Part 4

Tragikuma tehát nem abban rejlik, hogy boszut állván meggyalázott becsületeért, meggyalázza mindazt, a min becsülete nyugszik. Ezt lehet tragikus sorsának nevezni; tragikuma abban rejlik, a mi mindenkor a tragikum: nagy lelkében, nagy indulataiban, erkölcsi és érzelmi nagyságában, a melynek konfliktusa nem oldható meg se alkuval, se igazságszolgáltatással; a mely jogait a társadalmon, intézményein és emberein saját erejével, nagysága sulyával, egyénisége hatalmával keresi.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Gyulay Pál szellemes antithezisei Beőthy Zsoltot sem elégitették ki. Gyulay Pál, ugy mond ő, nem fektetett kiválóbb sulyt Bánk kegyetlen helyzetére. „Attól a körtől, igy folytatja, mely ellenébe hat, jellemének minden szála, lelkének minden oldala, belső világának minden érzékeny pontja sérelmet szenved, mely visszahatásra, végletes kitörésre ingerli.“

E mondat közeledik, de csak bátortalanul ahoz, a mit én más helyen mondottam, a mi ellen azonban Beőthy Zsoltnak megjegyzése volt. Én azt mondám, hogy „Bánk tragikuma, a mely megsemmisülésre viszi őt, az ő nagy szive, nagy szerelme, becsülete, hüsége, idealizmusa abban a szivtelen és önző, fajtalan és becstelen, tolvaj és haszonleső világban, mely a kisebbekből összeesküvőket csinál, ő belőle pedig tragikai hőst.“

A különbség kettőnk közt az, hogy én a hős nagy voltát és nyomorult környezetét, a vele szemben álló erkölcsileg elfajzott hadat lényegesnek, magának a tragikus momentumnak nézem, Beőthy Zsolt csak magyarázó, figyelemre méltó körülménynek, a tragikai momentumot a vétségben látván, melyre Bánkot sérelmei ragadják. Ez inditotta őt nyilván velem szemben a következő megjegyzésre:

„Az a világ ugyanis, mely Bánk bánt megbuktatja, összeségében tekintve, épen nem az a nyomorult világ, melynek jellemezve van. Nem csak Gertrudisz és köre, a merániak és jött-mentek teszik ezt a világot, hanem alkotják, még pedig jelentékenyebb s végül uralomra jutott részében: egy gyönge, de nemes hajlamu király és udvara, jó hazafiak és hű jobbágyok.“

Nem állok meg annál, hogy Gyulay hibája, hogy a Bánkra ható hadat nem elég figyelemben részesitette, enyim meg az, hogy nagyon is nagy sulyt fektettem reá, Beőthyé lenne az igazság, mert középuton jár; hanem kiragadom az idézetből a szükséges szót: „végül uralomra jutott részében“ alkotja ama világot a jók és hűk társasága. Igy van valóban. Ezek csak a katasztrófában jutnak szóhoz, addig nem léteznek vagy hatalom nélkül valók az erkölcsileg nyomorultakkal szemben. És végül is: mi által jutnak uralomra, a döntő szóhoz? A tragikai áldozat által, mely a közrend kifordult erkölcsét ismét egyensulyába visszahelyezi és biztositja uralmát, szóhoz, hatalomhoz juttatja a jókat. Ez az eredménye annak, hogy Bánk a boszu müvét végrehajtotta. Ez az ő diadala, mint minden tragoedia megnyugtató vége, a kiengesztelő momentum tárgyi része. Ez Bánk mint áldozat nélkül meg sem történt volna.

A jók e nélkül vagy polgárháborut, zendülést támasztottak, vagy tovább is a „sötétben bujkáltak“ és részben idegen földön hadakoztak volna. Ha minden jó, minden becsület, minden hazafiság bujkálni, türni, hallgatni nem lett volna kénytelen, akkor az a kor elmult volna a nélkül, hogy az, a kiben e tulajdonságok a nagyság mértékével éltek, tragikus hősévé lett volna amaz időnek. Vagy megforditva: Ha a szerelem, becsület, hazafiság, igazságszeretet annak személyében nem sértetik meg a trónra jutott feslett erkölcsök által, a kiben e tulajdonságok a nagyság mértékével éltek: akkor a kor elmult volna a nélkül, hogy a nemesebb szerelem, hazafiság és becsület a magyar királyi udvaron jogaihoz juthattak volna.

A kérdés ez: Bánk azért lesz-e tragikus jellem, mert – Beőthy szavai szerint megsérti, kitörésével kihivja maga ellen mind az erkölcsi hatalmakat, melyeket eddig szolgált, avagy megforditva: azért hivja-e ki, azért sérti-e meg, mert tragikus jellem? Én ez utóbit vélem s állitom: duo dum faciunt idem, non est idem. Két ember ugyan azt a vétséget követheti el: az egyikből lesz tragikus hős, a másikból nem lesz tragikai hős. A vétség nem dönt, a vétség nem lényeges, tragikai vétség oly értelemben, mint tanittatik, nincsen. Az csak egy fölvett ismert mennyiség egy egyenlet megoldására, a mely e szám beállitásával könnyünek, nála nélkül lehetetlennek látszott. Én azonban azt hiszem, hogy ez a mennyiség nem szükséges az egyenlet megoldásához.

*

Azt mondja azonban Beőthy Zsolt ur, hogy ez nem mathematikai egyenlet, hanem lélektani és eszthetikai szükség.

Mi? Hogy nagysága nagy vétségre ragadja s ezért bünhődik? – És a kit nagysága kisebb vagy épen kis vétségre ragad, és mégis ép ugy bünhődik? Mindegy-e a nagy vétség és a kis vétség egy azon eredménynyel: a tragikai bukással? Mert a hol bünről és büntetésről van szó, ott mértéknek kell lenni, hogy emberi felfogás szerint igazság is lehessen. Ha egy tragikus hőst a vétsége qualifikál azzá, akkor a tragikus bukásnak a vétség aequivalensét kell mutatnia, ha lázitó nem akar lenni az emberi érzelmekre nézve.

Két ellenvetés kér e helyen különösebb figyelmet. Az egyik az, hogy ha az erkölcsi világrend meg van sértve, a sértés mérve már nem jöhet tekintetbe. Embert lehet kevésbé vagy erősebben sérteni, a polgári intézményeket szintén; de az erkölcsi világrend legkisebb megsértése, vakmerő kihivása már maga oly sérelem, a mely a katasztrófát provokálja, a kiengesztelés tragikus áldozatát megköveteli. De ez a magyarázat egy erkölcsi világrendet föltételez, a mely nem létezik. Hol szünik meg a hős embert és intézményt sérteni és hol tér az erkölcsi világrend megsértésére? Ezt kellene kimutatni tudni a tragoediákban, mert ott lép – e magyarázat szerint – akczióba a tragikum. Mely vétségek sértik és melyek nem sértik az erkölcsi világrendet? A velenczei kalmárban, a Téli regében és sok más jó darabban nyilván nincsen sértve az erkölcsi világrend, nyilván nincs tragikai vétség, bár vannak ép olyan vétségek, a melyek más darabokban tragikai bukásokat előznek meg és tragikai vétségek gyanánt szerepelnek. Mi az az erkölcsi világrend, a melyről itt, a vétségek tanában szó van, mely azonban se mint személy, se mint testület, se mint intézmény nem létezik. Kodexe nincsen, a hol az ellene elkövethető vétségek osztályozva lennének. Az erkölcsi világrend egy fogalom, a melynek tartalmát teszik ama törvények, melyek szerint az isten teremtette világ mint erkölcsös alkotás létezhetik. E törvényeknek része minden szabály, törvény és intézkedés, mely emberek által jogosan alkottatott a végből, hogy az emberek rendeltetésök szerint élhessenek; része e törvényeknek az erkölcsi tanitások és igazságok egész sora, a mely nincsen a polgári törvénykönyvben kodifikálva. E két csoport bármely tanitásának vagy czikkelyének a sérelme egyszersmind sérelme az erkölcsi világrendnek, azaz vétség ellene. De jaj volna, ha a tragikai nemezis jogkörébe jutna mindenki, a ki vétkes lesz ellene. Szerencsére az életben és utánzásában: a művészetben állandó háboruban látjuk az embereket az erkölcsi világrend ellen a nélkül, hogy az ellene elkövetett vétség azonnal rájok szabaditsa a tragikai furiát. Sőt ellenkezőleg, azt látjuk, hogy nem egy vétség, de a vétségek egész sora után is lehető egy barátságosabb kiengesztelés, egy boldoguló fordulat. Az erkölcsi világrend mint ilyen senkit sem tapos el vétségeért. Társadalmi bitorlói, állami képviselői: azok igen. Az előbbi igazsággal és igazság nélkül egy-egy közvélemény képében; az utóbbi szintén igazsággal vagy igazság nélkül, de rendszerint mérték szerint mérve bünt a büntetéshez. Lehet-e akár az egyik, akár a másik a költészet föladata? Költészet lesz-e az, a mely mint egy fölzaklatott vagy fölháborodott közvélemény gázol kiszemelt áldozatán keresztül, ha vétkes, ha nem, ha kis vétkü, ha nagy vétkü? – Avagy költészet-e másfelől az, a mely mint a biró, paragrafusok szerint enyhitő és sulyositó körülmények meglatolásával szolgáltat igazságot? Nem az, sem az egyik sem a másik, legkevésbé tragikus költészet. Lehet egyes esetekben érdekes, izgató, művészi eszközeivel hatásos másolása az életnek, de nem lesz művészi utánzása. A való az, hogy az elmélet, a mely a vétségre redukálja s arra fekteti a tragikum megfejtését, egy aránytalanságot állit meg bün és büntetés közt, a mely erkölcsi fogalmainkkal ellenkezik. Az, hogy sértett fél gyanánt az erkölcsi világrendet szerepelteti, nem enyhiti tanitása kártékony voltát. Az erkölcsi világrendet emberek képviselik, igen gyakran minden erkölcshöz méltatlanul, igen gyakran ugy, hogy semmi közük az erkölcshöz, és az erkölcsi világrendet velök szemben jogaihoz juttatni épen ellenfelök: a tragikai hős feladata. De ha egy absztrakt erkölcsi világrendet kell is képzelnünk, mint a hogy tőlünk kivántatni látszik, akkor róla való fogalmaink épenséggel igen kevéssé lesznek megtisztelők rá nézve, ha a poetai remekművekből azt kell megtanulnunk, hogy kis sértés, nagy sértés, sőt becsületes ember (Hamlet, Bánk) és gazember (III. Rikhárd) az mindegy neki: egyformán bánik el velök különböző vétségökért. Az erkölcsi világrend tehát mint sértett fél és a vétség mint sértés magyarázatnak elégtelen és tökéletlen, tanitásnak pedig demoralizáló, mert egy azon, sőt még forditott arányu bünhödéssel sujtja azt, a ki gyötrelmes önvédelemben vét ellene mint Bánk bán, és azt, a ki pokoli kedvteléssel paczkáz rajta mint III. Rikhárd.

*

A másik ellenvetés az, hogy az épen a misztikus és megfoghatatlan a tragikumban, hogy kis okok, kisebb vétségek is oly végzetes következményekkel járnak. Ez természetesen, nem magyarázat, sőt épenséggel csak egy misztikus mondás ott, a hol a magyarázat megáll. Valami misztikus, csodás, természetfeletti van a tragikumban; de nem az, hogy kis vétségek nagy bünhödést vonnak a vétkező fejére. A hol okról és okozatról van szó, ott nem akarok miszticzizmusról hallani. A hol a vétség az ok, a bukás az okozat, ott elbirálásom utját nem szabad elállania egy megfoghatatlanságnak. Nem türöm a spanyolfalat, hogy takarja az ok és okozat közti elégséges összefüggés hiányát. Vagy elégséges oka a vétség a bukásnak, vagy nem A hol elégséges, ott el van a műbiró miszticzizmus nélkül is; a hol nem elégséges, ott optikai csalódásra van szüksége, tehát ráveti elméletére a miszticzizmus félhomályát, mely kedvez az optikai csalódásoknak. De mire jó az oly elmélet, mely egy elhatározó momentumban, mikor végső kideritését várná az ember a fogalomnak, a kérdésre a nagyobb világosság helyett inkább nagyobb homályosságot vet: a miszticzizmus homályát.

A tragikai vétség a legjobb esetben egy puszta szó, a melylyel a tragikus fejlődés valamely stadiumát, egy tán fontos momentumát megjelölni lehet a nélkül, hogy jelentősége ennél több, e momentum más momentumoknál mindig fontosabb is lenne; a nélkül, hogy a tragikum alkotó fogalmához tartoznék, a nélkül, hogy mint már megjegyeztem, a tragikum megmagyarázásához, megértéséhez szükségünk lenne rá. A tragikumról lehet beszélni, mivoltát föl lehet fejteni, lényegét ki lehet deriteni e szó és fogalma segitsége nélkül. E szó ellenben könnyen magyaráz egyes eseteket, de ép oly megfoghatatlannak talál másokat és mindenkor könnyen zavarja meg a tragikum fogalmát magát.

VIII. A kiengesztelő momentum.

A vétség elméletének egyik előnyét látja Beőthy Zsolt abban, hogy általa magyarázható meg a tragoedia katasztrófájának kibékitő volta. E kérdést eddigi fejtegetéseimben már egyszer érintettem, de ideje egy kissé bővebben is foglalkozni vele.

A tragoedia cselekedetekből áll. A cselekedetek jók és rosszak, tehát vétségek. E szerint nincs tragoedia vétség nélkül. Ez áll azonban minden drámára, nem csak a tragoediákra, és minden dráma fejleményei oki összefüggésben vannak a kifejlődésével, de nem mint vétségek, hanem mint cselekedetek. Mint ilyenek sodorhatják a hőst természetes fejlődésben a legrettentőbb katasztrófába, mely azonban érdemetlen lehet, tehát elkeseritő, ha a cselekedeteket mint vétségeket, a katasztrófát mint értök kimért büntetést mérlegeljük. Tévedés tehát és csak a doktrina illuziója, hogy a tragikus megoldások kibékitő voltában tényező volna a vétkesség és a bukás közti oki összefüggés. A néző és élvező illuziója más és sokkal egészségesebb, és a vétség tana számos esetben nem hogy megmagyarázná a kiengesztelő hatást, de sőt halálos veszedelmévé válik. Avagy az nyugtatna-e meg bennünket Lear szivszaggató sorsában, hogy megérdemelte e sorsot, mivelhogy Cordeliával oly hebehurgyán bánt? Sőt nem tiltakozik-e minden érzetünk az ellen, ha másban nem abban, hogy nem szününk meg Learnek jobb sorsot kivánni? Azért a mit tett, régen kiengesztelt bennünket szenvedéseivel, még mielőtt csak közeledett is katasztrófájához. Egy földi biró lázadást inditana, felkonczoltatnék, ha ilyetén igazságszolgáltatást merne gyakorolni. Az emberi érzés, a mint az esküdt-birákban itéletté alakul, olyan, hogy elitélhet ugyan ártatlant tévedésből, de tévedés nélkül soha, ellenben bünöst tudatosan is fölment, mikor benne tragikus elemeket talál. És ha ez nem is mathematikai egyenlet – a minthogy épen én tiltakoztam ellene, hogy azzá tétessék (vétség equale bukás), hanem aeszthetikai szükség mint Beőthy mondja, s a minthogy az is, de nem a vétség tanitásának okáért: ugy viszont állitom, hogy az aeszthetikai szükséget nem az elégiti ki, a mit mindenkinek ép erkölcsi érzete másképen szeretne látni, nem a kis vétség aránytalan nagy büntetése, hanem egy más momentum, a mely ezt is enyhiti, mérgétől megfosztja s a néző felháborodott érzéseit lecsillapitja.

Ez egy hármas momentum s e hármasságból áll a tragikum.

Első helyre teszem a tragikus helyzetet, a melyről már szóltam. Ez az erkölcsi kényszerüség. Oly helyzet a tragikai hősre nézve, a mely nem enged neki szabad elhatározást oly értelemben, mintha az előtte fölmerült föladat alól el is vonhatná magát büntelenül. Romeo nem mondhat le Juliáról, Bánk és Hamlet boszujáról, Macbeth becsvágyáról, Othello gyötrő szerelméről, Lear elbetegesedett felségérzetéről, Coriolán közpályájáról stb. a nélkül, hogy az életről, mely e lemondásért semmi hasonló becsest nekik kinálni nem tud, szintén le ne mondjon. A kik lemondani tudnak (Shylok, Leontesz a Téli regében), azok nem tragikus jellemek; a tragikus jellem sorsa pusztulás, akár megteszi, akár nem teszi meg a mire a sorstól elhivatott. Egyszer pusztul, mert megteszi, egyszer pusztul, mert nem teszi meg.

A tragikus jellemet teszem második helyre; általa lesz csak a helyzet is tragikussá. Tragikus jellemnek nevezem a testi, lelki, szellemi tulajdonságok oly exczesszivus nagyságát, a mely a mi világunk rendje szerint nagyságánál fogva lehetetlen, nagyságával arányos, erejének vagy indulatainak megfelelő jogokhoz nem juthat. Más szóval boldogan nem élhet, csak boldogtalanul. A halál, a katasztrófa rá nézve megváltás.

A harmadik helyre teszem a közrend erkölcsének visszahelyezését in integrum.

Az erkölcsi fogalmak állandók, a jó a rosz fogalma nem változik, alkalmazásukban van korok szerint különbség, de megismerésök ugyanaz mindig. Ellenben a kiknek kezébe van letéve a rend védelme, azok csak emberek szintén s kezökben a rend erkölcse ép oly romlékony, mint maga az ember. Minden tragikus összeütközés a fenálló rend erkölcsének vagy nagymértékü megromlását, elbetegedett állapotát, tévedéseit, kinövéseit vagy állandó fogyatkozását és hiányát tárja fel. Ily értelemben támad fel a hős a rend ellen, megostromolja, mert megröviditve van általa, mert mint ember és nagyság nem jut jogához. Az ostromban a hős lesz a vesztes, de emberáldozat folytán a megromlott erkölcsi rendet felváltja a megujhodt, a hiányosról kitünik, hogy érettünk, érdekünkben, a milliók érdekében hiányos, e hiány csak a rendkivüli embert röviditi meg, a kinek tulajdonságai is rendkivüliek; ellenben minket ép az biztosit exisztencziánkban, hogy nem a rendkivül, nem a szertelen, hanem a közepes ember boldogulásának föltételeit tartalmazza a közrend.

Ebből világos, hogy a tragikum és kibékitő eleme nem két különböző rész, hanem ugyanaz: az ember nagysága, fényében, pompájában, de lehetetlenségében is; mivolta saját törvényeinek bilincseiben jelleme és helyzete végzetes kényszerében és végül megváltó szerepében a társadalomra nézve.

Nagyságában, mint emberi nagyságban, magunk is emberek lévén, gyönyörködünk; tetteinek, mint természeteseknek és kényszerüknek tapsolunk, sorsán részvéttel, sőt eleven érdeklődéssel csüggünk; katasztrófájának végzetessége megrendit, elfordithatatlansága meggyőz arról, hogy igy kellett e dolognak lenni, s az utána helyre állt erkölcsi egyensuly megnyugtat bennünket, mert felmutatja a jogaihoz jutott rendet, mely mindnyájunk felett ujult erővel őrködik, s melynek megujhodását cserébe kaptuk a nagyságért, melyet érte elesni láttunk. A gyönyör, félelem, részvét és megnyugvás: ezek a tragoedia hatásának fordulói.

IX. A tragikum.

Ismételve emlitett tárczaczikkemben irtam ezeket:

„A tragikumot nem szükség érteni ahoz, hogy érezni, hogy hatását befogadni képesek legyünk. Ez a hatás pedig mindig ugyanaz, ha gonosztevő a hős, ha rokonszenves irányban támad fel: a tragikum a kizökkentett erkölcsi egyensulyt állitja szivünkben helyre. Ha tehát a végső hatása mindig ugyanaz, akkor kell lényege számára valamely egységnek is lennie, kell egy formulát találni, mely a fogalmat minden körülmények közt fedezi, formulát, a mely fedezi Bánk, Lear, III. Rikhárd fogalmát egyaránt. Sok jeles elme e formulát a tragikai bün és bünhödés vagy bukás kifejezéseiben találja meg. E meghatározás azonban engemet nyugtalanit… Igen, bukás a tragikum, de korántsem egy „drámai bünért“ vagy vétségért, melyet a hős elkövet, hanem az illetőnek egész mivoltáért. Előttem soha semmisem definiálta jobban a tragikumot, mint a népies mondás, melyet nem ritkán hallunk gyermekek ravatala mellett: „Nagyon is jó volt, nagyon is okos volt, nem e világra való volt: magához vette az isten.“

A szuperlativus a tragikum. A tragikum a „nagy“ szóban rejlik. Nagy jóság, nagy szépség, nagy érzés, nagy akarat, nagy gonoszság, külön-külön, vagy csoportosan egy alakban, nagy események s nagy indulatok szinjátékában, harczban az élet lehetőségeivel: egy rendkivüli hős kénytelen megsemmisülése önön rendkivüli tulajdonságai által drámai akczióban: ez a tragikum. A rendkivüli mint áldozata a rendesnek. A nagy, a mely jogaihoz nem jut abban a világban, a melybe tétetett. Ez a tragikum.“

*

Az emberi társaság törvények, szabályok, megegyezések szerint él együtt és keresi czélját. Az emberiség, az összeség czéljának az egyes, az egyén alája van rendelve, mindazonáltal, hogy az összeség czélja voltaképen nem egyéb mint az egyesek lételének, fejlődésének, testi és lelki érdekeinek lehető teljessé tétele. Társadalmon kivül az ember nem létezhetik, czéljait, melyeket erkölcsi és értelmi szükségei tüznek elejbe, nem követheti; ellenben a társadalom keretében természeti jogai egy részéről részben vagy egészben le kell mondania, megszoritásokat kénytelen eltürni; lemondásra, mag a megtartóztatására, mérsékletre van utalva. Életünk egy folytonos alku és alkalmazkodás. A törvény és az általános érdek szabja ki jogainkat nem tehetségünk, annál kevesbé vágyunk vagy épen egyéni tetszésünk. A földi boldogság ideálja annak az embernek a sorsa, a ki kivánságait a társadalmi lehetőségekkel teljes konkordancziába tudja hozni.

A ki erre többé-kevesbé bármi oknál fogva nem képes, vagy nem hajlandó, az összeütközésbe keveredik az összeség érdekeivel, ez érdekek anyagi és erkölcsi őreivel, azzal a mit társadalmi rendnek nevezünk, és összeütközései művészileg mint előttünk történők feldolgozva, adják a drámát, különféle megoldásaival. De voltaképen az összeütközést az erkölcsi renddel csak a legritkább esetekben kell és lehet oly értelemben venni, hogy ez a rend van pozitive és szándékossággal mint elégtelen vagy ellenséges, mint akadály megtámadva, illetőleg ignorálva. Sőt épenséggel az esetek tömege az, hogy a társadalmi törvényekkel, szabályokkal és előnyökkel visszaélések történnek, a melyek természetesen egyesek vagy a köz jogának sérelmével esnek és viszont mások részéről a védelmet provokálják. Ez a védelem pedig embert emberrel, egyént egyénnel állit szembe és nem mindig az az erkölcsös ember, a ki a harczban az erkölcsi rendet képviseli. Mert ki mondja, hogy az erkölcsi rend százszor nagyobb sérelmet nem szenved Hamletben a gyilkos király által, a ki az erkölcsi rend főszolgálatában áll mint Hamlet által? Ki állitaná, hogy ott Hamlet magán kivül mást nem védelmez; hogy nem védelmezi egész Dániát és az erkölcsi világrendet magát, midőn épen ellene lázad fel. És mégis nem attól lesz a darab tragoediává, a ki a nagyobb „vétséget“ elkövette, hanem attól, a ki a vétkest megérdemlett sorsára juttatja; nem attól, a ki az erkölcsi rendet, melyet védeni kellene, gyalázatosan csuffá tette és mint sértő megtámadta, hanem attól, a ki midőn támadja, hivatva van „a kizökkent világot sarkaiba visszaemelni.“

Bánk, azt mondja Gyulay, mint legfőbb biró magabiráskodik: ez tragikuma egy része. Hamlet is maga biráskodik. Othello is és számtalan más tragikus alak, sőt mondhatnám mindenik, és még ezer meg ezer más nem tragikus alak is, a ki akárhányszor társadalmi hivatása szerint biró is hozzá. Az emberben általában rejlik valami, a mi vonzza a magabiráskodásra. Alig van ember a világon, a kin egyszer-másszor meg nem esett, hogy fenálló törvényeink, szabályaink és szokásaink ellenére a magabiráskodás bünében ne találtatnék. A parasztnép verekedése, a gavallérok párbaja és az egyes öngyilkossága, betetőzése, mondhatnám exczesszusa a magabiráskodás ösztönének a mai társadalomban. És a magabiráskodás ez ösztöne valósággal embryoja a tragikumnak, a mely minden emberben tenyészik. Ha testi, lelki, szellemi tulajdonságok nagysága, rendkivülisége járul hozzá, akkor már csak alkalom, csak a viszonyok kedvezése kell hozzá, hogy a tragikus konfliktus kifejlődjék, egy elkerülhetetlen katasztrófa bekövetkezzék. Vannak oly foku érzelmek, nagy vágyak, szertelen indulatok, nagy akaratok, melyek vagy czéljaikat nem látják elérhetőknek, vagy sérelmeiket nem látják megtorolhatóknak a világot rendezett és kormányzó szabályok s törvények szerint általában vagy időleges állapotuk szerint. Emberek, ily nagy szabásu tulajdonságokkal, midőn vágyaikat szolgálva, nagy czéljaikat kergetve vagy sérelmeiket orvosolva támadnak vagy védelmet gyakorolnak – nem ritkán mindnyájunkét gyakorolván – nem állanak meg a korlátok előtt, a melyek nekünk közönséges embereknek áthághatatlanok, nem állhatnak meg, azok rájok, czéljaikra, nagy kitekintésökre nézve már alig léteznek.

E nagyságai az emberi fajnak visszamennek ugy szólván a természeti állapotok álláspontjára, az abszolut ember jogaival élnek erejökhöz képest és nem a társadalmi állapotok korlátolt jogkörü emberéivel.