Part 5

Egy forradalmi álláspont az már, és kiegyezést vagy katasztrófát követel, mint a hogy az álladalmak fejlődésében és vezéralakjaiban szemlélhető. Idézzük ide nemzeti történetünk utolsó évtizedeinek három nagy alakját: Széchenyi Istvánt, Kossuthot, Deák Ferenczet. Egy azon helyzetben volt mind a három, egy tragoediának voltak alakjai: melyik közülök a tragikai nagyság? Mindenki kész a felelettel: Kossuth nem tragikus alak, Deák sem, ellenben Széchenyi az. Mi teszi azzá? A vétség? – Nem! – Saját egyéniségének tartalma. A haza – ha ily vonatkozásban szabad ezt a szót mondani – szertelen szeretete, az a reális szeretete a szeretett fogalomnak, mely neki mindent alája rendel, mindent középpontjává tesz, nem csak gondolkozását, hanem az életét is szabályozza; a mely tanitásai szerint él, másokat arra serkent, sőt kényszerit szóval, tettel, irásban; a szeretet ez érzelemnek minden tulajdonságával, fényével és árnyékával, gyönyörével és kinjaival, elfogultságával és látnoki erejével, erőszakosságával és önfeláldozásával, fáradhatatlanságával és kimeritő hangulatváltozásaival, optimizmusával és kétségbeesésével, véghetetlen indulgencziájával (az apagyilkos iránt egyfelől) gyülölségével másfelől minden iránt, a mitől vagy a kitől veszedelmét látja tragikus szerelme tárgyának. Itt van egy tragikus, a ki nem hajtotta végre a föladatot, mely nagy énjének kora erkölcsi rendjével való összeütközéséből az ő számára támadt; egy tragikus, a ki, más szóval, nem követte el a „vétséget!“ És megmenekült?… Nem menekült meg. Nem csinált drámát, de jellemében rejlett tragikuma, egész nagyságában, félelmességében nőtt mind pusztitóbb veszedelemmé benne. Lehetetlen volt, hogy katasztrófája el ne érje; de már a közelgő nemzeti feltámadás allelujájának szakgatott hangjait szárnyán hordotta a szellő, a mikor a hősre reá szakadt a tragikai nemezis: egy teljes, poetikus, azt akarom mondani művészi tragikus katasztrófa, melynek drámája csonka.

Deák Ferencz nagysága ellenben épen nem a költőnek való tárgy, inkább a szobrásznak. A nyilvános szereplésben, fényében, izgalmaiban, tapsaiban, parádéiban, diadalaiban széditő csábosság rejlik az emberre nézve. Közös vonása Deáknak Széchenyivel, hogy a szereplést nem szerette magáért a szereplésért és izgalmaiért; de eltér e részben is Széchenyitől abban, hogy nem is volt ránézve élvezetes. Ő, a higgadt, megfontolt, az okos, sőt a bölcs hiuság nélküli hazaszeretetét hordozta szivében. A törvényesség volt ideálja, ő tehát a polgárerény mintaképe, a társadalmi ember bölcs nagyságát látjuk benne. Fegyvere és pajzsa az igazság, a jog, a törvény vala és semmi más fegyverrel nem élt nagy háborujában és más paizst is nem tartott föl a rálőtt nyilak ellen a maga védelmére. Megvetett mindent, a mi nem az volt, lemondott mindenről, a mi sebhetővé tehette volna. Őt csak ugy lehetett sebezni, ha az ember el volt szánva a jogot is, a törvényt is sebezni. Hatalmat, vagy állást nem keresett, hogy hatalmasabb legyen általa; nőt nem vett, családot nem alapitott, (ezt vétette el Bánk bán, különben nagyon rokon lett volna Deákkal!), hogy a férfiu legsebezhetőbb oldala nélkül maradjon; a mibe beleszületett: a vagyont is eldobta magától azon a mértéken tul, a mely nem volt szükséges anyagi függetlenségéhez. Mindenről lemondott, a mi emberekre nézve csábitó, édes, vonzó és kecsegtető, hogy mindig igazságos maradhasson, a törvény és a jog védelmében és tiszteletében. Egy antik polgári nagyság, nyugodt fenséggel, lemondással, bölcseséggel, plasztikai egyszerüséggel, bámulatunknak, hódolatunknak legméltóbb tárgya. Szereplő volt egy tragoediában, de nagy dolga nem lehetett benne. A harmadik Kossuth Lajos volt. Ő még él, ő róla nem beszélek. Csak annyit, hogy hőse volt a tragoediának a nélkül, hogy tragikus nagyság lett volna. Vétséget bizonyosan követett el ő is; de az ő nagysága követeléseit a rend, melyben élt, teljesen kielégitette: minden meghódolt neki. A mi vonakodott meghódolni, annak elment az utjából s talált becsvágya számára uj izgalmat s táplálékot. Ime az élet szabadalmai! Az élet adósunk maradhat sok felelettel; adhat fel megoldatlan talányokat: élet és valóság marad mindig. A művészetnek erre nincs joga; mert a művészet csak látszik valónak, tehát zavartalan valószinüségre van szüksége, különben nem látszhatik valónak, ha mindjárt valóban megtörtént eseményeket tárgyal is. A művészet nem nyujthat tragoediát más mint tragikus hőssel. A drámai művészet nem mutathat katasztrófát hősről, a ki nem vállalkozott feladatára, midőn a konfliktus feltárta tragikus hivatását; nem mutathat tragikus hőst tragoedia nélkül…

*

Többé kevésbé törvényt sérteni, előnyt élvezni mások felett mindnyájan szeretünk; de kiki a jogosság és törvényesség látszatát iparkodik magának ehez megmenteni, s a hol kenyértörésre kerül a dolog, kevés ember találkozik, a ki kész legyen életét is serpenyőbe tenni a maga „igazáért.“ Szivesebben megalkuszik s azután – uj alkalomra vár. Ez az alku, a melyből a mindennapi élet áll, s a mely a középfaju szinművek ezerféle összeütközéseit kiséri, idegen a tragikus jellemektől. A tragikus ember egyébként épen olyan ember mint mi vagyunk nem tragikus lények, nem minőségben, csak mérveiben különbözik tőlünk. Mi vagyunk a patakok, a folyók, a tavak, elhelyezkedvén, csörgedezvén, folyván tova a körülmények szerint: csöndesen itt, ott berzenkedve, majd ilyen majd amolyan kerülővel; hidak, töltések által megszabályozva és megzabolázva. A tragikus jellem ellenben a tenger és mérhetetlenségében voltaképen a – viz, azaz maga az elem, mely nem ismer jármot, akadályt, törvényt a benne, magában levőkön kivül.

Az elementáris emberi erő feltámadása társadalmak, idők, rend vagy kényszer korlátai ellen; egy neme a zendülésnek: a rendkivüliség pere az ellen a mi közönséges és a mit a közönséges tenyészt, a mit adni és megtagadni, szülni és rombolni tud; a mit megtürni és meggátolni, elviselni és magáról lerázni képes. Az emberi tulajdonságok oly nagysága, mely az emberi társadalom vétkei és erényei mellett e társadalomban boldogulásának föltételeit meg nem találja, benne tehát ugy a mint e társadalom van, nem létezhetik; maga pedig e társadalom máskép nem létezhetvén és ember társadalmon kivül szintén nem: – ama szertelen tulajdonsága az illetőnek az illetőre magára a bukás forrása és oka lesz. Ez, gondolom, a tragikum: a rendkivüliség az embernek, egy vagy több tulajdonságában, mint bukásának, vesztének, halálának oka.

X. Példák.

Két csoportja van a tragikai hősöknek. A praedesztinált – mert annak kell mondanom – a praedesztinált tragikai hős vagy támadja a világi rendet, vagy sértetik általa s e szerint van a tragikai remekműveknek is két főcsoportja. Mindkettő azonban lényegében ugyan az, mert a ki támad is, olybá nézi a világot, mint a mely a maga rendjével az ő erejét megillető jogokban őt megröviditi. E tragikum embryoja, mint már érintettem, mindnyájunkban benne van. Az ember gondolkozó elméjénél, itélő tehetségénél fogva összeköttetésben áll a világrendszerrel, melyet felfog és birál, és annak lelkével, melyet istennek nevez, tökéletesnek, kimondhatatlannak és megfoghatatlannak mond. Ez a kapocs a véges embert a véghetetlenhez köti, vágyainak, érzéseinek, határtalanságát megállitja, s véghetetlensége fonalán függ a véges ember tragikuma, még pedig ismétlem, mindnyájunkban. Nem egy elkövetett vétség avatja emberét azzá, tragikai hőssé; hanem az alkalom kinálkozása, viszonyok nyomása vagy kedvezése és a nagyság mérve a lélek és elme egy vagy több tulajdonságában. Vannak példák, hogy a végzetes embryo egy egész életen át érlelődik, egy egész életen át vár szövetséges elemre, mély nélkül nem ébred föl s nem születik meg tragikai életre. Lear királynak teljes életében ellenmondást nem tűrő zsarnoknak kellett lennie, de jó és bölcs ember is volt mindig és zsarnoknak születvén egy korban, melyben a király abszolut jogához kétség nem közeledett, egészben jó királynak is kellett tartatnia teljes életében. Elöregedvén, a királyi nagyság, a majesztasz exczesszivus érzelme és önérzete, a fenséges komoly elbetegedése hova tovább makacsabbá, zsarnokabbá, zabolátlanabbá, türhetetlenebbé tette az aggastyánt. Ekkor érnek nagy kort és lesznek menyasszonyokká leányai. Engedelmes gyermekek voltak, vagy azoknak látszottak eddig. És az, a ki nem gyermekétől, de idegentől, alattvalótól nem hallott, nem türt eddigelé ellenmondó szót: kénytelen legkisebb lányától leczkét kapni nyilvános gyülésben, idegen fejedelmek, saját országa nagyjai előtt, pedig még csak kérik a lányt, még az apai hatalom alul való felszabadulása nincs meg, csak kilátásban van. Ez a kis jelentéktelen momentum az, melytől a tragikum megfogan, kipattan és végzetes hatalmát kiterjeszti az agg királyra. A zsarnok fenséges nyugalma, az édes apai szeretet melege mellett félelmesen nyilik meg egy kráter és ontja a forró lávát oly bőségben rögtön, a mint csak egy vulkántól telik, a mely egy életen át leste a kitörés pillanatát. Hol itt a szóra érdemes vétség? Lear lelki tulajdonságai nélkül az egész dolog egy hóbort lenne, figyelmünkre sem érdemes, nem olyan következményekre, minőket kifejlődni látunk félelmesen dobogó és szánakozó szivvel. A tragikum ez benne: Lear kényur volt, könnyen volt az zsenijével és fiatal erejében hű és szerény alattvalókkal és neveletlen gyermekeivel szemben. De maga megöregedett, gyermekei pedig megnőttek s a ki közülök a zsarnokság alatt nem lett képmutató, az most igaz érzelmei jogait védi a zsarnok ellen; a világ rendjét, a társadalom igazait, ebből is a legcsekélyebbet, a saját érzelmei elosztásának szabadságát. Lear tultengett fölsége ennyit se enged, neki minden kell; és a ki nem adhat, az inkább hazudjék, csalja meg őt, de tegyen ugy, mintha mindenét ugy adná, a hogy az ő kénye kivánja; enélkül ő megröviditve érzi hatalmát, tekintélyét, apai és királyi jogait és utjára indul, perbe keveredik lányaival, a szelekkel, a viharral végre és nyomorultabb lesz a vaknál, az eszelősnél, saját bolondjánál, szegényebb a koldusnál, tehetetlenebb leghitványabb alattvalójánál. Nem büntetésül azért a vétségért, a mért hozomány nélkül, kitagadva adta férjhez Kordéliát, hanem kényszerü következményeül egész erkölcsi mivoltának. Ez az ő erkölcsi tartalmának szertelensége űzi őt és töri semmivé borzasztó válságokon át és egy megrázó s meginditó katasztrófában. Más apa nem nagyobb okon cselekszik hasonlót – az életben és szindarabokban egyaránt, – de nem lévén Lear, nem jut Lear sorsára, ugyanazért a vétségért.

Othellot rendszerint a féltés tragoediájának mondják. Hogy erre elég okot ád a velenczei mór története, azt ki fogná kétségbe vonni. De végre is mi Othello féltése más, mint egy konkrét esetben a nagy szerelem viszája, negativ oldala, jóformán mértéke szerelmének. A tragikai momentum nem is a féltésben, hanem a szerelem szertelenségében rejlik, a mely a féltés féktelenségeiben lesz kicsapongóvá. Othello kemény tábori életben érte el élete delét a szerelem édességei nélkül, meg is halt volna tán szerelem és féltés nélkül, ha Dezdemónát meg nem ismeri. Vele ismerkedvén, hősi nagy szivében tábort ütött Ámor és megrázta a nagy embert mint a kegyetlen hideglelés. És a mit remélni nem mert, Dezdemóna az övé lett. A félig gyermek leány, a delén túl levő férfié; a bájos hóarczu szüz a barnabőrü móré; a velenczei kényes kisasszony a tábori élet durva növendékeé; mesének látszanék, ha való nem volna. Ily mesés fordulatok szövetkezve gyanus látszatokkal és csalárd elámitással a szerecsennek mértéktelen szerelemmel és természetes aggodalmakkal telt nagy szive érzetit viharrá korbácsolják. Mesés, földi eszközökkel lehetetlen próbákat kellene Dezdemónának hűségéről és szerelméről adni tudnia, hogy a mór érzelmeinek szertelenségét ellensulyozza. Természetesnek látszik, hogy ne szeresse, természettelennek, hogy szeresse; minden legkisebb ok az elsőre óriási sulyu; minden ok a másodikra pehely, melyet a fülbesugó szavára a szerelmes mór egy sóhaja szerte fuj. Nincs a földnek bölcsesége, törvénye, intézménye, a mely a mórnak nyugalmát megadhassa; csak gonoszsága van, a mely feltornyositsa gondjait, kinjait és katasztrófájához gyorsabban juttassa. Mi a vétség? Hogy elvette? Hogy utóbb gyanuba fogta? Hogy végül megfojtotta? És a megfojtásig nem játszik mint ható erő a tragikum? El is szöktethette, el is vehette, gyanuba is foghatta volna, sőt ki is békülhetett volna vele, ha – Száz „ha!“ Ha – többek közt nagy szerelmének megfelelő szerelemre termettsége, egy Adonisz, egy ideál lett volna; ha magához hasonló és való iránt támad fel szerelme; ha e szerelem a hős korához, helyzetéhez, egész mivoltához illő s nem bősz ifjonti hevület és illuziók szertelen csapongása lett volna, vagy ha a mór szerelem dolgában is, mint egyebekben, józan, okos, mértékletes alattvalója lett volna a világi rendnek s jobban számot vetett volna magával, mielőtt feleségül vette Dezdemónát. De e rendkivüli emberben, mikor szerelmes lett, a szerelem is rendkivüli volt, szerelme tárgya is, módja is és végső sorsa is…

A szerelem tragoediája a veronai Romeoé, de az sem jobban, mint az Othelloé. Itt csak más a szerelmes és ennyiben más a szerelme is. Romeo nem olyan legény mint a mór. A deli veronai kora ifjuságától fogva Vénus és Ámor szolgálatában áll. Neki valósággal levegője a szerelem. Kész volt már egy tuczat kegyetlenért meghalni, a mikor Juliára akad, a kiért végül meghal. Ugy szólván terhesen az extrentikus szerelemmel jár ez a két lény a földön egymást keresve s megtalálván egymást, egymás karjaiba omlanak, meghozzák keblök istenének – a szerelemnek – a legfőbb áldozatot, ugyszólván magok égnek az oltárán, kiüritik meggondolás és idővesztegetés nélkül a poharat. Mi van még hátra? Hogy a második pohár, ez emberi kimerülés és a dégoût előtt egymásért meghaljanak A katasztrófa után ott pihen mind a két pár: Othello Dezdemona, Romeo Julia oldalán. Leitták az aranyserlegről a habot; de már végzetük lesben állt: egyik külső, a másik belső ellenségtől esik el, ennyi történetjükben a különbség. Tragikumuk egy és ugyanaz: az érzelem oly szertelensége, melyet a földi lét nem képes táplálni, fentartani. Mert az a mértéke az érzéki szerelemnek ezen a földön fellobbanhat de tartósan nem éghet. Az csak isteneknek való az Olympuson, nem embereknek a földön. Egy szertelensége az érzelemnek, a melyet akadályok tarthatnak fenn, melyek bujkálást, titkos találkozókat, titkos összekelést, menekülést idegen országba tesznek szükségessé; de mind ezeken végül a társadalom kényszere kifog; mielőtt azonban erőt vehetne rajtok, hogy megjuhászitsa, közönséges emberekké: a szertelenség krizise beáll s a hősök a katasztrófa áldozataivá lesznek, hogy mint az impetuozus szerelem inkarnácziói, ha tán nem örök életet, legalább tartósabbat éljenek a művész kezétől, mint a melyet isten kezéből vettek. Vétségök teszi-e őket tragikai hősekké? Mások – ellenségek gyermekei is – nem szöktek-e, nem keltek-e egybe titkon és nem jutottak-e boldog végre? Nem vétségök, hanem szenvedélyök, érzelmi nagyságuk adja meg történetüknek a tragikumát fokozva a viszonyok, amaz erkölcsi rend és kinövései által, melyben élniök adatott, melynek keretében azonban nem élhettek meg.

XI. Krisztus és Luther.

Jézus Krisztus, a kinek tanitásaira az apostolok és utódaik a keresztény vallásokat alapitották, a legtisztább tragikai alak. Ép oly egyszerü a tragikuma mint Szokratesé, közvetlenebb azonban, mert szándékos. Szokrates nem uj tanitásokat hirdetett.

Krisztus ellentétbe hozta magát a régi tanitásokkal. A régiek azt mondták,… „én pedig azt mondom tinéktek…“ igy szólt ő a néphez. Krisztus a farizeusok kezében megrothadt erkölcsi világrenddel szemben állitotta fel tételeit. A nemzeti istenekkel szemben az egész világ egy istenét, a faji szeretettel szemben a felebaráti szeretet, a visszatorló igazsággal szemben a keresztény megalázkodást és türödelmet. Uj világrendet a réginek helyébe, nem roszabbat, sőt jobbat, szebbet és erkölcsösebbet. Nem erőszakosan, nem karddal a kezében, nem hadsereg élén, hanem a szónak és az igazságnak az erejével, erejével az ő isteni nagyságának. Azt hirdette: add meg a császárnak a mi a császáré, istennek a mi istené. És ő meg is adta. Nem lázitott az erkölcsi világrend hatalmasságai ellen; nem támadta meg jogaikat, nem vonta kétségbe törvényességöket. Ebben tanitásai szerint cselekedett, ép ugy mint Szokrates; de elitélte tanitásaikat és ujakat hirdetett, és a kiknek érdekeit védte a régi rend, azok meglátták érdekeik veszedelmét az uj tanitásokban és ezzel az összeütközés meg volt adva és a tragikus helyzet Krisztusra nézve készen kinálkozott: vagy lemondani tanitásairól és eltünni a történelemből vagy elejbe menni a katasztrófának, indulni a kalváriára, mely e fordulótól, az összeütközés órájától készen várja a nagyságot, a tragikus természetet.

A farizeusok erkölcsi világrendjében Krisztus nagyságának a föltételei nem voltak meg. Krisztus tanitó volt. Nem tanithatott mást mint a mit az igazságnak tartott; nem tanitania lehetetlen lévén, tanitott és meghalt érette. Minden más tragikus alaktól különbözik abban, hogy a mig amazok a régi erkölcsi világrendet régi jogaiba helyezik vissza mint tragikus áldozatok, ő a régi helyébe ujat tett megváltó halálával Senki sem közeliti meg őt a tiszta sziv és tiszta elme nagyságában.

Egy érdekes történeti tragoedia hőse kerülte el a tragikai bukást, Luther Márton, a hitujitó. Nekem e tény maga bizonyitja azt, hogy Luther nem volt tragikus természet, más szóval hija volt a nagyságának. Az erkölcsi rend a XVI. században lehetővé tette azt, a mit tőle e jelentékeny ember magának mint megfelelő jogot követelt. De egy pár adatra is hivatkozhatom, midőn ez érdekes themát érintem. Tudva van, hogy Luther, első föllépésekor, sem nem gondolt oly mozgalomra, minővé későbben a reformáczió fejlődött, sem előre nem láthatta e fejlődést. Ő állása körében, és fegyvereivel az erkölcsi rend keretén belül, hivatása teljesitésében akart czélokat elérni, melyeket kivánatosaknak tartott. Csak az ellenállás, a melyre talált, vitte őt lépésről lépésre tovább. Csakhamar veszedelmessé is vált reá nézve a helyzet, a melyet teremtett, s ha akkor a helyett, hogy biztos helyre menekül, imádkozni megy az olajfák alá mint Krisztus, és ellenfelei kezébe kerül: akkor elejbe állittatott volna nagysága próbájának, melyet esetleg megpecsételhetett volna halálával is, mint előtte Huss. De ő menekült s kora erkölcsi világrendje csakhamar tartományokat, országokat, hadseregeket és hősöket bocsájtott rendelkezésére s müvelt nagyot: százéves háborut, egy epopoeát tele tragikummal, tragikus vészekkel és fordulókkal, de mindezt Luther csak inditotta, nem művelte. Az ő szavára az erkölcsi világrend meghasonlott, két ellenséges táborba gyüjtötte a hiveket s küzdött a két fél az uralomért, az egyik Luther, a másik a pápa tanitásainak nevében. A küzdelem hőse se nem Luther, se nem a pápa volt: egyiknek is a nagysága megfelelő próbára nem tétetett, jogaiban meg nem csorbittatott, csak csatákat nyert és vesztett zászlajuk felváltva. A hősök voltak tán oly nagyok mint az idők, de nem voltak nagyobbak, és a szerencse kedvezett is nagyságuknak annyiban, hogy elkerülhették nagyságuk személyes próbáját. Ezért maradt az a kor egy véres és küzdelmes történeti dráma és nem lett Luther tragoediája.

XII. Szokrates.

A kedves athenei bölcs is egy tragoedia hőse, egy mondhatnám mosolygó tragoediáé. És ha egy felől sok való és költött esetből tudjuk, hogy a vétkesség nem sodor okvetetlen katasztrófába bennünket, más felől az ő esete megtanit bennünket arra, hogy a tragikus bukás várakozhatik ránk nagy vétség, sőt minden megállapitható vétség nélkül is.

Tudvalevő, hogy Szokratesz egyik filozofikus alaptétele az volt, hogy az igazságos a törvényes. Tudvalevő, hogy ő ez elve szerint élt is. A törvényeket megtartani neki annyi volt, mint igazságosan élni, s ő, mikor már halálra volt itélve, azt mondta magáról: nem hiszi, hogy ember jobban és kellemetesebben élt volna, mint ő. Mert a törvények szerint élt mindig, tehát igazságosan is élt.

Ha az erkölcsi rend nem más, mint az isten teremtette világnak, szükebben az emberi társadalomnak isteni és emberi törvények szerinti létezése, tehát törvényes állapota s a tragikum az összeütközés ezzel: akkor ime látunk egy embert Szokratesben, a ki e renddel sohasem jött ellentétbe, ő az a minta ember, a kinek önmérséklet, testi és lelki gyakorlatok szakadatlan sora által sikerült magát teljesen harmoniába hozni a világi renddel. Sikerült neki, a mi rajta kivül ugy szólván senkinek sem adatott meg. Ő e tekintetben az emberi tökéletesség, szemben a tökéletlen emberekkel. Ha azonban a tragikum a világi rend megsértése, miként lehet tragikusnak nevezni azt az alakot, a mely épen abban jeles, hogy soha sem sérti a rendet, a mely valóságos inkarnacziója a rendnek? Még abban sem sérti meg, hogy az igazság – törvényesség – rovására bármely fogással, egy jó szóval, egy hizelgő szóval, egy meginditó szóval, vagy más hasonlókkal éljen a maga védelmére, a mire tudvalevőleg nem vala rábirható. Inkább itéljék el, mintsem hogy igazságát, melynek kultuszát űzte egész életében, hamis, vagy ahoz nem méltó fegyverekkel oltalmazza s ezzel homályt ejtsen rajta. Valamint egy izben mint biró életét koczkáztatta a törvényesség védelmében birótársai és egy bősz néptömeg ellen egymaga, ugy most mint vádlott nem tett az igazság ellen semmit a maga igazságáért. Azt hitte, hogy az igazságnak, a törvényességnek becsesebb szolgálatot tesz, ha ártatlanul hal meg érte, mint magának, ha mással szabaditja ki magát, mint ártatlanságával, igazságával.

Egy igazán nagy lélek, a mely egész életét hazudtolta volna meg halála pillanatában, ha máskép teszen a menekvés reményében. És meghalt, nem mert megsértette a társadalmi rendet; nem mintha vétett volna ellene, hanem mert ellenkezőleg tökéletessége, maga az erkölcsi rend volt, a törvény, az igazság volt maga emberi alakban. A rendnek, az igazságosnak, a törvényesnek oly nagysága azonban, mely ideálnak képzelhető, de mint ember, ha létezik, a tragikus végzet hatalmába esik, és belőle talán csak egy módon szabadulhatna meg, akkor, ha a társadalom élére állittatnék, mint korlátlan ur, mint forrása és feje a törvényeknek, elsőnek nem csak egyéni tulajdonságaira, erényeire, lelki nagyságára nézve, hanem külső nagyságban, hatalomban, hivatásban is elsőnek. Mert ha a társadalom nem oly tökéletes, mint ő, akkor nem nyujtja az ő lételének feltételeit, ha csak minden hatalma is a társadalomnak az ő kezébe nem tétetik le.