Part 11

„A tragikai vétség mindenesetre lehet erkölcsi is; de nem szükségképen az s igy nem is mindig az. – Lényege legalább nem ebben fekszik. – Az egyén kiszakadása nyilatkozik benne az élet összhangjából, különködése az általánossal szemben, kitámadása az egyetemes ellen. – A kiválóságnak oly kitörése, mely veszedelmes a köznek nyugalmára, békéjére, érdekeire, s ennélfogva visszahatást idéz fel maga ellen. – Ha a tragikai vétségben mindig ethikai mozzanatot kutatunk; ha a hősök homlokán mindig a Káin-bélyeget keressük könnyen jutunk tévutra, mely a börtönökbe, a gályákra, a gonosztevők közé vezet bennünket. – A tragikai alakok bűne pedig nem ide sülyedésökben, hanem inkább kimagaslásukban áll. – Nemcsak mint bünösök nagyok, hanem mint nagyok bünösök! – Vétségök soha sem közönséges; az erkölcsi felfogásunkba ütközés fogalma soha sem meriti ki azt. – A félelem, melyet bennünk felkölt, nem csak a közrendet illeti, hanem őt magát is. Amazt féltjük tőle, őt meg amattól. – Érzésünknek e sajátságos megosztottságát a vétségnek nem erkölcsi jelleme idézi fel. – Ha közönséges bünnel állunk szemben, soha sem fordul elő; a tragikai vétség hatásából ellenben soha sem hiányzik. – Erkölcsi felfogásunk, igazságérzetünk bizonyos arányosságot követel és állapit meg bün és büntetés között, mely időről időre a büntető törvényekben nyer kifejezést. – Ezt az arányosságot a tragikum nem ismeri. – Katasztrófája igazságérzetünket csak annyiban veszi tekintetbe, a mennyiben nem csufolhatja, nem sértheti meg. – De kiválólag nem annak kielégitésére törekszik, mint a büntetés, hanem fölzaklatott indulatainknak, félelmünknek és szánakozásunknak megnyugtatására. Kérlelhetlen következetességével, megrémitő hirtelenségével, és szétzuzó sulyával nem csak a közrendet illető félelemtől szabadit meg, hanem a hőst illető félelmünket is kielégiti, midőn eltiprásában fölemeli őt… Az irgalmatlanul sujtó nemezist nem tekintjük és követeljük (tehát) büntetésnek a szó szoros értelmében és a fogalom minden föltételével. – Igazságérzetünk, mely a büntetések fokozatait pontosan kiszabja, s az erkölcsi kihágások, vétségek és bünök mértékéhez arányositja, nem érzi sértve magát sem a tragikai szenvedésnek és romlásnak aránytalan nagysága, sem a bukásban nyilatkozó kiengesztelő mozzanat által. Egyfelül helyben hagyjuk a halálos itéleteknek e rémes egyhanguságát, másfelül nincs kifogásunk a nagy bünösöknek ily hősi végre jutása ellen. – Hogyan történhetik ez? – Nem máskép, minthogy a tragikai vétséget sem tekintjük első sorban erkölcsinek. Nem érezzük merőben azt az erkölcsi törvény alá vonhatónak, tisztán erkölcsi természetünek“.

Ez idézet szerint a „tragikai vétség,“ a hamartia „minden esetre lehet erkölcsi is, de nem szükségképen az, tehát nem is mindig az.“ – „Lényege legalább nem ebben fekszik.“

Tehát mi mégis, és miben fekszik a lényege?

Lakolás a katasztrófa is, de nem a vétség arányában. Közönséges bünösnek nem bocsájtjuk meg azt, a mit a tragikai bünösnek megbocsájtunk. Mért? Nincs rá más felelet mint ismét az, mivelhogy „a tragikai vétséget sem tekintjük első sorban erkölcsinek. Hát első sorban minek, és hányad sorban erkölcsinek?

Ime a félreértett és „vétségnek“ forditott hamartia balkövetkezményei: negativ magyarázatokkal szolgál tömegesen, egyetlen pozitiv meghatározás helyett. De ha nem találunk egy kimeritő meghatározást, találunk többet, a mely egymást nem fedezi, legfölebb kiegésziti s mely további bő magyarázatokkal van homályosabbá téve. Ide csatolok kettőt:

„Antigone eltemeti bátyját, Oresztesz boszut áll atyjáért, Lear elkergeti leányát, Bánk kardot huz a királyné ellen, Iréne felesége lesz hona leigázójának,“ igy szól Beőthy s folytatja: „Ez a tett, mely által a tragikai törekvés kifejezésre jut, mely által a hős határozott és visszavonhatatlan sértést követ el az egyetemes ellen: a tragikai vétség“.

Más helyen, de nem messze ettől a következőket olvassuk:

Arisztotelesz „a tragikai jellem első és fő kellékének azt tartja, hogy jó (derék) legyen. Ily emberek tévedése, botlása, elragadtatása már az, a mit az arisztoteleszi harmatia alatt érthetünk.“

Más-e e szerint az arisztoteleszi harmatia mint a Beőthy-féle tragikai vétség? Az első egy hiba, egy nagy hiba egy nagy emberben. A második „egy tett, mely által a tragikai törekvés kifejezésre jut.“ Az első egy ok, a második egy okozat. Mindegy-e egy tett vagy egy tulajdonság? És megszünik-e Antigone tragikusnak lenni, ha nem temeti el bátyját és meghasonlásában e miatt eszét veszti? És Bánkbán megszűnik-e tragikusnak lenni, ha nem öli meg a királynét, hanem szerelme kinjában önmagát? Más szóval, ha az arisztoteleszi hiba igenis bennök van e hősökben, de a Beőthy-féle tettet nem követik el? Világos, hogy a görög hamartia s a modern aeszthetika tragikai vétsége nem egy és ugyanaz, legfölebb csak mint félreértése ez amannak. És nyilván való az is, hogy a Beőthy-féle vétség nélkül is a tragikum bennök van ama hősökben és teljes, és e vétség nem kiegészitő része a tragikumnak. Arisztotelesz hamartiája jellembeli tulajdonsága a hősnek, Beőthy vétsége csak többi cselekedetei közül egy cselekedet. Előfordul a tragoediában, a szinpad számára költött szindarabban, mely cselekedetek utánzása, de nem az élet tragikai eseményeiben és alakjaiban, vagy nem mindig, tehát nem is mint lényeges momentum a tragikumban, a mely a hős nagyságának a mérveiben birja föltételeit. Ez az egész hamartia mint vétség egy csodálatos hamartiája a kitünő elméknek, melyek rabjává lettek. Az ő rendszerükben is nem ott van, a hol ők mutogatják, hanem egészen más helyen: ott, mikor arról okoskodnak, hogy a tragikus alaknak kitünőnek, kiválónak, tökéletesnek kell lenni; de minthogy semmi ész se lenne abban, hogy a tökéletes egyén támadjon ki a tökéletes egyetemes ellen, annálfogva, igy füzik tovább a rendszert, a tökéletes egyénben kell valami – gyarlóságnak is lenni. („Ime a tragikum két eleme: az egyetemes és az egyén, s az utóbbinak két oldala: a tökéletes és a tökéletlen, más szóval: a kiváló és a gyarló.“ Beőthy Zs. A tragikum, 9. lap.)

Mért e kiváló tudós nem érte be ennyivel s nem mondja „gyarló“ helyett azt, hogy „hiba“, s tenné hozzá, hogy ez Arisztoteles hamartiája. És ezentul a tragikum fogalmának teljességéhez nem volna szüksége még a tragikai vétségre is, a melylyel a rendszer meg van feleslegesen toldva és terhelve. Elkerülvén a vétséget, elkerülte volna Beőthy Zs. azt a magyarázatot is, a melyet e szó vétség provokált. Mert ha vétséget kell mérlegelnünk, lakolást kell rá kimérni tudnunk. A tragoedia azonban nem mérték szerint, hanem hol mértéken tul, hol mértéken innen sujt Ezt a megmagyarázhatatlanságot azzal magyarázza meg Beőthy, hogy a tragikai vétséget nem kell „tisztán“ erkölcsinek tekinteni, vagy nem „első sorban“ erkölcsinek, vagy mint a fentebbi nagy idézet elején áll, nem „szükségképen“, tehát „nem is mindig“ erkölcsinek. Mert hiszen ha „a tragikai vétségben mindig az ethikai momentumot kutatnók“ – hová jutnánk: „a börtönökbe, a gályákra, a gonosztévők közé!“ Mintha e boldogtalanok tömegében, kiket paragrafus szerint itélő biró küldött oda, a ki itél oly esetben, melynek elitélésében a földi juszticzia serpenyője elégtelen, nem tömegesen volna található a valóságos tragoedia!

Mily fonák megkülönböztetés vétek és vétek, tragikus vétség és nem tragikus vétség közt, mely kétféle igazságérzetet is követel az emberi szivben: egyet tragoediákban elkövetett kiváltságos vétségekre, egyet nem tragoediákban elkövetett közönséges vétségekre, az elsőket itéli nem tisztán ethikai szempontból az aeszthetika, a másodikakat ethikaiból a – praxis kriminálisz vagy Csemeghy kodexe! Van-e valakinek ilyenről tudomása? S nem ellenkezőleg tudja-e mindenki, hogy ugyanaz a bün emberi igazság szerint mindig ugyanazon itélettel sujtandó. Bánk gyilkos, Romeo csábitó, titkos házasságban és emberölésben bünös, Lear apai kötelességeinek durva megsértésében és igy tovább. És ezek az urak, biró elé hurczolva, mind elveszik megillető büntetésöket, csakugy, mint a kik mindennap ott állanak fenyitő biróságaink előtt s esetleg börtönbe, gályára kerülnek, mint „közönséges gonosztevők.“ A külömbség nem a vétségben található meg, hanem a személyekben, a személyek tulajdonságaiban, nagyságában. A tragoediák hősei nem kerülnek biró elé, mert az ő ügyük nem dönthető el biró által. Oly kiváló emberek, a kik jogaikat mint kiválóságukat természet szerint megilletőket birói itélet nélkül veszik, sérelmeiket birói eljárás nélkül torolják, azaz: önbiráskodók. Hatalmasak, diszben, fényben, szerencsében élők, a kiket nem lehet a „rendes per utjára“ kényszeriteni, kiket az életben is már csak a katasztrófában ér utol a világi végrehajtó hatalom, s kik igen is gyakran jutnak börtönbe, gályára, vagy más kodifikált büntetésre, mindannyiszor tudniillik, valahányszor a hatóság hatalmába keritheti és elvonva illetékes birájuk: nagyságok végzete elől – odaállitja, elővezetteti őket, nekik az ő ügyükben illetéktelen birájuk: a kir. törvényszék elé!

Oh mily kinos helyzet ez egy lelkes birónak, kinek igazságtevő képessége az ily esettel szemben megzavarodik, a ki érzi, hogy ugyanabban a helyzetben maga is mintha ugyanazt cselekedte volna! Nem mondhatja, hogy a vádlott nem követett el gyilkosságot, de nem mondhatja, hogy bünös benne s százszor látjuk az életben, mint menti fel az esküdtszék az ily gyilkost, kinek esetén meghasonlik a biró.

De elég Arisztotelesz harmatiáról és Beőthy vétségéről.

Még egy dolog van hátra, melyet jó volna, ha Arisztoteleszből igazolni lehetne: a modern erkölcsi világrendet, az egyetemest, melyet az egyén maga ellen kihiv, s mely katasztrófával boszulja meg harmoniájának sérelmét a kiváló egyénen. Azonban ez, vagy ehez hasonló semmi sincsen Arisztoteleszben. Ezt az intézményt a görög bölcs nem ismerte aeszthetikájában, s rendszerében neki szerepet nem adott. Az istenek parancsát, az állam jogait és hatalmát s a természet törvényeit mindenki tudta és ismerte; ezek szabták meg korlátait a közönségesnél nagyobb emberek törekvéseinek és természetének, ezek oltalmazták a gyengébbeket az erősebbek ellen, ezek keretében mozogtak az élet képei, ezek keretébe illesztettek e képek müvészi utánzásai. Ezeken kivül csak a fatum hatalma lebegett isten és ember, kicsiny és nagy felett. Egy külön ideális intézmény a tragikus bűnök elkövetését megtorló hivatással nem találtatott szükségesnek. A tragoedia elméletét Arisztotelesz ki tudta meriteni e nélkül is.

Ha pedig ez az atyja minden aeszthetikának ennyi egyszerüséggel, ennyi józansággal, ily gyakorlati módon és felfogással, a tragikai vétség titokzatos és kétes természetü fogalma nélkül, nélküle a világegyetemsség metafizikai intézményének képes volt a dramaturgiának évezredekkel daczoló kánonait megirni, – kérdés: nyereség-e az ő tételeinek mind sürübb ködbe boritása, tanitásainak és szavainak kibővitett értelemmel, meg nem határolható jelentéssel való felruházása által? És nem ellenkezőleg haladás-e visszatérni az ő egyszerűségéhez, az ő világosságához, az ő természettességéhez, az ő gyakorlatiságához?

Mért ne legyen a tragikus ember ujra a tehetség, állás, disz, fény és születés és szerencse szerint nagy ember, a harmatia benne a hiba, – a mely nélkül nem emberhez lenne hasonló, – a vétség és egyetemes pedig semmi.

Befejezés.

S itt, a hol könyvem végére jutottam, az a kérdés merül fel előttem, végre is nem mindegy-e a nagy közönségre nézve – a melynek érdekei minket az irásban is szabályoznak, – akár nekem hiszen az olvasó, akár azoknak a kik a más nézeteket hirdetik? Akár azt hiszi, hogy a tragikum az egyénnek a földi törvények szerint lehetetlen nagyságában áll, akár vétségében, melylyel maga ellen bosszura hivja az egyetemes megsértett összhangját; akár hogy mindenben egyformán az erkölcsi s anyagi életet szabályozó törvények szerint alakul az ember sorsa, akár hogy kivételes esetekben egy e kivételes esetek számára megkonstruált ideális forum szab sorsot az embernek?

Némely irányban ez kétségkivül egészen mindegy: az emberek se az egyik, se a másik felfogástól nem lesznek mások. A tanitásoknak a tragikumról gyakorlati eredménye a világ folyására s fejlődésére nincsen. Egy másik irányban se látok hasznot, akármiként vélekedünk is a tragikumról. Ebbeli felfogásunknak – se egyiknek se a másiknak – soha sem lesz az az eredménye, hogy magunk jó tragoediát tudjunk irni, vagy másokat megtanitsunk rá. Arisztotelesz, a kinek poetikája oly tendencziával van irva, hogy a poetákat tanitsa saját mesterségökre, bezzeg arra, a mit mi tragikumnak nevezünk, s a miről könyveket irunk, egy silány szót is nem vesztegetett. Ő a maga könyvét csupa okos, tanitó, felvilágositó, utbaigazitó jó tanácsokkal irta tele, mig mi az elvont fogalmakon veszekszünk. A ki tehát – poéta létére – drámát irni akar megtanulni, az ne hozzánk forduljon, hanem Arisztoteleszhez. Ebben az irányban a mi harczunknak s megkülömböztetéseinknek szintén nincsen gyakorlati haszna.

Mire való tehát a mi munkánk, s mire nézve nem mindegy, hogy mit tanitunk?

A mi munkánknak némi értéke abban rejlik, hogy az életnek és az életet másoló müvészi alkotások némely fajának helyes megitélésére mértéket ad a kezedbe, nyájas olvasóm, s ezzel megadja egyszersmind mind azt a jót, a mi a helyes itélettel és a biztos itélettel mindig jár: lelki, erkölcsi, szellemi értékek egész sorát. És ez a pont az, a mely a két felfogás körül egyikét a másik fölé helyezi okvetetlenül; mert kettő közül, a mi egymással ugyan egy dologra nézve részben vagy egészben ellenkezik, nem lehet mindenik helyes, vagy egyformán helyes. A helyesebb pedig az, a mely tanitványát az itélet jobb nemére, vagy jobb módjára, vagy jobb tényezőire, tehát jobb, biztosabb, egyszerübb, világosabb s értékre nézve kiterjedtebb, általánosabb itéletre tanitja.

Szembesitnük még egyszer utóljára a két felfogást.

Beőthyt Zs., az enyimmel ellenkező felfogás legkülömb magyar apostola, ezt mondja: „haza és család, állami rend és korszellem, természeti kényszer és erkölcsi törvény, szabadság, gondviselés: egy közös fogalomra utalnak bennünket… elemei, töredékei, nyilatkozásai egy közös és egyetemes hatalomnak, egy minden irányu tökéletességnek, mely uralkodik fölöttünk.“

Ez mint „egyetemes“ egyik eleme a tragikumnak tökéletességében és harmoniájában. A másik eleme az egyén, de ez kétoldalu, azaz kiváló és egyszersmind gyarló, azaz tökéletes is de tökéletlen is. És „a tett, mely által a hős (egyén) határozott és visszavonhatlan sértést követ el az egyetemes ellen; a tragikai vétség.“ És a katasztrófa, melyben ezért őt a megsértett egyetemes meglakoltatja: a tragikai bukás vagy bünhödés.

E logikai felfüzésből iparkodtunk e könyvben ezt a felfogást kivetkőztetni. Mondtuk, hogy nem bün és büntetés a tragikum, mert méltatlan, hogy akár az egyetemes, akár a véges biró megforditott arányu büntetésekkel sujtson: a nagy bünöst kisebbel, a kisebbet nagyobbal. Erre a rendszer azt feleli, hogy se ez a tragikai bün nem szükségkép erkölcsi, se a büntetés nem erkölcsi szempontból mérendő meg. Minthogy azonban a költészetben csak azok a bünök és vétségek létezhetnek, a melyeket az életből ismerünk; az életben pedig minden bünök és vétségek egyformán itéltetnek meg és nincsenek külön megitélés alá esendő bünök, csak enyhitő és sulyositó körülmények, és Beöthy is nem mondja meg, hogy mi szempontból kivánja a tragikai vétséget megitéltetni, csak azt, hogy nem épen vagy nem leginkább erkölcsi szempontból, – ennélfogva e feleletet egészen sulytalannak kell tartanunk.

Isten és a törvény előtt mindnyájan egyenlők vagyunk; csak a tökéletes egyetemes előtt nem vagyunk egyenlők. Ott az én büneim erkölcsi szempontból itéltetnek meg, Bánkbánéi vagy Antigoneéi nem erkölcsiből. Ez privilegium, sőt több, ez önkény, semmi esetre sem igazság. A rendszer pedig, mely ily alapokon nyugszik, szintén nem igazságos, hanem önkényes; mesterkélt, nem természetes. És lévén a tragikai harcz egy kiváló egyén élethalálharcza: megnyugtató-e, helyes-e, biztató-e és méltó-e a komoly momentumhoz ily rendszer szabályai szerint egy önkényesen alkotott földöntuli ideális intézmény illuziói szerint tenni egy embertársunk borzasztó esetét és katasztrófáját megitélés tárgyává? Fikcziókat találni, hogy egy azon törvénynek – illetőleg törvénytelenségnek – keretébe legyen hozható Romeo és III. Rikhárd?

Az én rendszerem ellenben a következő: A tragikum oly mérvü nagysága az egyénnek, a mely nagysága jogaihoz a maga korában és környezetében a világi közrend szerint nem juthat. Jóban vagy nem jóban oly kitünőség, mely kitünősége jogait keresvén vagy sérelmeit torolván, maga magát semmisiti meg. A viszonylagos nagyság fogalma: oly nagyságé, mely az adott térben el nem fér, tehát szétfesziteni igyekszik korlátait másoknak – vele egy törvény alatt élőknek – veszedelmére, magának pusztulására, mert a tér kiszabott nagyságára a létező világnak van szüksége. E világ abból él meg, hogy az a tér se nem nagyobb, se nem kisebb, a tragikai nagyság pedig ettől pusztul el, mert a tér mivolta nem az ő exczesszivus nagyságához, hanem az átlagemberéhez van szabva. Egy kicsit kisebb, egy kicsit nagyobb lehet az ember és rendszerint az is a nagy többség, a mely ajjal-bajjal, perpatvarral él, de megél. A rendkivüli az, a ki nem él meg. Nem külömbözik tőlünk se erényben, se bünben (se a beszámitás tekintetében) csak mérveiben. A mi bűneinket és erényeinket birja, de rendkivüli megnyilatkozásban. Erényeket, melyeknek nem jutalom az, a mi a mi erényeinknek méltó és kielégitő jutalma; bünöket, melyeknek nem büntetés a mi büneink megfelelő büntetése. Azaz: nincs a világnak se megjutalmazására se büntetésére módja, még csak mértéke sincs. A hol ily esetben láttok embert, az a tragikus ember, a kire nincs megoldás csak a halál, a mely jótékony: a kinos, függő, ki nem elégithető helyzetből megszabaditja az oroszlánt és meghagyja nekünk épségben a helyzetet, mely nekünk nem kinos, nem függő, sőt kielégitéssel kinálkozó, tehát nem elviselhetetlen. Szép és tanulságos az eset, megrázó és megnyugtató, képzelt hatalmasságok káprázata nélkül. Mellékes, ethikai természetüek-e nem-e a hős cselekedetei, csak nagyságához legyenek méltók, hogy nagyságuk szemléletében gyönyörünk teljék egyfelül, másfelül pedig ép e nagyságból érezzük, hogy azt méltón se nem jutalmazhatjuk, se nem büntethetjük: jutalma s büntetése magában ismét nagyságában rejlik, mely alatt az ember, kinek osztályrészül jutott, törvényeink bilincseiben, földünk levegőjében összeroskad.

Ez ugy szólván két ókula.

Próbáld fel, szives olvasóm mind kettőt a szemedre és a melyiken át az élet jelenségeinek tanitásait, a művészet tökéletességeinek tanitásait, az emberi sziv tartalmát folyékonyabban tudod olvasni, – azt tartsd meg, a másikat pedig vesd el.

És ezzel végeztem.

TARTALOM.

Ajánlás 1 I. Az aeszthetika tudománya 5 II. A halál 14 III. Az élet s a müvészet 25 IV. Az erkölcsi világrend 35 V. A középfaju dráma 40 VI. A tragoedia 48 VII. A tragikai vétség 52 VIII. Kiengesztelő momentum 69 IX. A tragikum 74 X. Példák 84 XI. Krisztus és Luther 91 XII. Szokratesz 95 XIII. A tragikum egységes mivolta 101 XIV. Ismétlések 106 XV. Az élet mint poéta 111 XVI. A kontrárium 115 XVII. A halál a tragikumban 129 XVIII. A kegyencz 148 XIX. Arisztotelesz és én 165 XX. Arisztotelesz és Beőthy Zsolt 186 Befejezés 196

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

12 |határta lan |határtalan

39 |művészetben ís |művészetben is

102 |nem-tragíkus |nem-tragikus

118 |ifjukorí |ifjukori

164 |ember. a gondolat |ember, a gondolat

164 |ember- Mióta |ember. Mióta

166 |ismerők kozt |ismerők közt

180 |megtiszltuva |megtisztulva]