Part 2

Az egyén az emberiségéhez hasonló harczot folytat, csakhogy e harcz nem végtelen, ez minden egyes alanyra nézve egyszer véget ér. Az is, a kit elkerült az, a mit müvészi értelemben tragikus sorsnak nevezünk, egyszer szembe kerül végső következményével annak, hogy született: az enyészettel. A halál, az minden egyes embernek elmaradhatatlan tragikus momentuma. Tragikai vétségét elkövette – Ádám a paradicsomban. Ezért kell meghalnia. Szép legenda és ér legalább is annyit, mint a filozofikus széptani iskolák tanitása a – tragikai vétségről. A vallás azonban, mely e legendát tanitja, adott hozzá Megváltót is és öröküdvösséget. A kérlelhetetlen halál meg van enyhitve, a jámborokra, a hivőkre nézve meg van fosztva fulánkjától. Cserébe megy a dolog: a muló lét az örökkévalóságért, a földi baj a mennyei üdvösségért. Mégis nem borzalmas-e a halál? Nem dobban-e meg a legjámborabb sziv is, küszöbére érvén „az ismeretlen tartománynak!“ Nem rázkódik-e meg a leghitetlenebb is? Nem fogja-e el görcsös kétségbeesés a gyengét? Nem-e az emberiség megszámlálhatatlan többségére nézve kétségekkel tetézett kin és borzalom a halál? Az életért való fizetség ez, fizetség azért a tragikai vétségért, hogy születtünk. A milyennek születtünk és fejlődtünk: az csak nehezebben vagy könnyebben elviselhetővé teszi a rémes pillanatot. És hány és hányféle tényező hozza létre e pillanat mivoltát eredményképen: szegénység, gazdagság, beteg test, egészséges szervezet, a lélek és szellem változó tehetségei, az erkölcsi erő vagy gyengeség, a tudás, aczélos akarat: mind egy-egy nagy csoport, hosszu skálával. A kit boldogságtól foszt meg a halál, a kit boldogtalanság, testi vagy lelki szenvedés érlel meg reá, a ki vigyázatlanságból sodortatik el, a kit mások gonoszsága dönt belé; a kit ágyban, a kit uton, a kit imádság közben, a kit tivornyában talál, a ki magára emeli kezét vagy mások gyilkos fegyvere alatt esik el, a kit ifjan, a kit öregen talál: – minden van mit siratni, minden van megdöbbentő s mind rémülettel néz csontos vendége szemébe. Hogy meg kell halni s mikor el is érkezett a végső pillanat: az a tragikai kehely, mely mindenki számára meg van töltve s melyet, órája eljövén, mindenki kénytelen kiüriteni. Az ember élete nem egyéb, mint küzdelem a halál, tehát egy bizonyos lehetetlenség ellen. Ezért védi magát a tél hidege, a nap melege, az állatvilág foga és embertársai szivtelensége ellen; ezért táplálkozik, ezért társul, ezért köt békét és ezért visel háborut.

A halál tehát az emberek köztragikuma. De az emberek nem egyformák, sem életökben sem halálukban. Vannak nagyok, kicsinyek, szépek, rutak, jók és gonoszak. Vannak kiváló alakjai a fajnak s a legkiválóbbakban a tragikum is egész fényében, félelmes fenségében nyilatkozik meg előttünk. Nem kiváltságul, nem jutalmul vagy büntetésül rájok mért és csak nekik osztott különös ajándék (már akar istené akar Danausé) az a tragikum, hanem mindnyájunk tulajdona, a mely azonban bennök egyéni nagyságuk fényével ég.

Az általános tragikum a halál, a különös sem lehet más, csak a halál. Halál nélkül tehát nincsen tragikum. Tragikus természetü lehet valamely bonyodalom, valamely helyzet, valamely fordulat; de a halál pecsétje nélkül a tragikum nem eszményi tartalma, csak egyik jellemző tulajdonsága lesz. Nem lénye, csak szine. A tragikum, a mely a müvészetben szerepel, vagyis a kiváló lények tragikuma mindig különös is, azaz egyéni is: kizárólag azé az illetőé, annak testi, lelki vagy szellemi képességeivel szoros kapcsolatban, jellemével egyező. E tragikum értelme ez: Az egyén védelmére a halál elleni küzdelmében alakult társadalom törvényei annyiszor a mennyiszer vagy lehetővé tesznek oly helyzetet, a mely egy bizonyos egyén akaratának s vágyainak utját állja; vagy tiltanak oly helyzetet, a melyet az az egyén a maga boldogulására nélkülözhetetlennek lát. E helyzet az illető egyénre nézve lehetetlenné teszi az életet, a mely pedig nem egyéb, mint harcz ismét a lehetetlen (a halál) ellen. Az egyén lemond tehát harczáról a halál ellen és az élet ellen forditja fegyverét: egymás ellen sorompóba állitja az egymás mellett két lehetetlent: az életet és halált, kivel békét kötött, kinek kötést irt vérével, hogy a türhetetlen élet ellen szövetségese legyen. Erkölcsileg lehetetlen levén élnie az adott helyzetben, ezzel megküzd, legyőzi és szövetségese: a halál karjaiba hull. Az ő küzdelme alatt ő rá nézve s mindarra, a mi akarata, hatalma, vágya, ambicziója és kötelessége büvös körébe tartozott, fel volt függesztve a közrend, mely nekünk bástya a halál ellen. S midőn a harczot győzelmesen kivivta s győzelmeért meghal: a mi számunkra győzött, a rendet tette jobbá, erősebbé, erkölcsösebbé, türhetőbbé, egy szóval a mi további harczunk föltételeit a lehetetlen ellen tette kedvezőbbekké. Egy adag a megváltóból van minden tragikus alakban. Nem vétség avatja föl lényét, hanem természete határozza meg, s abból folynak cselekedetei, melyek közül, hogy néha egyet, néha többet generalizálva a tudósok tragikai vétségnek qualifikálnak: az a kérdést állandó alapjairól az esetlegesre helyezi át s a jelenséget jelentőségétől, egyetemességétől és fensége egy részétől fosztja meg a nélkül, hogy ezért cserébe akármit tudna neki adni, ha csak nagyobb világosságot, vagy egyszerüséget is.

Ezekből nyilvánvaló az is, hogy a művészet, mikor tragikus eseményeket utánoz, tehát a tragoedia nem nélkülözheti helyesen befejezésében a halált, a valóságos fizikai halált, a hős fizikai életének is megsemmisülését.

III. Az élet s a művészet.

A törvények, melyek a művészetben uralkodnak, lényegükben ugyanazok, a melyek az életben érvénynyel bírnak A művész nem kormányozhatja alakjait más szabályok szerint, mint a melyeknek az ő alakjaihoz hasonló emberek engedelmeskednek. Ez olyan természetes, hogy más bizonyitásra nem is szorul. Bizonyitva van annak felemlitésével, hogy a művészet voltaképen nem egyéb, mint korlátolt utánzása az életnek. Korlátolva van anyaga és eszközei által. Mindkettőnek, életnek és művészetnek azonban közös igazságai vannak, egy azon tartalma van. A különbség köztük az, a mi az eredeti és az utánzás közt van: amaz való, emez pedig valószinü. Az élet való, a művészi mása pedig valószinü. A művészet törvényeit tehát ép ugy kereshetjük az életben, mint az életéit a művészet alkotásaiban: mindenütt, ha jó nyomon járunk, ugyan azokat az igazságokat fogjuk megtalálni. Az aeszthetika anyagi része tehát nem egyéb, mint a művészet erkölcstana. Tételei szedhetők az élet jelenségeiből is, de szembeszökőbbek, könnyebben megtalálhatók a művész alkotásaiban, a mely mint okszerü egész, kiindulásával és végső befejezésével kinálkozik oda vizsgálatunk tárgyának. Az élet tüneményei ellenben rendszerint csak töredékekben jutnak szemünk elé. Egyszer az elejét, egyszer a derekát, egyszer pedig csak a katasztrófájat látjuk mint szemtanuk az élet valamely bonyodalmának: praemisszát konzequenczia, vagy konzequencziát praemissza nélkül. Ehez járul, hogy a művész feladatához tartozik, hogy alakjai belső világát is előttünk feltárja. A való élet embereinek belső világát csak sejtenünk és kitalálnunk lehet. Itéletünk tehát mindig biztosabb és megbizhatóbb, ha utánzott világot vizsgál, mintha az élet konkrét jelenségeit tárgyalja, és ennél fogva a művészeti alkotásokból szedett tanulságok becsesebbek, mint a melyekre az élet tapasztalatai oktattak bennünket.

E tétel, mely az árnyékot a test fölé látszik emelni becsben, különösnek látszhatik, de csak is látszik. Vegyük csak a történeti adomák és jelenetek hosszu sorát, melyek közismeretüek, szájról szájra adatnak és a hagyomány erejével élnek évszázados, sőt évezredes életet. A mai történelmi tudomány azonban majd valamennyiről kideriti, hogy a dolog épenséggel nem ugy esett meg, a hogy mindnyájan tudjuk; de mi van ezzel bizonyitva? Az, hogy akármilyen volt a valóságos életben az a valóságos jelenet, egy poéta, több poéta, vagy épenséggel a nép, mely nemzedékről nemzedékre átörökitette, egyszersmind költőileg át is alakitotta, egy erkölcsi tartalom, tanulság vagy erény megfelelő hüvelyévé formálta. Igy tartalmazza a becsesebb tanulságot; a mint megtörtént, mást tartalmazott, vagy semmit, vagy értéktelent, minden esetre felfogástól függő bizonytalant. Megszünt többé kevesbé annak lenni, a minek hőse annak idején cselekedte és lett idővel azzá, a minek nézői nézték. A történetbuvár hiába helyezi eredeti jogaiba vissza: nem az élet valósága a becsesebb hanem a művészi átalakitás tartalma, és ehez ragaszkodik a világ.

Az élet jelenségeit a poézis sokféle formában dolgozza fel. A tanitókönyvek tele vannak a „műfajok“ osztályozásával. Éposz, regény, dráma, lyra, ballada és a többi. Természetesnek tartom, hogy tartalmok szerint mind e műfajok egy azon törvények alatt állanak. Mind emberi érzést, gondolkozást vagy cselekvést tartalmaznak külön vagy együtt. Formai eltérésöket meghatározza az a mód, a mely szerint forgalomba hozatnak s rendeltetésöket szolgálják. A drámát a szinpad viszonyai és törvényei formálják; a regény szabályai és szabálytalanságai erednek abból a körülményből, hogy könyvből, időhöz és helyhez nem kötve olvassuk; a rövidebb versek véghetetlen határvillongásainak az a forrása, hogy egy azon módja van élvezésöknek: felolvastatnak, szavaltatnak vagy énekeltetnek. Az emberi természetnek két ellenállhatatlan iránya van, mely itt is nagy szerepet játszik: szétbontja, határok közé szoritja, a mi össze van van keverve és viszont összezavarja, összeházasitja, egymásba oltja a mi külön van válva. A tudósok kategóriákat csinálnak, műfajokat határoznak meg, törvényeiket statuálják, ellenben a gyakorló költők összezavarják a szabályokat s a műfajokat és ugyanazzal a változatossággal hozzák létre műveiket, mint az anyatermészet a magáéit. Tele vannak átmeneti vegyes fajokkal, nagy boszuságára a törvények tanitóinak, az akademiáknak; de egyszersmind nagy szerencséjére az emberiségnek. Meg is volna akadva a tudományos akadémia nagyon, ha egy pomologiai akademia kihirdetné, hogy csak egy almafaj, egy körtefaj, egy szőlőfaj, csak egy faja a szilvának, baraczknak, cseresnyének a hiteles és a jó; azonképen a bornak, szesznek, kávénak és egyebeknek. Az alma, a mely borízü, az rossz és kárhozatos. Az almának legyen almaize, a bornak borize. És ki látta, hogy forma szerint almának nézzen az ember valamit s mikor beleharap, akkor süljön ki, hogy a látszólagos alma a legfinomabb körtefajból való példány. Ehez hasonló szakrilegium, a mikor valaki drámai alakban nyujtja költői egyéniségének tartalmát, noha természete tulnyomóan lyrai vagy regényes. A helyett, hogy hálásak lennénk iránta, szidjuk a – törvények nevében, mintha nem a poéta tanitaná a tudóst, hanem a tudós a poétát. Nem hiszed el nyájas olvasó? Avagy azt véled, hogy a törvény megelőzte a poézist? És nem a poétai termékekből vonattak le a poézis szabályai?

Én azt hiszem, hogy Szofokles nélkül nincsen Arisztotelesz. Arisztotelesz nem azt irta meg, a mi a priori a fejében volt, hanem azt, a mit a posteriori megtalált egyszer az életben, egyszer Szofoklesben. Ő neki csak az a tehetsége volt meg, hogy a dolgok lényegét képes volt meglátni és szabatosan körül irni. Az aeszthetika tudománya nem a költők tanitására való. Az épen ugy mint a költői alkotások, mindenki számára készül, hogy izlését művelje, itéletét élesitse, megtanulja öntudatosabban élvezni az irodalom értékesebb részét. Alkotni, a kinek ez az isteni tehetség meg nem adatott, aeszthetikai törvénykönyvekből meg nem tanul. A kinek pedig megadatott, az alkot a tudósok számára s okulására, a kik az ő alkotásából tanulják tudományukat, szedik törvényeiket.

De senki se higye rólam, hogy én ezekben a korcsalkotások szószólója vagyok. Szabálytalanságok és korcsalkotás még igen messze vannak egymástól. Az akademiák kötelessége őrizni a kodexeket; ellenben az élő irodalom joga, tehetségével szabadon élni. Utmutatója ebben a természet s az élet korlátlansága. A természet nem tenyészt hóban virágot, nem hullat kánikulában havat: fái nem nőnek gyökérrel az égnek, koronájukkal a földbe; ezer változást enged meg magának a természet, természettelenséget nem követ el; változásai föltételekhez vannak kötve, nem önkényesek. Az emberek milliói tökéletlenségek és tökéletességek elosztásában különböznek egymástól. Külső és belső tulajdonságok változatos birtoka teszi őket egy véghetetlen skála billentyüivé. Sem a legszebb, sem a legjobb nem a legtökéletesebb, vagy a legkivánatosabb, valamint nem a legrutabb vagy a leggonoszabb a legtökéletlenebb vagy a legkevesbé kivánatos embertársára nézve. Az a tökéletesség, melyet a századok művészet dolgában alkottak, az életben elő alig fordul; a minőt a művész képzelni tud, az nem lehetetlen ugyan, de nem létezik, sőt létezvén, ugy föl nem ismerhető az életben mint a művészetben, a hol az ember ki van emelve mindennapi szükségeinek, apró bajainak és nyomoruságainak, tehát mindnyájunk által ismert, mindnyájunkéival közös és állandó tökéletlenségeinek a keretéből. De a művészt nem mindig a tökéletesség érdekli, valamint minket sem. Érdekel bennünket minden, a mi emberi és a mi embert érdekel s mind ez a természetben mutatkozó véghetetlen változások szerint méltó tárgya a művésznek; s ismét maga a művész méltó tárgya a mi érdeklődésünknek, ugy is mint ember, ugy is mint művész, az az rendkivüli adományokkal biró ember. Kérdés, jogos-e, hogy egy ujabb és ujabb művész szabadsága megköttessék más törvényekkel is, mint melyekkel kötve voltak művész elődei? Példának okáért azokkal, a melyek ez elődök műveiből vonattak el? Sőt nem ellenkezőleg azt kell-e mondanunk, hogy ugyanazt a szabadságot adjuk minden művésznek, a melylyel elődei birtak s ezek közt az, a ki első volt sorban valamennyi előtt. De vajjon ezt minő szabályok kötötték? Seminők. Aeszthetikai törvénykönyvek nem lévén, kötve volt saját izlése, itélete és szelleme által, mit az a tudat kormányozott, hogy embertársainak tetszeni, nekik szolgálni akar, midőn az életet utánzásban másolja. Törvénye tehát az volt, hogy tartalmilag igazat, formailag pedig valószinüt alkosson. Ezt ám tehesse ma is mindenki a saját belátása és tehetsége szerint, ne pedig – mások belátása és tehetsége szerint. Egy régibb művész, a kinek alkotásaiból szabályok vonattak le, vagy nagyobb, vagy kisebb annál az ujabb művésznél, a kinek mai munkássága igényli méltatásunkat. Ha kisebb, akkor a róla szabott mértékkel az uj ember nem mérhető meg helyesen; ha pedig nagyobb, akkor nem mérhető meg igazságosan. A mit én is e lapokon irni fogok, nem azért irom, hogy ujabb tehetségek működésének értéke az itt foglaltató szabályok szerint határoztassák meg, hanem egyszerüen azért, hogy ama művek és a hozzájok hasonlók, melyekből tanulságaimat elvonom, olvasóim előtt mivoltukban feltünjenek, tartalmuk világosabb legyen, hatásukról magának mindenki számot adhasson. E hatást nem én csinálom, azzal nálam nélkül is birnak ama művek, korábbi művészek remek alkotásai; én csak az olvasó előtt e hatás tényezőit, titkait és erkölcsét tárom fel. Nem tukmálok a művekre semmit, legkevésbé valamely filozofiai rendszerbeli zubbonyt; nem bizonyitok velök semmit, a mi nem bennök volna. Én csak magokból a munkákból mutogatom a munkákat.

Az érzéseknek, hangulatoknak, a lélekállapotoknak ezer változatai és megannyi okai vannak az emberekben. A mely iró magának valamely történetben alakokat választ és állit fel, hogy a lélek helyzetének, az érzések játékának jelenségeit feltüntesse, s ezt – ha nem is mutat vagy tüntet fel teljes embert – vonzón, érdekesen, tanulságosan, illuziót keltve és érdeklődést gerjesztve tudja tenni, az az iró művész, az költő a szó legszebb értelmében és alkotásai, ha a meglevő kategoriák és műfajok keretébe egyáltalán bele sem is illenek, poetikus alkotások, melyekben a poetai remekművekéivel rokon vagy azonos törvények uralkodnak, mint ahogy az életben minden a mi él és van, egy azon erkölcsi és anyagi törvények szerint van és él. Nincsen külön nehézkedési törvény az ember és a kő számára; a mozgás törvénye minden testre nézve ugyanaz; a lélegzés ugyanazon elemben azonos vagy rokon szervek által történik és igy tovább. És valamint benne van az alkotó lángesze a legkomplikáltabb szervezetben, nem kevésbé csodás e lángész a legegyszerübben is. A legnagyobbszerü tragoedia csak olyan tökéletesség, mint Petőfi versecskéje: „Falu végin kurtakorcsma,“ nem különb. És a végtelen soron, mely a remekek ily kimagasló csucsai közt elterül, végig vonul az alkotó lehellete, s az alkotásokban élnek törvényei. Érzi-e valaki a szükségét, hogy oly álláspontot találjunk, a melyről biztos kitekintést nyerhetünk a művészet termékeinek e tömegére? Érzi-e szükségét annak, hogy oly meghatározások birtokába jussunk, melyek az egész mezőre tájékoztató világosságot vetnek? Kell-e tétel, a mely mint bűvös kulcs, egy zárral egy tündérkastély összes termeit megnyitja előttünk? Egy determináczió, melybe, mint kiindulóba az utvesztő összes utjai összefutnak?

Ha érzitek ennek szükségét, gyertek, keressétek velem. Meg fogjuk találni azon a ponton, a hol a müvészet érintkezik az élettel, a hol a kettőnek egy igazsága van: az eredetinek és művészi másának is. Meg fogjuk találni a müvészet anyagában, s nem a formájában; állandó és nem esetleges részében. S megtaláltuk, azt reméllem, abban a pillanatban, a melyben megfejtettük a legnagyobbat, a mit emberi elme alkotott: a tragoediákat. Ha megmondottuk, mi a tragoedia s mi nem az, akkor az összes poétai jelenségeket két főrészre osztottuk erkölcsi alapon. Széptani törvényeik nem oszthatók két felé. Azok egyformán uralkodnak minden poétai műben. A tragikum kérdése tehát nem aeszthetikai, hanem ethikai kérdés. A tanitás róla, ismétlem, a művészet erkölcstana.

IV. Az erkölcsi világrend.

Az erkölcsi világrend nagy szerepet játszik a drámai művek megitélésében. Az erkölcsi világrend megsértését tragikai vétségnek, vagy bünnek mondják a műbirák, melyet a tragikai bukás követ bünhődésképen. De mi vajjon az az erkölcsi világrend? Egy képzelt, ideális forum-e, foglalatja minden erkölcsi szabálynak, mely sérelmet szenved az által, a mit az emberek rosszat cselekesznek és erőben gyarapszik minden jó cselekedet által? Avagy talán csak mint egy kommasszácziója a jók lelkiismeretének, mely kárhoztat minden vétséget és botlást, a mely törvényeivel daczol, vagy érdekeit sérti? Azt hiszem, sem nem az egyik, sem nem a másik. Erkölcsi világrend alatt sem egy elvont fogalmat, sem egy képzeleti intézményt, sem egy ideális fensőbb forumot nem lehet értenünk. A mi nem létezik se mint személy, se mint testület, se mint intézmény, se mint világos érzés, a minek nincsen foruma, képviselője, hatalma, még csak tiszta képzete is az emberekben, az egyáltalán nem létezik az emberekre nézve. Ha tehát van egy erkölcsi világrend, azt a létező dolgok sorában és nem ideálista tudósok gondolatvilágában kell keresnünk. Az erkölcsi világrendet valóban meg is találjuk itt; már Szokratesz meghatározta e fogalmat akkor, a mikor kimondotta, hogy az igazságos az, a mi – törvényes. Az erkölcsi világrend rendeltetése szerint nem lehet más, mint igazságos. Ha tehát az igazságos az, a mi törvényes, akkor a mi törvényes, az az erkölcsi világrend. E fogalom alatt értenünk kell tehát az isten által teremtett és egy erkölcsös élet folytathatása végett társadalmakká alakult világ létezésének anyagi és erkölcsi föltételeit, mindennemü törvényeit. A ki ezek szerint él, igazságosan él, az erkölcsi világrend értelmében él. A ki e törvények ellen él, nem él igazságosan, az erkölcsi világrend sérelmével él. Krisztus ugyanezt tanitotta, a mikor mondá: add meg istennek, a mi istené, s a császárnak, a mi a császáré.

Ebből azonban az következik, hogy a törvény oly tekintély, a melynek szót kell fogadni akkor is, a mikor meggyőződésünk szerint rosszat rendel. Az erkölcsi világrend szerint élünk, ha a törvény szavát követjük, nem ha a meggyőződésünkét, mely a törvényével esetleg ellenkezik. És a dolog valóban igy is van. Az erkölcsi világrend a mi erkölcsi és anyagi jólétünk őre és biztositéka, a végett van, hogy az legyen s engedelmességet méltán követel tőlünk. Hogy ez az erkölcsi világrend igen sokszor – egyes időkön át – minden inkább mint az, a mit rendnek vagy erkölcsösnek szoktunk tartani: azt bőven tudjuk a történelemből. Ez azonban nem jogosit fel bennünket az ellene való feltámadásra. Az ember romlékony és minden romlékony a kezében, az erkölcsi világrend is, mely időközönként igen nagy elfajzásokra jut. Az államok, az egyház intézményei, minden átalakul, romlik és fejlődik, reformácziók által megujhodik, irányt, elveket cserél. Az erkölcsi világrend tehát nem mindig ugyanaz, változik az emberekkel, változik államok, országok, világrészek szerint, változik a helylyel, az idővel. Változik erkölcsi becse rövid időközönként is. Ha a társadalmi, egyházi vagy állami hatalmak gonosz kezekbe jutnak, az erkölcsi világrend gonosz czéloknak jármába kerül. De értékével nem változik egyszersmind jelentősége is az emberek összeségére nézve, és szükséges, hogy tekintélye mindenkor megvédelmeztessék. Az erkölcsi világrend intézménye a társadalmak érdekeinek, szellemi, erkölcsi és anyagi érdekeinek, melyek prédává lesznek e világrend általános felbomlásánál ép ugy, a hogy ez érdekek soknemü sérelmével jár az erkölcsi közrendnek bárminemü jelentékenyebb megromlása is, akár politikai korrupczióban, akár a lelkek elvadulásában vallásos életük elernyedése folytán; akár társadalmi elerkölcstelenesedésben, akár hasonló egyebekben legyen beteggé. De mind ez csak részleges veszedelmévé lesz a társadalmak érdekeinek. Maga a társadalom indul bomlásnak ott, a hol a rend maga, az erkölcsi világrend, a társadalmi élet viszonyait szabályozó erkölcsi hatalmak ellen lázad maga a társadalom. Mi emberek tehát minden vágyainkat korlátozni tartozunk az erkölcsi világrend lehetőségeire, és semmire sem szabad törekednünk, a mi ezek szerint elérhetetlen. A mi az erkölcsi világrend föltételei szerint nem lehetséges, az egyáltalán lehetetlen. E világrenden kivül, minthogy nála nélkül nincs társadalom, lehetetlen maga az ember is, a kit az állattól nem annyira nagyobb intelligencziája különböztet meg, hanem abbeli társas természete, hogy öntudatos része a maga köztársaságának, eltökélés szerint és saját választásából teljesit benne hivatást. Ehez nem lehet a méh, a hangya s más társas állatok köztársaságát hasonlitani, melyben mint falanszterben teljesiti minden individuum a munkát, melynek teljesitésére a tojásból kikelt, s melyet nem cserélhet fel más állással. Az anyaméh – királynénak nevezve – megtermékenyűl, benépesiti a sejteket és meghal, a nélkül, hogy uralkodott volna. Más a herék, más a dolgos méhek munkája. És a here soha sem lesz dolgos, a dolgos soha sem lesz here. Az emberek társadalma évezredek óta átalakulásokon megy át, a munkás erők munkát és helyet, az osztályok szerepet cseréltek és az individuumok ily cseréje állandó.

Ezek szerint azonban ugy látszik nincsen különbség erkölcsi világrend és társadalmi rend közt. Valóban ugy gondolom nincsen is, csak a kifejezésben. Egyet és ugyanazt kell a kettő alatt értenünk: foglalatját mindannak, a mi a társadalmi életet, mint az emberiség erkölcsös czéljának szolgálót fentartja, védi és biztositja. A hol tehát erkölcsi világrendről, társadalmi rendről, közrendről szó lesz: mindig ezt értem alatta. Más rendet nem tudok, a mely által akár isten, akár földi hatalmasság létét éreztetné az emberrel, befolyását reá gyakorolná, vágyait, czéljait szolgálná vagy korlátozná. Csak ezt a rendet tudom, csak ezzel is számolhatok tehát az életben is, a művészetben is.

V. A középfaju dráma.