Part 1

A TRAGIKUM.

A TRAGIKUM

IRTA

RÁKOSI JENŐ

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

IV., VÁCZI-UTCZA 11.

1886

BUDAPEST, RUDNYÁNSZKY A. KÖNYVNYOMDÁJÁBÓL

Ajánlás.

E könyv keletkezésének története van, még pedig a következő:

Pár évvel ezelőtt Gyulai Páltól egy szép könyv jelent meg Katonáról és Bánk-bánjáról. Rákosi Jenő e könyvet a „Budapesti Hirlap“ tárczájában ismertette s egyuttal némely megjegyzést koczkáztatott a tragikumról általában és Bánk tragikumáról különösebben. Történt, hogy ugyanabban az időben dolgozott Beőthy Zsolt a maga nagy művén a tragikumról s fejtegetései körébe belevonta azt is, a mi ama tárczaczikkben e tárgyról mondatott, s a tudós szerző könyve e részét egyik szépirodalmi társaságunk heti ülésén fel is olvasta még mielőtt műve elkészült volna, sőt egyik napilap tárczájában nyomtatásban is kiadta.

A Rákosi Jenő tárczaczikkéből kivett idézethez Beőthy Zsolt a következő megjegyzést csatolja műve e részében:

„E sorok a kérdést általánosabb felfogásra vezetik vissza, mely a vétség mozzanatát egyszerüen kiveti a tragikum elméletéből s ezt a rendkivüli nagyság fogalmával meriti ki. A schopenhaueri eszme nincs részletesebben tárgyalva, csak mintegy odavetve s minden velejáró nehézség megoldatlanul hagyva. Különösen a tragikai hatás megnyugtató eleme az, mely az ő felfogása szerint lehetetlen… stb.“

Való igaz, hogy gondolataim e tárgyról csak mintegy odavetve voltak. De remélem Beőthy Zsolt, a ki azóta a tragikumról egy hatszáz oldalra terjedő könyvet irt, nem szemrehányásképen mondja nekem, hogy mindazt, a mi mondani valóm e nagy dologról van, bele nem szoritottam egy hirlapi, tárczába, a melynek főfeladata volt Gyulai Pál könyvét egy kicsit ismertetni, egy kicsit méltatni, egy kicsit birálni. De ha nem is szemrehányás volt Beőthy Zsolt részéről, csak szintén odavetett megjegyzés, melyhez gondolatom megtisztelő birálatát is csatolta, én bennem mégis feltámasztotta annak a vágyát, hogy felfogásom megvédelmezzem. Ebből támadt a jelen köny, melyet megirtam még 1884 vagyis ugyanazon év nyarán és 85 telén, tehát még mielőtt Beőthy könyve a sajtó alul kikerült. Kiadásával azonban megvártam e könyv megjelenését, a mi megtörtént az idén nyáron és ettől egy pár fejezettel bővebb lett munkám. Beőthy művének benyomása alatt irtam uj fejezeteket.

Nem vagyok hozzászokva elméleti könyveket irni s ez azt hiszem megis látszik könyvemen, melyből a rendszeresség ép oly nagy mértékben hiányzik, mint az elméleti fejtegetéshez oly nagyon illő nyugalom. Nem csoda, ha sok felé nagyon is polemikus, hiszen provokálva jött létre; a tárgy rendszeres felosztásának hiánya félek ennél nagyobb hiány és nyughatatlan, szónokias, mondhatnám nem egy helyen ideges előadása, melyet keletkezésének oka és módja tán megmagyaráz a nélkül, hogy kimentené, valószinüleg a tudós világ méltó megbotránykozásának lesz tárgya.

Azonban szivesen viselem könyvem minden következményeit. Akármit itéljenek róla, – mint egy meg fontolt meggyőződés és mint leszürődött benyomások eredménye őszintén meggyónva, nem lehet minden becs nélkül való. Emeli tán érdekességét, vagy ha e nélkül nem találna érdeke lenni: ad neki az, hogy nem elméleti művek sugártörése, nem elméleti olvasmányok ekhója, hanem egy művészi alkotások, remekművek élvezetéből és az élet vizsgálatából megtermékenyült elme szüleménye e könyvem tartalma.

Nem lehetetlen, hogy sok olyat is mondok, a mit más is elmondott már kivülem; de tudomásom semmi ilyesmiről nincsen, nem minden pirulás nélkül vallom meg, bele értve Schopenhauer tanitásait is, a kiével Beőthy szerint felfogásom rokonságosnak látszik, kinek aeszthetikáját azonban, illetőleg filozófiájának alkalmazását az aeszthetikára, nem ismerem.

Ennyivel bocsánatot kérek olvasómtól, a kinek könyvemet ajánlom a nélkül, hogy feloldozását kérném hiányaiért, melyeket ismerek s melyeket, ha máskép keletkezik munkám, tán részben elkerülök vala. De tudom, ha igy nem, hát sehogy sem keletkezik.

Azért viseljétek el rosz tulajdonságait, ha jókat is találtok benne. Óhajtanám, bár legjobb tulajdonsága lenne, hogy provokálja egy oly magyar könyv megirását e themáról, a minő eddigelé még nincsen.

Kelt Ipoly-Nyéken 1885. szeptember havában.

=R. J.=

I. Az aeszthetika tudománya.

Kétség nincsen benne, hogy vannak tudományok, melyeket tudósok művelvén, ismét csak tudósok számára irnak meg. Egy jelentékeny kemikus vagy csillagvizsgáló, egy nagy mathematikus, egy geologus vagy természetbuvár a maga kutatásainak eredményét oly képletekkel, oly kifejezésekkel irhatja csak meg, hogy nagyobb része ránk nem szaktudósokra nézve valóságos hyeroglifikus abrakadabrának látszik.

Egy szót mond, vagy nehány betüt ir le plusz – minusz és egyéb jegyekkel s tudós kollegájának egy egész világot tárt fel vele a nélkül, hogy nekünk laikusoknak csak valami érthetőt is mondott volna. Az ő nyomában aztán jár két másik csoport: az egyik átirja nekünk népszerü előadásban ama titokzatos könyv tartalmát, hogy megérthessük és tudásunk vágyát a lehetőségig kielégithessük. A másik csoport pedig a tudomány kutatásainak eredményét alkalmazni iparkodik és értékesiti a gyakorlati élet használatára: konstruál cséplő és répavágó, kávédaráló, levegő tisztitó, légyfogó, világositó és egyéb ezerféle apró és nagy, hasznos és kellemes, munkára és játékra szánt gépecskéket és gépeket a vonzás, a nehézkedés, a kör, a levegő, a gőz, a hő, a surlódás, a fémek, a világosság, a villamosság, a mágnesség, a tunyaság a kapillaritás, a vonzás és taszitás stb. megállapitott törvényei szerint. Igy a legkomplikáltabb tudomány mindnyájunk közbirtokába jut: legfelső végét fogja az isten tüzétől égő tudós, a legalsót az az együgyü paraszt, a ki valamely kazánhoz hordja a fütő anyagot.

De ha vannak ily tudományok, melyeket a tudósok előadásából ugy szólván még le kell forditani a művelt osztályok nyelvére, vannak tán mások, a melyeknek természete nem kivánja meg a tárgyalás oly módját, hogy csak a korlátoltabb számu szaktudósok értsék meg rajta egymást. És ha vannak, kiválóan két tudományt sorolnék közéjök, kettőt olyat, a mely czéljánál, anyagánál a szolgálatnál fogva, melyet tenni hivatva van, elemeinél fogva, melyek vizsgálandók, nem emelkedik ki szükségképen a látó körből, melyet az, a mit intelligencziának, egy nép értelmiségének nevezünk, egészséges szemével be ne járhatna. Ez a két tudomány a filozofia és az aeszthetika, a két ikertestvér. Az első megtanit bennünket élni, helyesen, okosan élni, s tehát olyas valamire, a mire mindnyájunknak igen nagy szüksége van; a másik megtanit bennünket izléssel itélni meg az életet és jelenségeit: oly dolog, a mi igen kivánatos mert diszessé és széppé teszi az okos életet. Mind a két tudomány kitárható a közönséges műveltség nyelvén és modorában. Nincs szüksége jegyekre, képletekre, melyeket csak a beavatottak értenek. Az ó-kor legnagyobb filozofusa: Szokratesz, megmutatta, hogy nincssen. A mi az eszthetikát illeti, az, ha lehet, még egyszerübb mint a filozofia s ezt is egy ó-kori tudós, Arisztotelesz, igen praktikusan és érthetőn tárgyalta. Czélja nem az, hogy költőket költeni tanitson, hanem hogy az emberek izlését és itéletét öntudatossá tegye, fejlessze, élesitse. Ehez szükséges természetesen, hogy maga is egyszerü, érthető, világos, szép legyen. Kerülje a homályosságot, ne menjen tul a maga körén: maradjon magyarázója a jelenségeknek, ne csináljon, ne teremtsen föltevésekben dolgokat, melyek nem léteznek, s ne alkosson ezek tiszteletére dogmákat.

Valósággal engemet szent borzadály fog el, mikor Beőthy Zsolt érdekes könyvében a tragikumról azt olvasom, hogy a tragikumot nem a kiválóság, sem a gyarlóság nem teszi külön, hanem e kettő egymásba fonódva s a kiválóság gyarlóságában vagy a gyarlóság kiválóságában rejlik oka az egyén összetüzésének az egyetemessel, mely mindenütt az összhang megőrzésére tör, mig a kiválóságában gyarló ember a maga kiemelkedésében az egyetemes harmoniáját megsérti s azért meglakol. Ezt természetesen, nem ugy kell érteni, mintha az egyetemes harmoniája csupán csak kiválóságáért nem türné el a kiváló egyént. Az a kiváltsága, hogy csakis kiválóságáért sujtassék villám által, vagy hajósok által, kiknek szüksége van árboczra, vagy mészáros által, kinek szüksége van husra, – ez a kiváltsága csak az alsóbbrendü természet kiválóságainak: a kiváló szálfának, a czimeres ökörnek van meg. Az ember lehet akármilyen kiváló, addig, mig kiválóságának gyarlóságát be nem próbálja valamely cselekedettel, melylyel az egyetemesség hatalmait megsérti – tragikai vétség, – addig nincsen fenyegetve általa az egyetemesség harmoniája, s viszont ő e harmonia mindenek felett álló érdeke által.

Én sejtem, hogy ez igaz és igy van, de csakis sejtem. A mi benne világos látásomat zavarja, az a több szó és több fogalom, a mely bele van keverve és kivetkőzteti a problémát egyszerüségéből.

Mi az az egyetemesség és mi a harmoniája? Mi a kiválóság gyarlósága és a gyarlóság kiválósága? Mi a tragikai vétség és bünhődése? Mi ez, egymáshoz mérve, egymásból nézve, egymásból magyarázva? Azt hiszem, nem több, igen elmés, de egyszersmind igen fárasztó szőrszálhasogatásnál, – fárasztó tán arra nézve is, a ki müveli, de bizonyára nagyon fárasztó arra nézve, a ki olvassa, a ki kénytelen ismert szavakra uj fogalmakat tanulni, ismert fogalmakra más szókat s ebben el nem tévedni. Mi az egyetemesség és mi a harmoniája?

Törvények két csoportja: a természeti törvények és társas természetünk törvényei. Minthogy ezek változhatatlanok, kezdettől fogva olyanok s mindvégig olyanok maradnak a milyenek, tehát állandók, tehát e törvények az egyetem: törvények, melyek a természetet szabályozzák, erőiben rejlenek; és törvények, melyeket mi alkotunk, s hatalmunkkal fentartunk. Ez állandósággal szemben áll a mulékony ember, a ki ereje, tehetsége és vágyai szerint többé-kevésbé e törvények parancsai szerint vagy parancsai ellenére iparkodik élni.

De senki sem él és semmi sem él teljesen és mindig a törvények e két csoportjának paragrafusai szerint, sőt magok e törvények is állandóan harczban vannak egymás ellen – a természetiek ép ugy mint az emberszabta törvények, – és állandó harcz, küzdelem, birok és zavar az élet. Nap és felhő, viz és levegő, meleg és hideg, szél, tenger, növényzet, folyó, állat és ember; mind hajban van egymással. Égi háboruk szabdalják a földet, a tüz kijön rejtekeiből és hamuba borit virágzó telepeket, a viz elhagyja medreit és halak tanyájává tesz emberlakta városokat, szigeteket nyel el a tenger, hegyek sülyednek a föld gyomrába: természeti törvények háboruja természeti törvények ellen. Az ember zaboláz vizeket, felfogja s szolgálójává teszi a villámot, akkumulátorba csukja s bocskort, kabátot varrat vele, gőzzel a gabonáját csépli, lovát helyettesiti, gázzal gépeket hajtat; déli virágokat akklimatizál, egyszerü virágokat elkényszerit teljesekké, vad fát nemessé szelidit, vad állatokból házi állatokat nemesit: az ember küzdelme természeti erők segitségével természeti erők ellen. Azután fegyvert kovácsol, ágyut önt, háborut indit, uton támadja meg embertársát, vagy furfanggal pert akaszt nyakába, hamis tanuval, vagy a paragrafus elcsavarásával, vagy a vele való nagyobb ügyességével meg is nyeri a pert: az ember küzdelme emberi törvények ellen, emberi törvények segitségével vagy ellenére.

Hol van vajjon ez „egyetemesség harmoniája?“ Hol az összhang e kaoszban? A dulakodás e zürzavarában? Hol mérkőzés, birok és versenygés tart fen egy labilis egyensulyt, egyensulyt, mely a felfordulások sorozatából, felülkerekedések váltakozásából, diadalok és vereségek cserejátékából, a változandóság állandóságából áll? A hol nyugalom cserél a viharral, álom az ébrenléttel, kórság az egészséggel, pihenés a mozgással, veszteség a nyereséggel, élet a halállal? A hol a bomlás, felindulás, a diszharmonia állandó s csak helyet, tárgyat, formát cserél s erőben időszerint veszt és gyarapszik?

Valósággal az egyetemesség harmoniája nem egyéb egy ideális agyrémnél, egy ábrándképnél, egy föltevésnél, a képzelet egy játékszerü alkotásánál, czélja betetőzni egy filozofiko-aeszthetikai rendszert. Létezik a világegyetem tömegességében, a hol az individuum elenyészik; képe látható az égi testek kerek formájában, de csak oly distancziából, mint a hogy tőlünk az égi testek vannak, hogy kerek formájukat megláthassuk. Létezik a végtelenségben, képzelhetjük is, de csak ugy mint földünknek kerek mivoltát, melynek azonban csak árnyékát látjuk néha a holdon, néha a napon, magát a kerek formát nem. Ránk nézve a földnek csak egyenetlenségei: hegyei, völgyei, tengerei léteznek, és az egyetemnek is csak hegyei, völgyei, tengerei, harmoniája, kerek formája az csak tanitásképen; ható erő, direktiva és törvényképen nem. Az „egyetemesség harmoniájának“ érdeke egy kiváló patkány áldozatát sem követeli, annál kevésbé egy emberét, a ki kiválóságának gyarlósága miatt esnék tragikus áldozatául e molohnak. Azt hiszem az elmés bölcseleti rendszereknek örökre vége van, a melyek föltevésekkel egészitették ki ismereteik hézagait. A hol filozofusaink „végső oka“, „ősereje“ van a rendszerökben, ott az ő nyomdokaikon járó aeszthetikusok rendszerében az „egyetemesség“ ül titokzatos trónon. Ott ült valamikor Brahma, ott Jehova, ott Izisz és Ozyrisz, ott Zeusz és Jupiter, ott a személyes isten, kinek már nevet nem adtak, ott mindazok az istenek, a kiket az ember teremtett a maga szükségére és a maga képére tehetsége szerint magának; de ma már nem ül ott egyik sem. Ma az igaz isten a jó és becsületes emberek szivében ül és sehol máshol, és az erkölcsi világrend a maga szivtelen harmoniájával, ellensége a kiváló embereknek, szintén nem létezik. Nem is szükséges kimutatni, hogy a kiválóság gyarlósággal jár, a mely kitámadásában sérti az egyetemet, mely harmoniára törekszik. Elég azt mondani, hogy az emberi vágy határtalan, a lélek vágyódása, a szellem érdeklődése végtelen, mint a világür, ellenben a test, a melyben lélek és vágy megnyilatkozik, korlátolt, törékeny és mulandó mint a föld, melyen lakunk, és minden erő és hatalom, a legtöbb is, a mely a mérhetetlen léleknek és vágynak rendelkezésére áll, e korlátolt röghöz van kötve a test bilincseiben. Ez az ember tragoediája, s ehez hasonló az egyén tragoediája is. Könnyen meg is érthető, csak egyszerüen, köznyelven kell elmondani, a közönség és nem a tudósok számára: igy a tudósok is megértik s a közönség is, a mi többet ér, mintha csak egy felekezet értené meg.

II. A halál.

A könyvtárral szemben, mely themámról megirva van, egyfelől feleslegesnek látszik e munkám. Az-e valóban, – erre csak a magam szempontjából adhatok feleletet, természetesen tagadót. Mert ha életbevágó vakmerőségnek tartanám, talán abbahagynám, ha pedig hinném, hogy felesleges, bizonyosan nem kezdenék bele. Az ok, a mely irni készt, nem tiszteletlenség ama kitünő és fényes elmék művei iránt, melyek a kérdéseket a nagy tudás és kiváló szellem fegyvereivel fejtegették. Igen nagy tisztelettel vagyok eltelve munkáik iránt; de – ha szabad egy triviális hasonlitással élnem – lakomájok, a melyet asztalukon találtam, étvágyamat inkább növelte, mintsem csillapitotta. Kielégitést keresni oda fordultam, a honnan ők szedték gondolataikat: az élethez és a művészethez, s ott találtam, a mit elmondani nem tartok feleslegesnek, benyomásaimat. Némi vakmerőség lehet a dologban, de ennek a következményeit hajlandó vagyok viselni, inkább ezt, mint a meghasonlást, melybe az eszthetikai tanitások döntöttek, s meghasonlásom megoldásának nézem e munkámat, semmi egyébnek. Lehetnek sokan, a kik szintén megnyugvást találnak benne.

Engemet nyugtalanit, hogy kétféle erkölcsi törvény legyen érvényben: egy az élet, egy poetai utánzásai számára.

Bánt, hogy a mig a való emberek sorsa, üdve egy átlag mérték jogara alatt tenyészik, addig a képzelet emberei fölé egy egyetemes boszuló világrendet statuálunk. Bánt, hogy a földi lét egyénének kit isten teremtett, más mértékkel mérünk és mással, szigoruabbal annak, a kit a poéta fantáziája varázsolt elénk. Bánt az, hogy a bűn és bünhődés mértékes arányossága, mely a lét sarkköve, a poezisban megbontassék és titokzatos önkény álljon a helyébe, nem isten nevében, a mire mindig szüksége volt a világnak, hanem egy ideális fogalom nevében, a mely egy isteni hatalom nélkül nem demonstrálható s a mely mégis csak helyettesiti a régibb tekintélyü istent.

Végre is az igazi költészet embereivel teljesen egyenlők vagyunk. Olyanok azok ránk nézve, mint köztünk járt, de meghalt valóságos emberek, kiket személyesen, közelről ismertünk. Azokra nézve nem léteznek más erkölcsi törvények mint melyek ránk nézve érvényesek. Azokra nézve ép oly kevéssé bir érvénynyel egy gondolatban megkonstruált erkölcsi egyetemes világrend mint ránk nézve; vagy megforditva: ha a poezis embereinek sorsát az határozza meg, hogy vétettek-e és mit egy egyetemes erkölcsi világrend ellen, akkor ennek érvényesnek kell lenni az életben is; mert nem utánzása az életnek a költészet, ha a leglényegesebb pontban más-más törvény áll a kettő felett. A poézis csakis formailag esik más törvények alá, tartalmilag soha. Az aeszthetika, a mennyiben törvényeket statuál, a mennyiben törvényhozó, csak a kompozicziót, a külső és belső formát szabályozza. A tartalomra nézve csak törvényfejtő: megtalálni s fogalmazni iparkodik a törvényeket, melyek az életet és megfelelő utánzását, az igazi poezist regulázzák.

A tragikumról van szó, melyről az a tanitás, hogy meglakolás egy tragikai vétségért, a melylyel az egyetemest az erkölcsi világrendet egy ember megsértette. De mi ez az egyetemes? Összes erkölcsi fogalmaink foglalatja? Vagy e fogalmaknak csak egy része? És akkor melyik része? Hol lehet enumerative megtudni, melyek azok az erkölcsi tételek, a melyeknek megsértése maga után vonja a tragikai expiácziót? És melyek azok, a melyek a lázadást megengedik, s a békülés ajtaját nyitva tartják? Mert, hogy vannak az életben is, a költészetben is egyének, a kik nagyobb bünök mellett is – meglakolván – boldogulnak és olyanok, a kik kisebb vétségek által is katasztrófa áldozatai lesznek: az nyilvánvaló. És nem csak abszolute nagyobb és kisebb, hanem a beszámitás szempontjából is, relative nagyobb és kisebb Mi igazitson itt el bennünket az erkölcsi világegyetem titkai körül? Minden tragoedia boldogtalan hőse csak egy ember, a ki a lét oly föltételei közt él, mint a többi hozzá hasonlók. És a világon, sőt rend szerint az ő közvetlen környezetükben is élnek más emberek, a kik az övékhez hasonló vétségeket, néha nagyobbakat is, elkövetnek, a nélkül, hogy sorsuk tragikus lenne. Van-e jogunk ezeknek kétféle mértékkel mérni s a nagyobb csapást, a melylyel gyakran a kisebb vétket sujtjuk, meg is enyhitettük-e, mikor megaranyoztuk, mondván, hogy ez tragikai büntetés? Mert ki merné mondani, hogy Claudius dán király nagyobbat nem vétett az erkölcsi egyetemes rend ellen, mint Hamlet királyfi – és az élet ama tükördarabja, a melyben ez alakokat egymással küzdeni látjuk, mégsem Claudius tragoediája, hanem Hamleté. Hamlet nélkül nincsen is meg ez a tragoedia, Claudius alkalmasint háboritlanul élvezi gazsága gyümölcseit. Miért, holott a nagyobb vétség megvan Hamlet nélkül is? És elhalaványul a kisebb vétség mellett!

Én azt hiszem, az aeszthetikát kissé nagyon is a hivatásos filozofusok csinálták s azért a tanitásaikban, különösen az egyetemes erkölcsi világrendről, több a filozofia mint az erkölcs és a kontroverzia, a melylyel szemben állunk, nincs megoldva azzal, ha egy jeles tudós, kinek könyvét ismételve emlegetjük e lapokon, azt mondja, a tragikai büntetés nem mathematikai egyenlet – mint természeténél fogva minden büntetés, – hanem „eszthetikai szükség.“ Minő eszthetika az, melynek az élet utánzásában szükség az, a mi az életben magában kiáltó méltatlanságnak, igazságtalanságnak tartatik, hogy a kisebb bűnös nagyobb büntetéssel sujtassék! Nekem ugy tetszik, valamint a filozofusok fölvettek magoknak egy végső okot, melyet az egyik egy személyes istennek, a másik személytelennek, a harmadik istenségnek, a negyedik sok istennek, az ötödik természeti erőnek nevezett és igy tovább s aztán erre épitettek filozofiai rendszert: azonképen vétetett fel végső oknak egy ideális erkölcsi egyetemes világrend, a melynek megsértése statuálja a tragikumot, s ebből telik ki a rendszer a tragikai vétségről és lakolásáról. Ez azonban csak egy tanitás, a mely addig jó, a mig az érdeklődő elméket, az élet eseményeiben s a költés fordulataiban részt vevő sziveket megnyugtatja. A kiket nem nyugtat meg, azoknak van joguk másutt keresni az igazságot.

Az élet maga egy dráma: az emberiségé; s az életben külön minden ember is eljátsza a maga drámáját, ugyanazon belső szabályok szerint, melyek a poezis müveiben uralkodnak. Hozzá teszem, hogy a tragikai elem megvan az egyetemes életben és megvan minden egyes ember életében. Az egyetemes élet – Madách „Ember tragoediája“ – tragikus: az ember véges voltánál és vágyai végtelenségénél fogva: a lélek, mely véghetetlen, bilincseiben a testnek, s keretében a természet határt szabó tüneményeinek. Katasztrófákról katasztrófákra rohan a széttagolt emberiség s a katasztrófák kis és nagy nemzeteket, egész világrészeket nyeltek már el. A romokból uj elemek fölvételével uj nemzetek támadnak s ujra vivják a harczot, mely véghetetlen, be nem fejezhető az egyetlen ok miatt, mert az egyént – valamennyit legyőzi ugyan a halál, de az „ember“ győz a halálon az életadás tehetségével, mely faját utódokban szakadatlanul tovább tenyészti, megujult harczaira az ember tragoediájának. E harcznak vége ott szakad, a hol a föld meg fogja tagadni az élet föltételeit, a hol az utolsó ember meghal. Akkor lesz befejezve az „ember tragoediája.“ Mikor a föld sarkainak fagya el hat az egyenlitőig, a nap melege iránt érzéketlen lesz a föld, a tenyészet örök halálba merül.