossz kezekbe kerül, ha a közhatalmat terhelt lelkiismeret, hiuság, kapzsiság, bünös szándék gyakorolja; az igazság védelme nem találtatik az állami hatóságok hivatalában, hanem csak a példás bölcs tanitásaiban, példájában, egyéb módjában, erkölcsi nagyságában: akkor ez utóbbira nézve megérett a tragikus fordulat. A társadalmi rendet ő képviseli; de a társadalmi hatalom az ellenséges tábor kezében van. Intézkedik nem a ki vele él, hanem a ki visszaél a társadalmi rend intézményeivel. Ez elkorcsosodása a társadalmi rendnek a maga védelmére keresni fogja az ürügyet, az alkalmat, hogy a fényes példát, melytől az ő feketesége csak feketébb, eltaposhassa. A konfliktusban a társadalmi rend maga lesz a tragikus hős vagyis az az alak, a kiben e fogalom ideális tisztaságában, emberfeletti nagyságban testet öltve megjelenik. Ne mondjátok, hogy martyr, a ki felmagasztosulva vértanuságot tesz hitéért s földi mulandóságot cserél mennyei halhatatlanságért. Nem: egy ember, a ki inkább életét adja, pedig szereti és becsüli az életet, mint erkölcsi nagyságát. Nem fordit a dolgon, hogy nyugalommal üriti ki a bürök-pohárt: tanitványai jajgatva, megindulva, sirva állanak körülötte, épen mint mi a tragikus hősök körűl.

És senki se higyje, hogy Szokrates ilyetén tragikuma más, mint más tragikus hősöké. Nem csak nem más, de teljesen azonos. Csupán hogy nem olyan egyszerü, mert itt az élet mint drámairó a legegyszerübb fenséggel dolgozott; a minő poetáinknak részben nem lehetséges, részben nem tanácsos. Nézzük csak Bánk-bánt. Mi az ő helyzete más, mint a Szokratesé? Az erkölcsi rend felett őrködni hivatottak paczkázásai a nemzeti, politikai és egyéni jogok tömegén hivják őt harczba. Ő nem is épen az a bölcs, minő Szokrates; hozzá őt egyéni viszonyai, állása, méltósága, becsvágya, családi köteléke százoldalon sebhetőbbé teszik, mint minő az igénytelen athenei polgár, de erkölcsi világának integritása nem fér meg az udvari erkölcsök fenállásával. Ő is, mint Szokrates, az erkölcsi rend önkéntes bajnoka az erkölcsi rend hatalmainak hivatalbeli bitorlói ellen. A tragikumuk ugyanaz; a mennyiben történetük különbözik, az egyéniségek személyes viszonyaik, más világuk, más környezetük, más föladatuk, a közvetlen konfliktus más volta által untig meg van okolva és megmagyarázva. És Hamlet? Nem-e szemben vele jóval, becsületessel és ártatlannal egy – gyilkos király ül a trónon, mint az erkölcsi rend első őre. Hozzá még az ő apjának gyilkosa, neki pedig nagybátyja is, sőt most már mostoha apja! Mily meggyalázott erkölcsi rend, meggyalázva, legázolva az által, a kinek mint legfőbb birónak, e rend védelme, sérthetetlensége egy egész országban a kezébe van letéve. És Hamlet, a ki az igazságot keresi, keresvén a bünöst szorongatja: ép ugy élő veszedelmévé lesz a királynak, mint a tanitó és erkölcsben élő Szokrates Athene előljáróinak. Hozzá Hamlet még filozofus is, és ennyivel rokonabb Bánknál Szokratessel, de a tragikum e nélkül is teljesen azonos volna a három közt és minden egyéb tragikus rokonaiké közt, a mely nagyságukban, jellem, érzés, észbeli nagyságuk oly mérvében rejlik, a mely jogaihoz a középszerek számára törvénynyel rendezett társadalomban avagy az e társadalomban lehetséges ellenséges erőkkel szemben nem juthat.

XIII. A tragikum egységes mivolta.

Érintettem már, hogy két főfajtája van a tragoediáknak s egy harmadik keverék fajta a kettőből. Az egyik fajta az, melyben a hős egyenesen támadja a világi rendet. Ilyen III. Rikhárd, ilyen Macbeth; a másik, a melyben a hős a világi rendnek, a mintegy benne megsértett világi rendnek védelmére kel. Ilyen Bánkbán, ilyen Hamlet. Vannak azután tragoediák, melyekben ez a két momentum elegyül. De mind e kategoriákban a tragikai momentum nem változik, sőt épenséggel ugyanaz marad. Azéban is, a ki a támadásban bukik, azéban is, a ki a védelemben idézi magára a katasztrófát, azéban is, a kinek sorsában mind e két momentum egyesül, mire a legvilágosabb példa Coriolán. Mert III. Rikhárd, ha meg nem bontja a világi rendet, nem juthat ama javak birtokába, a melyekre testi, elmebeli és lelki nagy ereje jogot formál, mint őt legjobban megillető javaira a földi világnak. Ő egyéni erejéhez képest sértve, megröviditve van a világi rend által, mely hitványabbak, kisebbek, pipogyák, gyöngék közt osztogatta el mindazt, a mi legméltóbban az ő erejét illetné meg Bánk sértve van a világi rend által, a mely megengedi, lehetővé teszi az ő nagy szivének, nagy lelkének büntelen való meggyalázását, boldogságának galád megrontását. Hamlet sértve van a világi rend által, mely lehetővé teszi, hogy az ő anyja, apja gyilkosának neje, a gyilkos pedig apja után koronás király legyen. Lear, az apai és királyi zsarnok sértve van a világi rend által, mely megengedi, hogy ő, a ki országokat osztogat, királyokat tesz boldoggá s ugy szólván a kicsapongásig élvezi ellenmondást nem ismerő szuverenitásának szertelenségét, saját gyermekeinek érzéseivel ne rendelkezzék; Coriolán sértve van a fenálló erkölcsi rend által, mely ugy intézkedik, hogy rendületlen férfinagyság, mely egy egyénben kivirágozva oszlopa a köztársaságnak, a gyáva, ingatag és ostoba tömeg szeszélyei szerint viselje magát, meghajoljon előtte, kolduljon tőle érdemeiért nem is jutalmat, hanem járandóságot. Romeo sértve van a világ erkölcsi rendje által, mely fentart és nem képes leverni oly viszonyokat, a melyek mellett lehetetlen az ő szerelme Juliához És igy tovább: mindenütt ugyanaz. De velünk, közönséges, avagy mondjuk nem-tragikus emberekkel is hasonló történik lépten-nyomon. Közülünk, élő emberek közül azonban csak az a lesz tragikus alakká, a kiben, mint a tragikai hősökben, megvan az a tartalmi nagyság, a mely nem képes a rövidséget elszenvedni, hanem sikra száll azért, a mit nagysága magának követel. Ez történik a drámákban is, melyek ha hőseik emberi erőn felüli tökéletességekkel vagy nagysággal vannak felruházva, tragoediák lesznek, ha tulajdonságaik szerényebb mérvüek, középfaju drámák.

Folytassam-e példáimat? A tragikum fogalma ennyivel azt hiszem arra az egyszerüségre és egységre van redukálva, melyet minden ember megláthat, de melyet mindenki önkénytelen ki is érez a lángelmék nagy alkotásaiból. A vétség zavaros, ingadozó és bántó tanánál ez általánosabb, világosabb és azt hiszem nemesebb is. Egy hasonlat nem demonstrál semmit, de szemléltet és ezzel magyaráz. A czédrus a fák óriása. Büszkén emeli koronáját az égre. Sőt ezzel sem éri be: hegytetőkön tenyészik, a hegyeket teszi maga alá, hogy azzal is nagyobb legyen. És még ennél is tovább megy: nem a mi égövünkalatt tenyészik, hanem délibb vidékeken, a hol magasabbak a hegyek, magasabban megy a hegyekre a fa, s legmagasabban a czédrus. És mentül magasabban megy, és mentül nagyobbra tör: ott üt bele legjobban a villám. A hegytetőn álló óriasba, nem a völgyben, a tömegben élő szerény exisztencziákba: beleüt nem azért mert vétkes, mert féreg férkőzött büszke testébe, hanem azért mert – nagy.

Én csak egy értelemben tudok jogosult vétségről a tragikumban és ez az a momentum, amely az én felfogásom szerint – és azt hiszem, némileg Arisztotelesé szerint is – közremüködik a katasztrófa kiengesztelő hatásában. Ez pedig az, hogy bizonyos értelemben nézők és olvasók mindnyájan erkölcsi büntársai vagyunk a hősöknek, a kik e szerint, a mennyiben sorsuk bünhödés, ugyszólván érettünk bünhödnek. Mindnyájan helyesléssel, lelkesedéssel, részvéttel, bámulattal, csodálattal és az érdeklődés sokféle árnyéklatával kisérjük tetteiket, tapsolunk elhatározásaiknak, élvezzük az emberi nagyság, az emberi képességek kinyilatkoztatásait; a hősben magunk mását, tulajdonságaiban saját tulajdonságaink hatványát szemléljük; önérzetünk feldagad, bizalmunk fölserken, méltóságunk érzete izmosodik, látván magunkat, az „embert“ rendkivüli fényességeiben, elméje, szive, akarata erejét, vágyai mérhetetlenségét, erkölcse hatalmát, lelke rettenthetlenségét, szárnyaló becsvágyát, soknemü tartalmait… Lelkendezve követjük sorsában közvetlen érdeklődéssel, csak a katasztrófa előtt állunk meg megdöbbenve, ott válunk el tőle, fölemelve általa, de tele tanulsággal is és engesztelékenyen rettentő bukása felett. Mert szép és fenséges látvány az ember érzelmeinek, indulatainak, vágyainak szertelen nagyságában; félelmes is azonban és emberi részvételünkre méltó törékeny végességében, és mindenképen gyengébb a rendnél, a mely állandó és a hős bukása által megujhodik, hogy felettünk kisebbek felett mindörökre őrködjék.

XIV. Ismétlések.

A tragikum, az eddigiek szerint, a földön nem lehetséges emberi nagyság összeütközéseinek megnyugtató megoldása katasztrófa által. E katasztrófa, mint meglakolás egy vagy több vétségért, a mennyiben vétség és bünhödés rendszerint megforditott arányban vannak benne egymással és igy fogalmainkat az igazságról sértik, magában véve erkölcstelen és kinos volna, ha az emberi társadalom föltételei szerint lehetséges emberek sorsát intézné el eképen, vagyis olyanokét, a kiknek jogai, igényei, vágyai, szenvedélyei társadalmi intézményeink keretén belül, együtt élő szokásaink szerint kielégithetők, vagy a kiknek vétkei ugyan ez intézmények és szokások szerint megfelelő mértékü büntetéssel igazságosan büntethetők volnának. A ki boldogulása föltételeit a földön megtalálja, vagy a ki nem sérthető ugy, hogy sérelme orvoslatát meg ne találná a társadalomban, vagy a ki nem vétkezik ugy, hogy bünei mértékét megfelelő mértékkel meg ne tudná torolni a társadalom: annak bárminemü konfliktusa az emberi fogalmak szerinti igazságos mértékkel elintézhető. Ide tartozik az emberek sokasága az életben, ide a középfaju drámák tenger hősei. Egy más kategoriába tartoznak azok, a kik erkölcsi, érzelmi, és értelmi rendkivüliségöknél fogva vagy boldogulások föltételeit nem találják meg a földön, vagy oly sértékenyek, hogy a sértés megtorolva is elviselhetetlen rájok nézve, vagy a vétkezésben oly szertelenek, hogy a földi igazságszolgáltatásnak e vétkezés megmérésére nincs mértéke, megfelelő megtorlására nincs eszköze. Ezek, mint rendkivüli lények, saját szertelenségök sulya által katasztrófába hajtatnak, a mely nem vétkességöknek, hanem nagyságuknak felel meg. Ezek az életben a kivételes lények, a müvészetben a tragikus természetek. Impozansak, félelmesek, fenségesek megjelenésökben; impozansak, félelmesek és fenségesek megsemmisülésökben Lényök rendkivülisége és megsemmisülésök rendkivülisége fedezik egymást, ez a kettő adja azt a titokzatos egyensulyt, mely más művek megoldásának megnyugtató, mert világos igazságszolgáltatása helyébe lép s mely voltaképen a tragikus hatásnak mondandó.

Tényezők e hatásban 1) a tragikus természet, melyről már szóltam; 2) a tragikus helyzet, melyről szintén volt szó: 3) a közrend elégtelensége; 4) az esemény szemlélője és 5) a közrend érdeke.

A tragikus természet egy rendkivüli emberi tulajdonságokkal – egygyel vagy többel – felruházott emberi lény, a kin, egy adott esetben, e rendkivülisége uralkodóvá lesz. Ekkor áll elő a tragikus helyzet: a kényszerüség leszámolni vagy természetével, vagy az adott esettel: a czéllal, a föladattal, mely uralkodó szenvedelmét kihivja. A helyzet tragikus volta abban rejlik, hogy a tragikus hős sorsára a végső eredmény ugyanaz, ha vállalkozik föladatára, ha nem. Nem vállalkoznia annyi mint mindarról a mi az életben rá nézve becses, sőt magáról az életről is lemondani; vállalkozni annyi mint czélját elérni saját magának feláldozásával. Az első eset, a melyben a tragikus természet e természetét zabolázza tétlenségre, a drámai müvészetben nem fordul elő, csak az életben, minthogy a drámairónak épen a harcz, a cselekvés az anyaga, a melyből dolgozik. Tőle a katasztrófa elé szindarabot várunk, a mely a katasztrófát valószinűség által a valóság erejével ruházza fel. Az élet valóságot nyujt, nem szorult arra, hogy esetei logikus fejleményeit mutogatva, valószinüséggel csaljon meg bennünket. A müvészet tehát okokkal, okszerű fejleménynyel visz minket a tragikus megoldásig. A tragikus megoldás azonban csak akkor ok szerint való, csak akkor tragikus, ha összeütközései kiengesztelésére a közrend elégtelen; ha érdekeinek kielégitésére, büneinek büntetésére társadalmi, álladalmi és egyéb hatalmak kezében nincsen elegendő eszköz. A tragikai természet a neki elégtelen közrend fölibe emelkedik egyéni erejével, uralkodó szenvedelme hatalmával és kiveszi magának, a mi emberit meghalad, vagy a mi egyest nem illet, vagy a mi a közrend szerint mást illet, nem őt. Az esemény szemlélője én vagyok, vagy te, szives olvasóm, vagy más, vagy mindnyájan, egy szóval az „ember.“ Látjuk a magunk mását, még pedig egy rendkivüli jelenségben; látjuk a magunk vágyait, a magunk érzéseit, a magunk szenvedelmeit rendkivüli mértékben; látjuk az egyént tetszős harczában egyénisége jogaiért: nem-e mindnyájunk küzdelme ez? De látjuk egyszersmind a magunk és százféle érdekeink védelmére törvényesen fenálló közrend megbontását az erős, a szertelen ereje által. Azonban az erős bukik és helyre áll az erősebb: a közrend.

Igazságszolgáltatás nem történt a bün mértéke szerint, de történt más, a mi ezzel felér. Láttuk egy rendkivüli hős minden fényét és fölemelő erejét; láttuk helyzete kényszeritő voltát, mely a végső eredményre nézve nem enged választást; hallottuk a rendkivüli emberek vágyainak ellenségét: a világi közrendet sarkaiban recsegni, ropogni; szemléltük embertársunk elszánt küzdelmeit érzésekért, vágyakért, czélokért, melyek kisebb-nagyobb mértékben mindnyájunk érzései, vágyai és czéljai; és láttuk végre egy bár rendkivüli ember elhárithatatlan bukásának az árán jogaiba visszahelyeztetni mindnyájunk jogainak állandó őrét, a közrendet. E tényezők szülik a kiengesztelő tragikai hatást, lelkünknek félelem és részvét által való tisztulását, mint Arisztotelesz mondja.

XV. Az élet mint poéta.

Egy kérdés merülhet még fel, melyre szivesen keresem a választ. Ha a tragikum az életben és a művészetben ugyanaz és lényege valóban az emberi rendkivüliség: nem mutat-e az élet valjon számos rendkivüli nagyságot, a ki elkerülte a tragikus sorsot és nem kinálkozik-e tragikusnak látszó esetekkel, a hol a nagyságot nem látjuk?

A kérdés megfontolásra érdemesnek látszik. Azonban a választ keresve, mindenek felett azt ismétlem, hogy az élet oly poeta, a ki felelősségre nem vonható. Az eseteket nem titkolja mindig, de a motivumokat ezer esetben nem tárja elénk. Az élet nem is szindarabokat, az élet rendszerint csak töredékeit mutatja az általa konczipiált drámáknak, melyeket többé-kevesbé furfangos vagy elmés találgatásokkal vagy kétes értékü értesülésekkel szoktunk kiegésziteni. Mindazonáltal az élet nem rosszabb drámairó, mint másolói. Ha nagyságokat, minő Göthe, Deák Ferencz, Mátyás király és mások sértetlen hagy, nem adott-e kiválóságukhoz mért kiváló helyzetet nekik? Melyik volt ezek közül és közüle más boldog nagyoknak a közrend mindennapi bilincseiben? Ha Göthe abban az időben, midőn a mi boldogtalan Csokonainkat tragikus tehetsége fölemésztette, – magyar poétának születik közsorsban; ha nem egy nagy herczegi udvar szuverén kegyeltje, egy virágzó irodalom fölkent királya; egy nagy nemzet ünnepelt költője, egy szellemben és bájban vetélkedő hölgyvilág elkényeztetett beczéje; ha mindezek helyett az ő nagysága az akkori magyar viszonyokba, magyar közrendbe születik bele: elkerülte volna valjon-e a tragikus fordulatot, ereinek gyászos fölemésztetését, holott a nálánál abszolute kisebb Csokonainak vérét vette a kor? Göthe nagysága kora német viszonyaiban nagysága érvényesülésének föltételeit megtalálta, azért elkerülte a katasztrófát. Csokonainak, midőn abban az időben a magyar nemzetnek adták őt, nem kedveztek az istenek! Deák Ferencz nagyságának megfelelő föltételei megvoltak abban a korban, a melyben ő, az egyszerü köznemes fejedelmeknek és népnek törvényt diktált. – Mátyás király trónon ült s nagy volt mint uralkodó; de ambicziója nem volt nagyobb a hatalmánál; hire, dicsősége nagyobb volt hatalmánál is. A sors kedvezése nem volt ezekkel szemben kisebb mint az ő lényök nagysága. A társadalomnak, a kornak, a környezetnek, melyben élniök adatott, volt módja nagyságukat jogaihoz juttatni. És igy élt és hozott a világra áldást sok más nagy lélek, melyet az isten nem csak adott, de meg is áldott. Hányat adott, a kit ez áldásában nem részesitett: ki tudná megmondani közülünk? A régibb századoknak nyomorban, kórházakban, éhségben elhalt müvészei, félreismert lángelmék, a kiket csak késő maradékok juttattak dicsőségökhöz: ez csak a kisebb rész. Mint vélekedel, nyájas olvasóm, ama névtelenek tömegéről, a kik elzüllve, életkedvök vesztve ténferegnek a világon? Megbomlott családi élet áldozatai, a kik a korcsmában keresnek feledést; tört szivek, a kik az éj leple alatt keresik fel temetőnek a vizek hullámait? Az öngyilkosok, az őrültek halavány legióiban hány jogaihoz nem jutott nagyság – becsvágy, szerelem, művészi tehetség – jár-kel mint a „társadalmi rend“ áldozata? Exczesszivus természetekkel, tragikus lényekkel tele van az élet. A drámát nem látjuk, azért nem látjuk hősünk nagyságát; de a katasztrófa ott van a hirlapok „rendőri jelentéseiben“ s „apró hireiben,“ röviden, mint a nyomorult hősnek utolsó lehellete, és megtanít bennünket arra, hogy az élet a legtermékenyebb tragikus költő: dusan osztja a léleknek a nagy tulajdonságokat, de ritkán tesz értök kivételt, inkább learatja a nélkül, hogy mutogatná is fényöket.

Az élet mint poeta nem költ tehát más törvények szerint, mint a költő, a ki az életet utánozza. De a nyilvános karakterekre nézve mértéke ama relativ nagyságnak, mely az életben lehetséges, azaz a maga föltételeit megtalálja, idők szerint változik. Kossuth, Luther, Gőthe, Mátyás király, Nagy Lajos, Deák F. nagyok, de nem nagyobbak koruknál, a mely magát e nagyságoknak ugyszólván rendelkezésére bocsájtotta. Igy a magánéletben is magán és társadalmi viszonyok kedveznek egyeseknek, kik érzületben vagy tehetségben nagyok. Más korok nem nyujtják nagyjaiknak kedvezéseiket s e nagyok tragikus sorsra jutnak, és százezerre megy a magán viszonyok tragikus alakjainak is a száma. De az élet nem számol be velök, mi csak sorsuk szánandó, néha épen megvetésre méltónak látszó töredékeit látjuk.

XVI. A kontrárium.

– Shylok, Leontesz. –

Azt, hogy mi nem tragikus, nem rosz tragoediákon kell bizonyitani. Rosz tragoedia voltaképen a szó ily értelmében nincsen is. Lehet valamely darab tragoedia vagy nem tragoedia, de nem lehet rosz tragoedia, csak rosz szindarab. A tragoedia egy műforma oly tartalommal, melyhez közepes költők képességei fel nem érnek. Rendkivüli embereket képzelni, szavaikban és cselekedeteikben nekik életet adni, életök folyását az élet törvényei szerint művészi és erkölcsi igazsággal feltárni, küzdelmeiket szemléltetni s egy katasztrófával az emberiség gyönyörüségére, tisztulására és megnyugvására befejezni: mily feladat, Olympusz istenei, mily feladat! Egy-két kiválasztott kedves emberének adta Apollo! A többi sokasága a költőknek e feladatokból tud egyetmást, sok sokat, még több keveset, ezerekre megy az oly irók száma, a kik semmit sem tudnak belőle, de különféle ügyességekkel ékesek. Azt a legfőbbet, midőn a rendkivüli egyén sérelme kinjában vagy szertelen vágya lázában forradalmat támaszt magában s maga körül, kilép a közsorból s rendkivüli erőben fénylik, rendkivüli uton jár és rendkivüli végre juttatja magát és juttat másokat: ezt igaznak, tehát rokonszenvesnek, félelmesnek és megnyugtatónak lemásolni egyeseknek adatott. És e rendkivüliségek rajzának kontráriumát, a tragikussal szemben azt, a mi nem tragikus, helyesen ismét csak ez egyes kiválasztottak oly műveiben vizsgálhatjuk, a melyeket e nagy szellemek ilyeneknek, nem tragikusoknak irtak meg. Ezeknél van a tartalmi tökéletesség. A poéták többi seregeinél csak részeket találunk és csak formai tökéletességeket. Az életből és Shakespeareből mutattuk ki mi a tragikum, ezektől kell a nem tragikus konczepcziók iránt is felvilágositást kérnünk, ha oly felvilágositást akarunk, a mely gyertyáját az ellenkezőhöz, a tragikumhoz is oda tartsa. Mert a tragikumnak ellenkezője nem a komikum, hanem az, a mi nem tragikus. A komikus az valóságos mellékképe a tragikumnak, teljesen rokon, majdnem azonos vele: erős tulajdonságok exczessusa a nevetséges felé ez, a tragikum pedig erős tulajdonságoké a szomoru felé. Alapjában egy dolognak más-más irányu végletes elágazása. A legjelesebb komikus művészi alkotások akárhányszor szinte át is csapnak a tragikus hangulatba, megoldhatatlanságuknál fogva. A nem tragikusok csak hangjával élnek, eszközeit, fegyverzetét használják: hangulatát, benyomását soha sem teszik.

A tragikum kontrariumát tehát nem ugynevezett rossz tragoediákon vagy épen komédiákon kell bizonyitani, hanem nem-tragikus hősü komoly szinműveken. S ha az eddigiekben láttuk egy felől a művészet tragikus alkotásait és a tragikumot az életben, – nézzük meg a művészetben ama termékeket, melyek a vétség s az indulatok mérveinél fogva a tragikus alkotások körébe látszanak tartozni, és mindazonáltal nem tragikus megoldást nyertek a költő kezéből Shakespeare ismertebb művei közt kettő van ilyen, mely kiválóképen magára vonja a figyelmet: a Velenczei kalmár és a Téli rege Mindkettő megoldása szerint középfaju dráma, indulataiban, hangjában, cselekvéseiben azonban erősen tragikus izü mindenik, elannyira, hogy nem tudom mióta, – mert nem hiszem, hogy mindenkor igy volt volna, – a szinpadon mind a kettő valóban tragikus felfogással adatik elő. A hőst ebben is abban tragikus ábrázolók játszák kiváló szeretettel s el is látják félelmes szinészi temperamentumuk minden erejével és szilajságával. Én ezt egy sértő tévedésnek tartom, a mely fényes tanuságot tesz ugyan egy szinészi erő közvetetlen hatalmáról, a mely az egyszeregy elmondásával is egy társaságot könyekig tud inditani – mindazonáltal nem szünik meg hamisitásnak lenni. Az érdeklődés és hatás, melyet vele a szinész elér, nem ugyan az, a melyet a költő czélzott, sőt inkább egy neme az erőszaknak, melyet tehetségei iránt való érzékeny fogékonyságunkon gyakorol. Hatalmas egyénisége, szinészi eszközei: hangja, arczjátéka, szenvedélye rabul ejti képzelő tehetségünket és kénye szerint bánik el velünk, erkölcsünkkel s a – költővel.

Leontesz szicziliai király – a Téli Regében – vendégül fogadja ifjukori barátját, a cseh királyt udvarán. Még mielőtt vendége távoznék, föltámad a gyanuja, hogy neje és barátja közt bűnös szerelmi viszony fejlődött ki. E nyomon tova haladva, féltékenység által gyötörve, végre nejét börtönbe vetteti, halálra itélteti, s a szegény királynénak börtönbe született kisdedét szintén megöletné, – ha hű embere, a kire a végrehajtás bizva van, mind e vérengző szándéknak csellel utját nem állná. A királynét elrejtik s a kisdedet tengerre bocsátják. A király husz évig siratja meggondolatlan ádáz tettét, a királyné ugyan addig rejtve marad, a kis leány idegen földre vetve szerencsésen fölnevelkedik, hazakerül s husz év mulva minden jó véget ér.