Part 10

Van-e ember, a ki ne tudná, mi a részvét és mi a félelem? Igen, van millió és millió, a ki nem tudja megmondani, hogy félelem a lélek nyughatatlansága, bizonytalan állapota egy bekövetkezhető veszedelem vagy csapás érzetében vagy tudatában. A részvét pedig rokonszenves fölgerjedés másokat ért csapás vagy szenvedés láttára. De ha ezt igy vagy eképen a sokaság nem is tudja meghatározni, még is minden ember érez félelmet és részvételt és a mint ez érzések meglepik, az ép elméjü csalhatatlanul meg fogja mondani tudni, hogy „most félelem, most részvét tölti el keblemet“, és nem fogja összecserélni e két felindulást sem egymással sem más felindulásokkal, minő az öröm, a bánat, az irigység, az undor vagy más eféle, sem ismét ezeket egymással. Mindenki tudja tehát azt, mit kell az alatt érteni, hogy a tragoedia félelmet és részvételt gerjeszt Ez azt teszi, hogy a tragoediában oly eseményeknek vagyunk szemtanui, a melyeknek gyötrelmeiért vagy veszedelmeiért és egyéb sulyos következményeiért szánakozunk azokon, a kiken ama történeteket megesni látjuk, és ez események félelemmel is eltöltenek bennünket. Mért? Talán azért, vagy azért is, mert azonképen rajtunk és a hozzánk más hasonlókon is megeshetnek: senki, a legjobb is nincsen a nagy szerencsétlenségtől biztosságban és a nagy szerencse nem okvetetlen állandó. Ezt látjuk a tragoedia külsőleg valószinü belsőleg igaz eseményeiben és méltán száll meg a bizonytalanság, a kényelmetlenség, a félelem érzete bennünket. Legszebben éri el pedig e felindulások fölgerjesztésének a hatását a tragoedia akkor, mondja Arisztotelesz, a mikor sem nem jámbor lesz szenvedővé persze jámborságának okáért, a mi csak elkeseritene bennünket; sem nem mikor a gonosz jut szerencsére, a mi felháboritó, vagy akár szerencsétlenségbe is, a mi csak igazság lenne, tehát sem félelemre sem részvételre nem indithatna bennünket, sőt inkább megelégedésre: – hanem az a legtragikusabb, a mikor a jó, és inkább a jobb mint a kevésbé jó ember saját hibájából jut szerencséből szerencsétlenségre.

Saját hibájából tehát vagy „valamely hibánál, valamely nagy hibánál fogva“ mint a bölcs mondja. Ez a „hamartia.“ De mit tesz ez? Tesz-e más egyebet, mint hogy ok nélkül, az illetőben magában rejlő ok nélkül senkit szenvedésre vetni nem tanácsos a művészetben? Az élet se igen teszi, de az élet nem mindig láttatja az okot s az összefüggést. A művészet hatása a gyönyör. Gyönyörködni ártatlan szenvedőkben nem lehet, sem a gonoszság fertelmeitől való felháborodás nem gyönyörködtető, valamint magában a félelem sem. Lehet-e általában a szenvedésben? Lehet ott, a hol a részvételhez, melyet a szenvedő szerencsétlensége támaszt a szemlélőben egy más felgerjedés is járul, a mely zabolázza, egyensulyban tartja a részvételt, korlátok közé szoritja, a fokozott érdeklődést teszi a közönségesebb ellágyulás helyébe, a merő passziv szánalom helyébe az érdeklett részvételt. Ez a másik fölgerjedés a félelem, a mely személyes momentum a tárgyi szánalom mellett, félelemből és részvételből van elegyitve az a csodás érzés, melylyel az életben is a nagy szerencsétlenségeket szemléljük: ezt jól kitalálta a nagy bölcs. A hol ez elegyiték meg van, ott meg van az a lázas, izgatott érdeklődés, a melylyel ma teszem azt, szenzácziós eseteken kap a közönség. Nem egyszerü kiváncsiság, hanem érdeklett, a melyben részvétünk és félelmünk a főtényezők és fokozott, izgatott érdeklődésünk alapjai. Ezt kivánja Arisztotelesz hatásképen a jó tragoediától. Nem vad félelem maga, nem halálos rémület külön, sem nem lágy és tehetetlen szánakozás magában, hanem ez megedzve amaz által, amaz megenyhitve ez által. A vasnak és aranynak szilárd és becses keveréke. Ez czélja és hatása a tragoediának.

Meg is lehet forditani az okoskodást: van az élet sorsváltozásainak egy neme, melyben jó, derék, jeles, előkelő embereket látunk elkerülhetetlenül balsorsra jutni, nem véletlenségből, nem buta esetleg szerint, nem is érdemök szerint, de mégis az ő hozzájárulásukkal, belőlük, lényükből folyó egy vagy több okért, valamely hibájukért, valamely nagy hibájokért. És ezek az esetek jobban meghatnak, jobban vonzanak, jobban érdekelnek bennünket, mint más, nem ilyen esetek. Mért? Mert a hatásuk reánk nem olyan egyszerü és világos, mint más eseteké. Vannak esetek, melyek megfélemlitenek bennünket, a mi egy kinos szorongó érzése a bizonytalanságnak, vagy egy fenyegető bajnak: vannak mások, a melyek szánakozásunkat keltik fel, és sirásban vagy tehetetlen lelki gyötrelemben kimeritenek; ismét mások más fölgerjedésre inditanak, a mi mind tisztán és világosan vagy fárasztó örömre kelt, vagy emésztő gyülöletre, testet lelket leszerelő felháborodásra stb. Ha már most látunk egy esetet, melyben egy derék férfiu szerencsétlenségre jut, a ki a szerencsétségét okozta ugyan önön hibájából, de meg nem érdemlette: az ilyet szánnunk kell, mert érdemetlen szenved; esete félelmet támaszt bennünk, mutatván, hogy a jó ember is szerencsétlenné teheti magát. Itt már nem oly egyszerü a hatás. Itt egy kettős hatás elegyitékében fürdik szivünk. Ily eset művészien feldolgozva adja Arisztotelesz tragoediáját. A ki ily tárgyról ir tragoediát, tanitja Arisztotelesz, az az élet legjobb tárgyát utánozta tragoediájában s az a legtragikusabb költő, a hogy magát kifejezni szereti.

Ennyit egyelőre a félelemről és részvételről. Áttérek a hamartiára: a hibára.

Arisztotelesz összes okoskodásában nincsen árnyéka se annak az elméletnek, a mely azt tanitja, hogy a tragikum abból áll, hogy egy kiváló hős a tragikai vétséget elkövetvén, kihivja maga ellen az egyetemest, mely harmoniára törekszik s nem türi, hogy harmoniája megbontassék s elégtételt vesz magának a hősön a kit elejt. Magában az a körülmény is gyanussá teszi ez elméletet, hogy legszellemesebb hivei nem képesek abban megegyezni, hogy mely magyar szóval forditandó le helyesen Arisztotelesz hamartiája; minek lehet vagy kell mondani: bünnek-e, tévedésnek-e, vétségnek-e? Pedig a görög hamartiát, mely minden lexikon szerint „hiba, bün“, teljesen fedezi a magyar hiba és bün, a mit mindennél világosabbá tesz ez a szójárás: Othello kitünő ember volt, csak az az egy hibája volt, hogy nagyon féltékeny természetü volt. Avagy: Lear kitünő ember volt, de nagy hiba volt benne a hirtelensége. Nagy hiba a makacsság, nagy hiba a nagyravágyás, az érzékenység stb. benne; abban t. i. a kiben hiba, ott a hol hiba, akkor a mikor hiba. Mi kell még egyéb a hamartia megmagyarázásához. Ebben a magyarázatban is csak egy nagy hiba van: az, hogy igen egyszerü, igen természetes, józan és világos. Nem kell a mysztikus tan a kiválóság gyarlóságáról, az egyetemesnek a tragikai vétség által megbontott harmoniájáról, hanem meg kell mondani a dolgot: egy jeles ember, a ki mindazonáltal csak ember, a kiben hiba van. Errare humanum est. És ha nagy ember, jeles ember, kitünő ember lesz egy nagy hiba áldozata: az a tragikus ember az életben; a művészetben pedig az a „legszebb tragoedia“, a mely ily esetről készül, és az a „legtragikusabb költő“, a ki ily esetről költi darabját, igy mondja Arisztotelesz. Ennyit a hamartiáról.

De itt még egy tanulság van. Ha ez a legszebb tragoedia, akkor nyilván van kevésbé szép is; ha ez a legtragikusabb, akkor van nyilván kevésbé tragikus is, már t. i. Arisztotelesz értelmében. És valóban van is. Az, azt mondja ő, a hol kettős kifejlődése van a tragoediának: más a jók, más a gonoszok számára; a hol t. i. a jók elnyerik törekvéseik jutalmát, a gonoszok büneik vagy hibáik, vagy törekvéseik büntetését. Ilyen tragoediákat szoktak a görög szinműirók irni a – publikum kedveért. De az ily kifejlés inkább illeti Arisztotelesz szerint a komoediát mint a tragoediát, mert a halálos ellenségek is ebben kibékülve hagyják el a szint és „egyik sem öli meg a másikat.“

Mit kell a görög bölcs költészettanának e részéről tartanunk? Egyebet is-e, mint hogy ő és nemzetbeliei a mi megkülömböztetésünket a középfaju drámákról nem ismerték? Nekik csak tragoediájok és komoediájok volt. A mi az egyik nem volt, az a másik volt és megforditva. Voltak e szerint legszebb tragoediák és kevésbé szépek, a melyek megfeleltek a mi középfaju drámánknak. Ezek kielégitették a nézők igazságérzetét (filanthropia) és népszerüebbek voltak, mint a legszebbek, melyek nem az igazságérzet kielégitésére munkáltak, hanem félelem és részvétel keltésével hasonló felindulások megszürését, megtisztulását eredményezték. Nem a következőket jelenti-e ez: A mely konfliktus megoldható igazságszolgáltatással, az a középfaju dráma, a mely összeütközés nem oldható meg igazságszolgáltatással, hanem csak katasztrófával, az a tragoedia.

Nem egyet mondunk-e, én a szegény magyar s ő a századok során mindig gazdagabbá lett görög?

Én állitom: a mi igazságszolgáltatással helyesen elintézhető, az a középfaju dráma.

Ő azt mondja: ez a rosz tragoedia, bár a publikum ezt szereti jobban, vagy is ez népszerübb.

Állitom: a mi igazság szolgáltatással nem intézhető el, hanem katasztrófával, az a tragoedia. Ő azt mondja: ez a legszebb tragoedia.

Mindenkinek a czélja szerinte félelmet és részvételt kelteni és hasonló felindulásokat meg-megtisztitani. Az első fajta ezt roszul vagy kevesbe jól eszközli mint a második fajta. Ezért legszebb ez és kevesbé szép amaz, mindig Arisztotelesz szerint. Ma e tekintetben másképen itélünk. Ma ismerünk kitünő szinmüveket és jeles tragoediákat. Amazokat igazságérzetünket kielégitő befejezéssel, emezeket oly véggel, mely megnyugtató, noha nem igazságszolgáltatás. Rosz tragoedia voltaképen nincsen. Vagy tragikus valamely eset vagy nem. Ha az, akkor mint tragikai konczepczió jó, csak mint szindarab lehet hatástalan vagy csonka hatásu. Ilyen Bánkbán Ha nem tragikus, akkor nem is tragoedia bárminő katasztrófával végezze is eseményeit a költő. Ilyen a kegyencz, mert se részvételt nem kelt se félelmet, csak sorba megbotránkozást, felháborodást és kinos szorongást. Nem is középfaju jó dráma, mert igazságot se tesz.

Ennyivel áttérek a Katharzisra.

Mit tesz részvételt és félelmet megtisztitani.

A költő keresi a részvét és félelemkeltő eseményeket és ugy alakitja egységes müvészeti kompoziczióvá, hogy kifejlődésük, noha e kifejlődés nem igazságérzetünk szerint (filanthropiának mondja Arisztotelesz) történik, mégis megnyugtató legyen, mégis önmagunkkal és a világgal, melynek a látott esemény része, tehát tükre, – megbékitsen. Mi lehet ez más, mint hogy a keblünkben feltámasztott félelmet és részvételt, bármi zaklatott volt légyen is, megenyhitse, megnemesitse, elviselhetővé, sőt tán becsessé tegye ránk nézve.

Nem vonakodom kimondani, hogy valamikor csak Arisztotelesz e szót használja tragikus, tragikusabb vagy legtragikusabb (mondván, hogy ez a tárgy vagy ez a költő, vagy ez a módszer legtragikusabb) mindannyiszor csak azt szabad és semmi mást nem szabad alatta értenünk, hogy ez a legmeginditóbb, azaz a részvételt és félelmet legjobban felinditó; és semmi esetre sem szabad azt érteni alatta, a mit mi ma nevezünk tragikusnak. Sőt inkább az alatt, a mit mi ma tragikusnak mondunk, tisztán csak Arisztotesz Katharzisza értendő. Vagy is az, hogy egy konfliktus a mi megnyugtatásunkra oldódik meg a nélkül, hogy igazságszolgáltatás lenne, a nélkül, hogy hiba és lakolás, a nélkül, hogy bűn és bünhödés, a nélkül, hogy vétség és vezeklés helyes arányban állanának egymáshoz.

A tragikumot oly értelemben, mint mink ma használjuk, e szó alatt legalább, Arisztotelesz nem ismerte. Ő tragikusnak csak azt mondja, a mi e műfajban félelmet és részvétet kelteni alkalmas. Ez a tulajdonsága valaminek nála a tragikus. Mi ellenben tragikumnak nevezzük a tragikus megoldásoknak azt a momentumát, a mely az erőszakosságot megenyhiti, a katasztrófát kibékitővé teszi anélkül, hogy igazságérzetünk közreműködését igénybe venné. Ezt a momentumot, ezt a titokzatos tényezőt, a mely rendesen elintézhetetlen esetek erőszakos elintézését ránk nézve elviselhetővé, sőt gyönyör forrásává teszi, külön tárgyalva nem találjuk Arisztoteleszben. A mennyiben azonban benne van, mert benne kell lenni, minthogy a tragoediákban is bennök van, ezek pedig benne vannak Arisztotelesz művében teljesen, – tehát a mennyiben benne van, nem kereshetjük másban mint a Katharziszban, az Arisztoteleszi rendszer legtöbbet vitatott fogalmában, melyről azonban maga Arisztotelesz legkevesebbet beszél.

Ismétlem tehát, a tragikum abból áll, hogy vannak az életben esetek, a melyekben a földi hatalmak, a társadalmat szabályozó rend és törvényesség igazságosztó serpenyője elégtelen az igazságtételre; a mikor a polgárból, a felekezethez, a családhoz, a rendekhez, a pártokhoz tartozóból kitör az ember, kitör „Ádám“ és keresi egyénisége jogát, vagy torolni indul egyénisége sérelmét, mit amaz osztályok kötelékeiben meg nem talál, vagy el nem érhet. Félelmes és részvétkeltő látvány ez; nemes részvétellel nézzük a hős küzdését, mely környezetéből áldozatokat szed, tehát sokak veszedelmével jár, a sokaság helyzetét, vagy legalább másokét bizonytalanná teszi, tehát ha közülünk támad föl ily alak, a mienkét is. Ez természetes félelemmel tölt el bennünket, azért félelmetesek a tragikai események. De végig nézvén fejleményeiket látjuk, hogy a hős maga a legnagyobb és legbiztosabb áldozata a maga küzdelmének; mert sokan megmenekülnek környezetében, de ő maga soha sem menekül meg, utána pedig – a mi nem lehetett meg az ő sorsában – egyensuly, igaz mérték, belátás, rend és béke áll be a közviszonyokba, a melyekben mi, a sokaság élünk és tovább élünk. Félelmünk ezzel egy nemes tanulság megnyugtató révébe tér, megtisztulva, és melléje ül szintén megtisztult részvételünknek, mely nem méltatlanra volt pazarolva, hanem a legérdemesebbet ölelte.

Ez én nekem a Katharzisz, és ez a tragikum nekem.

Az-e Arisztotelesznek is: feleljen rá magának figyelmes olvasóm. Én azt tehetem csak itélete megkönnyitésére, hogy Arisztotelesz módszereként próbálom vizsgálni, mit kell az alatt érteni, hogy a félelem és részvét által ugyanezek a fölgerjedések, megtisztuljanak. Minő proczesszus ez?

A kérdést föltévén, mindenek felett azt kell megállapitanunk, hogy mit jelent a megtisztulás. A megtisztulás jelenti valaminek eltávolodását egy más valamitől, vagy valamiből, a minek anyagában, vagy fogalmában vagy rajta idegen, hozzá nem tartozik, belőle eltávolitandó. Ez a megtisztulás egy értelemben. Más értelemben, a mi azonban másnak inkább csak látszik, van egy tisztulás, a mely nem egy látható anyagnak szemlélhető eltávolitásában, hanem inkább egy látszólagos átváltozásában rejlik, de ez sem inditó eszközök vagy anyag nélkül. Ez kémikus uton jön létre, teszem azt bornál, savaknál, levegőnél s eféléknél. De itt is csak – bár kemikai proczesszus utján, – eltávolitásáról lehet szó a zavaró vagy kiválasztandó elemnek. Az érzelmek tisztitását is csak eképen lehet felfognunk. Érzelmeink minőségileg igen nagy skálát mutatnak. Szellemiebbek egynél, érzékiebbek másoknál. Egymás által is szaturáltak vagy többé kevesbé áthatottak. Az egyéni diszpoziczió szerint változik vegyülékök, mely becsüket meghatározza és a rájok gyakorolt behatások csökkentik és fokozzák a változásokat, melyeket szenvednek. Péter félelme csak oly félelem, e szó fogalmát tekintve, mint Pál félelme; de a kettő mégis megnyilatkozásában, eszközeiben, czéljaiban, érzékenységében, természetében igen nagy külömbségeket mutathat és valamely hatás, melyet rá gyakorlok ugyanaz eredményt vagy ellenkező eredményt hozhat létre a kettőnél. Esetleg Péter minden bátorságát elvesztheti attól, a mitől Pál félénksége vitézséggé fokozódik, de mindkettő gyáva és mindkettő hős is lehet egy azon behatás alatt. Okszerü behatások ismétlése e szerint fejlesztőleg gyakorolhat hatást a bennünk lakozó indulatokra. Ez a nevelés dolga, a mely a roszból kevesbé roszat, a jóból jobbat, kitünőt van hivatva fejleszteni. Az indulatok megszüretnek, fegyelmeztetnek, fejlesztetnek és korlátoztatnak, tisztittatnak, nemesittetnek a helyes nevelés által. Az élet ellenben neveli itt, zavarja ott az indulatokat váltakozó és ki nem számitott behatásai által. A tény az, hogy az indulatok ilyen megtisztitásának és megzavarodásának proczesszusa állandó az életben, és indulatok megtisztulásáról ép ugy lehet beszélni, mint egyéb megtisztulásokról.

Ha azonban az élet fölváltva teszi behatásai által egyszer tisztábbá, egyszer zavarosabbá eredeti indulatainkat, azaz ront és javit rajtunk vegyest: tüzheti-e ki magának föladatául ugyan ezt az élet művészi utánzása is, és nem inkább az-e a czélja a művészetnek, hogy indulatainkat mutatványai által ne salakosabbakká, hanem tisztábbakká, nemesebbekké tegye? Kétség kivül ez az utóbbi a feladata. És ha a komoly dráma czélja, a föladata félelmünk és részvételünk fölinditása, ezt nyilván nem oly behatások által kell elérnie, melyektől ez indulataink elvadulnak, értékükből veszitenek, hanem ellenkezőleg olyak által, melyek jótékony hatásukkal fölgerjedéseink nemesebb tartalmát gyarapitják és aljasabb elemeitől megfosztják. Nem czéljuk, hogy a félénk emberből gyávát csináljanak, vagy a gyávából vakmerőt; sem nem, hogy a lágyabb szivüből pityergőt, érzelgőst, az erősebb természetüből pediglen szivtelent; sőt inkább czéljuk, hogy a félénkből bátrat, a vakmerőből is bátrat csináljanak, a ki pedig bátor természettől, ennek ez erényét és öntudatosság által becsben emeljék. Azonképen, hogy az érzelgősből ép ugy, mint a szivtelenből férfiasan résztvevő szivet formáljanak.

Hogy mi módon érik ezt el tanitók és szülők és egyáltalán azok, a kik az ifjabb s még jobban formálható nemzedék nevelésére hivatva vannak, azt bőven fejtegetni nem tartozik ide. A leghathatósabb eszköz ebben sem a tanitás, hanem a megfelelő szöveggel vagy tanitással kisért példa. És ez az az eszköz, a melylyel a művészet is ugyan e czélokra a legsikeresebben munkál.

Minden indulataink közül a félelem és a részvétel az, a melynek megtisztitása a komoly drámának s rokon fajainak a föladata. A kérdés csak az, költő és lélekbuvár miként fér tisztitó kezével ez indulatokhoz, a tisztitásnak, mely módja kinálkozik – tekintve a tisztitásnak fentebb kifejtett módjait – e testetlenségek, ez anyag nélküli jelenségek megtisztitására?

Kiválóképen mind ama módok közül, a melyeket az anyagok tisztitására mint alkalmasokat ismerünk, egyet tudok csak mondani, a mely e szándékunkban sikert igér! Ez ugyanaz, a melyet az érczek tisztitására használunk: a hő, a tűz. A vasat tűzbe dobjuk, megolvasztjuk, hogy salakjától megszabaduljon. Nos, gerjedelmeinket is tüzbe dobjuk, fölizgatjuk, megolvasztjuk, hogy megtisztitván, megedzzük. A tragoediában félelmünket és szánakozásunkat fölgerjesztjük, megolvasztjuk a félelmes és részvételkeltő események kohójában, hogy megtisztulva, megedzve vigyük onnan vissza.

Ez azt hiszem Arisztoteles katharzisza: fölgerjesztett két indulatunknak saját fölgerjedése tüzében való megtisztulása.

Nem hinném azonban, hogy Arisztotelesz azt gondolta volna, hogy egy vagy akárhány trageodia minden félénkből bátrat, minden szentimentális emberből egészséges érzésü embert csinál; sem tanitása azt nem tartalmazza, hogy Othello sorsa a féltékeny természetüeket kijózanitja, vagy Romeoé a szerelmeseket észre tériti. Arisztotelesz csak annyit tanit, hogy a ki kellő fogékonysággal tudja kitárni keblét egy-egy tragoedia hatásának, arra nézve e tragoedia egy valóságos élmény becsére emelkedik, az e hatástól az élet harczaiban és esélyeiben edzettebb, erősebb, harczképesebb lesz, mint nála nélkül lett volna. Nem in concreto lesz okosabb vagy vitézebb, hanem egész erkölcsi tartalma lesz értékesebb az által, hogy indulatainak egy része nemesebb, edzettebb, tisztább lesz.

És ezzel elmondtam Arisztoteleszből mindazt, a mire könyvem tárgyának szüksége volt.

XX. Arisztotelesz és Beőthy Zs.

Meg kell néznünk még, miképen idézi Arisztoteleszt a maga részére az enyimtől eltérő felfogás. S minthogy magyarul oly terjedelmesen, oly kimeritően s a maga szempontjából oly alaposan is a tragikai költészetről még senki sem irt mint Beőthy Zsolt, ennélfogva leghelyesebb ugy vélem, ha őt mutatom be okoskodása ama pillanatában, midőn Arisztotelesz tételeit idézi meg tanuság tételre maga mellett.

„Az eszthetika atyja Arisztotelesz, – mondja Beőthy Zsolt midőn a páthoszról ir, – költészettanának tizenharmadik fejezetében következőleg jelöli meg azt a kiválóságot, melyet a tragikai felfogás feltételének tart: A tragoedia hőse „olyan ember, a ki nem erény vagy jogosság által tünik ki, sem nem gonoszság vagy aljasság által jut szerencsétlenségre, hanem valamely vétség (hamartia) által; közelebbről olyan, ki nagy hirben és szerencsében áll, mint Oedipusz és Thyesztesz s az ilyen nemzetségekből származó dicső férfiak“. – A szerencséből szerencsétlenségre való változás „ne aljasságból történjék, hanem inkább nagy tévedése (hamartia) miatt olyan embernek, a minő mondatott, avagy inkább jobbnak mint rosszabbnak. Bizonyitja ezt a tragikai költészetnek története is. Eleinte ugyanis a költők sorjában használtak majdnem valamennyi kinálkozó mesét; most ellenben néhány nemzetségből költik a legszebb tragoediákat, ugy mint Alkmaion, Oedipusz, Oresztesz, Meleager, Thyesztesz, Telephoszról, s ha kik még azonkivül nagyokat tettek vagy szenvedtek“.

A forditás, melyet idéztem, azt gondolom a Beőthyé s övé a felelősség is azért, hogy a hamartiát felváltva vétségnek és tévedésnek forditja. Hogy mért cselekszi, holott e szó jelentés hiba és bűn, azt ő igen szépen okolja meg könyvében, de hogy csak az ő felfogásának kedveért s nem Arisztotelesz kedveért használja hiba helyett a vétséget: az egészen világos.

Erről a „tragikai vétségről“ értekezvén ezeket irja Beőthy: