Part 2

Örökös diadal koszorúzza dicső Kypris fejét.[27] Nem hozom fel A nagy isteneket, se miként szedi rá Kronosfiát, Sem komor éjjeli Hadest, Sem Poseidont, földeket a ki remegtet.[28] Ám Dejanira kezéért Mi dühös viadal vala ketteje közt! Mi szörnyü küzdelemre keltenek A csatatér fövényén.

_Második versszak._

Achelóos az egyik, alakja bikáé, szarva nagy, Négy a lába, S rohan Oenia tájairól;[29] s a ki szembe száll vele, Bakchosi Theba felől jő, Rázva kézíját, gerelyét s buzogányát: Zeus fia ő. Az aráért Vadul összerohannak a tér közepén; S a harcz birája Kypris egyedül, Nászöröm alkotója.

_Végdal._

Felharsan az öklök és íj zaja most, Egyben megrecseg a bika szarva; Birkózva egymást Átölelik, dühösen összecsapódnak Homlokaik, nyög a két mell. S távol halmon ül a Szép, gyöngéd menyasszony, Várva a hőst, várva vőlegényét. E harcz felől anyjaként beszélek. Kisirt szemekkel, kesergve várt ott A szűz, a harczi díj, Elszakadva e nyomban anyja Mellől, árva üszőként.

(Dejanira lopva jő a palotából).

DEJANIRA.

Mig a fogoly leányokhoz búcsúszavát Intézi vendégünk a házfalon belül, Titokban hozzátok siettem, kedvesim, Hogy elbeszéljem, mit készite két kezem, S előttetek sirassam szenvedésemet. Mert, úgy hiszem, nem szűzleány, de asszony az Kit felfogadtam, mint nagy terhet a hajós, Érzelmeim szégyenletes jutalmaul. És most egy ágyon ketten várunk ölelő Karokra. Igy fizet Herakles engemet, Ki mindig jónak és hűnek neveztem őt, És házát oly hosszú időn át őrizém. Bár nem tudok haragra gyúlni ellene, Ki oly gyakorta lett e kórnak rabja már; De mely nő volna képes, egy fedél alatt Lakozni ezzel, egy nászt osztva meg vele? Látom, miként nő ifjuságban e leány, És én miként fogyok; gyönyörrel néz a szem Nyiló virágra, hervadótól elriad. Félek hát, hogy Herakles név szerint uram Lesz bár, de férjül majd ez ifjabb birja őt. Hanem haragra gyúlni, mint mondám, eszes Nőhöz nem illik; s e bajon segiteni Módomban áll még. Halljátok hát, kedvesim: Elrejtve érczedénybe régen őrizem Egy ősi szörnyetegnek ős ajándokát, Mit ifjú lány koromban a halálra vált Szőrös mellű Nessos sebéből nyertem én. Karjával vitte át Evénos mély vizén Bérért az útazókat ő, sem evező, Sem csónak, sem vitorla nem kellett neki; Igy vitt át engem is, midőn atyám lakát Először hagytam el, mint Herakles neje; S hogy vállán űltem, a folyamnak közepén, Hozzám nyult vakmerő kezével; én nagyot Sikolték, s gyorsan megfordulva Zeus fia, Rálőtt szárnyas nyilával. Keblét érte ez, És átszegzé süvöltve tüdejét. A szörny Igy szóla haldokolva: «Halld ősz Oeneus Leánya, kit legvégsőnek szállitok át, Szolgálatomból hasznod lesz, ha szót fogadsz. Ha az aludt vért sebeimből felfogod, Hol a lernæi hydravérnek fekete Mérgébe mártott nyilhegy érte keblemet:[30] Herakles szivét azzal megbűvölheted, Hogy bárminő asszonyra vessen is szemet, Jobban mint téged ne szeresse azt soha.» Megemlékezve erről most, oh kedvesim! (Mert házamban tartám azóta zár alatt,) Bekentem ezt a köntöst, nem feledve el, Mit életében monda. Meg van téve már. Boszorkánysághoz bár nem értek, és nem is Akarnék érteni, s ki igy tesz, gyűlölöm: De hogy ha ily varázs által legyőzhetem E lányt s Herakles szivét megbűvölhetem: A munka kész, ha csak nem látszik vakmerő Dolognak ez; s ha mégis, – felhagyok vele.

KAR.

Ha van bizalmad abban, a mit készitél, Nekünk nem látszik oktalannak szándokod.

DEJANIRA.

Bizalmamat csak véleményre épitem, Próbára még nem tettem erejét soha.

KAR.

De a tudásra tett kell: kisérlet hiján Tudásod is csak látszat lesz és nem való.

DEJANIRA.

Megtudjuk nemsokára; ime már kijött A házból Lichas: útazása gyors leszen. Csak el ne áruljátok titkom. A homály Megment a szégyentől, tégy bár szégyenletest.

(Lichas kiséretével jő a palotából.)

LICHAS.

Parancsolj Oeneus leánya mit tegyek? Hosszú időre nyúlt már késedelmem itt.

DEJANIRA.

Hisz épen ebben jártam, Lichas, mig te benn Az idegen leányokkal beszélgetél; Vidd hát férjemnek, mint kezem ajándokát, E finoman szőtt köntöst s add nevemben át. De átadván, mondd, a halandók közt előbb Mint ő, ne öltse ezt magára senki sem; Ne lássa ezt előbb a nap sugára sem, A szent oltár, az izzó tűzhely fénye sem, Mig nyiltan nem mutatja benne önmagát Az isteneknek a nagy áldozatnapon. Mert felfogadtam, hogyha látom egykoron, Vagy hallom boldog visszatértét, szentül e Köntössel ékesitni s mint új áldozót Új öltönyben mutatni isteneknek őt. Bizonyságúl vidd e gyűrű pecsétjegyét, Könnyen megismerhetni, s ő megismeri. Menj hát, s elsőnek tartsd eszedben e szabályt: Hirnök lévén, felesleges dolgot ne tégy: Hogy így az ő hálája egyesülve az Enyémmel, egyből kétszeres kegygyé legyen.

LICHAS.

Ha biztosan viszem Hermes szolgálatát,[31] Ne félj, hogy a te dolgodban tegyek hibát; E szekrényt, ugy a mint van, átadom neki, Hiven hozzácsatolva, mit mondál, szavad.

DEJANIRA.

Most elmehetsz már; hogy mily rendben állanak A házi dolgok, azt eléggé jól tudod.

LICHAS.

Tudom s elmondom, hogy minden jó rendben áll.

DEJANIRA.

Azt is tudod, saját szemeddel látva, mily Jó szivvel fogadám az idegen leányt.

LICHAS.

Hogy láttán szivemet öröm ragadta el.

DEJANIRA.

Mi mondandód van még? Félek, nehogy előbb Beszélj érette égő vágyaim felől, Mintsem megtudnád, vágy-e értem ő viszont?

(Dejanira a palotába, Lichas kiséretével másfelé távozik.)

KAR.[32]

_Első versszak._

Kik ott a meleg haboknál, Szirteken s a rév mögött, Fenn laktok az œtai ormon, és ti ott a Melia öblénél, Az aranyijas szűz[33] partjain, Hol Hellas pyli dicső Tanácsa egybegyűle:[34]

_Első ellenversszak._

Felhangzik a bájdalú síp Hangja köztetek hamar, Nem harczra riasztva, nem, egybefolyva zengő Isteni múzsával, Immár hazatér zsákmányival Zeus és Alkméne dicső Szülötte, hősi diszben:

_Második versszak._

Tova tengereken, honát Elhagyva bolyonga egész nagy éven át, s hirt Nem adva váratott magára; ám szerelmes hitvesét, Szegény boldogtalan szegény szivét, Bánat gyötörte szüntelen; De most bőszült Ares bevégzé A munka napjait.

_Második ellenversszak._

Legyen itt, legyen itt! Előbb Ne lelje helyét siető hajója révben, Mig el nem éri városunkat; erre térve a sziget Felől, mely látta áldozatjait: Jöjjön meg onnan e napon A balzsam gerjesztette vágygyal, A szörny tanácsaként!

(Dejanira jő a palotából.)

DEJANIRA.

Oh asszonyok! mint félek, hogy tán messze is Mentem mindabban, a mit épen most tevék.

KAR.

Mi történt, Dejanira, Oeneus gyermeke?

DEJANIRA.

Én nem tudom; de rettegek, jó szándokom Nehogy nagy bajt hozzon fejemre csakhamar.

KAR.

De csak nem most küldött ajándokod miatt?

DEJANIRA.

Azért valóban! Nem tanácslom senkinek, Bizonytalan dologban bizni teljesen

KAR.

Mondd el, ha mondható, mi az, mitől remegsz?

DEJANIRA.

Olyasmi történt, mit ha nektek, asszonyok, Elmondok: hallatlan csodának vélitek. A bodros bárány tiszta gyapja, melylyel én A köntösön végig keném a balzsamot, Eltünt, de nem más által semmisitve meg Ott benn, hanem önnön magát emésztve fel, És elenyészett a kövön. De hogy egész Valójában megtudd, mi történt, halld tovább. A mit a szörny, a kentauros mondott nekem, Midőn a gyilkos nyíl átszegzé oldalát, Szót sem feledtem abból, nem, megőrizém, Mint érczlap eltörölhetetlen iratát; Ez volt a mit rendelt, s én mindent megtevék: A balzsamot a nap meleg sugárítól S tűztől megóva tartsam jól rejtett helyen, Mig friss kenésre nem használom iziben. Így tettem. S most midőn szükségem volt reá, Titkon szobámba vittem és fölkentem ott Gyapjúval, melyet enbárányomról vevék; Majd összehajtva, napsugártól mentesen, Mint tudjátok, szekrénybe rejtém a ruhát. De visszatérve olyant láttam, mit a szó Leirni nem tud, sem felfogni ember-ész. A gyapjat, melylyel fölkeném a balzsamot, Véletlenül oly helyre dobtam, hol a nap Sugára fénylett. S itt a mint fölmelegült, Egészen eltünt, elporlott a padlaton; Midőn tuskót reszel a fűrész vasfoga, Porát oly módon láthatod szétomlani. Ekként hevert a földön. Ám ott, hol feküdt, Tajtékzó hólyagok bugyogtak fölfelé, Miként ha Bakchos kékes szőlőfürtinek Kövér nedűjét a földön szétöntözik. S most nem tudom, mit véljek én boldogtalan! Mert látom, borzasztó tettet követtem el.[35] Miért lett volna hozzám jó indulatú A haldokló szörny, ki halálát okozám? Oh nem! Megsemmisitni vágyva gyilkosát, Hizelge csak nekem; s én későn ismerem Meg a valót, midőn már minden hasztalan. Mert hogyha nem csal sejtelmem, csak én vagyok Az, oh boldogtalan! ki meggyilkolja őt. Tudom, hogy Chiron isten is sebet kapott[36] E nyiltól, és mihelyt érinté a vadat, Tüstént elhulla mind; s e nyil ütötte seb Fekete vére hogy ne lenne gyilkoló Méreg férjemre is? Ah! bizton sejtem ezt. De föltevém, ha ő meghalna, úgy vele Együtt és egy csapással én is elveszek. Hiszen rossz hirben élni nem tud az a nő, Ki nem-rossz-voltát nagyra szokta tartani.

KAR.

Veszélyes tettnél szükséges bár félni is, De a reményt ne vesd el, a mig vége nincs.

DEJANIRA.

Gonosz tetteknél nincs oly sejtelmes remény, Mely a kebelbe bátorságot öntene.

KAR.

De a boszú nem sujt le arra súlyosan, Ki szándék nélkül vétkezett; így vagy te is.

DEJANIRA.

Nem igy beszél, kinek a rosszból rész jutott, Hanem csak az, kit otthon nem bánt semmi baj.

KAR.

Jobb lesz a többi szót elhallgatnod, ha csak Fiad tudtára nem kivánod adni; itt Van ő, ki atyja nyomdokát keresni járt.

(Hyllos fellép.)

HYLLOS.

Anyám! bár választhatnék e három közül: Volnál halottként sírba téve; vagy ha élsz, Nevezne más anyjának: vagy jobb érzetet Cserélnél, mint a milyen lakja kebledet.

DEJANIRA.

Mit tett ily gyűlöltté előtted, oh fiam?

HYLLOS.

Tudd meg tehát, hogy férjedet, kit én magam Atyámnak mondék, meggyilkoltad e napon.

DEJANIRA.

Oh jaj! mi szó hagyá el ajkadat fiam?

HYLLOS.

Oly szó, mely tetté vált. Mi egyszer létre jött, Ki volna képes nem történtté tenni azt?

DEJANIRA.

Mit mondál, oh fiam? Mily ember oktatott, Ily iszonyú bűnnel vádolni engemet?

HYLLOS.

Nem idegen nyelv mondá, enmagam saját Szememmel láttam atyám szörnyű kínjait.

DEJANIRA.

De hol találtad őt, hol álltál oldalán?

HYLLOS.

Mindent elmondok hát, ha tudni akarod. Hogy elpusztítá Eurytos nagy városát, Győzelmi jellel és zsákmánynyal gazdagon, Kenæon tengermosta hegyfokára ért Eubœa földén, hol Zeusnak, ki atyja volt, Oltárt emelt s lombos ligettel övezé; Vágyó örömmel itt láttam először őt. A mint nagyszámú áldozatra készüle, Megjött hazulról Lichas, házi hirnökünk, Hozván ajándokod, a gyilkoló ruhát; Magára öltve ezt, kivánatod szerint, Előbb kiválasztá a préda legjavát, Tizenkét ökröt vágva; aztán összesen Minden fajú baromból százat áldozott. Kezdetben a szegény jó kedvvel végezé Imáját, örvendezve ékes köntösén; De hogy a gyantás ágak és az áldozat Tüzéből fellobbant a véres lángözön, Izzadtság tört ki bőrén, testéhez ragadt A köntös, mintha művész vonta volna fel Minden tagjára, s a vonagló fájdalom Átmetszé csontjait; majd mint a gyilkoló Kigyónak mérge marta megtört tagjait, Reá kiálta ekkor a boldogtalan Lichasra, a ki bűnödben nem osztozott: Mily álnoksággal[37] hozta hozzá e ruhát? Nem tudva semmit e szerencsétlen, csak azt Mondá: ajándokod úgy hozta, mint adád. Ezt hallva fájdalmában, a mint a kinos Vonaglás át meg áthatotta tüdejét, Lábcsuklójánál megragadta hirtelen Amazt, s a hullámverte sziklához dobá; Széttört agyából és keresztül fürtjein Vérrel vegyest ömölt ki a fehér velő,[38] És az egész nép szánakozva jajgatott Ennek halálán és amannak kínjain; De közelébe lépni nem mert senki sem. Mert majd a földön fetrengett, majd felszökött; Ordítva, bőgve; szirtek, Lokris[39] ormai Viszhangoztak reá s Eubœa hegyfoka. A sok vonaglás végre megtöré szegényt, Elbágyasztá a sok keserves jajgatás, Átkozva gyászos ágyadat, boldogtalan, Átkozva Oeneus nászát, melynek élete Irtózatos megrontását köszönheté: Felnyitva ekkor ködtől fellegzett szemét, A nagy tömegben észre vett engem, fiát, Ki ott zokogtam; rám nézett s megszólíta: «Oh! jer közel fiam, gyötrelmimtől ne fuss, Habár halálom által halnod kellene. Vígy innen engem el; legjobb lesz, vígy oda, Hol emberek közül ne lásson senki sem; Ha szánalommal vagy hozzám, minél előbb Vigy el e földről, hogy ne itt haljak meg én.»[40] Parancsát téve csónakot vevénk, s reá Helyezve, sok baj közt e földre érkezénk, Míg ő kínjában ordított. Megláthatod Tüstént, vagy élve, vagy végsőt lehelve ép’. Ime, anyám! ezt terveléd s tevéd atyám Ellen te, hogy büntessen érte boszuló Diké s Erinnys! Ezt kivánom, ha jogos. S jogos bizonynyal, mert te adtál rá jogot, Meggyilkolván az emberek legjobbikát, Kihez hasonlót nem látsz többé itt soha.

(Dejanira a palotába megy.)

KAR.

Mért távozol hallgatva? Nem tudod, hogy a Vádló szemében vallomás a hallgatás?

HYLLOS.

Hagyjátok menni. Kedvező szél hadd vigye Minél előbb; ne lássa többé őt szemem. Mit ér hiún ragyogni az anya díszes Nevével, hogyha nem cselekszik anyaként? Menjen hát örvendezve; s jusson részeül Oly élvezet, minőt atyámnak szerze ő! (El.)

KAR.[41]

_Első versszak._

Látjátok, oh lányok! hogy az isteni szó Ős jóslata mily sietéssel Teljesíti, mit kimondott: Ha beköszönte tízen felül a második vetés,[42] Élete műveinek, keserű fáradalminak Zeus fia végit éri; és valóban Teljesül im a végzet. Mert kit a halál vett el, Soha se’, soha se’ gyötri azt a munka többé.

_Első ellenversszak._

Hiszen ha álnok végzete átövezé Véres szövetével a szörnynek, S tomporához ért a méreg, Mit a halál szüle és gyarapított a hydratest: A mai napon kívül ah! hogyan érne más napot, Kit kebelére zárt a szörnyű sárkány? S a fekete fürtös szörny Csalfa szava, mint gyilkos Tövis, ereiben össze-vissza járja vérét.

_Második versszak._

Nem igy érté ezt a szegény, Sem a szörnyü veszélyt, mit a csalfa tanács fedett, Nem sejté ő; de látta remegve Romba dőlni biztosan Házának üdvét új nászi kötés után. Hajh! sóhaja száll immár, Hajh! öntözi orczáját Friss harmata könnyének. Immár kiderült, mily veszedelmet hoza rá A siető végzet.

_Második ellenversszak._

A könyek forrása kitört; Iszonyú nyavalyája – nagy istenek! – elfogá Zeus szülöttét; nem érte az ellen Keze soha ily keményen őt. Oh hadvezérlő gyászos kelevéz, miért Hozta e leányt győző Harczod a vihar szárnyán Oechalia ormáról? Kypris keze volt, mely diadalmadra segélt, Ő vezeté mindezt.

(A palotában jajgatás hallatszik.)

FÉLKAR.

Eszemen vagyok-e? Való, a mit hallok? Mi siránkozás tölti be a palotát? Mit mondok?

FÉLKAR.

Tisztán hallatszik, ámde szivet szaggatón A jajgatás; új baj szülője lett e ház.

(A dajka fellép.)

FÉLKAR.

Tekintsd ez Agg nőt, sötéten, felhős arczczal jő felénk, Bizonynyal új dolog felől hoz hírt nekünk.

DAJKA.

Ah gyermekim! mily nagy bajoknak kezdete Volt az ajándék, melyet Herakles kapott.

KAR.

Mily újabb bánatot jelentesz, oh öreg?

DAJKA.

Ah! mozdulatlan lábbal Dejanira már Megtette életében a végső utat.

KAR.

De csak nem mint halott?

DAJKA.

Mindent hallottatok.

KAR.

Meghalt tehát szegény?

DAJKA.

Másodszor hallhatod.

KAR.

Szegény, oh a szegény! Tudod-e mily halála volt?

DAJKA.

Iszonyú a csapás, mely érte.

KAR.

Asszony! oh minő Csapás ölte meg?

DAJKA.

Önnön magát sujtotta.

KAR.

Mily őrület, mily láz veré Ah! keblébe a bősz csapást? Halálhoz új halált miként Adhata ő egyedül? Mi vezette kezét?

DAJKA.

Keblét a gyilkoló vas érte.

KAR.

S te láttad, szegény, e borzalmat?

DAJKA.

Bizonynyal láttam, mert ott álltam oldalán.

KAR.

Ki volt? Mint tevé? Szólj!

DAJKA.

Önnön kezével hajtá végre önmagán.

KAR.

Mi szó ez?

DAJKA.

Valóság.

KAR.

Ah az új, ah az új ara mily Iszonyú harag boszúját Hozá e födélre!

DAJKA.

Valóban; ah! de mint szánnád még akkor őt, Ha szemtanúként láttad volna, mit mívelt.

KAR.

És mindezt gyönge női kéz mivelheté?

DAJKA.

Borzasztó módon. Hallgass meg és légy tanúm. Midőn a házba visszatért magányosan, És látta gyermekét, a mint ágyat vetett Az udvaron s aztán atyjához készüle:[43] Elrejtezett, hol nem láthatta semmi szem, S az oltár mellett összerogyva, hangosan Keserge árvaságán, s bármi tárgyhoz ért, Mit azelőtt használa, egyre zokogott. Majd fel s alá bolyongva a szobák során, Ha látta kedves házi népe egyikét, Rá néze és sírásban tört ki a szegény, Átkozva gyászos sorsát, hogy gyermektelen Leend ezentúl összerombolt létele. Hogy ez kissé lecsillapúla, hirtelen Herakles násztermébe látom törni őt. Látatlanúl árnyékba álltam, meglesém, Mit lesz teendő; és látom, hogy asszonyunk Herakles ágyát szőnyeggel teríti le. Megtéve ezt a munkát, gyorsan felszökött Az ágyra és ledőlt a nászlak közepén. Kitörtek aztán újra forró könyei, S így szóla: Oh én ágyam, oh én nászlakom! Isten hozzád örökre, nem fogadsz soha Többé szerelmes nőként falaid közé. Ezt mondva, lázas kézzel megragadja és Letépi öltönyét kebléről, hol arany Kapocs kötötte össze; meztelen hagyá Egész baloldalát s balkarját is vele. És én a mint erőm engedte, elfuték, Fiának tudtul adni anyja szándokát. De mig mi erre és amarra futkosánk, Szivén keresztül kétélű kardot döfött Keblébe ő; hozzája érve, így lelők. Ezt látva, jajgatásban tört ki a fiú. Most érté, hogy haragja volt e tett oka, Későn hallván a házi néptől, hogy a szörny Szavára járt el anyja akaratlanul. Nem szűnt meg ekkor a boldogtalan fiú Szemében a köny, ajkain sem a nyögés; Csókokkal árasztá el anyját, és szivét Erősen szivéhez szorítván jajgatott, Hogy oly hamis váddal meré illetni őt; S hogy kettős árvaságra jut most élete, Atyát, anyát egyszerre vesztve egy napon. Im ez történt itt. Balga hát mindaz, ki két Vagy tán több napra mer számolni biztosan; Holott a holnap addig nem tulajdona, Mig boldogul le nem futott a mai nap. (El.)

KAR.[44]

_Első versszak._

Ki az, kit először sirathatok? Ki az, kit utoljára hagyhatok? Merre tekintsek én szegény?

_Első ellenversszak._

Itt látom a házban az egyiket, Ott várom epedve a másikat, Innen is, onnan is halál.

_Második versszak._

Bár kelne minél előbb E ház felől erős karú fuvallat, És vinne messze, messze innen engemet, Hogy meg ne öljön iszonyú Félelmem a pillanatban, Zeus fiát ha látom itt; Mert rettenetes gyötrelmeivel Immár közelegni hallom. Vért fagyaszt e látvány!

_Második ellenversszak._

Nincs messze a fájdalom, Mit hirdeték kesergő csalogányként: Im idegen csapat közelg e hely felé. Mint hozza őt! Mi csendesen Jő, mily szomorúan erre, Mintha volna jó barát.[45] Jaj! Karjaikon van, szótalanul! Ah! mit hihetek? Halott-e? Vagy csak álmot alszik?

(Több férfi hozza Heraklest; a menetet egy aggastyán vezeti. Hyllos szembe jő velök a palotából.)

HYLLOS.

Oh jaj nekem, jaj! Te miattad atyám, oh jaj nekem! Mit tegyek? Mibe fogjak én? Jaj, jaj!

AGGASTYÁN.

Csendesen, fiam, ne költsd fel Dühszállta atyád rettenetes kínjait: Mert élve pihen még. Zárd le tehát Ajkadat.

HYLLOS.

Mit szólsz öreg? Él még?

AGGASTYÁN.

Álmát el ne riaszd, mely befogta szemét, Ébredése gyötrelem lesz, Mert vele ébred Baja, oh fiam!

HYLLOS.

Ah! eszemet veszi már A reám nehezült iszonyú sors.

HERAKLES.

Oh Zeus! Mily földre juték? Kik ezek körülem? Hol fekszem e nem pihenő kínok Közepett? Oh én boldogtalan! Ah! újra mar a gonosz, jaj![46]

AGGASTYÁN (Hilloshoz).

Ime ládd, mondtam, a némaság Tanácsosabb lett volna, míg igy Szempilláiról Elűzéd álmát.

HYLLOS.

Oh! de ha nem bírom Hallgatva tekinteni kínját.

HERAKLES.

Oh! Kenæon szirtoltára, Mi dicső volt rajtad áldozatom, S mi jutalmat adál nekem! Oh Zeus! Mily szörnyű gyalázatba sújtál! Oh vajha szemem soha ormaidat Ne látta volna! Nem érzeném úgy E kiirthatatlan gyötrelmeket. Hol van az orvos, hol van a varázsló, A ki e kínokat oltaná, Ha Zeus nem nyújtja segélyét? Mint várhatnék e csodára! Ah, ah! Hagyjatok engem aludni, nyomorultat, Hagyjatok engem aludni, szegényt; Hol érsz hozzám, hova fektetsz? Hisz ez öl, hisz ez öl! Pihenő kínom is felébredett. Megragadott immár, jaj! jaj! tagom égeti újra! Mely haza szült titeket, hálátlan hellasi népség? Hányszor adám éltem, boldogtalan én, e hazáért, Tengeren, erdőben; s most nincs itt köztetek egy sem, Ki a beteg kínját tűzzel, dárdával eloltsa? Ah, ah! Senki se’ vágja hát le fejem s vele Gyűlölt életemet? Jaj, jaj!

AGGASTYÁN.

Oh ki e férfiunak fia vagy! nem birja erőm már Ezt a nehéz munkát; jer, tartsd velem őt. Szemeim tán Jobban felfedik a gyógyszert.

HYLLOS.

Ime felfogom őt már; Oh de szerem nincsen, mely kínjait oltani tudná, Itt sem, a házban sem! csak Zeus adhat segedelmet.

HERAKLES.

Oh hol vagy, hol fiam? Jöjj ide, jöjj ide, nyújtsd kezedet, segíts! Ah! ah! jaj! jaj! átok! Rám rohan, rám rohan újra Iszonyú kínom, A halálos, az olthatatlan kór. Oh Pallas, Pallas! gyötrelmeit érzem ujonnan. Gyermekem, oh szánj meg, vond ki szeplőtlen aczélod, Üsd vele torkomat át; gyógyítsd meg bősz nyavalyámat, Melyet anyád gyújtott; hogy látnám őt is elesni, Úgy a miként, a miként engem sújt! Jószivű Hades, Isteni Zeus-testvér, Küld a halált, a halált, hogy elaltassa Kínjaimat tüstént!

KAR.

A borzadás fog el, ha látom, kedvesim, A fájdalmat, mely ily dicső hőst így gyötör.

HERAKLES.