Part 3

A szorosabb értelemben vett dráma, az ugynevezett középfaju dráma ugy viszonylik a tragoediához, mint egy per a biróság előtt egy perhez az isten előtt, vagy hogy korlátozzam az utóbbit: mint egy komoly duellumhoz. Amaz megoldható, ez megoldhatatlan, csak válsággal elintézhető összeütközéseket vesz tárgyul. Az ó testamentom erkölcsi világrendjének főtanitása vala: szemet szemért, fogat fogért. Az uj testamentomé: a ki téged kővel dobál, kenyérrel dobáld vissza. Fölvehetjük, hogy e két czivilizácziót megelőzte egy természeti korszak: az erősebb joga. De a társadalom elemei megalakulván, az egyesülés föltételei kifejlődtek s megalkották az első erkölcstant, mely az ó testamentoméhoz hasonló, ha nem ugyanaz. Kétséget nem szenved azonban, hogy sem ezt régibb, sem az uj testamentombelit az uj törvényhozások nem vették épen betü szerint. Mindössze amazok a régit szigoritották, emezek az ujat emberségesebbé tették. Az emberek magok lényeges tulajdonságaikban ugyanazok voltak minden törvényhozások alatt s nem is fognak megváltozni, mert erkölcsi mivoltuk föltételezve van anyagi mivoltuk és lételük föltételei által, a melyek lényegükben mindig azonosak voltak is, lesznek is. Az emberek táplálják testüket-lelküket, élnek közösségben és meghalnak ezerféle módon egy azon bizonytalan halálban. A művelődés sokat könnyebbé, sokat nehezebbé, sokat fölöslegessé, sokat szükségessé tett; de Ádámot ki nem irtotta az emberből, az ember őslénye hamisitatlanul él az emberekben maig is és élni fog idők idejéig és az emberi törvényhozás mindörökké e két véglet között fog mozogni: a fogat fogért és a kőért kenyérrel való visszadobálás két véglete közt. Egyes emberek pedig voltak a régi kegyetlenebb törvények alatt is olyanok, a kik kegyesen bántak bántalmazóikkal és vannak ma is, a humánusabb időkben is viszont egyesek, a kik egy fogért inkább kettő elvételével állanak boszut, mint egyével se. Az ember tele van erénynyel és hibával, s e keverék átlaga egy különös jó, a mely rendesen mindig uralkodik az emberek felett. Nevezzük erkölcsi rendnek, foglalatja ez mind ama törvényeknek és szokásoknak, a melyek az embereknek társadalmi együttéletét szabályozzák s ezzel lehetővé teszik. Ez nem csak a törvényekből és szokásokból áll, hanem erkölcsökből, fogalmakból, társadalmi hallgatag megállapodásokból, illendőségekből és hasonlókból, melyekkel a társadalom minden tagja korához, állásához, műveltségéhez mérten tisztában van; melyeknek megtartását minden embertársától követeli, meg nem tartását mindenha gáncsolja, esetleg meg is torolja, a nélkül, hogy magával szemben hasonló szigoruságot gyakorolna. Ez a legemberibb tulajdonságok közül való. Egy-egy kor erkölcstana jóformán igazságszolgáltatásában, büntető törvényeiben van kodifikálva. De ne tévedjünk meg: csak a koré, a művelt emberek többségeé, nem általában az emberé. Ez mindig ugyanaz volt, a mi az ó testamentomban megirva van: fogért fogat. Alig van ember a világon, a legjámborabb is, a kinek ne lett volna egy-egy pillanata, a melyben elementáris erővel tört ki belőle az öreg Ádám: fogért fogat! Akármiképen intézkedik a filozofikusan művelt vagy elfajzott törvényhozó elme: akár szigoruan tul megy az ó testamentomon is, akár humanisztikusan Krisztus tanához közeledik halomra hordott tapasztalati, bölcseleti, erkölcstani és egyéb okai alapján: az ember, az egyes, mindig serpenyővel méri a bünt és a büntetést. Erkölcsi szükség neki az, hogy a kettő egyensulyos legyen, egyik a másikat fedezze: a kisebb bünt kisebb büntetés sujtsa, a nagyobbat nagyobb és ne megforditva. Mindnyájan naponta vétkezünk, mindnyájan naponta biró elé kerülhetünk: a vétkesben, a ki igazságtalan biróra talált, a magunk közvetlen veszedelmét látjuk. Ha vétkéhez mérten szigoru volt a rámért büntetés: elejbénk lépett az igazságtalan büntetés veszedelme, mely minket is érhet bünösökül; ha enyhén itéltetett meg s nem lett oly vesztes büntetése által, mint a mennyit nyert büne által: föl van bátoritva tovább vétkezni embertársai kárára. Mikor Spangát és társait halálra itélték, hallottam egy cselédsorbeli asszony méltatlankodó felkiáltását: egyért hármat, ez nem igazság! Nem azt nézte, hogy a társadalomra nézve egy Majláth értéke hány száz Spangáéval ér fel, hanem azt, hogy egy megölt emberért három embert öl meg az igazságszolgáltatás. A halállal szemben mind egyenlők lévén, ez nem volt neki igazság. Az ember semmiben sem oly kényes és semmiben sem érzi magát annyira érdekelt félnek, mint a bün és büntetés összemérésében. És semmi sem hasonlit a megnyugvás amaz érzetéhez, melylyel eltölt bennünket egy igazságosnak talált itélet. Szigoruan itélvén meg másokat, enyhén magunkat, azzal áltatjuk magunkat, hogy igazságból élünk, s megis élünk ha igazsággal bánnak velünk, noha tizannyi könyörületet és százannyi elnézést költünk el, mint igazságot. Mégis ez az ember örökös csatakiáltása s ez alatt nem ért mást mint a bün megfelelő büntetését, az érdem megfelelő jutalmát. Szemért szemet, fogért fogat. Igy lévén ez az életben, természetesen igy kell lenni az élet művészi utánzásában a költészetben is. Annak sem lehet más erkölcstana, mint a mely – nem a törvényekben áll, hanem az emberekben él. Tárgya se más mint az ember, és élete igazságai és igazságtalanságai. Peripecziái tehát ismét ugyanazon módja alá esnek a megitélésnek mint az élet jelenségei. Ha az életben az első és utolsó itélet mindig az, hogy Péter vagy Pál „megérdemelte sorsát“, vagy nem érdemelte meg, – ugy a művészi utánzás alakjai felett is a legelső és legáltalánosabb itélet ez: megérdemelte büntetését, vagy nem érdemelte meg. Természetesen, a ki igy itél, az nem a tudós, hanem a közönség, a melynek számára voltaképen az iró is, a művész is dolgozik. Ha valamely hős hibái vagy vétségei mértékéig van büntetve, akkor a naiv közönség, vagyis az egész világ jónak fogja találni a művészi alkotást, a melynek tárgya e hős sorsa; ha ellenben nem, ha a művész mértéke hamis volt az igazságszolgáltatásban, akkor a világ annál igazságosabban iparkodik mérni a művésznek s kimondja, hogy ily büntetést a hős nem édemelt meg, a mű hibás, vagy épen rossz is.

Ez állitások szerint azonban ugy látszik, mintha nem léteznék az, a mit „költői“ igazságszolgáltatásnak nevezünk? Én azt hiszem, hogy mint különös, kiváltságos intézmény valóban nem is létezik. A költői igazságszolgáltatás különbözik ugyan a fenyitő törvényszékek igazságszolgáltatásától, ellenben igenis rokon az esküdtszékek itélő módjával. A költői igazságszolgáltatás nem egyéb, mint gyakorlása egy szellem által a közszellem itéletének. A költő egy maga kitalálja az emberiség érzületét (azért költő) és a szerint intézkedik művében. Ez a költői igazságszolgáltatás. Voltaképen csak annyiban „igazságszolgáltatás“, a mennyiben embereket mivoltukért, szándékaikért és cselekedeteikért megillető, megérdemelt sorsukhoz juttat, bárha minden törvényszéki eljárás nélkül. A mit költői igazságszolgáltatásnak mondunk, az helyesebben nem egyéb, mint fölidézett összeütközések és bonyodalmak helyes, igazságos vagy méltányos megoldása a művészi utánzásban. Tehát egyszerüen helyes megoldás és nem épen igazságszolgáltatás.

Nagy tömege a drámai műveknek van ugy megoldva, részint a hősök boldogulásával, részint halálukkal, részint enyhébb lakolással, hogy a bün és büntetés mérlege gyönyörü egyensulyban van. Sorsát e művekben kiki megérdemelte, a közönség erkölcse sértetlen marad, élvezete teljes. Mindenki a legnaivabb néző is, ha csak nem együgyü, még számot is tud adni magának arról, a mit látott és a mit érezett. Hiszen nem történt más, mint hogy kiki erénye jutalmához és vétke büntetéséhez jutott. Ez közértetü dolog, ehez megérett elme, közönséges elme, közönséges érzések kellenek, semmi egyéb. Se tudomány, még csak különösebb műveltség, nagyobb megfigyelő képesség és iskolázottabb itélet se. Ellenben vannak művek, melyeknél a számvetés nem megy ilyen könnyen. Lát az ember darabokat a szinpadon, a hol kisebb hibákért, jelentéktelenebb vétkekért, mint minőkért más jó darabok hősei semmi nagyobb büntetést nem szenvedtek, – itt a hősök végzetes sorsra, kinos halálra ragadtatnak; lát viszont más darabokat, a hol egy-egy alak rémtetteket halmoz egymásra és ezért még sem éri külömb büntetés, mint azt, a kit a kicsiny hiba sodort az örvénybe. A bün és büntetés mérlege itt bizonytalanul ingadozik, végre teljesen kiesik megrettent kezünkből a serpenyő, itélő tehetségünk cserben hagy bennünket, már mint a bünök és büntetésök mérlegelése dolgában; az ügy az összeütközés fölébe emelkedik birói látókörünknek, az érdeklődés egy uj neme foglalja el keblünket, mely bilincsel és bájol, félelmet és gyönyört elegyesen kelt szivünkben, előbbi birói szerepünk helyett a lelkes hivők szerepe jut részünkül, s a végső itélet, a költői „igazságszolgáltatás“ helyett egy katasztrófa fejezi be a művet, egy költői megoldás, melyet a néző már nem képes okok szerint méltatni, melynek igazát, vagy tán jobb, ha azt mondom, tartalmát már inkább csak érzi és kevesbé érti. Az ily művek a tragoediák, a poétai utánzás csucsai; a másik csoport, tekintet nélkül arra, hogy halállal végződnek-e egyes esetekben vagy boldogabb fordulattal, a drámák e szó szűkebb értelemben. Komoly drámák tehát ama szinpadi művek, a melyeknek összeütközései a vétkesség mérvei szerinti büntetések és jutalmazások által a közérzés kielégitésével megoldhatók; tragoediák ellenben ama szinpadi termékek, a melyek összeütközéseinek megoldására e mérték nem elégséges.

VI. A tragoedia.

A drámai műfaj két válfajának egy lényeges különbsége ennyiben megtaláltatott volna; de persze, a tragoediára nézve ez csak egy negativum, csak annyi, hogy a tragoedia megoldásában nem az a faja szerepel a költői igazságszolgáltatásnak, a mely más, nem tragikus összeütközéseket helyesen old meg; a tragikus konfliktus egy katasztrófát idéz fel, a mely rendszerint sujtóbb, rombolóbb, mint a mennyit a mű anyagából szedett okok igazolnak, néha pedig megforditva is áll a dolog. Nem mintha fejleményeiből az oki összefüggés hiányoznék; nem az okoknak van voltaképen hija, hanem csak a bűnösségnek. Okozva van a katasztrófa, de érzésünk szerint megérdemelve nincsen; vagy esetleg megforditva ugy kell mondanunk, hogy büntetésnek kevés, ha természetes és elég is okozatnak. Avagy melyik néző nem ohajtott még Romeonak boldog lakodalmat? Hamletnak szerencsés sikert ádáz mostoha apja ellen? Ki meri mondani, hogy Bánk más, jobb sorsot nem érdemelt? Avagy van-e, a ki ne kevesellené III. Rikhárd büntetését egy halállal, hozzá a harcztéren!?

A különös az, hogy e művekben a megoldást minden óhajtásaink mellett is helyesnek, kielégitőnek érezzük a nélkül, hogy fogalmainknak a bünről és megillető büntetéséről megfelelne. Sejtenünk kell, hogy van valami a tragoediákban, a mi e meghasonlást kiegyenliti, valami a mit meglátni, megtapogatni nem lehet, a mi azonban érezhetően gyakorolja reánk hatását s közreműködik ahoz, hogy ilyetén megzavart erkölcsi egyensulyunkat helyreállitsa a válságban, melylyel a mű megoldva van. E rendkivüli hatalom neveztetik tragikumnak. A tragikum, az a tényező, a mely az igazságtalanságot megfosztja fulánkjától s kiengeszteli a lelket az aránytalanságokért, melyek valamely hős sorsában tapasztalhatók bünét és bünhödését tekintve. Mert a sokat emlegetett „erkölcsi világrend“ megbontása nem egyéb, mint a föllépés, a harcz, a lázadás élőszabályaink tömege ellen; a megoldás, a kigázolás ebből a bünhödés vagy jutalom büneink vagy erényeink értékeig. A hol ez nincs meg, ott a világ rendje megbontásával egyszersmind a magunk erkölcsi egyensulya is megbomlik s nyugalmába egy más erő által, egy rendkivüli erő által kell hogy visszahelyeztessék. E rendkivüli erő a tragikum. Hogy mi Romeonak és Juliának jobb sorsot kivánunk, hogy szivesen lennénk büntársuk is az ő vétkeikben, hogy jobbra segitsük, hogy vétkeikhez képest nagyon elviselhetetlenül sulyosnak találjuk bünhödő katasztrófájukat és mégis kiengesztelődünk, megbékülünk a kegyetlen fordulattal: ebben rejlik a tragikum. Hogy alig várjuk már, mikor böki le Hamlet a királyt, hogy pártfogásunk, tapsunk és tetszésünk mellett végezi minden dolgát, hogy igazságérzetünk mindig az ő részén áll, és mégis elveszni látjuk s mindazonáltal megnyugszunk sorsában: ez a tragikum. Hogy III. Rikhárd vérengzései, kegyetlenségei, képmutatása, csalásai, frivol czinizmusa folyton bánt, folyton sért, folyton lázit bennünket; hogy száz halált kivánunk neki büntetésül és mégis szánalommal és megnyugvással tölt el bennünket elbukása: ez a tragikum.

Természetesen, ez a tragikum csak mint hatás Hogy mi az, a mi e hatást gyakorolja: azt még kell megkeresni. Általánosan el van terjedve az a felfogás, hogy e hatást is a vétkezés és az érte való bünhödés szüli, és igen előkelő szellemek tanitják eztet. Én ellenben azt vélem, hogy épen az a sarkalatos különbség tragoedia és komoly dráma közt, hogy az utóbbiban a megoldás, a költői igazságszolgáltatás a bűn és büntetés közértetü felfogása szerint történik, a tragoediában ellenkezőleg a katasztrófa nem a bünhödés, nem a vétségekért való bukás jellemével bir. A bukás forrása más, okai mások, erkölcsi tanulságai mások és más a hatása is a tragoediában.

VII. A tragikai vétség.

Beőthy Zsolt, az egyetemen az irodalom tanitója, a tragikumról irt könyvében idézi egy rövid tárcza czikkemnek következő sorait:

„Egy rendkivüli hős kénytelen megsemmisülése önnön rendkivüli tulajdonságai által: ez a tragikum. A rendkivüli mint áldozata a rendesnek. A nagy, a mely jogaihoz nem juthat abban a világban, a melybe tétetett. Bánk bán tragikuma, a mely megsemmisülésre viszi őt: az ő nagy szive, nagy szerelme, becsülete, hüsége, idealizmusa abban a szivtelen és önző, fajtalan és becstelen, tolvaj és haszonleső világban, mely a kisebbekből összeesküvőket csinál, ő belőle pedig tragikai hőst.“

És ez idézetet a következő megjegyzésekkel kiséri:

„E sorok a kérdést általánosabb felfogásra vezetik vissza, mely a vétség mozzanatát egyszerüen kiveti a tragikum elméletéből s ezt a rendkivüli nagyság fogalmával meriti ki. A schopenhaueri eszme nincs részletesebben tárgyalva, csak mintegy odavetve, s minden vele járó nehézség megoldatlanul hagyva. Külösen a tragikai hatás megnyugtató eleme az, mely az ő felfogása szerint lehetetlen. A nagyság, melyet épen kiválósága miatt lever a törpék tömege, az alacsonyság által legyőzött fenség: ebben gyönyörködnénk, ebben nyugodnánk meg? Schopenhauer legalább kereste az ellenmondás megoldását, s a maga módja szerint meg is találta. A tragédia, szerinte, elfordit bennünket az élet csábjaitól, czéljain és javain tulemel s egy másnemü, bár megfoghatatlan lét felé irányozza lelkünket; ezzel vigasztalást rejt magában s erőnket fokozza a végső lemondásra. Rákosi elméletének e kényes oldalára nem vet ügyet, csak általánosságban mondja ki tételét és siet alkalmazni Bánk bánra. Azonban ennek az alkalmazásnak is megvan a gyöngéje. Az a világ ugyanis, mely Bánk bánt megbuktatja, összeségében tekintve, épen nem az a nyomorult világ, melynek jellemezve van. Nem csak Gertrud és köre, a merániak és jött-mentek, teszik ezt a világot, hanem alkotják, még pedíg jelentékenyebb s végül uralomra jutott részében: egy gyönge, de nemes hajlamu király és udvara, jó hazafiak és hű jobbágyok. A katasztrófában ép ezeknek erkölcsi felfogása emelkedik érvényre s méri az ellene támadt Bánk fejére az utolsó csapást A bán nem azért semmisül meg, mert általában nagy volt, környezete pedig aljas, hanem mivel nagysága nagy vétségre ragadta. Ez nem mathematikai egyenlet, hanem lélektani és eszthetikai szükségesség.“

Beőthy Zsolt az én felfogásomról, melyet „Schopenhaueri eszmének“ mond, azt tartja, hogy e felfogás szerint a tragikai hatás megnyugtató eleme lehetetlen. Hogy az-e valóban, utóbb fog kiderülni.

Schopenhauer, azt mondja tovább Beőthy Zs., legalább kereste az ellenmondás megoldását s a maga módja szerint meg is találta. Nos Beőthy is kereste és ő is megtalálta a – maga módja szerint. De én is kerestem és én is megtaláltam a magam módja szerint, mely különbözik a nagy pesszimistáétól ép ugy, mint a nagy dogmatikusétól. Helyreigazitom Beőthy soraiból ezt: az én meghatározásomban nem az áll, hogy a törpék leverik a nagyot kiválósága miatt, hanem az, hogy a rendkivüli hős megsemmisül önön rendkivüli tulajdonságai által. Bánknak nagysága lesz tragikuma abban a nyomorult világban, melyben élnie adatott. Ezzel szemben Beőthy azt mondja, hogy nem azért semmisül meg, mert általában nagy volt, hanem „mert nagysága nagy vétségre ragadta.“

Itt megjegyezhetném: hát az a kit kicsisége ragad nagy vétségre? Hát az, a kit nagysága csak kis vétségre ragad? A nagy vétség Bánkot, a kisebb Leart viszi tragikus megsemmisülésbe. Mi lényeges: a személyes nagyság, vagy a dologi: a vétkezés nagysága?

Az igazság ez: a vétkezés mindennapi. Senki sincs, a legjobb sincs nála nélkül az életben. Vétséggel születünk, vele terhelve járunkkelünk az egész életen át. Ez közös, ez általános, ez nem kiváltság; ismérve az embernek, az embernek általában nem épen a rendkivülinek nem épen a tragikus jellemnek.

Igaz, a tragikum mint emberi gondolkozás és cselekvések jelleme, nem fejlődik ki vétség nélkül, ellenben a vétség virágzik szerte, a hol nyoma sincsen a tragikumnak. A tragikus embernek vétségei is, erényei is tragikusok, végzetes benyomásuak, de nem qua vétségek, hanem mint a tragikus jellem cselekedetei. A hős jellemét viselik cselekedetei is, ennyi az egész; de tragikuma magában jellemében rejlik, hatalmas szele megcsapja az embert, mielőtt vétséget látnánk, a viszonyok által fogan életre s következményül hoz rá (emberére) minden egyebet: a vétséget, vagy vétségeket is, csakugy mint a nem tragikus jellem a maga nem tragikus vétségeit. Mi teszi Othellót tragikus hőssé és mi menti meg a Téli rege hősét a tragikus sorstól? Nem a vétség bizonyára, a mely itt is, ott is megvan, sőt emitt nagyobb mértékben a nélkül, hogy amannak tragikus fordulatait és kifejlődését fölidézné. Egy vétség tehát lehet tragikus, a mennyiben tragikus embernek a vétke; de a tragikumnak nem tartalma, nem maga a tragikum és a tragikum megfejtéséhez és megértéséhez nem szükséges; a tragikus fogalom definiálható, megmagyarázható, kimerithető a vétség nélkül is.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Gyulay Pál ur ezeket mondja Bánkbán tragikumáról Katonáról irt könyvében:

„Midőn meggyalázott becsületeért boszut áll, egyszersmind meggyalázza mindazt, min becsülete nyugszik, méltóságát, hitét, politikai elveit, büszkeségét. A nádorból törvény tapodó, a király kegyeltjéből felségsértő, az alkotmányos államférfiuból forradalmár, a lovagból nőgyilkos, a büszke urból meggyalázott szerencsétlen lesz. Külső és belsőkép egyaránt elbukik. S a költői igazságszolgáltatás teljes, a tragikum oly erős, minél erősebb alig lehet.“

Ezek valóban oly szellemes és oly érdekes sorok, melyek a legnagyobb figyelemre érdemesek, ámbár, hogy nekem, a midőn nélkülözöm bennök Melindát és Bánk szerelmét (mely persze nem változhatott át gyülöletté, azért nincs is a brillans antithezisek közt helye) olybá tünik fel e sivár tragikum, mint a birói itélet az uj kodex szerint, a mely egy szegény ördögöt, a ki dijnokságra sincsen qualifikálva, – tiz évi hivatalvesztéssel sujt még a dutyin kivül. Azt megfejti Gyulay Pál ur elmélete a tragikumról, hogy a nádorból törvénytapodó, a király kegyeltjéből felségsértő, az alkotmányos államférfiuból forradalmi ember, a lovagból nőgyilkos, a büszke urból meggyalázott szerencsétlen lesz; mindenre van gondja e tragikai felfogásnak, csak arra nincsen, a mi legjobban facsarja a néző szivét, arra a momentumra nincsen, a melyben Bánk a legkeményebb szemekben is patakot fakaszt szavával:

„Nincs a világon vesztes, csak én, Nincs árva, csak az én gyermekem!“

Hagyján a nádor, hagyján az államférfiu, hagyján a lovag, hagyján a büszke főur! A férj, a szerető Bánk! Az inditja a vihart lelkünkben. A ki meg volt rabolva (nem csak gyalázva), ki volt fosztva, még mielőtt megérdemlette volna ezt a legteljesebb tragikumu „költői igazságszolgáltatást.“

Az erős tragikum, minél erősebb alig lehet, Gyulay Pál szerint tehát az, hogy ezuttal Bánk, „midőn meggyalázott becsületeért boszut áll, egyszersmind meggyalázza mind azt, a min becsülete nyugszik.“

Kisértsük meg kivenni Bánkból azt, a mit Gyulay ignorál: nem a férjet, hanem a nagy szerelmet: mivé lesz ez az elmés és erős tragikum? A gyalázatot megtorolta, a király bocsánatát megnyerte, feleséget, ha épen kell neki, majd talál másikat. Cselekedetével, melyet meggyalázott becsületeért, hozzá a jó emberek és hű alattvalók tapsai mellett követett el, semmiféle méltóságát – a jók világi itélete szerint – meg nem gyalázta. Peturtól kezdve végig az egész hazafi-párt minden tagja megtette volna ugyanazt. Az, hogy Bánknak személyes sérelme járult a többi biztató okokhoz, – az mindössze csak egy okkal több ő rá mint másokra nézve, semmi más. A hős különösebb tulajdonsága nélkül ez egy politikai gyilkosság lett volna, melynek elkövetőjét személyes okok is sarkalták. Érte a hatóságokkal – a király saját személyében – leszámolt az illető: ez a része a dolognak el van intézve; a nádorból, lovagból, államférfiuból, megsértett férjből nem került ki a tragoedia. A tragoedia a szerelmes Bánkból került ki. Ezt a részt nem intézhette el senki. Feleségében, a kit imád, meggyaláztatván, belesodortatott a tragikus helyzetbe. Tragikus helyzetnek nevezem azt, melyben a hős oly feladat elé állitatik, melyet se megtennie se meg nem tennie saját erkölcsi és anyagi veszte nélkül nem lehet. Ha megteszi, ha nem teszi, saját erkölcsi nagyságának sulya alatt leroskad, ellenben megtévén, saját elvesztével megszüntette a fenálló erkölcsi rend egy bonyodalmát, helyreállitotta rendes uralmát. E helyzetek azonban, melyek nem is mindig oly szembeszökők és tiszták mint Bánkban és Hamletben, nem magokban véve tragikusok, hanem mindig csak viszonyitva hőseikhez, mint kiváló egyéniségekhez. Tehát nem a tettben (vétségben) nem is a helyzetben rejlik a tragikum, hanem az egyénben.

Hány ember felesége esik a csábitásnak vagy erőszaknak áldozatául a nélkül, hogy tragoedia lenne az esetből. A szerelmes Bánk bán kell oda férjnek, hogy a helyzet tragikus jellemet öltsön. Száz férj eltüri a helyzetet, vagy kárpótlást keres és talál, vagy oly nemét választja a boszunak, a melylyel czélt ér koczkázat nélkül. Bánk ellenben és vele a tragikus jellemek, ezt a helyzetet el nem viselhetik, az türhetetlen rájok nézve, az élet teher nekik, megfogják, mint Sámson, exisztencziájok oszlopait, megrázzák és magokra döntik. Meggyalázott becsülete, megrablott szerelme boszuért kiált: de a boszuval mit se nyerhet: becsületét és szerelmét legkevésbé, a megoldás tehát a katasztrófa: a boszu és pusztulás és az erkölcsi rend, mely Gertrudis uralma által s nem Bánk gyilkossága által ki volt vetve sarkaiból, helyre zökken a hős elterült testén keresztül. Ez tehát Bánk tragikus sorsa: hogy a világ kizökkent sarkaiból, kárhozat, hogy ő választatott ki helyretolni azt! Ha boszut nem áll is, hogy talán megfosztatik az alkalomtól vagy más okért, tragikuma mint történeti alaké, teljes; mert boszu nélkül is erkölcsileg elveszti Melinda ilyetén elvesztésével, a mit elveszit a drámában a végrehajtott boszu után tettleg. És ha – tegyük föl – Gertrudisz bünös volt és Endre nem különb feleségénél, Bánk boszuja sikerül, a lázadás hasonlóképen, (mert mindez nem lényeges) és Bánk nem csak megalázást nem szenved, hanem a győztes magyar párt által királynak tétetik meg: mi lesz akkor?

Ugyan az, a mi most. Hozni fogja Tiborcz egy saroglyán Melinda holttestét és Bánk eldobván királyi pálczát, koronát, mindent, oda fog borulni és orditani fog fejét görgetve a föld porában:

„Nincs a világon vesztes, csak én, Nincs árva, csak az én gyermekem!“